Part 31

Most a földi rémrobajon, mely a porfellegek között egyre közelebb vonul, egy égi dördület hangzik keresztül. Pedig hiszen derült az ég.

Két szemközt jövő aërodromon villámlott össze. A villanyterhelt detonatorok egymásnak küldözék üdvözleteiket. Következik a többi; majd mind a száz összevissza czikázik villámsugaraival a légben; a mennydörgés szakadatlan.

E rémtünemény megtört minden emberi és állati bátorságot.

Még Czernoff kedvencz ménje is horkolva ágaskodott fel e rémhangversenyre s nyakán egyik oldaláról a másikra vetette sörényét.

«Hát te is?» ordítá rá Czernoff, lovas korbácsával végigvágva a nemes mén fején. De az nem volt többé az ő alázatos szolgája. Megfordult két hátulsó lábán, megrázkódott s azzal szügyébe vágva fejét, elkezdett vágtatni az erdő felé; nem érzett sem sarkantyút, sem korbácsot, sem dicsvágyat többé.

Erre általános lett a jelszó.

«Az erdőkbe!»

Az egész összezavart lovasseregnek egyedüli menedéke volt a háta mögött levő fenyőerdő.

S az jó menedék is lett volna, ha egy végzetes körülmény e legtermészetesebb oltalmat meg nem rontja.

A repülő lovasságnál a fegyelem legelső parancsa az volt, hogy a terhelőikhez kötött zsinegeket, mik az aërostatok kötelét tartják, soha semmi esetben el ne vágják, akármi történjék is. E parancs ellen véteni halál! És e kemény parancsnak alapos indoka volt. Hogy e sok veszélylyel járó stratagemára bizton számítani lehessen, a léghajóban ülő samojédra nézve lehetetlenné kelle tenni az önkénytes leszállást. Az először is lábánál fogva oda volt békózva a hajókosár fenekéhez; azután a léggömbjének a szellentyűjéhez nem volt zsinór kötve. Ilyenformán az sem a hajó köteléhez nem érhetett, hogy azt elvágja, sem a ballonra fel nem mászhatott, hogy azon rést repeszszen. Kénytelen volt menni a hová viszik. Ha tehát a lovasok eltépték volna maguktól a visszatartó zsinegeket, az az aërostat a benne ülő samojéddel együtt elment volna a világtalan világig, s egy olyan léggömb hétezer rubelbe kerül.

A lovasság tehát a léggömböket is magával vontatva rohant az erdők felé. Ebből támadt azután a legnagyobb veszedelem. A mint egy csoport lovas benyargalt a magas fenyőszálak közé, az egész magával czepelt léggömb-gomolyt is vontatta, s akkor annak a kötelei a fák ágaiba akadva, alárántották a léggömböket; azoknak a ladikjai tele voltak robbanó lövegekkel, a mik a fákhoz ütődve könnyen elpukkantak, s arra a gázzal töltött léggömb is meggyuladt, s attól meg tűzbe borult az erdő.

Egymásra tíz, húsz, százhelyen gyuladt ki a rengeteg.

Most azután a természetadta menedék maga lett a legnagyobb veszedelemmé. A fenyőerdő gyantás lombozata végtől végig lángba borult, kiűzve maga alul a menekülőket; a meggyuladt gázfőzők robbanása nyomta el néha a rémzajt.

Ekkor győzött az emberi természetes ösztön a fegyelmen. A még kinn levő lovasság hirtelen elvagdalta a léggömbök zsinegeit s arra a sok ezernyi léggömb, mint egy kisértetes felhőtábor kezdett el szabadon repülni kelet felé, egyre magasabbra emekedve a légben, tehetetlen hajósaival. Azok tán fennakadnak majd az Ural hegyein, vagy ha megkapja őket a Monsun, leviszi valamennyit Chinába és Thübetbe.

Az elszabadult lovasságnak most azután csak egy jelszava volt:

«Futni!»

Rettenetes egy szó! Futni nyolczvanezer derék vitéznek! Futni a világ legbátrabb lovas katonájának! Futni a nélkül, hogy egy ellenséges arczot látott volna! És futni oly szilaj rohammal, a hogy ló és lovas kibirja.

Egyedüli szabad tér volt, merre nyitva a menekülés, Bendzin felé.

Mindenki arra tartott.

Az egymásba omló, az egymáson keresztül-kasul gázoló tömegek előtt nem volt akadály, mely rohanásukat feltartóztassa. Fejük fölött huhogtak egyre szárnyas üldözőik – a gépek.

Nem hadsereg volt az már, hanem egy vízözöni állattömeg, melyet a tengerár tol maga előtt; a hol megtorlott, ott egymásba keveredve, mint egy rémjelenet a cæsarok czirkuszaiból; a hol utat törhetett, omolva, mint a prairie-égés elől futó bölényhorda. Az ár ragadta magával Czernoffot is.

A Jasna Gorán alól volt egy nagy terjedelmű bozót, gondosan bekerítve rókák számára, azt a rajta átrohanó had pozdorjává taposta.

A bozóton túl következett egy pocsolyás lapály, mikor azon keresztül omolt a vad futam, a süppedék szárazzá volt gázolva.

Útba eső kertek palánkjai, sövényei ledöntettek; a rónán egy birkanyáj legelészett, azt eltiporták, a juhász a csordakútba ugorva menekült meg. Egy felriasztott gulya ridegmarha bömbölve nyargalt a lovasok előtt, ijesztő előhirnökül.

Azután következett egy nagy futóhomokos fenyér, a mi tele volt törpe nyirfás buczkákkal, nyaktörő «angyalhullásokkal», rosz talaj a futtatásra.

Az üldöző rémek közül száz folyvást ott suhogott fölöttük, összeterelve a kitörni akarókat, mintha kényszeríteni akarná őket, hogy az átkozott versenytéren maradjanak, a mire még egy körülmény is szorítá őket: a czenstochowa-bendzini vasút. Ennek mértföldekig tartó magas töltése és mély vízzel telt árkai egy folytonos bástyát képeztek, mely a rohanó árt mintegy szűk mederben tartá össze.

Az eszeveszett riadalban egyedül Czernoffnak volt feje, rágondolni, hogy mi lesz ennek a vége? Ez az állati lávatömeg egyenesen ráomlik a Bendzin és a Pilicza közt álló gyalog hadseregre s azt is magával sodorja.

– Fel a vasútra! kiálta a hozzá legközelebb állóknak.

Erre az a tömeg, mely őt körülvette, neki vágtatott a vasúti töltésnek.

Annak volt először is egy tíz öl széles árka, tele iszappal, azután egy három öl magas töltése, alant fenyősövénynyel eltorlaszolva, felül keresztbe rótt czölöp mellvéddel ellátva.

Az orosz lovasság a gondolat sebességével vágtatott fel e töltésre. A ki beledűlt a mocsárba, az jó volt hidnak az utána jövők számára s a ki hanyatt bukott a meredélyről, az lesodorta az utána jövőket, de azért a sáncztető el lett foglalva. – Így rohantak volna fel bizonynyal Czenstochowa földsánczaira is.

Czernoffnak az volt a szándéka, hogy az egyenes, akadálytalan vasúti töltésen telivér paripájával megelőzi a rohanó lovas tábort s elébb odaérve a gyalogsági táborhoz, Schertsinszkoit értesítheti a helyzetről s parancsot adhat ki, rettenetes parancsot, mely égő agyában fő.

Hanem azután, hogy megmutatta, miként lehet a vasúti töltésre felkapni, ezzel példát adott másoknak is, kik a töltés mentében előtte futtattak, úgy hogy nemsokára el volt lepve a töltés lovasokkal s ő ismét nem tudott sebesebben előre haladni; hasztalan vágta az előtte futók fejeit kardjával s mikor kardja összetört, egy elkapott dárda nyelével; a gátoló tömeg egyre nőtt előtte, teletömve az egész vasúti töltést.

Mikor aztán a Zorki melletti állomáshoz jutottak, ott állt egy befűtött mozdony. Czernoff leugrott lováról, fel a mozdonyra.

– Ereszd meg a zsilipet! kiálta a mozdonyvezetőre. Teljes gőzerővel!

A gőzmozdony aztán fütyölve robogott a vágányon előre.

A lovasság, mely ellepte a töltést, egymás hegyén-hátán omlott le kétfelől az árkokba; a ki nem menekült, azt legázolta a gép s átrobogott rajta, perczenként egy angol mértföldnyi sebességgel, míg a myskowi mély útnál sikerült elhagynia a menekülő tábort.

Mikor a két oldalt felmeredő palarétegek közül kijutott a mozdony, Czernoff maga előtt látta, a mit gyakorlott hallása a mély útban a mozdony robogásán keresztül is tudatott már vele: – az ütközetet.

Reggel óta foly az a krakkói honvédsereg és Schertsinszkoi tábora között. A fehér füsttől követett villanások, a lemenő nap fényében csillámló szuronysorok azt jelzék, hogy Schertsinszkoi hadserege a Bendzin, Sambkovicze, Laszi, Pilicza vonalban képez csatarendet: szemben a Chrzanow, Olkusz, Paremba vonalt elfoglalt honvédsereggel. A két csatavonalt egy hosszan elnyuló erdőség választja el, melyet az ágyutüzelésből itélve, a honvédség tart megszállva. S annak a megtartása és elfoglalása az ütközet kölcsönös czélja.

A mozdony Laszinál találkozott Schertsinszkoi tartalékával.

– Adjatok egy lovat! kiálta Czernoff, a mozdonyról leszökve.

Hoztak neki egy szekerész-lovat. Más nem volt. De azt is két embernek kellett fogni, míg lovagja a nyeregbe vethette magát, mintha már ennek a lónak is sugtak volna valamit a fülébe.

Czernoff nem kérdezett semmit; éles szemével messziről kivette már a dombot, a hol a vezénylőnek kellett állni táborkarával együtt s egyenesen oda vágtatott.

Schertsinszkoi nagyot bámult, mikor a fővezért meglátta és így látta, sárosan, füstösen, tépetten, kard nélkül.

– Mit csináltok? e kérdéssel előzé meg őt Czernoff.

– Látod: verekedünk. A magyarok kijöttek Krakkóból; reggel óta ágyúzunk egymásra; ők az erdőben vannak, de mi előrenyomultunk Modrzejowig s ha most lovasságunk volna, elvágnók az útjokat a Krakkóba visszatéréshez.

– Majd lesz lovasságod mindjárt elég! Minket tönkretettek. Az ördög van ellenünk; – pedig nincs is. Egy legió repülőgép szállt fel fejünk fölé Czenstochowából, minden ló megvadult, a mint azokat a repülő kutyákat ugatni hallotta. Most fut minden barom és egyenesen te reád fut.

– Parancsolj hát mit tegyek? mondá keserű gúnynyal Schertsinszkoi.

– Legelőször is – lövess engem főbe. Aztán vedd át a fővezérséget. Összpontosíts négyszáz ágyut a lapályon uralgó dombok fölött s akkor azt a rád rohanó lovas tömeget, mely félóra mulva itt lesz, söpörd el magad elől; különben az gázol el téged.

Schertsinszkoi hidegvérrel felelt:

– A magad ügyét végezd el majd a hadi törvényszék előtt. Addig pedig, míg itt vagy, főparancsnok vagy; intézkedjél, a hogy tetszik.

– Tehát intézkedni fogok! szólt Czernoff, dühtől támadt hagymáz-deliriumában s azonnal elkezdett parancsokat osztogatni az alvezéreknek, rettenetes szándéka kivitelére. A tartalékágyúkat azokra a halmokra kell felállíttatni, a honnan a futó lovassereg közelít s learatni az egész tömeget.

Hanem ez az intézkedés nem volt kivihető.

Azok a lovasok, kik a vasuti töltésen menekültek, elkezdtek már mint egy szakadatlan sötét zuhatag omlani elő a myskowi mély útból. Azt már semmi kartács vissza nem tartóztatta többé. És a mint ezek megérkeztek, a táborban levő ágyús és szekerész lovak egyszerre megvadultak, nem akartak indítani.

Schertsinszkoi arra a végzetes gondolatra jött, hogy ő elfogja puszta kézzel ezt a veszedelmet; eddig még nem volt az nagy; a százanként érkező lovakat meg lehetett ragadni és zablán tartani.

– Mit csináltok? kiálta dühösen Czernoff. Kést az oldalába minden lónak, soha sem szelidül az meg többé! Elfogtok százat, ezeret; de ott jön egyszerre ötvenezer-hatvanezer egy gomolyban. Hogy állsz az elé? Az egy lavina!

És már lehetett látni a távol síkon azt a felmagasló porfelleget, mely úgy közeledett, mint a Samum! És lehetett hallani azt a rémséges ordítást, a mit e vihar maga előtt küld. A halálrémülettől kínzott lónak vadállati vészkiáltása ez, mely úgy hasonlít az emberi jajszóhoz.

Mikor aztán ezt az ordítást meghallották, egy szekerészló sem akart a hámjában maradni többé.

Schertsinszkoi még mindig nem veszíté el nyugodt hidegvérét.

– Látom a helyzetet, az elég gonosz. De hirtelen fordítunk rajta! szólt Czernoffhoz, ki nem volt már ura lelkének. Gyalogcsapatainknak Lasziból Piliczára, Sambkeviczéből Bendzinre kell visszavonulniok, a lovas tömeg azután hadd hömpölyögjön neki az erdőt elfoglaló ellenségnek s temesse el azt, vagy keveredjék vele össze.

Nekünk a Varsó felé vezető visszavonulási utat meg kell tartanunk.

– Visszavonulás! hörgé Czernoff, öklével verve koponyáját.

– A míg e mozdulatot végrehajtjuk, addig fentartja a rohanó lovas tömeget az oknai mély hegyfolyam szakadéka.

Erre roszul számított a vezér.

Az oknai hegyfolyam szakadéka mély és széles, de a vágtató lovas had egész csordáit az elszabadult ökröknek s a gazdáiktól megvált lovaknak tolja maga előtt, az oknai mély hegyszakadék megtelik eleven töltéssel s ez élő, vonagló, ordító hús és csonttömeg felett tovább hömpölyög a feltarthatatlan ár.

E közben sötét lesz. A láthatáron keletről, nyugotról gomolygó felhők emelkednek s a sötét háttérben a fellegek között látszanak hosszú vonalban az előretörő aërodromonok kék, zöld fényben világító alakjai.

A mint azok a láthatáron leszállnak, nehány percz mulva tudatja a tábori távirda főnöke Schertsinszkoival, hogy Piliczáról sürgöny érkezett.

A sürgönyt a Piliczát elfoglalva tartó dandár parancsnoka küldé, tudatva a vezérrel, hogy most szállt le az aërodromonokkal Pilicza alatt nyolczezer pánczélos, a kiken nem fog semmi puskagolyó.

– Akkor veszve vagyunk! sugá Schertsinszkoi a fővezérnek. El van állva az útunk Varsó felé s minket bekergetnek Németországba.

– Még oda nem! kiálta Czernoff. Még van egy kijárás.

– Merre?

– A fegyveres ellenség szivén keresztül! Mielőtt e romlás érne bennünket, mielőtt e szégyen sárba tiporna, még van időnk puskát ragadni s szuronyszegezve megrohanni rohanni az erdőt, melyet a honvédsereg tart elfoglalva s vagy agyonverni azt, vagy meggebbedni, de becsülettel.

– Jól van. Monda Schertsinszkoi.

– Add ki a parancsot a távirda által a dandárnokoknak, hogy minden vonalon rohamra vezényeljenek. Mi is szálljunk le lovainkról; kapjunk fel egy puskát, álljunk egy csapat élére, aztán hajrá! Gazember, a ki fél a pokoltól! Úgy sincs másvilág!

Schertsinszkoi is leszállt lováról. A két bajnok kezet szorított, megcsókolták egymás ajkát, azzal kezébe vett mindenik egy fegyvert s sietett a közkatonák közé hősi elszántsággal.

Késő volt már.

Az ilyen hősi áldozat sikerülhet egy csapatnál, talán egy dandárnál is: de egy százezrekre menő messze elrakott hadsereget nehány percz alatt rögtöni mozdulatra birni lehetetlen; – a föld reng már a közeledő lovassereg patkóinak robajától, a fehér rémek ott süvöltenek már köröskörül: Pilicza felől futó gyalogság bontja meg a hadi rendet. A két vezér odajut, hogy a leszállt sötétségben magával ragadja őket a tömeg s mikor az utolsó csillag is eltünik a felhők között, összekeveredve fut minden, merre ösztöne viszi.

Egy kis hasadék maradt a láthatár és a felhők között, mely halvány fényben világít. Arra van nyugot: arra a német határ. Mindenki arra felé tart már: semleges földön menedéket keres.

S a futó tömegek egymásba omlanak, lovasság, gyalogság összekeveredik, ketten is ülnek egy lovon, egy kozák háta mögé felkapott pattantyus, aztán gazdátlan futó paripák, mik nem engednek embert hátukra ülni; feldült szekerektől, árokba fordult ágyúktól járhatlanná lesz minden út; fegyvert, nehéz pánczélt elhajigál magától a menekvő s az útban elszórt robbanó golyók pattognak a káromkodva utóljövők lábai alatt. S a rémfutás egész éjen át tart szakadatlanul. Reggelre az egész roppant nihilista tábor odaát van Németországban, a ki még idáig hozta, lerakja a német seregek előtt a fegyvert; s a gazdátlanul szétiramodó lovakkal megtelik Szilézia: – miket soha semmi szolgálatra nem lehet használni többé.

BIBERUNT MAGNUM ÁLDOMÁS…

Az aërodromon-raj bevégzett munkája után a pánczélos lövészsereggel együtt a német határ hosszában letelepült, figyelemmel kisérve az áthömpölygetett hadsereg mozdulatait. Az pedig nem mozdult, feküdt a földön.

Krakkóban nagy volt a diadalzaj. Az ostromló sereg minden ágyuja, lőszere, podgyásza ott maradt; az ostromlottak feladata volt mindezt összeszedni, a sebesülteket elhordani a mezőről. És e közben még egy sajátságos mulatságra voltak hivatalosak. Egy új neme az a sportnak. Lovakra kellett vadászniok. Az erdők, mezők tele voltak kóbor paripákkal, mik szilajan nyerítve száguldoztak össze-vissza s a krakkói jámbor szekerészlovak és huszármének, a mint egy ilyen őrült rokont megpillantottak, a mint annak a nyerítését meghallották, mintha rájuk nézve érthető, titokrejtő szó volna abban, maguk is elkezdtek ágaskodni, ficzánkolni s összetépték a hámot; ezért aztán, a mint egy gazdátlan ló kibukkant valahonnan, azt legjobb volt egyszerre czélbavenni és lelőni, mint egy ártó fenevadat.

Tatrangi Dávid nem is jött be Krakkóba repülőgépével, nehogy az atyafiak lovait is mind elvadítsa, hanem fölkereste a mezőn a maga embereit. A magasból kitanulhatá távcsövével, hol jár az a csoport, mely a többieknek parancsokat oszt; oda leszállt. Ott csakugyan Dárday volt kiséretével. Gyalog volt valamennyi tiszt; értesülve voltak már mindenről: a tegnapi rémnap sebesültei, foglyai, elbeszélték a történteket s a hallottak után nem kivánkozott senki a nyeregbe.

Az aërodromon szabályos libbenéssel szállt meg a síkon; az átlátszó üveghajóban öt alak ült, abból három kiszállt, két férfi és egy nő; kettő bennmaradt. Az aërodromonhoz egyszerre futott minden oldalról a kiváncsiak tömege, hanem a gép nem barátkozik senkivel, a mint közelítettek felé, megint fellibbent s azután a magasban elkezdett körben repülni, mint a vadászó sas.

A földre szállt két férfi és nő sajátszerű idegen öltözetet viselt. Az egyik férfin térdig érő selyem felöltöny volt, derekán üveg övvel és csuklóin üveg kösöntyükkel átszorítva, fejét sima üvegsisak födé, tetején gyémántragyogású octaeder-jegeczczel, mely messziről kitünteté viselőjét. Vállán bozontos, fénylő szőrméjü palást, hyalichorgyapjúból.

A nő nehéz selyem kaftánt viselt és hozzá bokában összeszorított selyem salavárit; öve tarka szövésű székely kendő volt, gazdag szőke hajfürteit átlátszó szőtt üvegfőkötő szorítá össze, melynek homloka fölött át ívlő csipkéi úgy ragyogtak, mint egy gyémánt diadém.

A harmadik alak nyakától sarkáig pikkely-pánczélba volt öltözve, melynek átlátszó lemezei fekete selyem gunyát takartak. Fekete volt az arcza is, melyet csak elfedett, de nem rejtett az átlátszó hyalichor cerveliere.

Amaz a repülő gépek kormányosainak, ez a lövészeknek a viselete; mind a kettő nem divatból, de czélszerűségből alakítva így.

A honvédtisztek egyszerre körülfogták a közéjük érkezett három alakot. Ismerte őket már mindenki. A hirnökök, kik az utóbbi napokban az aërodromon segélyével Czenstochowából Krakkóba hordták az üzeneteket, ki lettek vallatva a honvédek által, beszéltek is örömest, gépeik csodaszerkezetéről, Dávidról, ki azokat feltalálta, Rozáliról, ki a legelső kisérletnél felszállt vele és a szerecsenről, ki a tömérdek pénzt mindehhez pazarul ontotta. Elmondták a hirnökök azt is, hogy az anastatert szétromboló fehér sas épen a vezér léghajója volt s a ki azt a boszuló villámsugárt lesujtá a pokolgépre, az Rozáli volt; hogy Czenstochowát a szerecsen vezénylete mellett foglalták el éjszaka, léghajóikon alászállva; a mult napi ütközetről pedig eleget beszéltek nekik a sebesültek, kiket minden oldalról hordtak a kórházakba.

Az tehát a legőszintébb örömriadal volt, a melylyel a honvédek a három, égből szállt vendéget fogadták. Dárday, a fővezér maga legelső sietett üdvözletükre s míg az éljen kiáltás átterjedt Krakkó minden utczáiba, visszhangozva kétszázezer ajkról: a derék fővezér egy szót nem volt képes mondani azoknak, kiknek kezeit szorongatá, csak neveit tudta rebegni: «Dávid, Rozáli, Severus» s mikor Rózáli kezét megszorítá, azt meg is csókolta és ekkor aztán elragadtatással tört ki: «ez a kéz volt az, mely a villámot leküldé». És aztán zokogását elfojtva fordult Dávidhoz, nevetésre fordítva a hangját.

– Bizony Isten, olyan szép dictióra készültem, majd ha megérkeztek, hogy azzal fogadlak; de hát nem tudom no! Az Isten áldjon meg, bajtársaim!

Azzal nyakába borult és ismét kaczagott és sírt.

– Pedig szép dictió volt. Benne volt, hogy diadalszekéren viszünk városunkba, meg hogy vállainkon emelünk benneteket, aztán meg diadalívek és koszorúkat hányó lengyel honleányok, ünnepélyes harangszó s a többi: de hát ez itt mind nem lehet – «a gyepen».

– Felebarátom, szólt Dávid komolyan (ez volt nála minden ember számára a közös titulatura.) Arczod elmondja, a mit szived érez. S mi is azt érezzük. Örülni közös okunk van. A szó olcsó, az idő drága; azért egyiket se pazaroljuk. A tegnapról ne beszéljünk többé, hanem a holnapról.

– De úgy segéljen, közbe esik a «ma» s azt mi megünnepeljük. Diadalszekeret nem hozhatunk értetek, mert lovaink nem biztosak többé, de vállainkon viszünk be Krakkóba titeket; s aztán olyan lakomát csapunk e nap örömére, hogy Bonczidáig folyik a bor.

– Az nem lesz úgy! szólt Dávid ridegen. A «mai nap» is nagy dologra vár. Ünnepélyre ma nincs idő. Az ellenséges táborhelyről el kell takarítani mindent, sebesülteket, podgyászt, ostromszert és egyebet. Ez elég munka lesz honvédeidnek; a lengyel asszonyok is üdvösebb foglalkozást végeznek, ha a sebesültek számára készítenek tépést, mintha nekünk kötöznek koszorúkat; vállra sem vesztek bennünket, mert egy asszony van közöttünk, a ki ahoz nem szokott; bort pedig annak, a ki az aërodromont kormányozza, nem szabad inni. Beszéljünk komoly ügyekről.

– Barátom! szólt Dárday tábornagy; neked még beszéded is egész strategiai tervezet, körülfogsz, mind a két szárnyamat megkerülöd, visszavonulásomat elvágod. Diktáld hát a capitulátió föltételeit.

– Látni fogod, hogy igazságos leszek. Beleegyezem, hogy itt a szabadban vendégelj meg bennünket azzal, a mi hirtelen kapható, mert tegnap óta egyikünk sem ért rá enni. Severus felebarátunk bort is iszik. (Pedig sokat! szólt közbe a néger), mert ő nem kormányos, csak utazó; a lakoma alatt azután majd elmondjuk, hogy mit kell tennünk ma és holnap? azért is kérlek, hogy toasztokat ne eregessetek.

Ezek a feltételek változatlanul elfogadtattak, egy hosszú sor fenyőfa tövében egy percz alatt asztalcsoportok lettek rögtönözve s abrosz helyett felterítve fehér huszárköpönyegekkel; a tábor leghíresebb szakácsai álltak neki a bográcsnak valami ízletes paprikást létrehozni, nehány jó futó legény lódult korsókkal a távol forrásból friss vizet hozni a bornemissza vendégek számára, s egy dandárparancsnoknak volt gondja rá, hogy Rozáli számára a majdan feladandó velős konczhoz finoman szelt kenyér legyen pirítva.

A tisztikar legelőbbkelői azalatt körülülték a fenyőfa árnyában rögtönzött asztalt, melynél a vendégek letelepedtek. Mr. Severus szívesen iszogatott velük barátságot az erős lengyel pálinkából (a cerveliéret persze ezalatt letette), míg Rozáli s Dávid csak a domitoriumhoz feladott süteményekhez nyultak.

– Hadi zsákmány ez is, szólt Dárday, úgy egyétek, mint a magatokét. Sasza asszony sütötte. Raktárszámra leltük ezt tonnákban.

– Hasznát vehetitek, mondá Dávid. Hanem a sok hadi zsákmány között kaptatok valami olyast is, a mivel nem tudtok majd hová lenni. Mit csináltok azzal az itt maradt öt anastaterrel?

– Az a legutolsó gondunk!

– Pedig az legyen a legelső. Ezek a veszedelmes pokolgépek itt nem maradhatnak. A legelső villanyos zivatar akkora tömeg vasba okvetlen bele fog a villámaival csapkodni. Kiüríteni őket nagy koczkáztatással jár. Könnyű volt őket darabokban idehozni, de szétszedni nem lehet, mikor már meg vannak töltve. Ezeknek tehát egy darabban kell innen elmenni.

– Se baj. Itt maradnak az ellenség üres léggömbjei, itt maradtak a gázfőzői, amazokat megtölthetjük, az anastatereket fölemelhetjük velük s aztán repüljenek, a merre akarnak. Ezt véleményezé egy öreg tábornok.

– De baj lesz azután azoknak, a hová a kimerült léggömbök majd a pokolgépeket leejtik. Hátha épen Pestre visz egyet a szél.

– Az úgy segéljen, igaz; kiálta fel egy félkezü tüzérezredes, kinek levágott félkarjának csonkja még mindig arról a pisztolylövésről álmodik, melylyel az ellenség lőporos váracsát légbe vetteté, még most is képzelik érzeni elszakadt idegei az ujjak görcsös szorítását. – Igaz az! Nem szabad ez átkozott stratagémának másutt kárt csinálni, mint ott a hol kigondolták. A légbe fogjuk őket emelni, s akkor a repülő aërodromonok megragadják őket s elviszik Varsóig, s ledobják ott az oroszok, a nihilisták fejére: az ő szülöttük ez!

– Ne felejtsd el, szól Dávid, hogy Varsó a lengyelek fővárosa.

– Igazad van, helyeslé az öreg hadastyán. Nem Varsóra kell ezeket küldeni, hanem Bécsre. Azt most az oroszok tartják elfoglalva. Egy csapással két legyet. Eltemetjük vele az oroszt, s eltemetjük Bécs romjai alá. Egyik sem volt jó barátunk soha.

Dávid szomoruan mosolygott.