Part 36

A magasról alászálló lövegek eleintén nyom nélkül tüntek el a mélységben. A tó felszínét fehér, vastag hóréteg lepte be a mult napok alatt, a belehulló löveg csak lyukat ütött a jéglapon, mikor ráhullott. Hanem azután mikor már száznál több ércztömeg tört rajta keresztül, egyszerre nagyot roppant odaalant az egész jégburok, a rázuhanó ágyúk magukkal ránták azt a víz alá, s mikor újra felmerültek a jéglapok, már nem volt a tó felszíne fehér, hanem sötétzöld.

A jégtengerszem elnyelte a kirabolt országnak háromszáz milliónyi kincsét!

Holnap ismét össze lesznek fagyva a széttört jégdarabok, s aztán vagy örökre titokban tartják a kincset, mi alájuk van rejtve, vagy jön idő még, és ez ki van számítva, a mikor visszatér az, a ki azt ide rejté, s felveszi, a mit jó helyre eltett ide.

Akkor Sasza asszony összehordatá az idáig szolgált szántalpakat, egy halomra rakatta azokat az ágyúk burkolataival és meggyujtatá mind. Ez óriási máglya mellett mondott köszönetet a munkát végrehajtó vitézeknek, a kik közül egynek sem jutott eszébe, hogy fejszével levágjon egy darabkát abból az eltemetett érczből a maga számára.

Sasza asszony mind a kétszáz férfinak sorba nyujtá kezét, azok megcsókolták azt sorban és meg voltak jutalmazva.

De Sasza asszony még több jutalomról is gondoskodott, a derék fiuk számára.

Maga vezette őket le a javorinai táborba.

Jerivanszky tábornok azt kérdezé az elnöknőtől, mikor a wladikawkaziakkal megérkezett, hogy hova tette az «ágyúkat?»

Sasza asszony azt felelte:

– Majd megmondom, ha előbb megtudom, hogy mit csinál az ellenség?

– Fogva tart bennünket.

– Merre van legegyenesebb kijárásunk?

– Jurgow felé. Ott van az ellenségnek tizenkét ágyutelepe lépcsőzetesen egymás fölé felállítva. Ha azt elfoglaljuk, mienk az út.

– Tehát foglaljuk el.

– Nincs ágyúnk.

– Van szuronyunk. Az orosz katona nem fél a halál szemébe nézni. Itt van ez a kétszáz wladikawkazi bajnok; állítsd őket az ostromló csapat élére. Ezek égnek a vágytól boszujokat kitölthetni az ellenségen, s ha én szólok hozzájuk, meghalnak értem.

S ezzel Alexandra elnöknő maga vette kezébe a markotányos kulacsot s kimenve a vitézek közé, sorba tölté számukra az erős rostopschint, s mikor a zászlótartónak kezébe adta a harcztépte lobogót, megölelte és megcsókolta azt a hadsereg szemeláttára.

«Hurráh!» hangzott a harczfiak ajkairól.

– Már most induljatok a jurgowi ágyutelepeket elfoglalni! Mondá Sasza asszony Jerivanszkynak.

A tábornok kiválogatta a legvitézebb hadcsapatokat, a mik a Kaukaz örök harczaiban legjobban be voltak tanulva a hegyi hadviselésbe. Portyázói megmászták a Jurgowhoz vezető sziklaösvényeket, míg egy tömör hadoszlop a mély úton előrenyomulva azt a hirhedett kibujást (debouchée) ismételte, melylyel a franczia háboruban Suwarow vívta ki ellenfelei bámulatát, mikor az alpesi útszorosokon a megszálló ellenséggel szemközt tolta hadoszlopait.

Az oroszok csodáit mivelték e napon a vitézségnek és önfeláldozásnak. Az ágyúkereszttűzben, a kartácszáporban lövés nélkül szuronynyal foglalták el ellenfeleiknek négy első ágyutelepét s azzal megfordítva az ágyúkat, szétromboltak velük másik négy tüzértelepet; egy óráig urává lettek a jurgowi erődített gyárépületeknek; hanem aztán estefelé megérkezett Dárday maga a hadsereg zömével Poroninból s oldalba fogva az oroszokat, kényszeríté őket az elfoglalt Jurgowot elhagyni.

Késő este érkezett vissza Jerivanszky a jaworinai főhadiszállásra azon hirrel, hogy a keresztültörés kisérlete meghiusult.

– Hogy harczoltak csapataink? Kérdezé Sasza asszony.

– Oroszlán módra.

– Hát a wladikawkaziak?

– Azok ott vesztek mind.

– Hogyan? egy sem maradt élve?

– Ők foglalták el ez ellenség első ágyutelepét. Tizedik kézben láttam a zászlót. Az utolsó zászlótartót már szuronydöfés ölte meg, és az volt az utolsó wladikawkazi harczos.

– Akkor tehát senki sem tudja többé rajtam kívül, hogy hová lettek az ágyuink, mondá Sasza asszony dæmoni szemvillanással.

– És már most mit fogunk tenni? Kérdezé a tábornok.

– Várunk.

– Mire?

– A megszabadulásra.

– Meddig várunk?

– Három napig.

– Élelmi szerünk csak egy napra van még.

– Azt oszsza minden ember két részre s lesz két napra való, egy napig ki birja mindenki evés nélkül: s ez három nap.

– S mit segít rajtunk ez a három nap? A hóolvadás miatt nyáron minden út járhatatlan lesz egy hétig; főseregünk Kézsmárkról utánunk nem küldhet se égen, se földön se élelmet, se lőszert, se felmentő sereget. Az egész Tátrán keresztül a legközelebbi három nap alatt nincs más lehetséges emberi átjárás, mint a Jégvölgyorom és a Középháttorony közötti meredek fal mentében átvezető «lawka», egy embernyomnyi párkány a szirtlapon. Az jó arra, hogy átjöhessen rajta «egy» ember.

– Tehát várni fogunk arra az «egy emberre», a ki bennünket felszabadít.

AZ UTOLSÓ FEGYVER.

Három napra volt szükség. Ezt meg kellett nyerni minden áron.

Sasza asszony az első napot megnyerte azzal, hogy huszonnégy órai fegyverszünetet kért a magyar vezértől, a halottak és sebesültek eltakarítására.

Dárday tábornok beleegyezett a fegyverszünetbe; ő nem koczkáztatott semmit. A hóolvadás a hegyek közt lehetetlenné tette az orosz fővezérségnek a Tátrán túl hagyott hadseregét magához vonhatni; míg ez idő alatt a krakkói seregből újabb dandárok érkezhettek a harczmezőre, a mik az ellenfélnek minden áttörési kisérletét lehetlenné teendék.

Mikor ez a huszonnégy óra elmult, akkor Sasza asszony alkudozáshoz kezdett. Felkérte a magyar vezéreket személyes találkozásra.

A Bjela völgyben van egy fürészmalom, az volt a kölcsönös találkozási hely.

Az orosz részről Sasza asszony maga jelent meg, Jerivanszky és Jussupoff tábornokai kiséretében; az ellentáborból Dárday, Tatrangi és Severus.

Tatrangi a kárpáti hadviselés alatt egészen visszanyerte a honvédeknél nemcsak a régi bizalmat, de a feltétlen fensőbbséget. Gépei segélyével szállítá csapataikat s rendezkedése csalhatatlan volt. Az ellenség óriási hadereje meg lett bénítva a hegyláncz és a repülő gépek által. Nagy hadi eredmények, fényes diadalok vívattak ki a saját hadsereg csekély vesztesége mellett, a katonák jól voltak élelmezve és soha sem kifárasztva, s ez mind Tatrangi érdeme volt. Ezért a közkatonák bálványozták. A tisztek meg azért szerették, mert minden intézkedése csalhatatlan volt; a mit előre megállapított, az meg is történt, s ha valamelyik kelepczébe került, Dávid gépei ott termettek, kiszabadították. A tábornokok barátságát pedig azzal nyerte meg, hogy mindig az ő nevükben intézkedett, minden győzelem dicsőségét nekik hagyta; a győzelmi bulletinekben egyedül a vezéreket magasztalá, saját nevét soha sem hagyta azokban fölemlíteni.

Szerették, mert megvallotta magáról egész őszintén, hogy ő benne nincs egy szikrája sem a hősi bátorságnak.

Mikor a fürészmalmi találkozóra elindultak, mind Dárday tábornok, mind mr. Severus jónak látták a hyalichor-pánczélt és sisakot felölteni. Dávid pedig csak egy könnyű nyári zubbonyt vett magára.

Nézzétek, mondá a tábornok, ez most itt bennünket meg akar szégyeníteni: pánczéltalanul jön. Bátrabb mint «én».

– Nem vagyok bátrabb, de számítóbb. Az az eset, hogy minket az oroszok most legyilkoljanak, a miből semmi hasznuk nem lenne s csak a boszút idézné fel ellenük, úgy áll a valószinűséghez, mint 1 – az 1000-hez; hanem ha én ezt a hyalichor-pánczélt felveszem, a mi éjjeli rohamok számára készült s ebben, a mostani rekkenő napon, hat óra hosszat hegyet mászok, úgy áll, mint 1000 az 1-hez, hogy holnap «influenzá»-ban fekszem. Tehát inkább nekimegyek 1/1000 orosz golyónak, mint 1000/1 pilulæ de anacahuitnak.

– Vigye az ördög a logarithmusaidat! szólt Dárday (neki minden logarithmus volt, a miben számok vannak). Igazad van. Biz ez meleg lesz, én is levetem.

– Én fentartom, mondá mr. Severus. Én tűröm a meleget, s nem hiszek a nihilistának.

A nihilisták várattak magukra. Ez is kiszámítás volt; nekik óráról-órára kellett ellopni a napot: kicsalni ellenfeleiktől az időt huzással, halogatással. Egy órával későbben érkeztek meg a malomhoz a határidőn tul.

Sasza asszony lépett be legelől a malomba.

Ezuttal épen nem volt megnyerő jelenség.

Durva katonaruha volt rajta, mint a többieken, az is megtépve, bepiszkolva az út és időjárás viszontagságaitól, csizmái térdig sárosak; termetének karcsusága egészen elveszett a begombolt kabát alatt. Arczán semmi nőiség. A zivatartól érdes lett az és vörhenyes, ajkai, orra duzmadtak a hideg éjszakák befolyásától, mely szemeit is kivörösíté. Érzéketlenség, dacz és szigor idomítja minden vonását, s szava oly éles, recsegős, kellemetlen, mint egy éretlen suhanczé.

Hanem azért Sasza asszony az első tekintetre kiismerte a maga három emberét, s kész volt a három torzkép felőlük: az egyik egy magyar chauvin, a másik egy székely teatoteller, a harmadik egy yankee stockyobber.

Kész volt a haditerve ellenük.

– Uraim! Ő kezdé el a beszédet. Szóljunk egymással röviden és őszintén. Hogy rövid legyen beszédünk, arra minket utal helyzetünk, kik azt nem titkolhatjuk, s ez kényszerít az őszinteségre. A háborunak vége van: ez bizonyos. Az a találmány, melylyel önök meglepték a hadakozó világot, minden hadviselést lehetetlenít. A csatatéren, hol egyenlő fegyvereket próbáltunk ki egymás ellen, legyőztük önöket; de azok ellen kik az eget hódították meg, a föld nem tartható. Mi az osztrák-magyar hadsereget mindenütt megvertük, önöknek országait meghódítottuk, s most ime zászlóinkat meghajtjuk önök előtt s azt kérjük, hogy engedjék meg nekünk országaikból hazatakarodni. Mi vagyunk legyőzve, önök győztek le. Békét kérünk, mondják meg, mi az ára? – Csak egy szót még. Ne utasítsanak önök arra, hogy forduljak a békekötés végett az önök országfejéhez Budapesten. Azt nem teszem. Inkább itt hagyom a csontomat a Tátra bérczei között a keselyük számára. Önök győztek le; önökkel akarok békét kötni.

Ezzel a szóval mind a három ellenfelét beleejtette a kelepczébe.

Legelőször Dávid felelt neki.

– Első feltételünk a teljes lefegyverezés.

Azután szólt Dárday.

– A második Lengyelország helyreállítása.

Végre mr. Severus adott hangot.

– És az illő hadi kárpótlás.

Sasza asszony kisérőire nézett, s ajkszegletein ironiás mosoly vonaglott végig.

Két ujjával megczirogatá mosolygó alsó ajkát, mintha biztatná, hogy most tegyen ki magáért s aztán hozzákezdett:

– Mi mind a három föltételre készen volnánk, és hajlandók vagyunk azokat alkudozási alapul elfogadni. – De talán ülnénk le, urak, valahová.

A férfiak a malomban talált deszkákból rögtönöztek lóczákat és asztalt s azt körülülték.

– Tehát a legelső kérdés a lefegyverzés, mondá Sasza asszony, felhuzott térdét két kezébe fogva. Hogyan értelmezik önök ezt?

A magyar urak elmondák a véleményüket, azok ellenében aztán Sasza asszony elmondatá kisérőivel, hogy Oroszországnak hány helyen kell védelemben tartani határait, a Kaukazust, Chivát, Szibériát, a samarai várvonalat, Chersont, a Krimet megszállva kell tartani, a cultura és civilisatio érdekében, a mi el nem tagadható. A nagy városaiban is kell helyőrséget tartani rendőrségi okokból; nagy pusztáin a közlekedést biztosítania megfelelő számú lovasság által, hajóin számos tengeri katonára van szüksége. Ezen adatok felhordása a magyar urak közbeszólásai segélyével szerencsésen elfogyasztott két órát a válságos időből. Végre megállapodtak valami pontozatokban s azokat tárczáikba följegyzék.

Most Sasza asszony legelőbb is a hadikárpótlás kérdését óhajtá fölvétetni, mint a mi legegyszerűbb dolog. Csupán szám.

Dehogy volt egyszerű! Itt már mr. Severus szólalt meg, egy kerek milliárdot követelve. – Ezt Sasza nagyon soknak találta. Mr. Severus bebizonyítá, hogy az nem sok; a mult században Németország öt milliárd frankot fizettetett Francziaországgal. «Hja, az Francziaország volt!» Ekkor azután beleereszkedett egy végeszakadatlan statisticai disputába, összehasonlítva Francziaországnak akkori és Oroszországnak mostani nemzetgazdászati, pénzügyi és kereskedelmi viszonyait, a minek tán soha sem lett volna vége, ha Dávid pártjára nem kel a szorongatott ellenfélnek s oda nem veti a Brennus-kardot annak mérlegébe, hogy legyen hát fél milliárd a hadi kárpótlás, de ne papirosban. – A miért aztán kapott egy pár dühös szemvillanást; az egyiket Severustól, a másikat pedig Sasza asszonytól. Hiszen nem az a «fél milliárd» kellett ennek, hanem az a «félóra», a mit e tárgy fölött el lehetett vesztegetni.

No de szerencsére hátra volt még a harmadik békepont, s a nap alkonyatra járt már.

Tehát Lengyelország helyreállítása.

Sasza asszonynak «elvben» ez ellen sem volt semmi kifogása. Csupán azt a csekélységet kivánta az urak által körüliratva látni, hogy minő Lengyelországot akarnak ők helyreállítani? Az I. Boleslaw alattit-e, mely Cseh- és Morvaországot és a magyar felvidéket magában foglalta, de azért csak 4000 □ mérföldnyi területe volt? vagy Sobiesky Lengyelországát, mely 18,500 □ mértföldre terjedt s a szepesi 16 várost is birta? vagy az első felosztás utáni Lengyelországot, melynek 13,500 □ mértfölde maradt? vagy az utolsó felosztás előtti Lengyelországot 4000 □ mértfölddel? Miféle tartományok összeségét foglalják azok magukban? Németország is kiereszsze-e a maga lengyel tartományait, hogy az egész egy darabban legyen, s ha nem ereszti, ki vegye el tőle? Ausztria is odaadja-e hozzá Gallicziát? Meddig terjedjenek annak a határai? Belekerüljön-e abba Vörös és Fekete Oroszország s a litván öt vajdaságból alakult Fehér Oroszország is?

Ebből azután egy olyan geographicohistoricai veszekedés nőtte ki magát, hogy a holdvilágnak kellett segítségül jönni, a midőn késő estére odáig jutottak, hogy a tábori térképen a helyreállítandó Lengyelországnak a határait veres irallal kirajzolják, a melybe Fehér Oroszország beleesett, de a Veres és Fekete megmenekült.

És aztán, mikor ezzel készen voltak, akkor állt elő a legnehezebb kérdés: hogy ki legyen ennek a helyreállított Lengyelországnak az uralkodója?

Dávid, mint tudják, Zsigmond herczeget ohajtotta oda. Az új államnak erőskezű uralkodó kell, és buzgó katholikus papság.

Dárday ellenben más nézeten volt. Ha Lengyelországot helyreállítjuk, emeljük annak a trónjára egyikét a derék szabadelvű főherczegeknek, kik a József nádor ágból vagy a Salvator ágból származtak: akkor biztosítva leszünk Lengyelország jó barátságáról.

Végre mr. Severus is belevegyült a vitába. De hát minek Lengyelországnak akármiféle király? Legyen respublika, ha már helyreállíttatik.

Sasza asszony kapott ezen a nem remélt segítségen. Ő is Severus nézetét lovalta, a miből azután egy éjfélig tartó politikai huzavona támadt volna, ha Dávid jókor észre nem veszi a veszedelmet s azzal az indítványnyal nem szeli ketté a gordiusi csomót, hogy ne határozzunk mi itt e kérdésben; hanem bízzuk annak eldöntését a majdan összehivandó lengyel constituantera. Ebben a más két pártfél aztán megnyugodott.

Hanem akkor Sasza asszony és vezérei egyszerre elkezdtek makacsok lenni. Ők Lengyelországot csak mint köztársaságot engedik helyreállíttatni, ők a szabadság érdekében nem egyezhetnek abba, hogy egy trónt toljanak a határukra, fenyegető rémnek. Ám lássák a magyar vezérek, hogy mint tegyék magukat a világ előtt felelőssé e föltételhez ragaszkodásukért.

Utoljára még ezek jutottak abba a helyzetbe, hogy Sasza asszonytól hat órai határidőt kérjenek, hogy azalatt társaikkal értekezhessenek e kérdés fölött.

Erre a hat órára is nagy szüksége volt Sasza asszonynak.

Éjfél után három óra lett akkor. A magyarok parlamentairja azzal az üzenettel érkezett meg az orosz főhadiszállásra, hogy e pontnak a fogalmazása egészen Sasza asszony tetszésére bizatik.

Az elnöknő aztán így fogalmazta ezt a pontot:

«Az államalakítás minden kérdését tartományonkénti népszavazás dönti el.»

– Ez már ravaszság, mondá Tatrangi; ezen az úton Lengyelországból soha sem lesz egy egész állam.

Már hajnalodott. Jött a harmadik nap.

A magyar vezérek kezdték észrevenni, hogy Sasza asszony ő tőlük csak az időt lopogatja ezzel az alkudozással.

A magyar fővezér, a mint azt vette észre, hogy ellenfele az alkudozással csak az időt akarja eltarisznyázni, azt a határozott üzenetet küldé neki, hogy vagy irja alá a megküldött békekötési pontozatokat, a mik egyelőre két heti fegyvernyugvás alapjául fognak szolgálni, vagy azonnal megkezdetnek az ellenségeskedések.

Sasza asszony azt üzente vissza, hogy «no hát kezdjétek el!»

A magyar vezérnek volt kétszázezer embere, négyszáz ágyuja s ötszáz aërodromona, pánczélos katonái, kábító golyói; a nihilistáknak volt negyvenezer emberük, semmi ágyujok; a pánczéljaikat is elhagyták, a töltényeik is fogytán, tegnap óta nem is ettek.

És mégis reggeltől estig tartották magukat sziklasánczaik védelmében ily tulnyomó erő ellen. Oly hősiességet tanusítottak, mely túlmegy az emberin, melyben már a dæmoni düh tör keresztül. Lefeküdtek a földre, holtnak tettették magukat, s talpra ugrottak az értük lehajló ellenség előtt; megfordított fegyverrel mentek eléje, megadást szinlelve, s mikor közel értek hozzá, puskaagygyal kezdték újra a verekedést; az elfogottak útközben megrohanták kisérőiket s elszedték tőlük a fegyvert; a kelepczébe szorultak meggyujták maguk körül az erdőt s az égő fák alul lövöldöztek ostromlóikra; felmásztak a magas sziklákra, oda kellett értük felmenni, vezényszó nélkül harczoltak, minden csapat magára, csatarend volt a sziklatömkeleg, melyet az ellenfélnek darabonkint kellett elfoglalni.

E leviathan-harczczal szemben a magyar vezérek egészen észszerű haditervet foganatosítottak. Ők kimélni akarták az emberéletet. Ponkról-ponkra igyekeztek elfoglalni minden sziklavédművet, hogy ellenfelüket körülfogva, a további harczot lehetetlenné tegyék rá nézve. Esti hat órára sikerült e taktika. Az ellenfél úgy körül volt hálózva, hogy nem mozdulhatott többé.

Ekkor Sasza asszony kitüzeté a fehér zászlót.

A magyar vezérek rögtön megszüntették a tüzelést.

Az orosz vezérek az mondták Sasza asszonynak: «az utolsó töltényünk is elfogyott».

Sasza asszony távcsövével a javorinai sziklafalat nézte figyelmesen.

A meredek szürke sziklalapon egy harántvonal fut végig egyenesen: ez a természetalkotta ösvény, a mit lawkának, hidnak nevez a zergevadász; azon a keskeny vonalon látszik előre haladni egy fekete pont: hangya a távolban, tán medve a közelben, vagy talán ember?

Sasza asszony összecsukta távcsövét s azt mondá nyugodtan:

«Az utolsó még hátra van.»

Az egész harczvonalon pihenőt fuvattak, a trombiták szomorú jeleit a bérczek viszhangjai egymásnak adták, míg lenn a magyar táborban hosszasan hangzott az «éljen!» kiáltás moraja, midőn a fehér zászlók jelenték, hogy az ellenfél megadja magát.

Most már nem volt szó többé semmi alkudozásról. Most már nem mentek a magyar vezérek fele útra eléje az orosz vezéreknek, Sasza asszonynak küldönczét azzal bocsáták vissza, hogy a főhadiszállás jelenleg Bukovinában van; tessék neki személyesen oda fáradni.

Az elnöknő, az északi Zenobia egy összetört alak volt e perczben. A négy napi fáradság, álmatlan éjek, rendkívüli viharok, a megrázó indulatok, a harcz izgalma kimeríték erejét. Alig birta magát lábain tartani. Mikor küldöncze hirül hozá neki, hogy a magyar fővezér oda várja őt magához, összeroskadt és lerogyott a földre.

«Elmegyek!» mondá. És nem volt jártányi ereje. Odáig pedig három órai út.

A rézbányai tisztektől hoztak el egy meglehetős poroszka paripát, meg egy vízhordásra használt szamarat: ez volt minden közlekedési eszköz, mi Sasza asszony rendelkezésere állt. Odahozták a poroszka lovat, hogy üljön fel rá.

– Nem úgy lesz az, suttogá nyögve a megalázott amazon. Én felülök a szamárra, a jó poroszka lovat pedig tartsátok készen felnyergelve annak az embernek a számára, a ki amott a lawkán közelít erre felénk. Az rögtön vágtasson utánam, a hogy a ló birja, s a mit magával hozott, akárhol legyek is, küldje be hozzám. – Engem csendesen elvisz a szamár.

És azzal fölsegítteté magát az állatok legszerényebbikének hátára az asszonyok legbüszkébbike, s a mellette gyalogló testőr vállára támaszkodva, hogy le ne essék, viteté magát ellenfelének főhadiszállására.

A félelmes alak, ki lábát a fellegekre téve indult meg a világot meghódítani, most egy teherhordó állat hátán bandukol legkisebb, leglenézettebb ellensége elé könyörögve, megalázva, nyögve asszonyi fejfájástól, kínozva asszonyi szégyenérzettől, és érezve asszonyi idegekkel mindazt a kínt, a mitől a férfiak is megszoktak tébolyodni.

Midőn Bukovinába megérkezett, már egész éjszaka volt. Erőltetni akarta a daczot; de a mint a nyeregből leszállt, akaratlanul térdre esett s tűrnie kellett, hogy Tatrangi Dávid nyujtsa oda neki kezét és fölemelje a földről. Egy perczig kezében volt ennek a férfinak a keze s e perczig mélyen a szemébe nézett annak. A nő kezében, szemében égető láng, a férfiében fagyos nyugalom.

Dárday tábornagy emberi kötelességének tartá a hozzá érkező «nőt» legelőbb is theával megkinálni, s azután egy paraszt hárságyat pamlagul készíttetni el számára, melyen végigdűlve, értekezhessék a megadás feltételei iránt.

Sasza asszonynak egészen rekedt volt már a hangja. A szemei égtek a félagyi fejfájástól. Hanem azért nem kimélte magát. Vitatkozott az egyes pontok fölött győztes ellenfelével, rekedten, görcsrohamoktól félbeszakítva; itta a theát, rhummal; a mit ivott, nem sokára kihányta; aztán megtörülte a száját: keserűen mosolygott, s újra itta a theát és folytatta a vitatkozást.

Igyekezett engedékenyebb békepontokat kicsikarni ellenfeleitől. Lealkudott tőlük Lengyelország határaiból, a fizetendő hadiköltségből; követelt tisztességes fogságot, az oldalfegyver megtarthatásával, az államforma tiszteletben tartását, fogolykicserélést s ráért egy-egy mosolylyal jutalmazni Tatrangit, ki mindenben engedékenyebb volt társainál, ki tudja, mit jelentettek e mosolygások? lehet, hogy gúnyt.

A győztes ellenfél azonban most már szigorú volt, s ha Dárday némi engedékenységet árult el a hadikárpótlás kérdésében, erősen tartva magát viszont a lengyel határkérdésnél: másfelől Severus ellensúlyozta őt, ki kész volt odaengedni fehér, vörös, fekete és minden színű Oroszországokat, de a pénzből egy kopekot sem.

Sasza asszony fogai vaczogtak a láztól; minden ráhalmozott takaró daczára fázott.

E kínok közepett úgy tetszék neki, mintha lódobogást hallana közelíteni.

A lovag megérkezett, s a hangot, mely tudakozódik megismeré a nő.

Egyszerre leszórta magáról takaróit és talpraugrott fekhelyéről. Kirohant az ajtón, eléje az érkezőnek. Hallották, hogy hangosan megcsókolta háromszor, orosz szokás szerint. S egy pillanat mulva visszatért, kezében egy összehajtott pergamennel, melyről aranyszelenczéjű pecsét fügött alá, az osztrák-magyar monarchia szivárványtarka selyem zsinegén.

A nő szemei ragyogtak. A nő termete délczeg volt és ruganyos. A nő arcza sugárzott a diadal daczától. A nő hangja csengett és harsogott; nem volt rekedt többé.

– Nos urak, hát ti nem engedtek semmiben semmit. Ti nem alkusztok velem? No hát én sem alkuszom veletek. Olvassátok ezt! Itt a békekötés okmánya, aláirva Budapesten II-ik Árpád császár-királytól, fővezéreitől, minden minisztereitől a tegnapi napon. Győződjetek meg róla.

Azzal kiteríté a férfiak elé az asztalra a függő pecsétes okmányt.

Az borzasztó szerződés volt.

Semmi helyreállított Lengyelország benne; semmi hadi kárpótlás; ellenkezőleg mindenik fél visszaadja a másiknak, a mit hadi zsákmányul elfoglalt, s Ausztria kötelezi magát a krakkói védműveket simára lerontatni; a fiumei kikötőt megnyitja az orosz hadi hajók előtt, a Sabinát ujra föl engedi állíttatni az ország minden városaiban.

Még ez mind nem volt elég megaláztatás.

Még hátra volt a java.

Az utolsó pontban az volt megállapítva, hogy az összes krakkói magyar honvédsereg _a béke biztosítékául_ mindenestől, a hogy együtt van, az akkor orosz birtokot képező Duna Deltára belebbeztetik s tisztességes hadi fogolyul _tíz évig ott marad!_

És mind ez aláírva császár-király, főherczegek, miniszterek által.