Part 5

Uralkodófőket szokott az a gondolat nyugtalanítani, hogy mennyit érhet a király, koronája nélkül?

Nagy Péter czár egy nap elment napszámba fát fürészelni, keresett vele egy rubelt, ezen vett egy sajtot, azt hazavitte Katalin czárnénak e szóval: «lásd, ha czár nem volnék is, el tudnálak tartani». – Hunyadi Mátyás király egy nap a Hegyalján valamennyi udvarához tartozó főnemessel egyben, beállt szőlőkapásnak, ehhez is értett; máskor meg álruhában eljárt igazságot tenni a nép közé, s jó birónak tapasztaltatott. – III. Napoleon Lajos a tanári pályán tüntette ki magát. – Nagy Fridrik harczi diadalai közepett azon megnyugtató érzést is megszerezte magának, hogy még mint versiró is megtudna élni (soványul, az igaz). – Lajos bajor király szinművészi tehetségei felől igyekezett magának meggyőződést szerezni. – Ő felségének II. Árpád királynak egyik őse gyakorlati vadász volt; csak zergét kétezer darabon felül ejtett el saját királyi kezével; egy még korábbi őse pedig igen «jó gazda» volt, úgy, hogy mikor egy veszélyes európai hadjárat végén közel volt hozzá, hogy országait, koronáit mind elveszítse, azzal vigasztalhatá magát: «mégis én maradok akkor is Európában a leggazdagabb privatier», a mi csakugyan a legokosabb hivatás.

II. Árpád királynak ilyen [Greek: abasilikos] αβασιλικως hajlama volt a festőművészet.

Kora ifjuságában szenvedélye volt ez, s mind a müncheni, mind a pesti, már akkor európai hirü festői akadémiákon gyarapította tanulmányait. Különösen a tájfestészet volt kedvencze. A tájfestészetnek különböző iskolái vannak, közönséges halandó válogathat közöttük: egyik modor a «hangulati», másik a «benyomásos», a harmadik a «realistikus», a negyedik az «irályos» tájképekben tűnteti ki magát; az ötödik az úgynevezett «szép vidékek» ábrázolásában különködik s ő fölségének az a fejedelmi gondolata támadt, hogy ő mind ezt a sokféle modort és iskolát tudná és akarná egygyéolvasztani. Hogy ne? ha annyiféle monarchiát sikerült egygyéalakítani, miért ne annyi festészeti iskolát is?

Csak arra nem tudott ő felsége rájönni, hogy van-e ehhez igazi tehetsége? És azt nehéz egy királynak megtudni. Ki meri őt megbirálni? Akármit alkot, az mind tökéletes, s ha másnap azt, a mit tegnap alkotott, összerontja: az is tökéletes munka volt. Mindenki hizelkedik neki szemtül-szembe. És a mihez kezd, azt mind a legteljesebb siker koronázza – azt mondják neki. Ha egy kép, melyet ő festett, a világ elé kerül, egyhangulag azt fogja róla mondani minden hirlap, minden udvaroncz, hogy e mű szerzője egyesítette mindazt, a mi Hildebrandth, Kalkreuth, Markó, Achenbach és Ligeti ecsetében remek volt! Hisz az már megtörtént egyszer ő felségével, hogy egy udvari ebéd alkalmával, melyen legmagasabb rokonai s legfőbb hivatalnokai voltak jelen, megfordított tányérjának fenekét a gyertya fölé tartva, befüstölte s azután egy fogpiszkálóval e füstalapba egy holdvilágos tájképet hevenyészett, – tréfából, unalomból. S egy hét mulva valamennyi képes újság tele volt az ő remekművének aqua tinta másolatával s értekezéseket irtak róla a legszakértőbb modorban, hogy a király mily kitünő «fumi» rajzoló, kit e genreben a leghiresebb Gally mellé lehet tenni.

Mikor ő felsége vadászköntösét felvette, egy ív khinai répapapirost pálczavékonyságban összegöngyölgetett s annak üregét teledugta minden szinü pastell-darabokkal.

Midőn a király vadászatra indult, a fővadászmester egy Engendre-féle lőfegyvert szokott ő felségének præsentálni. Ez a fegyver a fővadászmester által töltetett meg s két csőből áll; az egyik csőben van húsz töltény, miket egy gépmű egyenkint a másik cső lőkamarájába áttaszít, két lövés között csak két másodpercznyi időköz szükséges. A töltények durranyagát az úgynevezett «német fehérpor» képezi, mely vérlugsavból, égenyzöldegből és nádczukorból készül; nagyobb veterővel bir, mint a fekete lőpor, s nehezebben lobban fel; minthogy azonban a vasat erősen rozsdásítja, a hozzávaló fegyver csövének aranynyal kell burkolva lenni.

Ezt a fegyvert, miután a fővadászmester átadta ő felségének, egy hozzávaló bőrtokba helyezik; a tokot bezárják s a kulcsát átadják a királynak. E fegyver által a király fel van szabadítva – a puskatöltő személy (Hofbüchsenspanner) alkalmatlan közellététől.

Az alatt, míg a királytól a fővadászmester eltávozott, hogy a fő udvari vadászt beküldje a fegyver átvételeért, a király belecsusztatá a puska üres csövébe az épen beleillő papirgöngyöt a pastelldarabokkal, s azzal bezárta a tokot.

A várhoz csatolt écurie udvarában már összegyülve vártak a magas és legmagasabb vendégek ő felségére, szeszélyes vadászöltözetekben. A főrendü vadászcsoport közepett ő fensége Henrik Zsigmond főherczeg magyarázá a szakértő fenségeknek és főméltóságoknak a «dingó kopók» előnyeit.

Ezek igen nevezetes állatok. Az angol rókakopók s az ausztráliai vad dingók keresztezéséből származott korcsok. Egyik különösségük az, hogy nemnélküliek.

– Tehát kutya-öszvérek! jegyzé meg elmésen ő fensége VI. Napoleon Lajos, egy finom testalkatu mozgékony ifju, kinek dicső őséből már egyetlenegy vonása sincs.

– Tökéletesen. És ennélfogva rendkívül közönyösek minden fajukbeli állat iránt. A másik tulajdonságuk az, hogy nem ugatnak.

– És ez mire jó egy vadászkutyánál? szólt közbe Vilmos herczeg, a Welf trón aspiráns örököse, egy minden tekintetben hosszú uraság, ki ha a nagy állát az előtte szólott franczia prætendensnek cserébe adhatná, azt nagyon boldoggá tenné vele, a megközelített Napoleoni családi hasonlatosság szempontjából.

Henrik Zsigmond főherczeg kész volt a magyarázattal. Ő a vadászati szaktudományban akadémiai végzettséggel bir.

– Ezek az előnyök majd mindjárt ki fognak tünni a «gnu» vadászatnál. Méltóztatnak tudni fenségeitek, hogy a mióta a budai erődítések elkészültek, az enceintebe eső nagy terjedelmű erdőségeket a kormány az országos acclimatáló társulatnak adta által. Ez a többi között meghonosította az afrikai gnut. Ez a sajátszerű állat, mely a szarvast, a bivalyt és a lovat egyesíti magában, eddigelé csak lesből, vagy cserkészve volt vadászható. A hajtóvadászat nem sikerült ellene, mert a mint a gnu meghallja az ebcsaholást, az egész csorda összeszalad, a fejét befelé, a hátulját kifelé fordítja, s olyankor semmi kutya rá nem uszítható. A hosszú fehér lófarkáról azt hiszi a kutya, hogy lovat lát maga előtt s azt nem támadja meg. Ha pedig magányos gnut lephet külön a vadászeb, az szemközt fordul vele: vakmerő, gonosz állat; meg nem fut a helyéből, ott verekszik egy helyben az ebekkel, s megpiszkolja vadászkutyáinkat. Aztán van ennek az állatnak az egész kinézésében valami igéző, a mi megrettenti a kutyákat. Barna, karcsu, paripának termett törzsökéhez, hajlékony nyakához, a vad tekintetü fekete bivaly fő, nyakán a fölfelé álló lósörény, félig fehér, félig fekete, széles homlokán fehér bozontos üstök, állkapczáján hosszú fekete szakáll, s a rettenetes főn két erős, előhajló szarv, mely először lefelé görbül, aztán egyenesen fölfelé. És ehhez oly karcsú lábak, mint a szarvasé, hasított patával; és gyors mozdulatok, mint az ördögé. Valamennyi kutyafajtánk mind szégyent vall ellenében. Hanem végre kitaláltuk a megfelelő tromfot. Nézzék fenségtek ezt a gyönyörű állatot! (Itt ő fensége odahúzta magához örvénél fogva a dingokopót.)

E perczben érkezett meg a király a vadásztársaság közé. Hódolattal nyitottak neki utat egész a nap hőseig: a nevezetes ebig.

Ő fensége Henrik Zsigmond a legmagasabb jelenlét által buzdítva, most már egész teljében kifejtette kynologiai ismereteit.

– Van szerencsém felségednek legalázatosabban bemutatni a vadásztudomány legújabb vívmányát, a néma dingó-kopót, mely az eddig vadászhatatlannak tartott gnunak képes lesz a parolit megadni. Ez az állat mindazt egyesíti magában, a mi egy vadászkutyánál tökéletesség. Arczvonásai hasonlítnak a tübeti doggehoz; hasított széles orra, lefityegő alsó ajkai s az a bizonyos ráncz, mely a szájtól a szemig huzódik, olyanforma tekintetet ád neki, mintha gúnyosan nevetne; míg az erős mellkas, a felálló hegyes szőrös fülek a dán molossra emlékeztetnek. Karcsu lábainak minden inát megszámlálhatni a bőrön keresztül, s ha csak gyors lábai, éles tekintete, finom hallása után itélnők meg családi rokonságát, inkább agárnak kellene őt neveznünk; de nemesi criteriona épen a szaglásban rejlik; ebben túltesz az angol pointeren, sőt a gál véreben is, melyhez egérszinű bozontos szőre oly meglepően hasonlít. De most következnek legaristocraticusabb kitünőségei. Ez valóságos ivadéka az ősebnek, a mebbiának, mely csupa autochton szenvedélyből egymagára szokott vadászni: nem éhségből, csak noble passióból, s vadászik nálánál erősebb dúvadakra is. Első lábain csak négy körme van s azok olyan élesek, mint a hyénáé, melyhez fölálló sörénye is némileg hasonlatossá teszi; ámbár szemfogainak hiányzása az alsó állkapczából emlékeztet a nepali buansura. Hanem a mi végre elvitathatatlanná teszi az ereiben folyó dingó vért, a mint a mexicói mondaná: «sangre azul;» ez először is az a sajátságos dingó bűz rajta, mely valami keverék a sakál és czibetmacska szagából, s másodszor, ez a veleszületett specificus gyülölet, a többi kutyáktól rettegett gnu ellenében, melyet képes egymagában felverni, meghajtani, vele megküzdeni és azt lefogni, egyetlen csahintás nélkül.

A király oldala melletti miniszter, gróf Bodzay Titusz gyönyörteljes bámulattal hallgatá a főherczeg előadását: «ez aztán a mi emberünk!»

Ő felsége pedig azt mondá a felmagasztalt hybridumra, hogy:

– Fertelmes állat!…

(«Ki nem állhatja a vadászebeket!» sugák egymásnak a magas uraságok, nagyokat sóhajtva utána.)

Ő felsége aztán felült nyitott kocsijába, melléje a miniszter, ki a kocsikázás alatt következő előterjesztést tett a királynak:

– Egy titkos összeesküvésről kell felségedet értesítenem, melyet az egész vadásztársaság, ő fenségével Henrik Zsigmond főherczeggel az élén, tervezett. – Magam részére, ki szintén részes vagyok a complottban, kegyelmet esdek. Minthogy felséged az elmult éjt ébren tölté, sőt ki is fárasztá magát az országház megmentése közben, minden alattvalójának méltó bámulatára a legnagyobb veszély szinhelyén buzdítva ernyedetlenül, annálfogva a vadásztársulat azt a tervet gondolta ki, hogy a hajtóvadászatot a Jánoshegy nyugati oldalán kezdi meg; felséged számára várópontul az agancskunyhó jelöltetvén ki. A vadászcordon egész a kápolnáig és a disznófőig fog terjedni, s nagy messzeségben távol tart minden közeledőt. Mire a hajtás az agancskunyhóig érkezik, a felvert gnut egyenesen arra terelve, akkorra elmulik dél. Délig felséged közóhajtásunk szerint kipihenheti a mult éj fáradalmait. Ezt nem kellett volna elárulnom, de felséged magas személye iránti hűségem minden egyéb tekintetnél előbb való.

Mindezt a miniszter olyan komoly páthoszszal adá elő, hogy ő felsége egész fejedelmi teljhatalmával birta csak önmagát megakadályozni a hangos hahotára fakadástól.

Az említett agancskunyhó egy kisded, barok ízlésű vadásztanya volt a hajdani Svábhegy és Zugliget találkozójánál, azon a gyönyörű fensikon túl, a mit «Mátyás király sétányának» tartanak. A kunyhó oszlopfői mindennemű agancsokból vannak alakítva, az ajtó fölött egy óriási iramszarvas fő tartja roppant lapátjaival a kiugró tetőzetet, melyen sűrűen felfutó repkény képez egy természetalkotta árnyékos marquiset a bejárat két oldalán.

Kedves nyugalmas hely, vadásznak – és gondolkozónak.

E vadászlak előtti téren találkoztak össze a nagynevű vadászok, mielőtt állásaikra szétvezényeltetnének.

A fensík meredélyére állva, a legfelségesebb panoráma tünt eléjük. Balról a vulkánalakú Jánoshegy, sűrű bükkerdejéből kiemelkedő váracsával, melytől egy sor Maximilián-toronynyal erődített bástya fut alá a zugligetig, jobbról a Vezérhalom, Istenhegy erdőlepte oldalai, uri várkastélyok szeszélyes ormaival; a két erdős magaslat között a mosolygó zugliget, melyet az acclimatáló társulat ausztráliai, japáni és chinai fákkal telepített be. Gyönyörűen tünik fel különösen a zugliget villái között elkigyózó sétány, melynek két-két sor fája, az egyik a japáni mikánfa, a másik egy új-hollandi santalfaj, a mikánfa levelei csaknem fehérek, a japáni santal levelei pedig kékek; úgy, hogy a távolból e sétányút mint egy kettős kék-fehér szalag tünik ki. E sétányt egy kedves emlékű királyné nevére Erzsébet útnak nevezik. Innen elkezdve azután nagy messzeségig, egy óriási háztömkeleg látszik. Budapest, Ó-Buda egybeolvadva a hajdani falvakkal. Új-Pest, Fóth, Palota, Czinkota, Rákos képezik a tovaterjedő város előrészeit; s keresztülszeli azt a méltóságos ősfolyam, melynek azur tükrén hajórajok usznak egymást előzve, kerülve (nem gőzhajók többé, a villany gép elfelejteté a gőzt és kőszénfűtött üstöt), s e tekintélyes metropolison túl terül aztán a világrész egyik legszebb rónája, melynek látkörét a föld hajlása képezi. Gyönyörű távol: a minőt Markó képein bámultunk egykoron.

Ez a fejedelmi kilátás ismeretes is minden tourista előtt; le is van rajzolva, lefestve, lefényképezve számtalanszor.

A vadásztársaság a reggeli vadászkorty fölhajtása után nem is állhatá meg, hogy egy pillantást ne szenteljen nagy munkája előtt a felséges látványnak.

«Milyen szép ország!» sóhajtá magában a Napoleon-utód. «S ez az én ősömé lehetett volna, a kinek úgy volt felajánlva, mint egy szippanat burnót.»

«Milyen szép ország!» áhítá magában a welf herczeg, félig nyitott szájjal. «S ez egykor Németországhoz fog tartozni szintén.»

«Milyen szép ország!» gondolá magában a szerb trónkövetelő, ajkába harapva. «Hogy fognak ezen nemsokára az orosz paripák végig taposni!»

«Milyen szép ország!» mondá magában büszkén Henrik Zsigmond főherczeg. «S ebben én vagyok a leggazdagabb úr!»

A király pedig talán ezt sóhajtá:

«Milyen szép ország! S ebben az országban, mely az enyém, nincs egy ember, a ki az enyém volna.»

Ki mit gondolt, bizonynyal megtartotta magának, s azzal kiadva a vadászparolákat, az erdők ösvényein szétoszlott a vadásztársaság; egyedül hagyva a királyt az agancsháznál.

A terv, mint már el van árulva, az volt, hogy ő felsége hadd pihenje ki magát az agancsházban; addig a vadásztársaság a kopó falkával a máriaremetei völgyben felhajtja a gnu-csordát, a bikát kiszakítják belőle, mely a csaholásra makacs lesz és helyt áll, akkor aztán ráeresztik a dingókopót s az egymagában meghajtja a gnu-bikát s ha minden előintézkedés sikerül, épen ő felsége álláspontja felé fogja szorítani, hogy az a legmagasabb vadász által ejtessék el.

Mikor aztán ő felsége egyedül maradt, nem használta fel az alkalmat, hogy letehesse magáról a királyt és lehessen ember, a ki ha elfáradt, aluszik; nem: több akart lenni, mint király. Nem pihenni: alkotni akart.

Mikor ezen a szép látványon végigtekintett, a királyi lélek azt suttogá benne: «Tudnád-e még ezt a szép országot, mely felül növekedik, alul rohad, újra alkotni?» a művészi szellem pedig azt kérdezé tőle: «Tudnál-e egy ilyen képet alkotni?»

Megkisérlé.

Hiszen lefestették már sokan; nagy, híres művészek, a fényirda hiven visszaadta azt halmozott szépségeinek minden részletével.

A király mást gondolt.

Húsz lépéssel hátrább lépve, mint a honnan mások felfogták e képet, a fensik szegélye eltakarja a fényűzés és gazdagság palotáit; a zugligeti völgy, az istenhegyi domb elmaradnak; helyettük előtérbe lép a fensík őserdeje: a sok százados bükk és kőrisfák, mohos repkényes oldalaikkal, az iszalag, boróka és galagonya irtatlan bozótja egy amerikai vadon tekintetét nyujtja; a fű buja, mint a pampasokban, s a tér üres, mint Ausztrália állatszegény erdejében; komor, rideg erdőrészlet. S egyszerre rögtön, minden átmenet nélkül előtünik a távolban elterülő város, a kék folyam csendesen mozgó hajóival s aztán a sárga kalászos róna, ködbevesző végtelenjével. E mesterkéletlenül nagyszerű ellentét az, a mi a művésznek a legelső eszmét adta.

Egy tábori szék, egy háromlábú asztal, melyre kartonját felszegezte, ott állt az agancsház marquisea alatt: a király elkezdett alkotni.

Csak vázlat volt, a mit készített, csak pastellrajz, érdes papirlapra. Nem vesződött az apró részletekkel: az egyetemes hatást leste el, azt adta vissza.

S a mint műve fejlődött rajzónja alatt, lelke akként emelkedett azzal együtt. A művész szelleme emelte a király gondolatait. Mentül magasabbra szállt a nap, a megragadó ellentét a kép előtere és háttere között annál jobban kitünt: a zord, hideg, túlerőteljes és a meleg, világító, gyöngéd, egy lapon egymásba foglalva. Kontraszt, mely harmoniában áll; lehetetlenség, mely eleven való. Egy ősvadon, melynek háttere egy ifju metropólis, egy nevető róna.

A nap már delelőre járt, mikorra a király elkészült a brouillonnal. És akkor aztán, mikor maga elé állítá a hevenyészett vázlatot, akkor – nem volt vele megelégedve. A művész szeme felfedezte a hiányt. Ez a kép üres. Egy holt erdő és egy néma város. Hatása végtelen melancholia. Pedig nem illik a kettő közzé semmi. Emberi képek, vadászok, nymfák, népies alakok egyszerre lerántanák azt a mysticus hatást, a mit e kép felmutat, s mely igézet pedig hibája marad a képnek: hatást gyakorol, melyről a néző nem tud magának számot adni.

A művészi ábrándokat egyszerre fölzavarta a hajtóvadászat zaja; a hajtók trombitái, a kopók csaholásai már a Jánoshegy innenső oldalán kezdtek megzendülni, s terv szerint az agancsház felé közeledének.

A vadászlak mögött sűrű virginai borókabozót lepte el a fák alját világoskék bogyóival; – mintha nefelejtsvirággal volna behintve.

A távolból a bozóton keresztül törő csörtetés hangzott, mely egyenesen az agancsház felé közelített.

A király hirtelen összegöngyölíté cartonját s visszadugta azt vadászfegyvere csövébe. A vadásztársaság rajta kaphatná, hogy ő tájképet rajzol, s minő gunyolodás lenne abból! Úgy járna, mint egykori királyi rokona, bajor Lajos, mikor Tristán jelmezében kapták udvaronczai – énekelve!

«Szolgák» foglalatossága a művészet.

Ámde az, a mi a király háta mögött a cserjéből előtört, nem vadász volt, hanem maga a vad.

A gnu.

A capföldi indigena nagy szökésekkel veté magát keresztül bozóton és dült fákon, s azután poroszka lépésben, mint a zsiraff, ügetett ki a tisztásra, két szélső lábát emelve egyszerre.

A mint azután a meredélyhez ért, ott egyszerre megállt és visszanézett.

Afrikai utazók régen említék már azt a szokását e vadnak, hogy mikor üldözőjét jól elhagyta, akkor megáll, visszanéz rá, bevárja s akkor odább csalja maga után, mig jól kifárasztotta; végre helyt áll neki s megverekszik vele.

A királynak alkalma volt húsz lépésnyi közelből szemlélhetni e vadat.

Gyönyörű példány volt. Öt éves bika; évei számát szarvai tövén mutatják a rovátkák. Alakja magasságra egy erőteljes paripáé, nyakát is úgy tartja, mint egy büszke mén, s hosszú fehér farkát is épen úgy emeli lobogósan a magasba. De szőre az iramvadéhoz hasonlít, s lábai karcsuk, mint a szarvasé, és felálló sörénye már kezdi a fenevadak sorába emelni, a vadkan, a hyéna, a taránd sörénye ilyen, de ez még bozontosabb, alul fehér, felül fekete, s bevégzi e minden állatból összerakott hybridumot az ijesztő, széles homlokú bivalyfej; csak hogy nála az előre hajlott bivalyszarvak még visszahajlanak merészen fölfelé; ehhez még egy fehér bozontos üstök a homlokon, s egy hosszú fekete kecskeszakáll az állon. S a fertelmes főhöz a legszelidebb szép szemek, minők a zsiraffé: mintha ez az ördögfő csak egy rut álarcz volna, melynek rémképét a két dióbarna szem meghazudtolja.

De az ellenfél sem váratott magára sokáig. Ugyanazon a nyomon, melyen a juniperus bozóton át tört a gnu, rohant elő a dingó-kopó, csaholás nélkül, bozontos farka villanyberzedten repült utána, szemei vérben forogtak, lefityedt alsó ajkáról szakadt a tajték, szökellései inkább hasonlítottak a farkaséhoz, mint a kutyáéhoz, orrát csaknem a földön hordozta. A gnu bevárta őt. Elfogadta a párbajt. A dingó-kopónak sikerült őt csordájától külön szakítani, de neki is sikerült a dingó-kopót elválasztani a többi falkától. Most aztán helyt állt neki, hogy megmérkőzzenek egymással.

Remek bajvivás volt az. A véreb nekiszáguldott a szarvas vadnak egyenesen s a mint közel ért hozzá, egyszerre félrecsapott, azzal a szándékkal, hogy a hasa alá vághasson, s akkor egy csapással kihasítsa az oldalát, míg a gnu a szemközti rohamot várva, szarvaival a levegőbe döf el. Csakhogy a gnu nem csak a szarvaival, hanem a lábaival is tudja védeni magát. Külön mindegyik hátulsó lábával s együtt tud veszedelmes rugásokat adni, s ha ért a vadászeb a cseltámadásokhoz, azokkal szemben a gnu valóságos ördögtánczot jár; bámulatos gyorsasággal veti magát egyik oldalról a másikra, hol farral, hol szarvval fordulva ellenfelének, éles patáival felrugdal a légbe, hegyes szarva villáival felhasogatja a gyepet. Sörényének egy-egy csimbókja már a dingó-kopó fogai közt maradt, de az is kapott már cserébe egy-egy rugást. – Most egyszerre lesunyja magát a véreb a fűbe, fejét a földre fekteti, csak fara van magasra emelve. Lompos farka időközönkint ideges csapásokkal veri horpaszait, fülei fel vannak hegyezve. Igy marad fekve ott. Pihen talán? Nem! A végső veszedelmes szökéshez készül. Erejét szedi össze: a távolságot méri ki, a gnu hat lépésnyire áll előtte, a végső szökéssel a dingó-kopónak párduczmódra kell a gnu nyakára ugrani, éles körmeit a bőrébe vágni s fogaival a torkát átharapni.

A mint a kutya e lesunyó fekvésbe húzta össze magát, a gnu is veszteg maradt. Ösztöne sugalta neki, hogy most kell vigyáznia legjobban, hogy ellenfeléről egy pillanatra sem szabad a szemét levenni, hogy végveszedelme előtt veszteg kell megállnia.

A kétszarvu vad oly nyugodtan állt ott a fensíkon, fejét magasra emelve, mozdulatlanul, a hogy csak vadász kivánhat maga elé kapóra vadat, ballapoczkájával a király felé fordulva, ki húsz lépésnyi közelben ült a repkénylepte bozót mögött. A legbiztosabb lövés.

A király csendesen kivette tokjából fegyverét.

De nem azért, hogy a gnut lelője vele; hisz akkor a kartonját is foszlánynyá lőtte volna, mely a csőbe volt dugva. Nem. A vázlatot vonta ki belőle s azt kiteríté maga elé, – és azokat a feszült pillanatokat, a mig az üldözött vad és az üldöző egymással farkasszemet néznek, arra használta föl, hogy a «szép szörnyeteget» odarajzolja vázlatára.

Királyi hidegvér kellett ahhoz, – s még valamivel több – művészi nyugalom!

A szarvasvad bizonyosan észrevette az emberi mozdulatot is, mert annak a szeme minden oldalra szokott látni; hanem azért mozdulatlan maradt. Két ellensége közül kiismerte tán az a csodaösztön, mit az «állatok lelkének» neveznek, hogy ez itt egy fejedelmi lelkes lény; amaz ott egy czudar szolgaállat s attól kell félnie inkább. Veszteg állt, míg a király művészi rajzónja büszke idomait gyors kézzel vázolá s mintha kevély volna e kitüntetésre, magasra felemelé a légbe az orrát és megszólalt.

Igen is. A gnunak szava van, széles alsó ajkai, mozgékony nyelve emberi hangokat adnak, miket lesben álló vadászok mindig egyformán szoktak tőle hallani. Ezek talán a vészt jelző szók nála.

A végveszély előtt álló gnu e szókat mondja panaszos méla hangon:

«Onje, – navend – belem.»

A beszélő állat nyaka magasra volt felnyujtva ekkor, orra az ég felé emelve, szarvai hátrahajolva. A legkedvezőbb pillanat a dingó-kopónak a rárohanásra.

A véreb egy remekül kiszámított szökéssel lökte fel magát fektéből; gyorsan mint az oroszlán; – ámde a gnunak még egy védelmi fogása volt félretéve: ez az antilope mozzanat. Abban a villámrövid perczben, mely nem elég többé arra, hogy félre ugorjék, lekapja a fejét s a támadó véreb, mely a nyakára czélozta az ugrást, egyenesen a szarvai hegyébe esik s a következő pillanatban felhasított testtel repül a gnu hátán keresztül s aztán aláhentereg a meredélyen, míg a bozótban fennakad valahol. Még akkor sem ordít, mint más sebesült eb.