Part 40

– Nekünk ez a két nap épen elég. Hát megmondom, hogy a hóesés alatt mi szándokkal szálltam én le a jégtengerszemhez. Abba rejtettem el az utolsó orosz anastatert. Mikor a hózivatar megjött, azt akartam, hogy felrobbantom a pokolgépet, hadd tépje szét a fellegeket, hogy láthassam, mi történik a hegyek között? Hanem a mint azon a sziklai úton megláttam sűrűn egymás mellett állani azt az ezernyi ezer embert, s aztán elgondoltam, hogy ha én most ezt az anastatert felrobbantom, ez a sok Isten teremtménye mind menthetlenül le lesz sodorva, eltemetve, agyon forrázva: akkor visszatértem a fele útról.

– Ördög teremtette a te samaritánus ötleteidet! fakadt ki mérgesen Dárday. De háboru idején az ellenség életét kimélni! ki hallott ilyet?

– De látod, pedig nem az ördög teremtette ezt a jámbor ötletemet, mert most nagyon jó, hogy az anastater alul van, a nemes ércz ágyúk pedig fölötte; ekként egy villanyszikrába kerül csak, hogy az anastater az egész gondjaira bizott kincset kilökje s mi azt egy nap alatt légjáróinkkal szépen összeszedjük.

– Hohó! barátom! kiáltanak egyszerre mind a ketten, s egyetértő ijedtséggel kapták el Dávid két kezét, mintha vissza akarnák tartani. Mit akarsz? förmedt rá Dárday, hisz akkor a bolond anasteter nem csak megolvasztja az egész kincset, hanem szét is dobálja az egész világba s keresheted aztán kit Morvában, kit a holdban!

– Nem fogja se megolvasztani, se messzehajítani, biztatá őt Dávid, kiszabadítva ökleit a letartóztató kezekből. Számítsátok be, hogy az anastater fölött tizenhárom millió köbláb víz fekszik. A robbanás tüze, a míg ezt a fölötte levő 0 fokú hidegvíz tömeget forró gőzzé alakítja át, nem fog elég erővel birni az ércz megolvasztásához; az ellenálló víz és gőztömeg lankasztani fogja feszítő erejét, s így az oly sulyos ércztömegeket nem fogja messzebbre elhajíthatni, mint a közeli völgyekbe, a hol gépeinkkel rájuk találhatunk. E felől legyetek egészen megnyugodva. Én most sietek a jégtengerszemhez. Két óra mulva a catastropha bekövetkezik. Csak egy dologról nem biztosíthatlak benneteket: arról, hogy nem küldök-e rátok egy telivér felhőszakadást?

– Biz az átkozott gondolat: egy egész tavat dobni fel az égbe, szólt mr. Severus.

– Nem baj az; a ki megázik, majd megszárad. Hanem annál egy nagyobb aggodalmam van, mely, ha valósulna, az egész tervem, arany ezüst kincseivel, új Velenczéjével, világkereskedelmével vízzé, párává lenne egyszerre.

– S mi ezen aggodalmad? kérdé a tábornok.

– Ezen aggodalmam azon lehetőség, hogy vajjon a nihilisták nem a bécsi bank kincseit orozták-e el valami furfanggal s nem azokat akarták-e így kicsempészni? nem azokat szedem-e én itt össze? mert abban az esetben ez nem hadizsákmány többé, hanem egy magántársulat jogos tulajdona, s ezt annak minden tétova nélkül át tartoznánk adni.

– No ezt az aggodalmát hát csak fojtsa ön a tengerszembe, szólt mr. Severus, mert ime itt van nálam a tegnapi bécsi hivatalos lap, mely diadalmasan jelenti, hogy a nihilisták elvonultával a bank épülete felnyittatván, a tresorok, a pénztárak sértetlenül találtattak, minden kincs a maga helyén van, a hogy állt; bizonyítják a garantirozó hatalmak követei, kik a vizsgánál jelen voltak. A bécsi bank kincsei mind megvannak s az arany és ezüst ágiója erre egy nap alatt húsz százalékot esett s a bank részvényei parin felül szökkentek.

– Akkor indulok a mi juhainkat szárazra tenni!

Mikor Dávid eltávozott, azt mondá Severus Dárdaynak:

– Én nem tudom, álmodom-e? Ez az ember engem megbűvölt. Az első percztől fogva, hogy megláttam, rabja vagyok. Ragad magával égen-poklon keresztül; csak úgy szédülök bele. Még megteszi velem, a mivel egyszer biztatott, hogy megtesz Afrika presidensének s czivilizáltatja velem a fekete atyámfiait. Még ugyan nem tudom, hogyan fog hozzá, de már látom, hogy visz s a második állomáson vagyunk. Az első volt a Gyilkos, a második a Duna-Delta: aztán jön a Sahara…

Az orosz táborba áthangzott a honvédsereg örömriadala, mely Dávid felemelkedő repülőgépét az égbe emelni segíté.

Dárday és Severus azt az időközt, mely Dávid visszatértéig maradt, hasznosan akarták érvényesíteni s az orosz táborba átlovagoltak értekezletre.

Sasza asszony várt reájuk. Ő is látta az útjáról visszatérő vezér-aërodromont s sejté, hogy Dávid megérkezett a tudósítással Budapestről. A honvédsereg kitörő zaját lázadási jelnek magyarázta.

Az orosz sereg a javorinai völgyben fenyőgalyakból rögtönzött sátrakban vonta meg magát; az elnöknő sátora egy halom tetejére volt felütve, közép oszlopát egy magas fenyő-sudár képezte s annak a tetején lobogott a nihilisták veres zászlója, közepén az emblematikus kör és négyszög.

Sasza asszony e sátor alatt fogadta a magyar vezért és a bankárt. Székek voltak a mohos kövek, a mikre leültette vendégeit.

A férfiruhák, miket Sasza asszony viselt, most még szakadozottabbak voltak, mint első találkozásukkor; minden öltözete sáros, gyürődött; ingelője, mely nyakánál félig kicsüngött, csupa szenny. Az pedig rettenetes lény: egy asszony, a ki tudja, hogy az inggallérja szennyes!

– Nos, megtudtatok mindent? kérdezé a nála megjelenőktől. Már nem is urazta őket.

– Igen, minden úgy van. A béke meg van kötve, felelt Dárday. S a békepontokat megismertük.

– Nos? És most mi lesz? Fellázadnak a honvédek? Széttépik a békeokmányt? megrohannak bennünket? mennek Budapest ellen, felgyujtani a királyi palotát? apróvá tenni a nagyot? felkonczolni a kormányt, országgyülést, klérust, mágnásokat? Ezt ordítják odaát? Mi?

– Nem. Elfogadják a békekötést s engedelmeskednek a király és az ország határozatának.

Sasza asszony felugrott dühében a mohos kőpadról.

– Engedelmeskednek? meghajtják a fejüket kétszázezeren, egy embernek a mutatóujja előtt? Kieresztik foguk közül az ellenség husát, a mire három emberöltő ivadék éhezett? S kezükben a diadalmas fegyverekkel, odatartják hátukat a korbácsnak? – Jó! Akkor én elküldöm őket a Duna-Deltára!

A nő visszaült a kőpadra, jobb lábát bal lábán keresztül veté, arra a könyökét s öklére az állát támasztotta. A kérlelhetlenség jelképe.

– Elfogadjuk a nekünk kijelölt tért, szólt nyugodtan Dárday s készek vagyunk ott megtelepülni. E végett jöttünk épen ide, hogy önnek ajánlatainkat előadjuk. Mi az orosz kormánytól meg akarjuk venni azt a földet, a melyre számüzetünk. Ajánlunk érte öt millió rubelt s a suverain jog elismeréseül százezer rubel évi harácsot.

– S minek volna az? kérdé Sasza asszony.

– Azért, hogy a sajátunkká lett földet mívelhetővé tegyük, szabályozhassuk, lakásra alkalmassá idomítsuk.

– Igen? kérdezé Sasza asszony dæmoni gúnynyal. Akkor nem adom.

– De hisz ott különben semmi sem terem s ennyi embernek enni csak kell valamit.

– Hát egyetek békát, az van ott elég. Egyetek füvet! Az jó az ilyen engedelmes népnek. Bánom is én, akármit esztek? Ha a Moishén nincs mit enni: van a környékén. Megtaláljátok ti azt. Nem hal meg éhen, a kinek puskája van. Csináltok rablóbandákat s kifosztjátok Romániát, Szerbiát, Bulgáriát, míg apródonkint agyon nem vernek benneteket. Mi közöm nekem ahhoz, hogy ti miből fogtok élni?

– Ne felejtse el ön, asszonyom, hogy a repressaliák nagyon kezünk ügyében esnek. Mi önt itt táborával együtt körülfogva tartjuk s a kiméletlenségre akár foglalót adhatunk.

– Ezzel ne fenyegessenek önök többé bennünket, tört ki haraggal a hölgy, mi nem vagyunk önökre szorulva többé. Volt rá gondunk, hogy két nap alatt helyreállíttassuk az elromlott utakat a hegyekben s holnap hozhatnak utánunk eleséget a saját táborunkból. Önök nem éheztetnek ki bennünket.

– De asszonyom! Az nem volt önnek szabad, utakat csináltatni, tehát hadcsapatait előbbre tolni a fegyvernyugvás alatt.

– Szabad? Hát kérdeztem én valaha valakitől, hogy mi szabad? Utaim készek a Tátrán keresztül; mehetek, merre akarok. Ti pedig elfogadtátok a békekötést; tehát mentek, a hová küldelek.

– Tábornok! szólalt meg ekkor mr. Severus. Ön készen van, ne töltse tovább az időt hasztalan alkudozással. Gondolja meg, hogy zivatar függ a fejünk felett, mely elől még vissza kell menekülnünk Bukovinába. Most nekem van még nehány szavam myladyhoz. Én nem vagyok az osztrák-magyar uralkodó alattvalója: nevem mr. Severus, a Tatrangi et Comp. czég üzlettársa. A mi czégünknek volt szerencséje mylady Czenstochowáját kibérelhetni. Nevezzük bérletnek. Liczitatión jutottunk hozzá. A békekötésben Czenstochowáról egy szó sincs. Ha volna is, mi közünk hozzá? Mi tehát ebből a bérletből ki nem megyünk addig, a míg a mylady az örök eladási okmányt a Léti és Moishe szigetekre nézve alá nem irta. Gondolkozhatik rajta mylady, a meddig tetszik. És most god by! Mi siessünk vissza, míg a felhőszakadás útban nem ér.

Severus magával vonta Dárdayt, nehogy az még többet beszéljen. S aztán ügettek Bukovina felé nagy sietve.

Sasza asszonynak a tábornokai előterjesztéseket tettek az ajánlat megfontolására. Czenstochowára nagy szükség van. A csere érdemes lesz.

Sasza pedig nő volt s ha az egyszer megköti magát, nem mozdítható ki helyéből.

– Nem! Nem! Nem! És ha az ég a fejemre szakad is!

Pedig szaván lett fogva.

Erős északi szél fútt. Sasza asszony a köröskörül derült égre nézett.

– Bolondok! Mondá. Zivatartól, felhőszakadástól féltek. Hát támadhat északi szél mellett villanyos fergeteg! Nem ellenkezik-e ez minden meteorologiai ismerettel?

Egyszerre egy hatalmas földrengés rázta meg alatta a sziklát, mintha vulkánkitörés előjele volna s a másik pillanatban egy roppant gomolygó felleg emelkedett ki a Tátra bérczszakadékai közül. Nem volt az hasonló más fellegekhez: gomolyai nem fénylettek a napban és felső dudorodásai sötétkékek voltak; hanem a mint sebesen emelkedett a felleg, folyvást nagyobb tért foglalva, a belsejét valami kisugárzó tűzvilág vörösíté át, mely sötét rétegeit néhol meghasítá. A felleg egyre nőtt, magasabbra szállt, elborította a kék eget; jött északnak szél ellenében s azután elkezdett alá szállani.

Mikor a völgy fölé érkezett, hol Sasza asszony tábora volt, télesti sötétség lett itt alant s a mint a felhő legelső cseppjei kezdtek aláhullani, az emberek megrettenve kiáltának föl: «vér».

«Véreső esik!»

Hiszen mi, czivilizált könyvmolyok, tudjuk már, hogy az nem vér, a mi az égből aláhull, hanem az anaster felrobbanása alkalmával a tóvíz savaiból, a durranyag gázaiból, a kátrány, tőzeg keverékéből a roppant tűz által egy percz alatt végrehajtott vegytani alakítás szülte anilin festvény; azzal van megterhelve a felhő; – hanem a tudatlan köznépre nézve mégis megdöbbentő az, mikor kezére egy meleg csepp esik az égből s azt látja, hogy az piros!

Csak csepp előbb, de aztán tenger! Egy vértenger, mely rohammal szakad alá az égből. S a fergetegnek villámai is vannak; de azoknak a fénye sem kékzöld most, hanem tűzvörös.

Nehány percz alatt meg van törve az emberi dacz minden munkája. Az utakon hegyi folyamok zuhatagai vágtatnak alá s a zárt völgyekben új tavak képződnek, a leömlő zápor összetöri az erdőt s a tört erdőkön keresztül sziklatömegeket hengerít alá.

A meglepett orosz tábor menekül ez új ellenség elől, ki ellen hasztalan minden küzdelem. Sasza asszonyt erőszakkal ültették fel lovára s aztán Mazrur megfogva a ló kantárszárát, futott vele a völgybe alá. Sötét volt; nem látták, merre futnak. Az útban utolérte őket a hegyi ár; Mazrurt elüté lábáról, az elmaradt; a lovat ragadta tovább; Sasza asszony megült a nyeregben, míg lova úszott. Egyszer egy gyaloghidban fennakadt a ló; a hidra a lovagnő felkapaszkodott; a lovat tovább sodorta az ár; ő a szakadó vérszínű záporban vaktában hatolt előre egy gyalogösvényen. Az egy rozzant kallóhoz vezette, melynek nyitott elejű szárnyéka volt. Sasza asszony belépett ebbe a szárnyékba s ott talált maga előtt két férfit. Azok voltak Dárday és Severus. A zivatar azokat az útban kapta, mielőtt Bukovinába visszatérhettek volna.

Most tehát ismét együtt voltak.

HÁRMAN EGY ELLEN.

A szakadatlan villámlobogásnál látták meg egymást.

A nő az iszapos ártól lucskosan, arcza veres a czéklaszín záportól, fövegét elkapta a szél, hajfürtei csapzottan tapadnak homlokához, finom ajkai most ki vannak duzzadva, szemei mereven kiülnek; de azért a két férfi mégis ráismert.

A nő, a mint megpillantá őket, mint egy szobor állt meg a kalló egyik oszlopánál s kerekre felnyilt szemekkel, mint a vadmacska, bámult reájuk.

Dárday fehér huszárköpenye veresre volt festve az égi vérzáportól; olyan volt benne, mint egy hóhér; míg Severus, kaucsukköpenyébe burkolva, egy darab mozgó sötétség volt a háttérben.

Legelébb Dárday jutott szóhoz. Közelebb lépett az odamenekült alakhoz, ki dermedten támaszkodott meg háttal a kalló-szin egyik fenyőoszlopának.

– Asszony! Szörnyeteg! Te megtestesült dögvész! Futsz? Menekülsz? Mászol a sárban úgy-e? Menekülsz a vérből, a mit kiontottál? Legdühösebb ellenséged lábához menekültél! Hiszed-e már, hogy van Isten? Vérzápor szakad fejedre, hatalmadat elsöpri az ár; a föld reszket lábad alatt; de a legnagyobb istenitélet az, hogy tégedet kezem közé adott a sors ez órában! A vihar rettenetes; de iszonyubb rád nézve annál, a mit én neked sugva mondok. Egyedül vagy most velem szemközt s nincs senki, a ki tudjon ittlétedről; összezúzhatlak egy kővel, egy darab fával, a hogy szokás ölni kigyót; beledobhatlak a hegyi zuhatagba s soha senki sem fogja megtudni, hol vesztél el? Van Isten! De tudd, hogy nemcsak az ég csodáiban van, hanem az emberek sziveiben is. Ne reszkess. Nem öllek meg. A magyar nem orgyilkos. Te egy nagy állam főnöke vagy: én egy leendő állam főnöke vagyok. A női szörnyet utálom benned s harczolok ellened minden fegyverrel, a mi kezembe akad; de az állam főszemélye szent előttem: az az állam maga. Arczod csupa vér a záportól, törüld le ezzel, aztán beszéljünk államaink ügyéről…

Dárday köpenye alól elővette a parlamentairi fehér zászlót s azt nyujtá oda arcztörlőül Sasza asszonynak.

A nő daczosan veté el magától a fehér kendőt.

– Nem kell! Ha rút vagyok, magamnak vagyok rút. Ostobaság! Villámlással, mennydörgéssel nem lehet nekem Istent produkálni. A véreső felkavart veres márgapor, semmi más. Micsoda szemfényvesztés ez? Zivatar, tengerszem omlás: neptuni vulkáni tünetek. Ismerem őket. Az elemek erőszakoskodnak. Rajtad sem látok semmi istenit. Állat vagy, fogad van. Nekem is van. Nézz ide. Méregfogam.

E szónál oldalzsebéből kihúzta Sasza asszony a mérgezett tőrt.

– Nem félek fenyegetésedtől. Egy karczolás e tőr hegyével saját kezemen és halott vagyok. Nem félek a haláltól. Más világ nincs. Mivel akarsz még fenyegetni?

A rettenetes asszony hideg nyugalma lefegyverzé Dárday dühét.

– Nem fenyegetlek. Mondám, hogy tisztelem benned az államfőt. Alkura hívlak. A hideg észhez szólok, mely e rettenetes órában is uralkodik nálad. Terved meg van hiusítva a zivatar által. Az utak, a miket a hegyeken át helyreállíttattál, nem utak többé. A völgyek, a miken át menekülni akartál, tavakká lettek. Hallod az ordítást az égzengésen keresztül? Harczosaid ezreinek kétségbeesett halálkiáltása az, kiket az ár magával ragad. Itt sodorja el őket szemeid láttára a hegyi zuhatag; nézd! Hogy tűnik el fej fej után az árban.

S hogy jobban láthassa a vészt, egy villám oda sujt le a kalló közelébe, végig kigyózva egy lombos fenyőszálon, mely abban a perczben lángba borult, pokoli világítást adva a szakadó zápornak. Olyan volt az, mintha tűzeső sugarai omlanának alá egy alvilági firmamentumból.

A villámcsapás megrázta a sziklát, a közelben úgy hangzott, mintha egy bércztömeg omlott volna alá. A nő felkaczagott s így szólt:

– Ha Isten volna az, a ki villámokkal hajigál, tán jobban tudott volna czélozni! A föld folyvást reszketett alatta.

Most sűrű koppanások kezdtek hangzani a kalló deszka oldalain és tetőzetén. A zápor közé jég vegyült. Ököl nagyságú, emberfőnyi jégdarabok, miknek sulyától szálfa törik, deszka horpad; a faépület recseg, ropog, mintha össze akarna omlani.

A nő e vészrobaj közepett leült a kallóteknő szélére.

– Hát uram: szólt Dárdayhoz nyugodtan, hallgatom, mit akar nekem mondani?

Dárdaynak erejébe került e rémzivatar közepett hasonló nyugalommal felelni.

– Béke az, a mit kivánok, népemnek.

– Megkaptad, népestől együtt; halálos béke.

– Én életerős békét követelek! Legyen tietek az egész világ: nem bánom; de legyen mienk az a darab föld, melyen megélünk.

– Soha sem lesz az… Tudom, miről van szó. Ti helyet akartok foglalni egy olyan pontján a földnek, a miből kifordíthatjátok sarkából az egész földet… Nem kapjátok meg azt… Ti egy minta államot szeretnétek alkotni a czivilizált világ közepett, miben csodatalálmányaitok segélyével az emberi alkotás tökélyét összpontosítnátok… Ez az, a mit én nem engedek meg soha. Menjetek felfordítani országtokat: megengedem. Menjetek felgyujtani a világot: segíteni fogok. De Isten országát hozni a földre: az hazugság! azt megtagadom!

A rémjelenetekhez most egy új csatlakozott.

A földrengés egy sziklaomlással betemette a völgytorkolatot s az alárohanó fellegár megtorlott a bezárt völgyben. Tó kezdett ott alakulni. Az égő fenyőszál, mint egy óriási fáklya világítá be a fenyegető árt, melynek vérvörös tükre egyre emelkedett a kalló épülete felé; s az örvénylő felszínen zagyva tömegként uszkált a tört fák csoportja s a lesodort emberek hullái.

A rettenetes asszony, öklében a mérgezett gyilkot rázva, kiálta ez új rémtünemény előtt:

– És ha e véres áradat ajkamig fog is érni, még akkor is tagadom, hogy lehessen Isten az égben, lehessen Isten a földön! s a kik hisznek, essenek kétségbe! mert én nem engedem magamat se megkérlelni, se megfélemlíteni! Lázadjatok fel, vagy dögöljetek meg! Fuljatok a vérbe, vagy fuljatok a vízbe. Egy szalmaszálat nem vetek oda, a min kimenekülhessetek. Ha elfogadtátok a gyáva békét, pusztítson el benneteket ott a gyávák halála: a dögvész, az éhség!

És a tó folyvást emelkedett a körülfogott menedék felé, mely most már mint egy sziget tünt fel a mély völgykebelben.

– Ez a nő nekem tetszik! dörmögé Severus fogai közül.

Most valami új, megdöbbentő hang kondult meg a légben.

A magasból jött az. Olyan volt, mint a harangkongás.

«Mi az?»

El-elenyészett, megint újra megtért. A zápor, a jégeső kioltá a lángoló szövétneket. A gyökeréből kimosott égő fenyőszál belebukott a körüle növekvő tóba s aztán sötét lett.

Hanem a sötétségen lassankint valami zöldes fény kezdett átderengeni a magasból, mely egyre terjedt, közelebb jött.

«Ott az aërodromon!» (Annak az üveghajóját paskolja a jéghullás, az szól úgy, mint a vészharang.)

A villanytól körülsugárzott gép szállt alá csendesen az ujon támadt tó felé. Kiterjesztett szárnyaival úgy jött le, mint egy madár.

Mikor leért a tó felszínéhez, megült rajta s legyező alakú szárnyainak egy-egy lapátját evezőnek használva, elkezdett a tó felszínén uszni, mint a hattyu. – Az aërodromon a hullámokon is úr!

Nehány perczig körben úszkálva, egyszerre nekifordult a kalló épületének. A tó áradata már akkor annak küszöbét mosta.

Az aërodromon ott megállt s felnyitott ajtaján át kiszökött hajójából a vezérkormányos: Dávid.

Alakja az volt, a mi az olympi isteneké: egy szép férfi.

Arczán a viharral játszó győzelem, az embert legyőző dicsőség ragyogványa. A lények legdicsőbbike volt: – férfi.

A nő kezét szeme elé tartá, hogy meg ne vakítsa a kettős fény. A villany és a férfi.

Dávid hevesen szorított kezet két bajtársával.

– Nem találtalak szállástokon: értetek siettem. Minden megvan.

– Minden! kiáltának azok egyszerre mind a ketten. S feledtek minden égi és földi veszélyt, mely körülöttük viharzott.

– S most siessetek a hajómba! Ez a szárnyék mindjárt összedül

S a mint ekkor Dávid a harmadik alakot is szemügyre vette, megdöbbenve ismeré fel a Nihilország uralkodónőjét.

Az daczosan hátravetett fejjel állt előtte, tőrét marokra szorítva.

Dávid egy önkénytelen lépést tett feléje.

– Vigyázz! kiálta Dárday. Mérgezett tőr van a kezében.

E perczben az asszony megcsóválta a tőrt s belehajítá azt a víz-árba.

És aztán szétterjesztve két karját, mutatá, hogy már fegyvertelen.

– Asszonyom! szólt Dávid. A veszély sürget. Fogadja el ön a menekvést. Lépjen hajómba. Előttem ön most nem ellenség, csak nő, uralkodónő, felebarátnő. Én odaviszem önt, a hová kivánni fogja.

– Még nem, szólt a nő makacsan, hátát a recsegő deszkafalnak vetve. Mi itt nem a vihartól reszketni, hanem országok sorsát építeni jöttünk össze. Ez épen jó idő békét kötni. Mit kiván ön tőlem?

– A mit barátaim elmondtak. A Duna-Deltának, mint földbirtoknak örökáron megvételét.

– Beleegyezem.

– Öt millió rubelért.

– Nem, öt kopekért. Áll. Tovább.

Az ár kezdte már a köveket bontogatni a kalló körül.

– A suverain jog elismeréseül fizetünk évenkint százezer rubelt.

– Egy rubelt csak. Elfogadom. Tovább.

– Nincs semmi kivánságunk több.

– Gondolkozzék még rajta. Ez a czölöpzet még kitart. Mit adjunk még egymásnak?

– Kezet.

A kéz rögtön ott volt Dávid kezében; mire ez sebesen átemelé a hölgyet a nyilt aërodromonba, intve társainak, hogy siessenek utána.

«Az ördög vigyen el engem, dörmögé Severus Dárday fülébe; ha ez az asszony nem szerelmes ebbe a mi bajtársunkba!»

Dávid bezárta maguk mögött az aërodromon ajtaját, az uszlapátok a kavargó tó örvénye felé taszíták a hajót; a gépezet lassított erővel kezde dolgozni, mert a záporban, a sziklák közt csendesen kellett haladni. A mint föllebbent a repülő gép, az elhagyott kalló oszlopai összeroskadtak s lezuhanó tetejének csak a szelemenfái maradtak még ki a vízből.

Az aërodromon belseje két részre volt osztva, egyik felében állt a gépezet, a kormányossal és gépészszel, a másik utazók számára volt berendezve.

Dávid gépészeinek kiadta az utasításokat, s aztán maga is átjött az utazók rekeszébe.

Sasza asszony, ajkait harapó kiváncsisággal kémlelt át a szomszéd rekesz üvegfalán, fölemelve a selyem függönyt, mely azt eltakarta. Nem találta, a mit keresett, a mitől félt, a miért dühödött: – azt a másik nőt! A ki Dávidot a nagy harczok alatt segédül kísérte a légjáróban. Nem volt ott már.

És mikor azt nem találták szemei, találtak valami mást; az üvegfal tükrében meglátta saját arczát. Az még most is véres volt a festvényes eső vizétől. És az «asszony» lopva felemelé a függöny szárnyát, letörülte vele arczáról az eléktelenítő vörhenyt. Azt hitte, senki sem vette észre.

Egy süvöltése a felső szellentyűnek, s az aërodromon a szabad ég alatt jár; a felhőgomoly alatta marad el, s az itéletnapi elemdúlás, a vérhullató felleg, a földrengető vihar, a villámos éjszaka mind egy hófehér uszó szigetnek tünik fel egyszerre, mely egyre csekélyebbnek látszik, a mint a légjáró magassabbra repűl s a végtelen láthatár egyre szélesedik. Az egész ég derült kék, a nap leáldozóban van. A rettentő égi háborúról odalenn tudomása sincs ott fenn a véghetetlen égnek. – Kezdődött a földöntúli lét! Minden kedélyre mámorítóan hat a magasok légköre. A bűbájos szédület, mely az átölelhetetlen tájkép bámulatából támad, a tiszta lég élvezése valami sajátszerű ittasságot kelt föl az idegekben. E mámornak oly különböző hatása volt e négy külön alakra.

Dárday, az athlétai alak elkezdett hangosan sirni, és arczát eltakarva, zokogott valamit szülötteföldéről, melyet soha sem fog többé látni.

Severus úr dalolt és ujjongott és esküdött, hogy ettől a látványtól istenné lesz az ember! Sőt pajkosságát annyira vitte, hogy Sasza asszonynyal kötekedni kezdett; «nem érzi-e, hogy magunk is istenekké változunk át, s a nihilisták polytheistákká lesznek itt fenn?» (Nem volt pedig szokása máskor a tréfálózás).

Dávid elandalodva nézett maga elé és arczvonásain olvasható volt a gyönyör, a mi a nemes lelkek tulajdona: hogy most legnagyobb ellenségét szabadítja meg.

És Alexandra? Ő benne a daemoni vágyakat fokozá fel a gyönyör dühéig ez a mámorító lég és látvány.

Minő hatalom! Kigúnyolni a föld viharait, uralkodni az ég szelein, fölemelkedni valamennyi ember fölé, elérhetlenül!

A detronizált istenség helyére felülni! És ott élvezni mindazt, a mi az «emberi» szívnek gyönyör! Minő lehet a magasságban a bor lángja, a csók varázsa, a dicsőség kéje! Mily dicső az a férfi, a ki e hatalmat elrabolta az égtől! De dicsőbb a nő, a ki azt a férfit elragadja hatalmával együtt!…