Part 6

A diadalmas vadállat pedig nehány másodperczig ott marad állva; most már egyenesen rámereszti szép barna szemeit a közelben ülő emberre. A király még sem nyul fegyveréhez. Siet vázlatát befejezni. A vad, melynek rut feje még rutabb most az által, hogy a dingó vére szarvain végig folyt s fehér üstökét veresre festette, nehány lépést közelít még a király felé. Tekintete egy lázadóé! A király még sem cseréli fel rajzónját fegyverével, melybe húsz robbanó golyó van töltve. Ekkor aztán a fenyegetőn igéző, a rútnak szép vad állat ismét letérdel, leszakít egy dyctamnus levelet a földről, melytől kívüle minden más kérődző undorodik, s azt a levelet a szájában tartva, csendes, méltóságteljes léptekkel távozik el a zugliget felé terjedő exoticus bozótba.

A király pedig önelégülten tekint végig a befejezett vázlaton.

Valami sajátságos, megdöbbentő hatása van most a képnek.

Egyszerre a csodás honosult vad alakja lett benne a főtárgy: a merész ellentét, a közel rengeteg, a távol világváros csak staffage lett mellette. Van benne valami új. A vadonban nőtt, a győztes gnu nem állt még festőnek modellt soha.

Azonban hirtelen el kellett a képet rejteni a helyére. A juniperus bozóton túl már hangzott a közeledő vadásztársulat zaja: a fegyvernek tokjába kellett zárva lenni, mire a magas uraságok ideérkeznek.

Nagy robajjal jöttek. Büszkék voltak rá, hogy öltönyeik úgy össze vannak tépve, arczaik úgy összekarmolva a tövisektől. A csaholó falka a nyomon idevezetett mindenkit.

Voltak aztán bámulattól elhülő arczok, mikor meglátták a tusában feltépett gyepet, azon a dingókopó vérnyomait, magát a dingókopót egy kökénybokor tövében elterülve; – és a gnut sehol sem.

Pedig a küzdelemnek itt kelett végbemenni a király közvetlen közelében. Ő felsége pedig ki sem vette a tokjából a fegyverét.

Henrik Zsigmond herczeget annyira vitte a vadászindulat, hogy megfeledkezve alattvalói helyzetéről, azt a kérdést intézte a királyhoz, hogy «miért nem ejtette el felséged a vadat?»

– Azért nem, felelt ő felsége, mert soha semmi ivadékom sem vadászott házi állatokra.

Az urak csak elszédültek e feleletre.

(– Nesze nekünk; sugá a főherczeg a miniszter fülébe. A legközelebbi sessióban az igazságügyér egy törvénynovellát fog benyujtani, melyben a gnu a vadászható állatok közül kivétetik.)

(– Majd visszaveti a felsőház; jegyzé meg rá ő nagyméltósága.)

A fenséges refugiék, prætendensek és mediatizált herczegek gúnyosan tekintgettek a királyra; VI-ik Napoleon lenézően mormogá: «Nincs neki személyes bátorsága».

Az egész mulatság el volt rontva.

A hivatalos lapban pedig szükségképen referálni kellett a mai sport élményeiről. – Olyan tudós pedig nincs az egész litteraturában, a ki ezt úgy tudja körülirni, hogy a királyt ne compromittálja. – Akként segítettek aztán a dolgon, hogy kiszemeltek a sajtóbureauból egy olyan egyéniséget, a kin már régen szerettek volna túladni, azzal szövegeztették a vadászatról adott tudosítást, az persze rosszul ütött ki s azért harmadnap a czikkirót elcsapták hivatalából, hogy a királynak elégtételt adjanak.

Hanem a többi lapok tudosítóit nem csaphatták el s azok bizony nem igen nagy kímélettel szóltak ő felségéről. – Egy király, a ki a kapóra jött vadat nem lövi meg! Aztán legyen az ember képes dynasticus érzelmeit megtartani! Volt élcz elég.

De egyen sem nevettek annyit a jockeyklubban, mint a Le Menteur calembourgján, mely így szólt: «az alatt, míg a többi társaság a gnut üldözé, ő felsége lelke harmoniájat keresve, vad galambra vadászott».

(«Hermione» görögül azt is jelenti, hogy «harmonia» s «Peleia» görögül «vad galamb».)

A király legrosszabb akarói csakugyan ezt találták fel számára legvalószinübb «mentségnek».

Hat nap alatt készen volt a király a képpel.

A «művész» meg volt elégedve alkotásával. (De hát melyik művész nincs megelégedve a saját művével?)

De az a kérdés, hogy mit mond hozzá a kritika? Hisz azt már minden művész tudja, hogy a kritikának rendes tariffája van: ennyi jár a magasztalásért, ennyi a szelid elismerésért, ennyi a kegyes hallgatásért; «ez» a biráló az aranyvaluta szerint itél, a másik az ezüst szerint, a harmadik a bankót is elfogadja. – De mit szól a tiszta, megvesztegethetlen kritika, melyet a szerző nem tisztelt meg személyes látogatásával?

Legnehezebb feladat volt ezt a képet innen a királyi várból kijuttatni a külvilágba. A kép öt láb széles, és négy láb magas volt; azt nem lehet eldugni.

A király a reggeli órákban dolgozott, mikor más napokon sétáját szokta tenni, s oly óvatos volt, hogy még az olajfesték szagot sem lehetett megérezni rajta, s festőszobáját sohasem feledte nyitva.

Annyit azonban tudott, hogy a 4800 kenyérpusztító közül, a kik udvari személyzetét képezik, egyetlen egyet sem talál, a kire rábizhasson egy olyan titkot, a mit el «nem» árulni már magában felségsértés.

No nem igaz? Hiszen akármely udvaroncznak azt fogja mondani, hogy «nézd: itt festettem egy képet, eredj, vidd el, tedd ki a műtárlatba, hadd hallom, mit mondanak róla?» hát nincs olyan elvetemedett jacobinus, a ki ő felségét ki tegye annak az esélynek, hogy a hirlapok szemtől szemébe fitymáló gorombaságokat mondjanak neki; hanem annálinkább kötelességének tartandja valamennyi műbirálót eleve suttyomba figyelmeztetni, hogy ime itt van egy festmény, a melyhez úgy közelítsen minden kritikus, nehogy felségsértést találjon rajta elkövetni.

A király e mű bevégezte utáni reggel ismét lement sétálni a várkertbe; de nem tudott e tárgyban semmi kisegítő tanácsot adni magának. Igy jár az ember, mikor háromszázhuszonhat belső titkos tanácsosa van! Akkor nem kap tanácsot, mikor kellene.

Amint a kertre nyiló ajtón ismét vissza akart térni a várpalotába, az ott őrt álló katona útját állta.

«Mi a jelszó?»

A király végig nézte az őrt. Magas nyulánk, ideges ifju volt: a közkatonák azon időbeli egyenruhája, kávébarna frakk, elől magyaros zsinórzattal (dualisticus uniformis), feszesen állt erőteljes termetén; homlokát takarta a fekete sisak sárgaréz tarajjal, s fehér-veres-zöld két-fejű sassal az ernyője fölött. Az őr, szuronyát védmozdulatra fogva, állt az ajtó küszöbén.

– Nem ismer ön engem? kérdezé a király.

«A jelszót!» ismétlé az őr változatlan arczczal.

A király aztán megmondta a jelszót.

Arra az őr tisztelgett s utat nyitott a király előtt.

A király még egyszer jól végig nézett rajta. Rögtön odaizent azon ezred parancsnokához szárnysegéde által, hogy azt a katonát, ki ma reggel 5 órától 7-ig a várkertre nyiló ajtónál őrt állt, küldjék fel hozzá, mihelyt föl lesz a szolgálat alúl szabadulva.

A parancs sietve hajtatott végre. A király meghagyta, hogy azonnal tudosítsák, ha a katona megérkezett, s reggelijét hagyta félbe, midőn jelenték, hogy itt van.

Eltávolított mindenkit elfogadási terméből, midőn a közkatonát maga elé bebocsáttatá.

Odament egészen közel a belépő elé s sokáig nézett élesen ez arczba.

Ifju, komoly és szelid arcz volt ez, barnás, alig szinezett ott, hol az ifjuság rózsái szoktak nyilni; határozott, merész kifejezést adó orr; állán kétfelé váló selymes fekete szakáll; ajkai nemes metszésüek és teltek, a felső ajk fölvetett, szemei nagyok, világlók, feketék, erős, sűrü szemöldök alatt.

– Vegye ön le a sisakját; szólt neki a király.

– Katonarend… mormogá a közember.

– Feloldom alóla.

A közvitéz levette ércz fövegét.

Homlokát akarta látni a király. A homlok az, a mire az emberi jellem titkai vannak felirva: a homlok tud legtöbbet beszélni.

S ez a homlok nagyon jól egészíté ki az arczot. Egy valódi Mózes-fő állt a király előtt, két-felé omló sűrű hajával, izomteljes nagy széles homlokával. Csak a fénysugár szarvak hiányzottak róla. Talán még azok is megjőnek.

– Mi önnek a neve? Kérdezé a király.

– Tatrangi Dávid.

– Zsidó?

– Nem. Székelyföldi magyar.

– Azért lehet zsidó. Vannak a székelyföldön magyarok, kik a szombatot tartják meg, kik a keresztelést nem az atya, fiu, szentlélek, hanem az Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének nevében végezik, bőjtöt és munkaszünetet tartanak zsidó szokás szerint; az új évet a zsidó új év napjától számítják és neveiket az ó-szövetségből veszik csupán s ezért minden felekezettől üldözve vannak. Ön nem a «szombatosok»-közül való?

Az ifju még halaványabb lett.

Halk, mély, csaknem zúgó hangja volt: zengő suttogás.

– Ha mondanám, hogy az vagyok, nem volnék az: mert ők titkot nem mondanak ki.

– De én önnek legfőbb birája vagyok, szólt a király szigoruan, ki előtt senkinek titokkal nem szabad birni.

– Igaz, szólt az ifju, de egyuttal legfőbb egyházfőm, kinek a gyónás titkát nem szabad elárulni. Gyóntam. Igaz.

– A szombatosoknak két kiváló erényük van, mondá a király. Az egyik az igazmondás, a másik a titoktartás. Midőn utamat állta ön, tudta, hogy mit tesz?

– Tudtam: a mit a törvény parancsol.

– S ha én önt erőszakkal megtámadtam volna, meglőtt volna ön?

– Meg.

– És ha önnek saját édes apja jött volna eléje, hogy ajtómon bejőjjön, meglőtte volna azt?

Az ifju nagyot sóhajtott:

– Meg.

– Pedig a szombatosoknak tiltja a hit az emberölést.

– De az ország törvénye parancsol még a hitnek is.

A király hosszan nézett az ifju arczába. Látta, hogy a zsinóros kirseyben (katonaposztó) nem közönséges lélek lakik.

– Helyesen tett ön. Én önt ki fogom tüntetni e magaviseleteért. Hallja ön, minő kitüntetést gondoltam ön számára. Egy megbizást akarok önnek adni, a mit végre kell önnek hajtani, a nélkül, hogy megtudná valaki, hogy a megbizást tőlem kapta. Egy udvaronczomnak, egy cselédemnek nem szabad felőle neszt se fogni.

– Parancsoljon velem felséged.

– A feladat nehéz. Egy öt láb hosszú, négy láb magas olajfestményt kell innen a várból kiszállítani, azt az országos műtárlatba elvinni, kiállítani, a nélkül, hogy valaki megtudná, hogy a kép honnan került oda? azt el kell adni igazi értéke szerint, s az árt hozzám elhozni, a nélkül, hogy tudná a vevő, kinek a kezébe jutott a vételár? Ért ön engem?

A közvitéz arczán sajátszerű világosság látszott átderengeni.

– Mindent értek.

A király arcza kezdett elpirulni. A művész hevülése volt az.

– Hogy fog ön hozzá?

– Nagyon egyszerű az. Fölséged nekem megmondta, minő széles és magas a kép. Fölséged maga szabadalmat adott a hazai művészeknek, hogy festményeiket, miket el akarnak adni, legelőször ide hozhassák, s az udvari képtárban állíthassák fel. A mi azután nem talál tetszésre, az a festőnek visszaadatik. Én a legközelebbi napon, mikor a katonai szolgálat alól szabad vagyok s polgári öltönyt viselek, egy hasonló nagyságu festményt hozok ide. Az ki lesz téve az udvari képtárban. E képnek a rámájáról felséged, mikor egyedül marad, leveszi a festett vásznat, a másik festményt ráilleszti s annak a tetejébe ismét az én silány festményemet, a mit harmadnapra szépen visszavihetek.

– Nagyon helyes, nagyon helyes! mondá a király. Annyira örült ennek a megoldásnak, hogy szinte elfeledkezék róla, hogy alattvalói legutolsójával, egy közkatonával áll szemben. – Elmehet ön! mondá neki.

Azután belépő szárnysegédének kiadta a parancsot, miszerint az imént elfogadott közvitéz, Tatrángi Dávid, ki ma reggel a királyt, mint őr feltartóztatá, s addig be nem bocsátá, míg a jelszót nem mondta, e tettéért a hadsor előtt nyilvánosan felolvasott napiparancsban megdicsértessék.

Harmadnap ott volt a király műve az országos műtárlatban.

És aztán egy hétig nem beszéltek a lapok másról, mint erről a képről. Mindenki el volt ragadtatva általa. Tünemény volt az: eredetiség; új iskola. Sokan feltalálták benne a jóslatszerű mysticus jelenést. Mindenki elismeré a compositió genialitását. Különösen az állatalakban eltalált nagyszerű mozzanat valami nem mindennapi művészi erőről tanuskodott. A technikát itt amott megrótták benne, de az általános hatás minden birálót egyaránt feltüzelt. És aztán találgatták a művész kilétét. Ki rejtőzik az álnév alatt? «Polgár Vazul!» Ha keresték volna a Vazul név görög mássát «Bazil», annak az értelméből megtudhatták volna. (Király.)

A király hét napig olyan mohón olvasta a hirlapokat, mint akármely művész.

A hetedik napon azt olvasta, hogy a kiállított mű megvétetett, még pedig azon az áron, a melyet a művész megbizottja kért érte. Ki vette meg? az még egyelőre titok.

Ah! A király milyen kiváncsi volt rá, hogy mennyit adtak hát a festményeért? Hogy mennyit ér hát a király, mikor korona nincs a fején; csupán koszorú?

Másnap kihallgatási nap volt. Az előjegyzettek névsorában a király megtalálta Tatrangi Dávid nevét is. Az ifju polgári ruhában jött. Közkatonának audentiát kérni nem volt szabad, hanem polgári ruhát viselni szolgálaton kívül igen, s ezzel elég volt téve a «reglementnak».

– Fölséges úr, a képet eladtam, tisztelet díját itt hozom. Hatszáz Árpádarany. – Dávid átnyujtá a királynak az elefántcsont szelenczébe rakott aranyokat, mik a szelencze áttört faragványain keresztül csillogtak.

A király olyan hőséget érzett a homlokában, az arczán, midőn az aranyokat átvette. Hatszáz arany! az ő saját arczképére verve. A királynak az idő szerint Magyarország aranybányái háromezernégyszáz font aranyat adnak évenként. Erdély kallóiból háromezer márk szinarany jön elő, Austria aranytermése harminczkét mázsát adózik neki, a folyamok, mik országait átszelik, a Duna, a Tisza, a Maros, az Olt, az Aranyos, a Szamos mind aranyat hordanak magukkal, s a mit azokból kimosnak, az is mind a király aranya. A királynak és császárnak civillistája a két országtól tizenötmillió forint; hét millióra megy a magánvagyonának jövedelme; hanem azért a király arcza mégis fölhevült, mikor azt a hatszáz Árpád-aranyat kezében érzé, melyet egy önalkotta mestermű díjában kapott ismeretlenül. – Ez volt az egyetlen, igazi, tiszta hódolat.

Tán egy megnyert ütközetnek nem örült volna jobban.

– Itt hozzom a vevő ellennyugtáját is, fölség, mondá Dávid, átnyujtva egy hosszukáson összehajtott iratot.

– Nincs rá szükségem. Mondá a király.

– Nekem van rá szükségem, hogy átadjam, fölség.

A király átvette az iratot, s oda tevé az asztalán heverő egyéb mindenféle folyamodás közé, miket kihallgatási napon kezében hagynak. A melyik iratnak ő felsége behajtja a szegletét, az félre tétetik és választ kap, a melyikét nem hajtja be, az a lomok közé kerül. Ezt nem hajtotta be.

A király keményen szemébe nézett az előtte állónak.

– Bizonyos ön a felől, hogy az eladott kép eredetéről senkinek sem volt tudomása?

– Nem tudhatta senki, s hogy a vevő nem tudta, arról fölséged igen rövid időn a legcsalhatatlanabb tanuságot fogja venni.

A király azon gondolkodott, hogy ezt az embert meg kellene jutalmazni. De hogyan? Pénzzel? Hátha magasabb vágyai vannak? Büszke katonajellem. Talán inkább vágyódnék előléptetés, tiszti rang után. Mondja meg ő maga.

– Én önt hűséges eljárásáért óhajtanám megjutalmazni. Van-e önnek valami kivánsága, a mit királyi kegyelemmel megvalósíthatnék?

– Van fölség. Óhajtanám fölségedet nem szolgálni tovább fegyverrel.

– Hogyan? Ön megakarna szabadulni a katonaságtól? Ez a kivánsága? Ön csakugyan szombatos, azok tiltakoznak minden fegyver ellen.

– Ha azt teszik, felség igazuk van. Az emberölés Isten ellen támadás. A katonai szolgálat szolgaság. A hadviselés országromlás. De én szivesen ontok vért, magamét, vagy másét, hitem ellenére is, ha kell, s elvesztem inkább a mennyországot, hogy megtartsam hazámat. A harczban ott leszek fölséged közkatonái között, de most szeretnék szabadulni – öltönyömtől.

– S van önnek valami jogczíme e kivánságra?

– Van, fölség. Egyetlen fia vagyok az apámnak. Üzletünk egy jó hírben álló üveghuta a Székely-földön, felügyelet nélkül tönkre megy. Apám pedig az őrültek házába van bezárva a Lipótmezőn.

– Akkor önnek teljes joga volt hatósági úton követelni a katonakötelezettség alól fölszabadítását; nem tette azt?

– Lehetetlen volt fölség. A polgári hatóság az mondta apámra, hogy őrült, be kell őt záratni s engem elbocsáttatni; a katonai hatóság pedig az mondta, hogy apám nem őrült; azt kell szabadon bocsátani s engem kell besorozni. S most mind a ketten benn vagyunk. Én állok, az apám ül.

– Akkor mégis öné az eldöntő lépés. Ön nyilatkozhatott, hogy atyja elmeháborodott, s e nyilatkozata alapján elbocsátják.

– De én nem akarom atyámról azt mondani, hogy őrült, mert nem az.

– Hát akkor meg nyilatkoztassa azt ki, s szolgáljon tovább. Apját pedig bocsássák ki a tébolydából.

– Azt sem tehetem, mert apám jó helytt van ott. Jól bánnak vele, s ő is jól találja ott magát.

– De ezt már nem értem.

– Felséged valószinüleg hallotta hirét a «Szentháromságnak».

A király visszahökkent, – hanem a másik perczben elmosolyodott.

– Ah! – hiszen a lipótmezei tébolydáról beszélünk. Ott van három őrült, a kik közül az egyik atyaistennek, a másik fiuistennek képzeli magát, s a kikhez azután még egy «szentlélek» is került. S ezek együtt vannak mindig. Nem tudom mire való az a tréfa a felügyelőségtől?

– Nem tréfa ez felség. Ezek mind a hárman egy nagy, végtelen eszme üldözésében veszték el eszüket. Mind a hárman tudós, eszes emberek voltak, kik a légben repülés lehetőségét akarták megfejteni. Ez időtájt sok ember őrült meg ebben. S a vágy oly természetes. A hadtudomány oly fokra fejlődött, hogy a legelső harczban, mely kitör, az emberiség egyik felének ki kell irtani a másikat. A huszadik század utolsó felét járjuk, s az a hit, hogy a kétezredik év betöltével el kell jönni az időnek, mely az örök «Istenbékéjét», az örök «treuga Dei»-t elhozza, az egész világot kezdi áthatni.

– Tehát ön is hisz a millenniumban? Lehetőnek tartja a Chiliasmust? A kétezredik év Isten-békéjét?

– Ha emberek akarják s Isten segít, lehető.

– Beszéljen tovább a három őrültről.

– Az egyik a léggömb kormányozhatóságának tanaiba őrült bele. E rendszerrel akarta lehetetlenné tenni a hadviselést. Törekvése az aërostatica örök törvényeibe akadva, a tudósból őrültet csinált, ki most azt hiszi, hogy ő az atya Isten, ki villámok helyett bombákat és schrapneleket hajigál le a földre. A második eltérve a légsúlytan elméletétől s félre vetve a hydrogén emelő segélyét, a légbeemelkedés elméletét egészen az erőműtani szabályokra fektette. Különösen a «calorigépet» alkalmazva összeköttetésben az «örök csavarral». Ez meg is tette, hogy e gép segélyével rézsut merev irányban fel tudott repülni a magasba; de gépe nem volt kormányozható, leesett vele, szerencséjére a Balatonba; onnan kifogták: de mire életre jött, megőrült, s most azt képzeli magáról, hogy ő a fiu Isten, ki már egyszer élőtesttel az égbe szállt, s erre erős bizonyítéka a két tenyere, melyet a repülő gépe eltört sodronyai, mikor beléjük kapaszkodott, keresztül lyukasztottak. A harmadik végre az én apám, a kit már most azután, eszmetársulat nyomán, a szentléleknek neveznek, és némi alappal, mert ő maga sokszor mondá magáról, hogy ő a János látományaiban igért eljövendő «Paraklet», ki a világot meg fogja váltani minden siralmaitól. Ő is talált fel egy repülő gépet, melynek elmélete a villanyerőn alapszik, üvegből és messingből van az egész. Az első alkalommal, mikor bemutatta azt a közönségnek, a gép szégyenben hagyta: az egész kisérlet a közönség gúnyhahotája közt bukott meg. Nem hagyta abba; változtatott a condensatorokon. A második nyilvános kisérletnél megindult vele a kerekes gép; de nem fölfelé, a hogy ő kiszámítá, hanem egészen saját tetszése szerint, a közönség közé; öles villanyszikrákat szórva maga körül s agyonijesztve az egész népet, mely ekkor dühbe jött apám ellen, őt magát megverte, gépét összetörte s még kárpótlást kellett fizetnie nehány villanyütött néző számára. Még sem hagyott fel eszméjével. Megint más terv szerint alkotá meg villanygépét; most már egészen madár alkatát vette mintaképül, szárnyakat alkalmazott üvegből, rézborítékkal. És gépe csodálatosan sikerült; sajnos, hogy jobban, mint ő maga tervezte. A repülő gép a villanyerő alkalmazásával felemelkedett a magasba, kormányozható is volt; hanem egy új tényező kifeledése miatt, olyan erőt fejtett ki, hogy a szárnyak nem birták meg, az üvegszárny eltörött s apám a géppel együtt leesett egy erdő közepébe 1200 láb magasságból, eltörte az egyik kezét és az egyik lábát, a fél állkapcsát s csak csodára maradt élve. Ekkor rokonai bezáratták a tébolydába. Engem gyámság alá rendeltek. Most ez a három martyrja a tudománynak a lipótmezei tébolydába van bezárva, s minthogy szerepeiket ők maguk választották, s minthogy egész nap egymással vitatkoznak a legmélyebb tudományos feladatok fölött, azért a tréfás népelme úgy híja őket, hogy szentháromság. És gyógyíthatlanok maradnak, minden tudományosságuk mellett. Az Atya anastasomaniai rohamokban, rombolási dühben szenved; minden holdtöltekor kényszerzubbonyt kap; a Fiu sitophobiát hozott magával, ételiszonyt, mindennap háromszor erővel kell egy kitört fog helyén keresztül kaucsuk csövön át az ételt a gyomrába vezetni; a harmadik csöndesen viseli ugyan magát, de nem titkolja, hogy a mint szabadon bocsátják, újra elkészíti a repülő-gépet s újra felszáll vele. Bocsánatért esdem, hogy fölségedet e dolgokkal untattam; de parancsolta, hogy adjam elő, miért nem jelentem ki atyámat őrültnek? Mert nem az. S ha nem őrült, miért nem kérem szabadon bocsáttatását? Mert ez halála volna.

– Mennyi ideje van önnek még hátra a szolgálatból? kérdezé a király.

Ettől a kérdéstől fázott nagyon Dávid. De csak meg kellett rá felelni.

– Hat hét…

– Micsoda? hat hét! Hiszen ha sötét börtön, nehéz vas, kínzás, böjtölés volna a kiállni való, hat hétért fel sem sóhajtana egy férfi, azt mondaná rá, holnapután lesz s akkor vége! S hat heti hátralevő időt egy díszes szolgálatból, melyet az ország törvénye szabott önre, mely nem a hajdani boszantó «Kamaschendienst,» hanem a polgári hivatással együtt megférő férfias foglalkozás, ebből hat hetet ön különös kegyelemképen, királyi hatalomszóval kiván magának elengedtetni?

– Ez a hat hét rám nézve egy élet. Sohajta Dávid.

– Micsoda? akkor ön nekem nem mondott el mindent. Ön üzletről beszélt, üveghutáról, mely ön és atyja nélkül tönkre megy. Önnek más oka van e kéréssel hozzám folyamodni. Mi az?

– Felség, azt nehéz megvallani a király előtt. Egy férfi előtt.

– Ön nősülni akar tán, s «periculum in mora.» Nos eltaláltam? Akkor kap ön «licentiát.» Elég lesz?

– Nem, felség.

– De hát mi baja akkor?

– Felséged kivánta, hogy megmondjam. Azt a hajadont, ki jegyesem, rokonai, kik szegény emberek és rossz emberek, beiratták a «Sabinába.»

Erre a szóra egyszerre lángvörös lett a király arcza, szemei hadüzenő rémtűztől világlottak: egy megütött király volt ez! Egy király, a kinek eszébe juttatják, hogy csak árnyéka annak, a minek nevezik. Egy király, a ki egész országa szégyenét egymaga érezi és a kinek azt a szégyent letörülnie nem lehet.

Dávid hódolatteljes nyugalommal állt előtte s nem rettegett az uralkodó lángbaborult arczától, melyet az ő szava gyujtott meg.

– Itt van a hajadon? kérdé a király.

– Még a fővárosban van.

– Mit akar ön tenni?

– Ha katona nem vagyok, akkor tudom, hogy mit teszek? Szerzek magamnak igazságot a törvényen kívül; a hogy tudják a hozzájuk tartozókat védni az őserdők lakói; a hogy védi a nőt minden országban az, a ki férfi. De a közkatona mezében rab vagyok, szolga vagyok. Rajtam a láncz, mely kezemet leköti, s a mi polgári ruhában lovagi tett volna, az közkatonaruhában gonosztett. És nekem hosszú az idő, míg ez öltöny leszakad rólam. Hat hét mulva már jegyesem nem lesz ebben az országban. És nem lesz rám nézve a világon.

A király most merően maga elé nézett és mélyen elgondolkodott. Arcza lassankint visszanyerte komoly, nyugodt tekintetét, de a pir csak nem hagyta el azt.

– Hallgasson ön rám. Tartsa féken indulatait, mint férfi. Másnak is van baja. Ha azt mind erővel igazítanák el, minden utczán verekednének. Ne tegyen ön semmi heves lépést. Ha önnek arája azon társulatnál van bejegyezve, úgy az csak pénzkérdés. Pénz kell azoknak. Jó nyereségért kitörlik, kiadják. Vegye ön ezt az összeget, a mit most nekem átadott. Fizesse ki őket belőle. A mi fenmarad, azt tartsa meg menyasszonya számára hozományul.

II-ik Árpád oda adta a közkatonának az összeget, a mit saját keze munkájával szerzett.

Dávid szemei égtek.