Part 7

– Felség, rebegé elfogódottan. Nekem most semmim sincs; magam is semmi vagyok. De a mi vagyok és leszek még valaha: az mindig fölségedé lesz. Mondom. (A szombatosok ennél nagyobb esküszót nem ismernek: «mondom.»)

– Még egy szót. Mit fog ön tenni, ha jegyese kezében lesz? Én önt a katonai szolgálat alol föl nem oldhatom; fejedelmi jogom van hozzá; de ezt nem gyakorlom. Mert ha egynek az elbocsáttatás kegyelem, úgy a többinek a szolgálat büntetés. De segíthetek önön másképen. Rögtön akar ön nősülni?

– Nem, felség. Nekem nagy feladatom van, melynek megoldásáig nem gondolhatok nősülésre. Technicai feladat.

– S van önnek olyan biztos helye, a hová addig jegyesét menedékbe helyezheti, ha rokonai rossz emberek? van ilyen menedéke?

– Van felség. A «parabolánnők asyluma.»

A király indulatosan dobbantott a lábával.

– Szerencsétlen! Tudja ön, hogy micsoda hely az?

– Tudom, felség. Az egy önként összeállott női társulat, mely az országban dühöngő ragály áldozatainak ápolását vállalta magára; elnöke Hermione Peleia czári herczegasszony, ki a Széchenyi hegyen levő Alhambraszerű palotáját rendezte be a pestises betegek számára, oda viszem a jegyesemet.

II-ik Árpád melle nyugtalanul lihegett; most már az ő szemei is égtek. Odanézett fájdalmasan a másik ifjú szemeibe, az vissza az övébe: míg mind a kettő szemeiben megjelent a köny.

Tehát volt valami közös a király és a közkatona között: a köny.

Voltak hajdan bűvészek, kik jóslatokat tudtak mondani a tükörből, mások egy csepp vizből. Talán ennek a kettős könynek a tükréből, ebből a két vizcseppből is lehetne jóslatot mondani.

– Jól van, mondá a király, és gondolá: «Ha az enyim is ott van, legyen ott a tied is.» Várjon ön még egy perczig.

Azzal a király odament az asztalhoz s egy üres lapra irt nehány sort, azt boritékba tette és aranyszínű guyackal lepecsételte.

– Tegye ön el ezt a levelet. És aztán menjen dolgára. Vigyázzon, hogy ne hirtelenkedjék. Azonban az emberen néha megtörténik a szerencsétlenség, ha legjobban kerüli is. Ha bajba kerülne ön saját hibája nélkül, akkor adja át ezt a levelet annak, aki önt minden bizonynyal legelőször kérdőre fogja vonni. Ha nem jön bajba, akkor tegye el, s majd csak akkor bontsa föl maga, mikor megvénül s a tartalék kötelékeiből is kikerül. Nincs benne semmi kegyelem; csak királyi jogos tény.

Azzal inte neki, hogy elmehet.

Aztán jött a király elé még egy sereg megszokott alkalmatlankodó.

Mikor aztán vége volt, nem az alkalmatlankodók sorának, mert az egy archimedesi csavar; hanem a kihallgatási kiszabott időnek: akkor a király belső termeibe távozott. Főudvarmestere és az udvari muzeum-igazgató jelentkeztek ő felségénél, fölkérve, hogy kegyeskedjék megtekinteni az udvari képtár számára megszerzett legujabb mesterművet, mely most hozatott át a műtárlatból.

A király valami rosszat sejtett.

Át hagyta magát kisértetni a képtárba, hol egy háromlábú támlányra a legkedvezőbb világításba volt helyezve az újon vett kép.

Jó sejtelme volt. Saját remekműve volt az.

A király homlokán a középső redő nagyon mélyre talált összehuzódni.

A két udvaroncz vette észre e baljós kifejezést a legmagasabb arczon, s azt a magyarázatot adta neki, hogy ő felsége bizonyosan nagyon szigorú műbiró akar lenni, s nem fogja fel első tekintetre e mesteri mű kiváló előnyeit. Siettek tehát alattvalói hódolattal segélyére jönni gyönge felfogásának. A muzeum-igazgató elmondá ő felségének, hogy ez a mű nem csak mint tájkép egy egész új meglepő genret mutat fel, de különösen mint állatfestészeti remek fölötte áll mind annak, a mit Troyon, Verboekhoven, Bonheur Róza és Shelfhout e nemben valaha készítettek; a főudvarmester pedig a felől biztosítá ő felségét, hogy ezen mű valóban általános sensatiót keltett laicusok és műértők között; a külföldet is allarmirozta; a jockey-klub különösen el volt ragadtatva a gnu pompás, merész, kifejezésteljes alakjától: úgy, hogy ő a legszerencsésebb fogásnak tartja, hogy a Berlinből lesiető műbarátok orra elől elhalászhatta a királyi muzeum számára ezt a képet, mielőtt ezt a külföldiek felárverezték volna rá. Még most megkapható volt egy bagatelle árért: ezerkétszáz Árpádaranyért.

Erre a szóra ő felsége önkénytelenül egy olyan hangot hallatott, mint mikor az ember a fogait szíja, a mi a világ minden nyelvén annyit jelent, hogy «ez egy kicsit sok!»

Mire azután mind a két úr sietett legalázatosabban előadni, hogy ez épen nem ár ezért a remekműért, mert ez megfizethetetlen kincs, dísze ennek a muzeumnak, diadalpéldány!

A király hol az egyikre, hol a másikra nézett, indokolva levő gyanakodással. Mikor aztán végre a főudvarmester arra a themára gyujtott rá, hogy a fejedelemnek illendő a hazai művészetet anyagilag pártolni s e mæcenásság a megvett festmény álnevű szerzőjénél épen nem vesz kárba, mert a mint kitudatott, az szegénysorsu fiatal ember, ki keresményéből tartja szegény özvegy anyját, s külakadémiákra szándékozik utazni: már ekkor nem állhatta meg ő felsége, hogy fel ne kaczagjon s hátat fordítva a képnek és a két udvaroncznak, rögtön ott ne hagyja mind a hármat.

A két udvaroncz, kellemetlenül meghökkenve nézett egymásra. Ezt nem értették, hogy mi volt?

– Nincs műérzéke. Dörmögé keserüen a muzeum-igazgató.

– S nincs érző szive. Suttogá sub rosa a főudvarmester.

– Szűkkeblű felfogni a művészetet.

– S szűkmarkú azt pártfogolni!

… Ő felsége pedig sietett az irodájába, hol épen akkor osztályozták azokat a folyamodásokat, mik kihallgatási napon halomra gyülnek az asztalán. Kikeresteté magának azt az iratot, a mit Dávid adott át.

Beletekintett. Az ellennyugta bizony hatszáz Árpád-aranyról tanuskodott. És a ki annak alá volt irva, az a főudvarmester volt.

A király szive nagyon megkönnyebbült.

Tehát nem volt megcsalva. Nem a közkatona által. Az megtartá szavát. A titkot el nem árulta. Mert, ha tudva lett volna az, hogy ezt a képet a király festette s így a vételár az ő kezébe került, nem számítanának be neki most kétszerannyit a saját magánchatouillja rovására.

A király örült nagyon.

– Tehát még is érek valamit. Művemért kaptam hatszáz aranyat s ugyanazért a király másnap már ezerkétszáz aranyat adott az első vevőnek. Hanem ezt a mesterséget nem folytatom!»

MI AZ A SABINA?

A Sabina az 1952-ik évben egy hirhedett részvénytársulat, melynek feladata a «házasságszerzés».

Ezért «Sabina».

Ilyen intézetre nagy szükség van ez idő szerint. A mily mértékben népesednek a nagy metropolisok, épen úgy nehezül a férfi és nő közötti tartós viszony kötése. Kinn a falun könnyű az ismerkedés: a legény a leánynak s ez viszont amannak minden jó és rossz tulajdonát kiismerheti, megtudhatja minden ember a másik vagyoni állását, rá is ér, hogy szerelmes legyen, s van kitől tanácsot kérjen; de egy másfél millió, három millió emberi ábrázatot összefoglaló quodlibetben, a milyenek a huszadik század fővárosai, ugyan hogy találjon rá Ádám a magához való oldalbordára? Az emberek nagy házakban laknak, ismerősök félmértföldnyi távolban egymástól; a kik szomszédok, egymásnak a nevét sem tudják, s ha egyik évnegyed alatt annyira mentek, hogy ismerni kezdik egymást, a másik évnegyedben már odább hurczolkodnak, s soha hirét se hallják többé egymásnak. Aztán senki sem bizik egymáshoz. Minden ember czifra s minden ember közül kétharmadrész adós a czifra ruhájával. Különösen a szép ifjú hölgyek irányában igen nagy az opticai csalódás. Az ember nem tudja, hogy herczegnő-e az, vagy ballettánczosnő, a kinek a hintaja után bámult s a lesütött szemű kis leány abban a karton ruhában azért jár-e olyan szegényesen, mert az erénye nagyon drága, vagy azért, mert nagyon olcsó? És elvégre az ember nem ér rá, még ha czélszerünek találná is, hogy az utczán, a bálban, a szinházban válogassa ki a magához való élettársat, hogy ezzel töltse az idejét; hivatala, boltja, üzlete van; lótni, futni, ülni, firkálni, kalkulálni, veszekedni, dolgozni kell egész nap, az ember futtában eszik, futtában szeret, siet fizetni, s szalad a dolgai után.

E sulyos helyzetet kellő időben felfogva alakult a fővárosban (ez időben a conglomerált városokat csak egy néven híják: «Főváros,» valamint a régi római hazáját csupán «Urbs»-nak nevezte) azon emberbaráti részvénytársulat, mely feladatává tűzte ki a nőt kereső férfiak, s a férfit meg nem vetendő hölgyek kölcsönös érdekeinek kiegyenlítését. Egy olyan clairinghouse a szivek számára.

A statutumok kiterjedtek:

1. Házasulandó férfiak és férjhez menendő hölgyek méltányos igények szerinti összeköttetésekbe hozatalára.

2. Házassági akadályok gyors elhárítására, válóperek legrövidebb elintézésére.

3. Jó házastársak kiképezésére, nevezetesen, ha valaki például egy elhanyagolt míveltségű leánykát óhajt nőül venni, kinek szegény sorsa nem engedi meg, hogy a magasabb míveltséget elsajátítsa, melyet pedig jövendőbelije megkiván tőle: a Sabina nőképző intézete kész azt átfogadni, s rövid idő alatt oly finom, mívelt és tudományokban jártas menyasszonyt szolgáltat át a vőlegénynek, a minőt az épen megrendelt.

Mindezekért az intézet az A, B, C, D, E, és F táblázatok szerinti díjakat követeli előleg, folytatólag és eshetőleg.

A Sabina, mint látjuk, tehát igen tisztességes czélra alakult.

1947. elején indult meg öt milliónyi névleges tőkével, a miből be lett fizetve másfél millió. Abból alapítási költségekre elment százötvenezer forint; saját házra háromszázezer forint, felszerelésre százötvenezer forint, s nyomtatványokra ötvenezer forint.

Az első esztendőben természetesen kevés volt még a tisztajövedelem; az pedig tisztán felment az igazgatóság, ügynökség költségeire. Minélfogva azon évben a részvényeseknek csak tizenkét száztólit lehetett osztalékul kifizetni: természetesen a tőkéből.

A második esztendőben már nagyszerű mérveket öltött a forgalom, házasulandók serege tódult a Sabinába, mintha az volna az Eldoradó, köttettek szerződések, házasságok megriasztó mennyiségben, s a társulat kénytelen volt még egy házat kibérelni a nőképző intézete számára, mely nem győzte befogadni a sabina-menyasszonyokat. Ez évben a Sabina 30 száztólit fizetett osztalékul részvényeseinek.

A harmadik évben aztán beütött az ellenhatás. A Sabinából kikerült házastársak kezdtek nem lenni megelégedve egymással. Némelyik akkor vette észre, hogy férges diót vett, mikor már feltörte. A hirlapok, melyek akkor, mikor az intézet keletkezett, jó pénzért egekig magasztalták azt, most tele voltak botrányos esetek felemlegetésével. A Sabinának, hogy jó hírét megőrizze, számtalan szitkozódó férj és feleség hallgatását kellett megvásárolni. Pereket akasztottak a nyakába, azokat elvesztette. Nagyszámú képzett Sabina ott veszett a nőképző intézetben, a kitől a vőlegény megszökött az első rátafizetés után. Hanem azért ebben az évben is fizetett a Sabina 25 száztóli osztalékot. Hogy miből, azt ő tudja.

A negyedik évben végre tökéletes lett a bomlás. Az igazgatóság leköszönt, az ügynökség megszökött; a turbulens közgyülés új igazgatóságot választott, új hivatalnokokat szerzett, a hirlapok botrányos felfedezéseket hoztak az egész ügykezelés felől, s a parlamentben interpellátió intéztetett a kereskedelmi miniszterhez: van-e szándéka? s ha van, miért nincs? beavatkozni a Sabina veszedelmes bonyodalmaiba?

Ekkor érkezett a Sabina számára egy nem várt segítség.

Egy új consortium.

A firma «Mazrur és társai.»

Hogy ki az a Mazrur? azt nehéz megmondani. Oroszországból jött, de az előtt Sztambulban lakott, Georgiában is sokat élt s Tunisban született; sok nyelven beszél, s sok pénze van. Annálfogva nehéz megmondani, hogy kicsoda?

Hogy kik a «társai?» azt inkább lehet tudni: de azt nem «lehet» megmondani.

Elég az hozzá, hogy «Mazrur és társai» átvették a Sabina vezetését, olymódon, hogy a hiányzó három millió ötszázezer forintnyi alaptőkét befizették, a régi részvényeseknek abban az arányban egész részvényeket adtak át, úgy hogy hét-tized részben a Mazrur és társai tulajdona lett a Sabina.

És a következő évben fizetett a Sabina a részvényeseinek száz perczent osztalékot!

Valóságos osztalékot; rendesen, szabályszerüen megvizsgált számadások mellett, minden hamis mérleg nélkül száz perczentet!

És a másik évben megint száz volt az osztalék száz után. És a Sabina részvényei tizezer forinton keltek a börzén. És a közgyűlésen elhatároztatott újabb ötezer részvény kibocsátása. Az elővételi jogért hatezer forint kinálat a kuliszszában!

De hát honnan ez a mesés nyereség?

Majd mindjárt megtudjuk; hanem előbb essünk át egy internationalis kérdésen, a mi szükséges a körülmények megvilágítására.

A legközelebbi években egy ad hoc európai értekezleten meghozatott az egész continensre nézve (Anglia nem irta alá,) az epigamiai törvény.

Ez annyit tesz, hogy egyik állam lakosai a másik állam alattvalóival összeházasodhatnak azon állam házassági szokásai szerint, s valamennyi európai állam elfogadja és elismeri valamennyinek e szokásokra vonatkozó szabályait; a minek eldöntése a birtokviszonyokra nézve szükséges volt.

Francziaországban és Olaszországban a polgári házasság volt törvényes, az egyházi nem; Spanyolországban az egyházi a polgárival együttesen. Németországban meg volt engedve a polgári házasság, de csak a minden vallásfelekezetből kilépettek számára. Ausztriában a polgári házasság csak facultativ minőségben ismertetett el; Magyarországon kötelezővé tétetett; Romániában végre elfogadtatott a matrimonium conscientiæ, mely még a hatóság beavatkozását is kihagyja a két házastárs jogos összeköttetéséből s mindezekhez valamennyi államok más meg más törvénye a házasság akadályai, semmisége, feloldása tárgyában, a mik mind megannyi csapdák a birtokviszonyokból eredő kérdésekre nézve. De még ezek csak a monogam házasság internationalis bonyodalmai voltak: ámde az európai Törökországban a bi-, tri- és quadrigamia is törvényes állapot; némely államok az amerikai mormonismus s az európai nazarenismus követőit is kénytelenek voltak bevett vallásfelekezetnek elfogadni, s végre az egész világrészt megrendítő orosz mozgalom, mely a nihilisták felülkerülését idézte ott elő, ez óriási államba behozá a «római házasságot;» de nem a Brutusok, hanem a Heliogabalusok idejéből valót, mely törvényesíti a «polygamia successivát;» mely magyarul annyit tesz, hogy minden ember annyi feleséget vehet, a hányat eltarthat, csak hogy ne egyszerre, hanem egymás után. Hanem hát törvény lett, törvény volt.

Már most, ha valamennyi állam egymás között folyvást azon nem akart veszekedni, hogy a másiknak az alattvalói törvényes gyermekei-e a szülőiknek, s van-e igényük azoknak a vagyonához? végtére is meg kellett, hogy egyezzen egy általános epigamiai törvényben, mely kimondja, hogy minden államban kötött házasság azon szokás szerint törvényes más államban is, mely otthon dívik.

A mint az epigamiai törvény alá lett irva az európai államok meghatalmazottai által, akkor alakult meg rögtön a Sabina második consortiuma Mazrur és társai czége alatt.

Az üzlettitok megértéséhez most még egy kis ethnographiát kell segítségül hínunk.

Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el keleten: a székely.

Kitünő sajátságokkal elhalmozott egy nép.

Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem vegyült soha semmi idegen. És a mellett meg vannak benne minden nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a schweiczi; – szavatartó, hidegvérű, mint az angol; – okos vállalkozó, számító, mint a zsidó; – jó katona, mint az arab; – mértékletes, józan, szorgalmas, mint a porosz; – magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; – találékony, mint a yankee; – tiszta, mint a hollandi; – democrata, szabadelvű, mint a franczia; – és kitartó mint az orosz; és mindenek felett szapora, mint a zsidó és a szláv; – vallási türelem dolgában pedig előtte van minden nemzetnek a világon.

Földét a székely el nem pazarolja, kopár hegyoldalait a bánáti kanahán-iszapért be nem cseréli; – rablót, zsiványbandát a székely nép maga közt meg nem tűr soha; becsületszava erősebb, mint a pecsétes irás; – a nyegle szavára nem hallgat; – mindenét, a mire szüksége van, maga állítja elő, öltönyének (pedig szép viselete van) minden darabját otthon készíti el: idegenre nem szorul. Azzal, a mije van, maga kereskedik, messze földre elmegy becsületes nyereségért s még a királyon is tud nyerni; zsidó, görög közötte meg nem él; – minden férfi katonának volt nevelve egykor, úgy hogy a nők mívelték a földet. És minő földmívelés volt az! Akár Japánban. Háton hordták fel a trágyát a sziklatetőre s onnan szánon eresztették le a termést; minden foltja a termőföldnek egy kert! Házaik építéséhez nem kell nekik építész, pedig azok kívül csinosak, belűl tiszták; az építésnél egy egész falu népe segít az új gazdának kézi munkájával – ingyen. Bor nincs az egész székely földön; ott nem terem, pénzt pedig nem adnak érte: azért aztán korcsma nincsen, ártatlan fenyővizecskéjét minden család otthon főzi meg magának s meggybor meg mézsör a lakodalmak fényűzése. Aristocratiát ott nem ismernek, minden ember nemes ember; a suffrage universellet előbb gyakorolták a székely székek, mint Francziaország, mint Amerika, s népképviseleti alkotmányt élveztek, mikor még Európában senki sem ismerte azt, maga Magyarország sem. Vallási ügyekben pedig a székely nép a legjózanabb; minden keresztyén felekezet békés együttélését hirdetik egymás mellett álló templomaik. Az egy Istent valló unitáriusok legnagyobb tömegét ők szolgáltatják az európai statistikának; náluk huzódhatott meg a szombatosok felekezete; és az első királyok által kiirtott ősvallás, a rhabonbánok, a gyulák napimádó tisztelete is legtovább tartotta itt fenn magát; ennek az eredeti betüit ma is tartogatja még a csikszeredai templom felirata. A rovásbotokra vágott ős magyar dalok szövegét ők őrizgették legtovább. S van egy sajátságos adománya a székely népnek: a találmányok kimesterkélése. A falvakban, a magányos lakokban elő-előkerül egy-egy naturalista gépész, a ki furfangos mozdonyok kitalálásában töri fejét. Fegyvereket találnak fel, miket egyszer kell megtölteni s tízszer lőnek; kútgépeket, mikkel egy gyermek öntözhet egész kertet; kelepczéket, mikben a medve megfogja magát; arató, cséplő eszközöket, mik egy ember kezében háromnak a munkáját végezik; lakatokat, miket minden egyszerüségük mellett nem lehet a beavatatlan kéznek felnyitni; sajátságos zeneműszereket: volt egy naturalista mechanikusuk, a ki egy városnak olyan kutat készített, mely zeneműveket játszott, mikor vizet húztak belőle. A székelyben megvan az ösztön mindent magától találni fel, mint a khinaiban.

És a mellett minő családi áldás!

Akkora darab földön, a mekkorán Magyarország akármiféle népfajából nem tudna megélni több kétszázezernél, a székely fajnak félmilliónyi ivadéka él. És tisztességesen él. A székelyt nem látod, hogy koldulni jőjjön Magyarországra, székely koldust épen úgy nem látsz idegen ajtó előtt, mint zsidó koldust. A székelyt nem látod se rongyosan, se mezitláb. Pedig egyik falu kapuja a másikéhoz egy hajitásnyira van. Minden falu be van kerítve s kapun kell bemenni. S azok nem szétszórt rongyos házikókból állanak, hanem tisztán tartott fasoros utczákból, minők a németek lakhelyei. A XX-ik században már a székely nép száma a nyolczszázezer lelket meghaladta. Ha a székely faj itt volna Magyarország közepén, azóta benépesítette volna az egész országot; ha a főváros közelében volna, kezében volna az egész magyar ipar és kereskedelem.

És minő szép faj! Annyi szép szabályos, jellemzetes arczot nem látni sehol a kerekföldön, mint a székelyeknél. Minő változatosság a női szépség typusaiban! A svéd nők szőke, gazdag fürtjei, piros arcza, ideges termete, s a spanyol hölgyek fekete szemei, naparanyozta arczszine, a kaukázi gyöngéd finom körvonalak, a görög classicus arczmetszetek mind együtt találhatók e kis darab földön. És tartós szépségek. A harmincz éves nő még piruló hajadonnak látszik, s az ötven éves matrona délczeg termetére, nemes arczára csak fehér hajszálai vallanak a lefolyt időről. Egész falvak vannak, a mikben a női arczokból egy merő book of beautys-t lehetne kiállítani. S e szépségek szellemi tulajdonai is nemesek. Hűség, kitartás, engedelmesség, hallgatagság. És különös adományuk az, hogy vérük tiszta egészséges.

No már most… ennyi szép és jó tulajdonnal elhalmozott népfajt csak tárt karokkal szorít kebléhez a magyar nemzet? Az ám! A mióta Székelytámad, Székelybánja várait felépíttették a magyar urak a szabadságukat védelmező levert székelyekkel örök csufságul és ijesztgetésül, azóta a várak leromlottak ugyan, de a gúny, az idegenség csak megmaradt.

A székelynek most is az a gúnyneve, hogy «góbé».

Kivált ha valami olyan dolgot kér, amit már más minden ember megkapott; csak még ő nem. Akkor «góbé».

Vagy ha igazsága van, és azt erőteti: akkor «góbé».

Vagy ha épen olyan okos dolgot ejt ki, a mire más nem jött rá, akkor épen: «góbé».

A székely faj azonban csak szaporodik országos gondoskodás nélkül is, annyira szaporodik, hogy már a sokfelé szétosztott ősi telken a szaporulat nem élhet meg: évenkint két-háromezer munkabiró férfi kénytelen a székekből kivándorolni. Szorgalmas, dolgos nép, másutt jobban megél. A bátya otthon marad a megtartott ősi telken.

De nem vándorolnak nyugot felé, hol még Magyarország van; – mennek keletre, ki a hajdani «Etelközbe» az oláhok közé, ott szóródnak szét, letelepülnek, szaporítják a «csángó» falvakat, Bukureszt, Jassy iparos osztályát s Magyarországra nem kivánkoznak.

Hát aztán mikor két háromezer ifju legény tovamegy, a szegény lányok mit csináljanak?

Utánuk vándorolnak. Két-három ezer ifju székely hajadon, a virága, a gyöngye a magyar népnek, átmegy a Kárpátokon, el Oláhországba és ki tudja még hová? Azok soha sem kerülnek vissza.

Néha-néha egy-egy külföldre vetődött magyar iparos ugyan fellármázza a hirlapokat, rémtörténeteket közölve a szép székely hajadanok sorsáról, kik a határon túl lelketlen lélekkalmárok kezébe jutva, Sztambulig, Alexandriáig, sőt Calcuttáig a rabszolgakereskedés legkeresettebb czikkét képezik; sorsuk végre nyomor és szégyen. A hirlapokat egy nap olvassák, más nap elfelejtik. Néha aztán egy-egy székely képviselő is nekidurálja magát, meginterpellál e veszedelmes szégyenletes ügy miatt egy minisztert. A miniszter azt feleli neki rá, hogy «góbé».

Azt mindenki elismeri, hogy szégyen, gyalázat, sőt ezer kár, hogy ez így történik; de hát ki segíthet rajta?

– – No hát ezen a bajon jött segíteni a Sabina új consortiuma, «Mazrur és társai». S megmutatta, hogy a szégyenből és kárból lehet dicsőséget és hasznot csinálni szép sikerrel.

A Sabina számos ügynökségeket állított fel a székely földön, melyek ragyogó programmokat terjesztének szét a nép között, megmagyarázva a társulat jó szándékát. Férjhez menni való lányok érdemes házastársakat nyernek a Sabina útján. Szülők és rokonok a Sabinába beiratott menyasszonyokért előre megkapják a kikötött móringot, mely száz tallér és száz arany között váltakozik, s azt a leendő vőlegény téríti meg nyereséggel a társulatnak.

S a terv kitünően sikerült.

A kényszerüség megvolt. Ezernyi hajadonnak mennie kellett évenkint a hazájából, hol fölösleges teher volt csak. A rokonok kapzsisága fel volt élesztve. Annyi ezüst- és aranypénz irtóztató csáberő egy olyan szegény vidéken. Aztán volt gondoskodva derék néplapokról (ingyen küldés mellett), melyek százával közlék a hálálkodó leveleket, miket a Sabina által nagy szerencsével férjhez adott hajadonok küldöttek a társulat igazgatójához, – Oroszország minden részeiből.

A Sabina az ezernyi meg ezernyi szép székely lányokat kiházasítá mind – Oroszországba; a Nihil országába – római házasság szerint.

És fizetett a részvényeseinek száz perczent osztalékot.

«– De hisz ez a legborzasztóbb emberkereskedés! Hisz ez valóságos rabszolgavásár!» kiáltának föl hirlapok és képviselői körök ez üzlet fölött.

«Az biz igaz, de hát mit lehet ellene tenni? felelék a kormányférfiak. Az epigamiai törvény megvan; kiki úgy nősülhet, férjesülhet, külföldre, a hogy ott szokás. A ki önkényt megy, vissza nem tartható. A társulat nem hágta át statumait, ellene föllépni semmi ürügy.»