Part 37

– És most urak! – szólt Sasza asszony, urieli nevető arczczal, három ujjával a kiterjesztett okmányra támaszkodva, nem én vagyok az önök foglya, hanem önök az én foglyaim! Én küldöm el önöket a Sulina torkolat szigeteibe s én zárom be önöket oda. Itt van, alá van irva. Vagy ha nem tetszik önöknek, én azt sem bánom. Ha önök másként akarják, tehetik. Kardot ránthatnak azok ellen, a kik ez okmányt aláirták, széttéphetik a béke kötvényét, aztán rámehetnek az osztrák seregre, kezdhetnek vele háborút; ha megverhetik, csinálhatnak otthon forradalmat, feldönthetik a trónt. Nekem az is tetszeni fog. Válaszszanak önök, a hogy jónak látják. Nekem jó lesz, akár elfogadják azt, akár nem.

Valami oly megfoghatatlan, oly embertelenül boszantó, oly pokolian ingerlő volt e fordulat, hogy a magyar hadvezér elkezdett rajta dühödten kaczagni. Ez a kaczagás hasonlitott ahhoz a rettenetes «canchasmushoz», a mit a római imperatorok áldozatai hallattak, kiket kínzóik halálra-csiklandással ölettek meg. Fájdalom és düh volt e tajtékzó nevetésben, melytől az ember halántékain kidagadtak az erek, és arcza elkékült, mint a fojtogatotté. És e kaczagás ragályos volt; Severusra is elragadt: a néger sötét arcza is a nevetés torzképévé fintorult el, s a mint a hír odább szállt, a mint egyik ember a másiknak elmondta, hogy Budapesten megkötötték a békét, s minket győztes hadsereget, odaadtak hadi fogolynak a legyőzött kezébe, elkezdett kaczagni végig az egész hadsereg; és az valami rettenetes volt: kétszázezer ember fenyegető hahotája!

Sasza asszony is nevetett. Neki dæmoni gyönyör volt élvezni ezt a kétségbeesett kaczagását ellenfelének. Ő akár így, akár úgy, elérte czélját: diadalmaskodott. Ha engedelmeskedik a honvédsereg a királya által aláírt békepontozatnak, akkor száműzve van hazájából, s meg van szégyenítve országa, ha pedig nem engedelmeskedik, akkor fel kell lázadnia királya és kormánya ellen, s polgárháborut vinni nemzetére.

Hahaha!

Csak egy ember arcza maradt nyugodt: Dávidé. Ő sápadt, hideg tekintettel vizsgálta félelmetes ellenfelének arczát.

– Kikaczagták önök már magukat? Kérdé végre társaitól.

– Még nem! ordítá a tábornagy s kardját kirántva, odaveté azt az asztalra. Még majd ezután fog kezdődni a nevetés; arra esküszöm.

– Ne esküdjél semmire s dugd vissza kardodat hüvelyébe. Légy nyugodt, öreg.

– Tölts belém egy akó ópiumot, vagy füröszsz meg chloroform-tengerben, ha azt akarod, hogy nyugodt legyek! De engem úgy vigyen el ma az ördög, hogy szétrúgom neki a poklot!

– Úgy kiabálsz öreg, mintha Lear királyt akarnád paródiázni. Hát mi ez itt előttünk? Egy békeszerződés. De nem lehet-e ez koholmány?

Dárday és Severus arczain rögtön kelő remény váltotta fel a keserű daczot. Ez a kétség volt a mentő szalmaszál. Utána kaptak.

De annál nagyobb dühvel lépett Sasza asszony Dávid elé; oly lángoló kitörésével a megbántott büszkeségnek, mely feledteté vele, hogy nő, hogy beteg, hogy egyedül van ellenségei között. Felragadta az okmányt az asztalról s magasra emelve azt, kiáltá rikácsoló hangon:

– Ez pedig a ti királyotoknak az irása; esküszöm!

De aztán hirtelen frivol kaczagásba csapott át: «De mire esküdném? hiszen nem hiszem az Istent»!

Dávidon nem fogott az igézet; ő most is nyugodtan felelt e nőnek.

– Ön, asszonyom, nem hiszi azt, a mi a szívben van s mégis azt kivánja, hogy mi higyjük azt, a mi a papiroson van. Pedig a mi erkölcsileg lehetetlen, az a valóságban is lehetetlen. És én lehetetlennek tartom azt, hogy Magyarországon oly mélyen sülyedhetett volna az összes társadalom, hogy egy kormány ily okmányt királya elé terjeszthessen aláirás végett, hogy abban az ország megnyugodhassék; hogy a nemzet kidobassa kebléből kétszázezer legjobb, leghősebb gyermekét akkor, midőn azok épen diadalmaskodnak ellenségei fölött. Ez egy képtelenség, ez egy kábító rejtély. Én tudom, hogy az oroszok leghatalmasabb fegyvere a pénz, milyen messze hord; de nem akarnék élni egy olyan földön, melyen minden ember az elsőtől az utolsóig mind megvesztegethető lenne; melyen a becsület, büszkeség, honszerelem és minden erény eladó portéka volna. Én ezt tagadom. Én a tényekről meg akarok győződni. Annálfogva hallja ön meg föltételemet. Én három napi fegyverszünetet kérek, hogy ezalatt Budapestre mehessek és meggyőződjem magam a valóról.

Sasza asszony fagyos gúnynyal mondá:

– S ha énnekem nem volna kedvem ily háromnapi fegyverszünetbe beleegyezni? Ha én rögtön követelném a választ, hogy alárendelik-e önök magukat királyuk rendeletének, vagy fellázadnak ellene?

– Azt is megmondom, asszonyom, hogy akkor mit fognánk tenni. Ez okmányról addig, a mig ez csak az ön kezében van, nekünk nincs semmi hivatalos tudomásunk. Mi nem tudjuk, hogy meg van kötve a béke. Távirdáink szét vannak rombolva s az a futár, kit a békeokmány párjával hozzánk küldtek Budapestről, nem jöhet azon az egyenes uton, a melyen az ön küldötte jött; az csak holnap fog megérkezni ide: nekünk pedig elég most egy nap, elég nehány óra, hogy valamit végrehajtsunk, a mi erősebb minden nemzetközi szerződésnél, minden államokiratnál: az, a mit Európa nyelvén úgy neveznek, hogy «fait accompli». Mi önt most visszabocsátjuk, ha a fegyverszünetet el nem fogadja. Eltávozása után egy órával megkezdjük a félbehagyott harczot. Reggelig be is fejezzük azt. S reggelre ön, asszonyom, tudni fogja, hogy van-e hát másvilág? Holnap aztán jöhet a mi kormányunk küldöncze a békeokmánynyal; a másik szerződő fél nem lesz sehol. S ezt nevezik európai nyelven «fait accompli»-nak.

– S lenne önnek elég erélyessége megtámadni fegyverrel egy csoport embert, ki nem használja fegyverét, nem védi magát többé s a parlamentairi fehér zászlóval jön szemközt önre? Lenne önnek elég erős szive azokat hidegvérrel lemészároltatni? összefér ez a népjoggal?

Dávid e szó hallatára indulatba jött; hideg, szenvtelen arczát átlángolta a harag pírja.

– Népjogot emleget ön, asszonyom? Hát akkor hol volt a népjog, midőn önök a minszki lengyeleket, kik fegyvertelenül, fehér zászlóval jöttek önök elé, felkonczoltatták, férfit, asszonyt és gyermeket? Hát akkor hol volt a népjog, midőn a repülő lovasság Bochnia alatt a fegyvert lerakott fogoly lövész zászlóaljakat az utolsó emberig lekaszabolta? Önök a népjogot kigúnyolva, fellázíták hadviselő ellenük országában annak tulajdon népeit, önök elfoglalták és magukkal vitték a meghódolt városok magánbankjainak pénzeit; önök Komáromnál bombákat hányattak a kórházakba, miket a fekete zászló jelzett; önök a genfi európai egyezmény daczára robbanó lövegeket használtak kézi fegyvereikhez és anastatereket a várostromhoz népjog és emberiség ellenére, s most önök akarják magukat betakarni egy foszlánynyal, egy fehér keszkenővel, egy vérig sértett fenevad bosszuja ellen? De igazuk van. Ez a bigott fenevad, mely még «hisz», nem meri azt a fehér kendőt széttépni. Hanem valami más fog önnel történni asszonyom. Én önt és vezértársait, ha védtelenül jutnak kezembe, felveszem repülőgépeim hajójába: aztán tudok egy igen szép csendes helyet Közép-Afrika hegyei között, a hol a Niger folyam ismeretlen forrásai erednek: ott lakik a majomfarkú niamniamok tizenkét törzse, középlények az ember és a majom között. A királyuk neve «Kankakok». Én leteszem önöket Afrika közepébe. Akkor aztán majd elválik, hogy mi tudunk-e jobban a Dunadeltánál új államot csinálni, vagy önök a Niger forrásainál?

Sasza asszony erre ismét azt az iménti dévaj nevetést hallatá, mely elfeledteté benne az uralkodónőt.

– Nem, nem! Inkább beleegyezem a három napi fegyverszünetbe, mint hogy megismerkedjem a majomfarkú niamniamokkal s azoknak a királyával, Kankakokkal. Egyébiránt tapasztalni fogja ön, hogy minden úgy történt, a hogy írva van és változtatni rajta többé nem lehet. És most küldjenek önök kenyeret a katonáimnak, mert azok ma egész nap éhen verekedtek.

Azzal a békeokmányt összehajtva, öltönyébe rejté e bámulatos asszony; s délczegen, büszkén távozott el a házból, hová összetörten, bágyadtan érkezett meg; nem kellett neki senki segítsége, hogy lovára fölvesse magát. Most már a füles Mazrurnak jutott.

– Adieu! kiálta vissza nyergében ülve az utána bámulóknak s kezével még egy csókot vetett Dávid felé, mitől az szemeit lesüté.

Dárday ezt dörmögé magában:

– Miért nem fojtottam én meg most ezt a kigyót, mikor kezembe volt a nyaka?

Mr. Severus pedig azt kérdezé Dávidtól:

– Tudósítottad-e te a királyt azokról, a mik itt történtek?

– Igen.

– Ki által?

Dávid adós maradt a felelettel. Sietett repülő gépeihez. Dárday és Severus elkisérték odáig.

– Te Dávid! mondá a tábornagy. Ez gonosz három nap lesz, a mig te odajársz. Az első nap részeg leszek. A második nap megbolondulok. A harmadik nap megveszek! És vélem együtt a többi is. Erre gondolj.

– Én egy nap alatt visszatérek hozzátok. Ez nekem elég oda-vissza és mindent megtudni. A másik két napra más szükségem van.

Nem vitt más kisérőt magával, mint Áront, felügyelőjét, ki azt mondá neki egykor: _«ne bizzuk titkainkat asszonyra és idegenre»!_

A NŐ.

Két óra volt még hátra hajnalig, az a két óra elég volt Dávidnak a Tátrától a Dunáig szállni és végiggondolni minden lehető megoldását e megőrjítő rejtélynek.

Talán nem bocsátották Rozálit a királyné elé. Kitelik az udvari környezettől, hisz ott most is feszesen tartják az etiquettet, mely szerint csak az egyházi szertartás szerint férjhez adott nők tekintetnek törvényes feleségeknek, csupán polgári házasság szerinti asszonyok ki vannak zárva az udvari körökből.

Hátha nem hitték el azt, a mit Rozáli hírül hozott.

Hátha ostrom alá volt már fogva Budapest?

Hátha meg volna mégis vesztegetve minden ember, a ki a történelem alakítására befoly: udvaronczok, papok, miniszterek, tábornokok, képviselők, hirlapírók; maga a forrongó néptömeg?

Az utolsó gondolatja rémes volt. Hátha Rozálit megölték?

Ez a gondolat aztán mind elnémítá a többit. Ettől nem tudott megszabadulni.

Keleten sárgulni kezdett már az ég s a nagy földabroszon ott alant egy arany szalag tündöklött fel: az ott a Duna zöld szigeteivel.

A földet még homály fedi.

A hol a Duna keletről délre letörő szögletet képez, az aërodromon követte a folyam mentét. Az egyre világosodó égen egy szikrázó kis csillag jelent meg. «Az a Mercur», mondá magában Dávid. És erről is Rozáli jutott eszébe. A Mercur ritkán észlelhető s Rozáli sokszor említé, hogy szeretné azt egyszer látni. Most itt van.

Már látni Budapestet. Egy nagy ködtenger árasztja el a folyam két partját nagy területen, csak a tornyok hegyei látszanak ki belőle. Ez az emberlélekzetből, csatornabűzből, kőszénfüstből, gázból, szemétpárából tömörült felhő a nagy város mindennapi éji takarója. A repülő gép a münster toronykeresztje fölött suhan el. Épen hajnalra harangoznak. Vajjon mit álmodik ez a sok ember odalenn?

Nehány szárnycsapása még a villanygépnek, a ködtenger, torony pharosaival tova fut s a megállított gép kiterjesztett szárnyaival csendesen ereszkedik alá a budai hegyek egyik hallgatag völgyébe, a mit «Cserfás Boldogasszony» (Marie Eichel) néven hínak; hajdan barátkolostor, most magányos nyári lak. Ez volt Dávid tanyája Budapest mellett, hol éjente repülő gépével észrevétlenül le szokott szállani. A székely mintájú nyaralón túl még ott áll a hajdani zárda boltozatlan négy fala. Ez szolgál szárnyékul a repülő gépnek.

A környékben mindenütt csend van még: itt még nem virrad; csak a fekete rigók szólnak az erdőkben.

Dávid, a mint a gép hajójából kilépett, sietett nyaralója felé. Vagy Rozálit találja ott, vagy cselédjeit, kik hírt tudnak felőle mondani.

A tornácz ajtaja nem volt bezárva s a pitvarajtó is félig nyitva.

Hanem a pitvarajtó küszöbén ott feküdt a Száva, a hű bernáthegyi, s a legelső lépés hallatára fenyegetőleg emelte fel fejét; azután megismerte gazdáját, egy nagyot ásított s ismét végignyúlt az ajtó előtt. Hiszen a gazda keresztül tud ezen az élő torlaszon lépni.

Dávid nyugtalanul dobogó szívvel nyitott be az ismerős szobácska ajtaján, hol annyi emlékezetes éjszakát töltött, ölében az alvó nő fejecskéje, ablaka alatt az éneklő csalogány és fejében a közeledő világharczok moraja.

Most reszketve lépett a superlátos ágyhoz, annak tarka karton függönyeit félrevonva.

Akkor aztán egyszerre elállt a lélekzete.

Rozálit látta ott aludni; de nem egyedül, két kezével egy másik főt tartott kebléhez szorítva: egy gyermek fejet.

Rozáli anya volt.

Dávid a visszatarthatlan öröm sikoltásával rogyott térdre Rozáli fekhelye előtt, nejének kezét csókjaival halmozva el. Arra Rozáli fölébredt; de az a másik ember alva maradt. És Rozáli rögtön ráismert férjére és elkapta tőle kezét: «Ne azt, ezt csókold»! és odatartá eléje a kicsiny embert, kinek gömbölyű kis behunyt szemű feje s két apró összefogott kezecskéje volt ki csak a pólyából. «Nézd, nézd! Ez a mienk! A mi fiunk! Nézd, hogy mosolyog, mikor megcsókoltad. Most rólad álmodik. Még nem látott. Ne olyan nagyon, mert felébreszted. Hát ébreszd fel. Látod a szemeit? Olyanok, mind a tieid. Nem igaz, szebbek azoknál is. Hallod, mit mond? Azt mondja, hogy «a», ez azt mondja, hogy «anya, apának ne szólj semmit, hogy itt vagyok»! Hiába, megcsaltuk apát. Nézd, hogy nyújtja feléd a kis kezét!»

És a kis gyermek odanyújtá apja felé parányi kezét s azokkal a tehetetlen kis ujjacskákkal belemarkolt annak a szakállába. És Tatrangi Dávid meg volt fogva.

Most azután már mindent megértett.

«Már tizennégy naposak vagyunk»! sugá fülébe Rozáli kérkedő nagyzással.

Tehát másnap, hogy Rozálit idehozta.

Rozáli tehát nem beszélhetett addig a királynővel. Ez világos.

Azután pedig, hogy a gyermek ott volt a keblén, nem törődött ő tovább se hadjárattal, se békekötéssel, se királylyal, se országgal, se Európával; az a gyermek volt neki az egész világ. És ez így igaz, és ez így jó.

Dávid a nagy hibáért nem okolhat most már senkit mást, egyedül saját magát. Hogy a nagy tudós, a számító ember, annyi pontosan összevetett kalkulusból kifeledett egyetlenegyet, azt, a mit a legközönségesebb ember is ki tudott volna számítani: azt az időt, a mikor a nő egészen _emberré_ lesz, a midőn minden erejét elveszti, hogy az mind szeretetté változzék benne, s e gyengeségében lesz a legfelségesebbé, az emberi állatiságában lesz istenivé.

Akkor azután a nő nem hős, nem diplomata, nem bölcs, nem tudós. Ez mind árnyék e napsugáros szó mellett: «anya»!

Tatrangi nem kérdezett már most semmi mást Rozálitól, mint a mi a férj aggodalmaiba vág. Megnyugtatták. Az anya s gyermeke egészen jól vannak.

– Épen ma akartam először kimenni kocsival: mondá Rozáli.

– Hová?

– Fel Budára, a királynéhoz.

– S mit akarsz te a királynénál?

– Megigérte nekem, hogy gyermekemnek keresztanyja lesz.

Még most is csak gyermekére gondol.

– Ne menj te most a királynéhoz, kedvesem; annak nehéz gondjai vannak most. Majd jöjj velem. Én elviszlek haza Erdélybe. Itt a repülőgépem, könnyen utazunk. Otthon kényelemben lészsz.

És Rozáli most sem kérdezősködött tőle, hogy mi történt azóta odakünn a világban? Győznek-e, vesztenek-e? Folyik-e a vér folyamszámra? hull-e az ember sáskaszámra? Csak azt kivánta Dávidtól, hogy válaszszon a fiának szánt nevek közül, melyik lesz szebb a kiszemeltekből: egy ó-szövetségi név «Naftali», vagy talán egy ősmagyar vezér neve «Etele!» nem, az nagyon harczias: talán inkább Elemér? vagy Washington? Dávid választotta az Elemért. Akkor meg Rozáliának jobban tetszett Naftali. Dávid aztán ráhagyta, hogy legyen Naftali. Akkor aztán Rozália nem akarta engedni, hogy Dávid az ő kedvéért lemondjon választásáról. Utoljára elfogadták a Washingtont. Akkor meg az jutott eszébe Rozálinak, hogy Washingtont a míg kicsiny lesz, a név diminutivumával «Vasi»-nak fogják híni, s abból még gúnynév lesz. Utoljára is rájöttek, hogy legjobb lesz neki «János». Ez olyan tisztességes név.

És Dávid olyan természetesnek találta, hogy ő most itt azzal töltse az órákat, hogy a naptárból neveket halászszon ki; s azután meg álljon neki a theafőző gépnek (mert a lusta cseléd még mind alszik); s forraljon egymásután mindenfélét s hordjon elő teknőcskét, fürdőkádacskát, névvel nem nevezhető öltöny- és vászonféléket és lerajzolhatlan edénykéket s segítsen a gyermeket dajkálni; mintha az a háromnapi határidő egyenesen erre a czélra lett volna neki megadva.

Azután még segíteni kellett a nőnek a toiletteben; mely alkalommal kitűnt, hogy sok mindenféle hiányzik itten. Ez a nyári lak nem arra volt berendezve, hogy ennyi boldogságot fogadjon be; az előkészületek mint otthon maradtak, s itt csak a mit a tudatlan majoros cseléd tudott hozni a városból, azzal kell kínlódni. Ez persze ezer és egy baj. Szegény Rozáli azt sem tudja, melyikről panaszkodjék.

Dávid aztán vigasztalta azzal, hogy majd be fog ő menni a városba s aztán hoz ki a számára mindent. Mindjárt be is fogatta a két konyhalovat a majorossal, hogy beszekerezzen. Rozáli csodálkozott rajta, hogy miért nem megy a repülő géppel?

Most aztán tisztulni kezdett Dávid előtt a kárhozatos talány.

Budapesten nem tudtak arról semmit, hogy mi történik odakinn a világban. Ő Rozálira bízta, hogy beszéljen a királynéval; nem akarta a diadalhireket az egész világgal tudatni. Nem akarta, hogy folytassák a háborut. Azt akarta, hogy kössenek egy becsületes békét. Most azután kötöttek egy szégyenletes békét, a mit ő nem akart. És ennek csak ő maga az oka: minek akarta olyan nagyon okosan elintézni a dolgot? Minek nem hagyta a nejét odahaza, a hol az asszonynak legjobb helye van? Már az is vakmerőség volt tőle, hogy oly rémséges jelenetekhez, minő a Krakkó melletti anastater felrobbantása volt, magával vitte nejét. E rendkívüli izgalom sietteté valószinüleg az örömnapot, melyet távolabbnak hitt. Menthetetlen bódultság volt tőle azt tenni. De a nő akarta, s a nőnek annyi lélekereje volt. Hanem azt az egyszerű dolgot nem számítá ki a nagyon okos ember, hogy az akkori nő meg a mostani nő két különböző lény: amaz csupa ész és akarat, emez csupa szív és ösztön; amaz még úrnő, emez már rabnő.

Dávid gondolataiban a legellentétesebb képek jártak boszorkánytánczot. Meghiusult remények és keletkező új tervek, a szégyennel határos önvád, a miért országos ügybe egy asszonyt avatott be s apai büszkeség az indok fölött, mely az ügyet meghiusítá: a pólyás gyermek síró hangja átment a honvédsereg kaczajdühébe s Rozáli halvány anyaarczát felváltotta a néger koromképe.

Pest utczáin forrt a néptömeg, mikor Dávid szekeréről leszállt a Duna-rakparton. Minden ember tódult a börze felé. Kinek-kinek volt egy lap a kezében, azt magyarázta a másiknak. A börzeépülethez pedig közel sem lehetett jutni, ott olyan nagy volt a tolongás. Tegnap este jutott köztudomásra a békekötés, s erre a hírre az eddigi baisse egyszerre átcsapott a hausseba. Tegnap még a lánczhidról ugráltak a Dunába a szerencsétlen üzérek, kik a legszilárdabb vállalatok élén nem birtak semmi áron pénzhez jutni; ma ömlött a pénz, mintha gomba volna, mely egy éjszaka kibuvik a földből, s reggeltől estig másfél milliárdra mentek a bejegyzett új alapítások tőkéi, miknek certificatjaiért egymás kabátját tépte a közönség. A contremine még egy kétségbeesett kisérletre vállalkozott: leitatott egy csoport katonát, azokkal utczai verekedést kezdetett s arra elhiresztelé, hogy a magyar ezredek fellázadtak a békekötés ellen s nem akarják azt elismerni. Hanem aztán a verekedőket nagy hirtelen összefogta az őrjárat, s a contremineuröket kinevették. Nem lázad itt fel senki a békekötés miatt. Dávid észlelheté, a merre járt-kelt, hogy minden ember nagyon meg van elégedve azzal, hogy a veszedelem ilyen szerencsés véget ért, s most csak arra van gondja az egész világnak, hogy minő vállalatra irjon alá. Egy embert épen most dobtak ki a börzéről az ablakon át s azt az utczai közönség is végigdöngeti, a míg elmenekül. Ez a semmirekellő azt próbálta elhiresztelni, hogy a nihilisták elvitték Bécsből a bank kincseit. Ki is kapott érdeme szerint ezért a vakmerő hazugságért.

Dávid úgy találta, hogy ebben a városban most egyszerre minden ember bankár, üzér, alkusz, alapító, igazgató-tanácsos lett; ügyvéd, orvos, hirlapiró nincsen többé, az mind a börzén van és papirt kerget, asszonyok sincsenek többé, azok is mind papirosban dolgoznak. (Machen in Papier.)

Fölkeresett egy vendéglőt, mely rendesen a radicális hazafiak tanyája volt. Ott csakugyan talált egy csoport zúgolódó eretneket, a kiknek nem tetszett ez a békekötés. Hanem azok meg minden szégyenért a krakkói honvédeket okolták: «gyávák! gazemberek!» ez volt a czímük. «Nem tudtak kirohanni az ellenségre, mint hajdan Zrínyi Miklós, s hősileg elesni? Már most úgy kell nekik!» Egyszer a saját nevét is hallotta említtetni Dávid s a repülő gépet, és aztán utána ezt a megjegyzést: «bolond volt, mint az apja!» El is kotródott onnan.

Ment Bárány Pált fölkeresni, kivel a mult időkben többször találkozott.

Mikor belépett az ellenzék nagyhírű vezéréhez, az bámulva kiáltá fel láttára: «hát te élsz?»

– Ki mondta, hogy meghaltam? Kérdezé Dávid.

– Minden külföldi hirlap. Azt hitték valószínüleg, hogy te magad voltál a repülő gépedben, midőn azt a felrobbanó anastater megolvasztotta.

– Tehát az én repülő gépemet megolvasztotta az anastater?

– Ugyanaz, mely Krakkó negyedrészét romba döntötte s tízezer honvédet eltemetett.

– Ez is a külföldi hirlapokban van?

– Igen. Ime itt a «Times», a párisi «La Verité», a berlini «Welt»; – ezeknek a katonai tudosítói mind egyformán irják le a katastrophát.

– S hogyan jutottatok ti e lapokhoz?

– Minthogy a postaközlekedés megszakadt, léggömbök útján.

– Értem. – Én azonban itt vagyok, élek, nem haltam meg; s azért jöttem, Dárday által küldve, hogy neki hírt vigyek a békekötés körülményeiről.

– Tehát Krakkóból jösz?

– Nem. Bukovinából. Az egy falu a Tátra alatt.

– S hogyan kerül Dárday a Tátra alá?

– Majd tudatok veled mindent: hanem előbb te felelj nekem. Hogyan lehetett ezt a békét így megkötni?

– Bajtárs. Megvallom, én nem akartam. Mikor a képviselőház elé került a kérdés, én voltam az, ki társaim nevében azt mondám: inkább legyenek eltemetve Krakkó falai alá fiaink és testvéreink, mintsem eltemessük örökre becsületünket. Kinevettek, lezúgtak érte, s meg kell vallanom, hogy a saját lelkem is megkönnyebbült vele. Azt még sem engedhette az ország, hogy kétszázezer ifju férfit menthetlenül összezúzzanak az orosz pokolgépek. A legutolsó futár, kit Dárday a királyhoz küldött Krakkóból, elmondá mindazt, a mit Dárday tapasztalt az orosz táborban; tudatva egyuttal, hogy a honvédsereg még sem adja meg magát. A külföldi hirlapok tudatták velünk a további eseményeket és azonfelül nagy költséggel kiküldött kémeink. A két anastater iszonyú rombolást tett Krakkóban, a te repülő géped is ott pusztult el, s még készen állt tíz pokolgép, melyet egyszerre szándékoztak a megszállott városra bocsátani. S azután mindenünnen jött a rossz hír. Horvátok, szerbek, románok pártot ütöttek és táborba szálltak köröskörül. A hadvezérek kétségbeejtő tudósításokat küldtek saját hadseregeink állapotáról; bomlás, fegyelmetlenség, csüggedés mindenütt. Az élelmezés rossz, mint rendesen; a hadsereg ruhája rongy, a közkatona és a tiszt egymásban nem bízik; a várak fölszereletlenek, s a hadvezetésben semmi vezéri lángész. Mindenki azt mondja már, hogy «finis Hungariæ» – «finis Austriæ». – E kétségbeejtő helyzetben jön Oroszország teljhatalmú követe, Mazrur, egy békeajánlattal. A király eleintén el sem akarja őt fogadni, kit kétszer kitiltott országából. De akkor rajta mennek a papok, a primások, a bibornokok, maga a pápa, lelkére kötik, hogy ne utasítsa el a békét, ne terhelje meg magát Isten előtt annyi kiontandó vérrel. Ekkor enged s elfogadja Mazrurt. Ez előadja a békeföltételeket. – A király ezeknek hallatára haragra gerjed, feldönti az asztalt, melyen a békeokmányt eléje tették s azt mondja, hogy készebb hűnek maradt csapatjai élén kirohanni az ellenségre s ott veszteni el életét a csatában, mint ilyen szégyenletes okmányt aláirni.

– Oh mért nem engedtétek neki ezt tenni? sohajta fel Dávid bánatosan.