Part 3

A közös hadügyminiszter alig várhatja, hogy szóhoz juthasson. Ő tudja, hogy Oroszországban mi történik? Az orosz respublica borzasztóan fegyverkezik. A roppant néptömegek, mik a nemesség ellen fellázadtak, foglalkozást keresnek, s valami nagy organisaló talentum alakítja át a hadsereget. Éjszakamerikai kéz dolgozik benne. A hadi léggömböket, miket eddig csak várostromokhoz használtak megdöbbentő sikerrel, most újabban csatatéri működésre alkalmazták, melyben a lovasság is szerepet játszik. Ezt okvetlen utánuk kell csinálni; egyelőre két ezer léggömb alakítandó zoopissaval éghetlenné tett tafotából, a mi húsz milliót fog tenni a rendkivüli kiadások rovatában. Az is tudva van már, hogy az orosz hadsereg válogatott csapatai nemez-pánczélt kaptak, mely a mi ólom golyóinknak ellenáll; ez ellen most mind a tíz millió töltényt, mely az arzenálban hever, aczélvégű hegyes golyókkal kell elláttatnunk, s részünkről a gyalogságot legalább vulcanisalt kaucsuk mellvérttel megoltalmaznunk, a mi újból tizenöt milliót veend igénybe. Az is bizonyos, hogy az orosz hadseregnél szándékoznak a detonans golyókat a kézi fegyvereknél is behozni, czélszerű lenne őket ebben megelőzni. Mindenek felett ajánlatos azonban a lovasság létszámának hadilábra emelése és valamennyi ágyunak revolver-ágyuvá átalakítása. A vasból öntött hordozható váracsok száma ötvenről százra felemelendő, s azok a galicziai határra rendelendők, a vasuti csomózatoknál pedig haladék nélkül felállítandók a «dicsődék,» melyek által legrövidebb idő alatt legnagyobb fegyveres tömeg összpontosítható a veszélyeztetett pontokon. Mindez nem fog kevesebbet tenni háromszáz milliónál az extraordináriumban. Ha ez meg nem adatik, akkor ő lemond rögtön.

A hadügyminiszter sanguinicus véralkatú férfiú, kurta nyakkal és sűrű hajjal, a mit beszédközben kezével szokott dörzsölni, mintha maga magát villanyozná, s nagy tűzzel beszél mindig.

A pénzügyminiszter ellenben phlegmatikus ember, hosszú száraz testalkattal, s beszéd közben burnótot szokott színi. Mikor a hadügyminiszter elhagyta, akkor ő kezdte rá.

Rettenetes hideg vérrel adta elő, hogy ő felsége egyesült monarchiájának pénzügyei a legszomorubb látványt mutatják. Az adók rosszul folynak be; a vámjövedelem egyre csökken a sűrű csempészet miatt; az eladott államvasutak árát már a mult években elnyelte a fegyverkezés; a hadügyminiszter akkor is azt mondta, hogy az csak extraordinarium; de azóta a beszerzett hadiszerek az újabb hadi találmányok által hasznavehetetlenekké lettek, s most megint mindent újból lehet készíttetni. Kölcsönt az állam semmi áron sem kap már sem az angol, sem a német piaczokon; a nemzeti bank sem előlegezhet; az állam-papirpénzt sem lehet szaporítani, mert máris 80-on áll az arany agiója; a kincstári jegyekkel való művelet egyszer sikerült, többször nem. Törülni kell a kiadásokból, mert az egész direkt adót elnyeli már az államadósságok kamatja. Ha egy krajczár rendkivülit kérnek is tőle, ő rögtön leteszi a tárczáját. Ellenben van szerencséje több új törvényjavaslatot beterjeszteni, a mik pénzt hoznak be; már vannak is rá vállalkozó consortiumok: 1. Az agglegényi adó: 30 éven túl levő nőtlen férfiakra kivetendő. 2. Születési adó: minden új szülöttől fizendő; olyankor különben is nagy örömben vannak a szülők. 3. Iskola-adó: először azokra kivetendő, a kik iskolába nem járnak, hogy miért nem járnak; másodszor azokra, a kik járnak, mivelhogy tanulnak valamit. 4. Zeneadó. Fizetendő minden zongorától, kintornától, hegedűtől, a mi a magánosok birtokában van. Azonkívül két nagyobbszerű financzialis projectummal szolgál. Az egyik épen a hadseregre vonatkozik s két részből áll; az egyik rész tervezete szerint mindenkinek, a ki a katonaságból ki akar maradni, erre engedély adatik ezer forintért. Az egy millió reservista között bizonyosan akad 50 ezer családapa, jó állásban levő ember, a ki inkább lefizeti az ezer forintot, mint hogy a gledába beálljon és maschirozni menjen; a másik rész szerint pedig a tiszti rang adatnék pénzért, hadnagyi rang egy ezer, kapitányi négy ezer, őrnagyi tíz ezer, ezredesi husz ezer, tábornoki ötven ezer forintért. Ez iszonyú pénzt fogna behozni. Végül van a háta mögött egy consortium, mely vállalkozik a Dunát bérbe kivenni, azon engedély mellett, hogy minden a Dunán járó hajótól mértföldek szerint megszabandó vámot szedhessen.

Valóban csupán ő felségének jelenléte akadályozta meg, hogy ez előadás folytán a hadügyminiszter oda nem mitrailleusözött a kalamárissal a pénzügyminiszter actái közé: vette azonban észre méltó felgerjedését excellentiás collégájának a belügyminiszter s inte, hogy majd meg fog ő felelni a másik collegának.

A belügyminiszter telivér szónok volt, gyönyörű svadája, kifogyhatatlan phrasisai. Legelébb is tiltakozott az ellen in principio, hogy a monarchia olyan szegénynek deklaráltassék. Van itt még pénz elég, csak tudni kell előcsalni rejtekéből. Ez a nemzet kész utolsó fillérjét is föláldozni királyáért és hazájáért. Hívják fel az országot egy általános nemzeti kölcsönre. Legyen az egy milliárd. Az összes hirlapok lelkesítsék föl a közönséget aláirásra. Ő felsége tegyen egy körútat az országban, megjelenése el fogja ragadni a népet. A legtöbb aláirást gyüjtők az Árpád-rend keresztjével diszíttessenek fel; a főispánok és szolgabirák, jegyzők házról-házra irassák alá a lakosokkal a nemzeti kölcsönt s aztán hajtsák is be; különösen szólíttassék fel az aláirásra a magas klerus, s menjen jó példával elő: ha nem megy, menesztessék!

De már ennek nem várta befejezését a cultusminister, ki apró ember volt ugyan, de roppant hanggal birt, és rendkivül tűzbe tudott jönni, mikor az egyházról volt szó. Tiltakozott az ellen, hogy a papi javadalmakra kacsingasson a kormány. Az szent czélokra, nem revolverágyukra rendeltetett kegyes alap. Dolgozzék többet a paraszt, hogy fizethessen többet; pazaroljon kevesebbet a mágnás, ne tartson annyi kutyát, lovat, szeretőt, akkor majd adhat az államnak többet. Ne készüljünk háboruhoz, ha nincs pénzünk. Csináljon a külügyminiszter békés politikát. Adjuk el inkább Galicziát az orosznak, Dalmácziát az olasznak, Sziléziát a németnek, ha jó pénzt ad érte; de a papi jószágokhoz nem szabad nyulnunk. És in fine finali csináljon a belügyminiszter, meg az igazságügyminiszter jobb rendet az országban, hogy ne lopjanak, csaljanak annyit, mert nincs senkinek pénze.

E váddal aztán egész a könyekig elérzékenyítette az elevenén talált igazságügyminisztert. Az ugyan elismeré, hogy bizony nagy mérvben megy a tolvajság az országban. De hát ő nem tehet róla. Nem lehet a zsiványokkal és az izgatókkal birni. Ime most is itt van zsebében három rablónak és négy in flagranti kapott lázítónak a halálos itélete; de hát ő felségének emberszerető szive nem engedi, hogy ez országban halálos itéletek végrehajtassanak. Csak ez egyszer ne adna kegyelmet, mindjárt rend volna az országban.

A vihar annyira elcsendesült, hogy a kereskedelmi miniszterre kerülhetett a sor. Mindenki ránézett, hogy szóljon hát.

Cholericus természetű úr volt. Ilyenekből szokták válogatni a kereskedelmi tárcza viselőit. Elmondta a véleményét, hogy ő nem lát más módot a megoldásra, mint a roppant államadósságokat nominalis értékükről árfolyam szerinti valódi értékükre redukálni, convertálni s ilyenformán 50 perczenttel kevesebb kamatot fizetni. Biz ez olyan állambankrott-féle; de hát megesett ez már máskor is, rajtunk is, máson is.

Erre nem is tartotta érdemesnek senki reflectálni. Ez ügyetlen ember. Hogy lehet ő felsége előtt ilyet proponálni!

Legvégül maradt a tárcza nélküli miniszter; az ő felsége oldala mellé rendeltetett miniszter.

Ez finom, aristocraticus modorú, válogatott előadású úr volt.

Válaszolni kivánt a kultuszminiszter által bizonyos irányba czélzó insinuatióra.

Elismeré, hogy bizony a magas aristocratia többet tehetne, mint a mennyit jelenleg tesz; de hogy jelenleg nem tesz többet, mint a mennyit tesz, annak oka az adott viszonyokban rejlik. Miért nem tesznek többet mágnásaink? Mert nincsenek jelen. Miért nincsenek jelen az udvarnál? Mert hiányzik legfőbb vonzereje egy udvarnak. Mi az, a mi egy Richelieu, egy Mazarin, egy Potemkin, egy Kaunitz miniszterségét oly hatályossá tette? Az udvari fény varázsa, mely még több fényt von maga körül az egész országból. Isten látja, hogy ez mindnyájunknak óhajtásunk. De ezen csak egy ember segíthet. A legmagasabb, a legdicsőbb! Trónunk baldachinja alól hiányzik az uralkodónő. Hiányzik egy királyné, a ki ellenállhatlan varázsával minden szivet meghódítson. De legyünk jó reménynyel, hogy az ég ez óhajtásainkat is meg fogja hallgatni, s akkor higyjük és esküdjünk rá, hogy a hajdani fény napja, mely egy Mária Therézia uralkodását átragyogta, újra meg fog jelenni hazánk egén.

Ő felsége mindekkorig hallgatott, és minden miniszter beszéde után jegyzeteket tett egy ív papirra.

Azután csendesen és nyugodtan szólt.

– Uraim: meghallgattam önök előterjesztéseit s megtanultam belőlük, a mit a királynak tudnia kell, országom állását. Szövetségesek nélkül állunk, mert mindenki gyöngének tart bennünket, s elfogyásunkból mindenki a saját növekedését várja. Hadiszerencsénk egy század óta nem kedvező, s a béke sem gyarapít. Elmaradtunk a hadtudományban szomszédaink mögött, még jobban a béke tudományaiban, az iparban és kereskedelemben. Rendszerünk szüntelen változik, és soha sem jobbra. Külső hitelünk alászállt s pártviszály, vallási, nemzetiségi viszály bénítja meg a belső erőt. Elégedetlen minden ember, s senki sem találja magát itthon e hazában. Minden harmadik évben új miniszterium jő, megkisérteni az újjá alkotást, s mikor csalódását belátta, eltávozik. Csak egy ember kénytelen helyén maradni, csak egy ember nem hagyhat föl e feladattal, – alkotni és hinni: a király. Mindenki el van fáradva már: én még nem; mindenki lemondott már a hitről, én még nem. Húsz millióra megy az évi nyugdíj, a mit leköszönt kormányférfiaknak és visszavonult főkatonatiszteknek fizet az ország; nyolcz leköszönt uralkodó Európa több országaiból él itt körülöttünk, csábító példájával igazolva, hogy a királyi palásttal együtt a nehéz kötelességeket is levetheti az ember. De én uraim, még viselem ezt a bibor palástot, melyet a balsors minden villámai s az ellenség és pártdüh minden golyói fölkeresnek, s benne fogok meghalni; ha kell, úgy, mint az első Caesar!

Ő felségének halavány arcza most már kigyulladt s homlokáig ragyogott a tűztől.

– Önök előterjesztéseire elmondom határozataimat. Békében akarok élni mindenkivel, de a békét nem koldulom. Dicsvágy nem bánt, de a becsvágyat fentartom. Menedéket adok mindenkinek, ki határunkat, mint üldözött átlépi, legyen az király, vagy számüzött polgár; de a ki határunkon belül más ország békéjét megzavarni fondorkodik, azt kitiltom innen, legyen bár republikánus, vagy trónkövetelő. Országunknak darabjaira nem alkuszom, sem pénzért, sem cserében. Göröngyeim semmi érczért nem eladók: az aranyat nem kivánom, a vastól nem félek. Hadseregünk száma eddig is elég nagy, fegyvereink elég jók. Nem új fegyvernemek, nem pánczél kell még; hanem sziv. Az egész léggolyó harczot hasztalan pénzfogyasztó kisérletnek tartom; egy szél meghiusíthat minden intézkedést. Golyókkal, minőkkel fenevadakat szokás lőni, emberi ellenségre nem lövöldöztetek. Azt sem teszem, hogy kezembe véve megfordított koronámat, elinduljak kölcsönt koldulni Európa minden börze ajtajánál, trónom és országom védelmére, de új adónemekkel sem fogom terhelni a népet s királyi vaskézzel bele nem markolok sem a földmívesek, sem a főurak, sem a főpapok pénzes ládáiba. De abba sem egyezem, hogy országczímerünk négy szabad folyamának bármelyikét is bérbe adjam. A gazdagnak sem engedem meg, hogy a haza védelme alól megváltsa magát, s azt a szegényre hagyja; a katonai aranykardbojtból pedig nem ütök szégyenletes vásárt. Halálitéleteket sem fogok aláirni soha. Ha rosszak az emberek, ha gyülölik egymást, gyülölik a hazát, az Istent, a királyt, nem megölni, hanem megjavítani kell őket: a pallos nem gyógyít sebeket. Azon ajánlatba nem egyezem soha, hogy az államadósságokat összevonjam s kimondjam vele az államtönköt. Nem akarom, hogy az árvák és özvegyek jajkiáltása ide fel hangozzék hozzám s koldusok álljanak sorfalat az utczán, mikor végig megyek fővárosomon. Ez politikának is rossz. Hitelezőink őrzik határainkon a békét, míg fizetünk, s azok eresztik ránk a háborut, ha nem fizetünk. És végül, azt sem fogom cselekedni, hogy mint a zilált földes úr, a kezem és szivem árán rendezzem birtokomat, s hatalmat házasodjam, mint király. Egy király házassága, melyhez nem szólt a sziv, szerencsétlenség az egész országra nézve. Nem új fényre van szüksége az országnak, hanem új takarékosságra. Országunk nagy, népünk erős, mívelt, eszes, földünk gazdag, közepette vagyunk a világ-kereskedelemnek: semmink sem hiányzik, mint egy nagy elhatározás. Tanuljunk önmegtagadást. Kisértsük meg csak egy évig. Kezdjük el legfelül. Én azt kivánom, azt parancsolom, hogy törüljék ki önök a jövő évi budgetből az egész civillistát. Én megmutatom, hogy egy évig meg tudok élni a királyi fizetés nélkül; kisértsék meg, a kik utánam következnek, ugyanazt. Én megyek elől. Bocsássuk haza seregünket, termeszszen kenyeret. S ha ellenség támadja meg hazánkat: akkor is én megyek elől; én leszek legelső a helyemen, s meglátjuk, hogy nem találok-e ott minden igaz hazafit, vasuti glorinek nélkül is? Ez királyi óhajtásom. És most határozzanak önök uraim, hogy beadják-e lemondásaikat, s magára hagyják a királyt?

Ő felsége azzal fölkelt helyéről s elhagyta a tanácskozási termet.

A kormányférfiak együtt maradtak és egy óráig tartó tanácskozás után bebocsáttatást kértek ő felségéhez.

Ama lelkesítő szavak az ő alattvalói sziveiket is áthatották. Megmaradnak helyeiken. S hogy bebizonyítsák, mennyire komolyan veszik ő felsége legmagasabb intentióit, ime magukkal hozták mindannyian budget-előterjesztéseiket, minden hozzá tartozandó okmányokkal együtt, kiki, a mennyit a két hóna alatt elbir, melyeket a miniszterek a «ház» asztalára le fognak tenni és melyeket a ház ki fog nyomatni, a képviselőknek lakásukra eltargonczáztatni s melyeket a képviselők (a pénzügyi bizottság tagjait s a journalistákat kivéve), kivágatlanul fognak a sajtosnak eladni font számra.

Ime itt van minden. Parancsoljon ő felsége, hol történjék megtakarítás? Ők engedelmeskednek.

Finom ironia volt ez. De nem jól jártak vele a magas államférfiak. Mert ő felsége szavukon fogá őket; lerakatá az asztalára az államháztartás rengeteg okmányait s saját kezébe véve a veres iralt, kivánta azokat sorba vetetni.

És azután rettenetes irtást követett el a számok között.

Nem elégedett meg azzal, hogy a tételek összegeit birálja: a legapróbb részletekig le akart szállni, hová kell ez, mire kell amaz? mi rejlik az általános czimek alatt? Leszállt a krajczárokig, ott is alkudozott, egyszer-egyszer megint egy radikalis császármetszéssel keresztülhuzta az egész tételt. Ez kimarad. Irgalom nélkül omlottak halomra érdemetlen subventiók, megszolgálatlan nyugdijak, szükségtelen sinecurak, költséges czeremoniák, fölösleges építkezés, erődítés, udvari és külkövetségi pompa. Elő lett húzva rejtekéből az államjószágok préda kezelése, kétséges természetű szolgálatok megjutalmazása, hivatal-cumulatió, rendelkezési alap. Kötelességévé tétetett a minisztereknek kevesebb személyzettel több dolgot végezni, a hivatalnok-seregnek sarkában lenni, úgy hogy egy-egy miniszter költségvetése vége felé hasonlított egy temetőhöz, tele vörös keresztekkel. Csupán a kultusminiszter budgetje menekült e gyászesettől, annak kétféle rovatai levén: az egyik a vallási kegyeletnek, költséges hierarchiának, másik a felvilágosodásnak, népnevelésnek szolgálva. – Ezt nem engedte ő felsége érintetni, bár a minisztertársaknak nagy kedvük lett volna hozzá. Viszont a miniszterek nem engedték, hogy a civillista iránti elhatározása ő felségének komolyan vétessék. Ezt vita nélkül szokta az országgyülés elfogadni. Ő felsége aztán úgy egyenlítette ki e nehézséget, hogy tétessék a kultusminiszter budgetje a civillistába s vonassék le abból. S az iránt nem türt több ellenmondást.

Egy hétig tartott ez a munka. Korán reggeltől késő éjszakáig ott kellett valamennyi miniszternek az okmányok halmaza között ő felségével együtt ülni és felvilágosításokat adni és számolni, meg újra számolni, úgy hogy a vége felé egyik excellentiás úr a másik után dült ki a munkából, a hadügyminiszter olyan keresztcsontnyilalást kapott a görnyedezéstől, hogy csak két rét hajolva tudott járni; a pénzügyminiszter sárgaságba esett, a belügyminiszter tökéletesen berekedt a folytonos izzadástól; a kereskedelmi miniszter szédelgésről panaszkodott; az igazságügyér az aranyerének esett áldozatává, a kultusminiszter egy esztendőre elvesztette az étvágyát s az ő felsége mellett miniszter azzal a szóval támolygott be a hét utolsó estéjén a jockey clubba, hogy: «egészen makutyi vagyok!» (Strupirt.)

Ha ez az «ember» így viszi a dolgot: még tönkre tesz minden minisztert. Pedig hát az a tizenöt-húsz rongyos millió, a mit igy megtakarítani vél, akár ide, akár oda.

De a ki legkevésbbé volt elégült a királynak ily bürokratai foglalkozásával, az a főudvarmester.

Már egy hét óta nem birt ő felsége szine elé jutni. Pedig mindennél fontosabb dolog az, hogy holnapra udvari vadászat van rendezve a János-hegy alatti királyi vadas erdőben, melyre több főur mellett egy csoport fejedelmi vendég és királyi indigena is meg van hiva már hetek előtt s ő felsége úgy látszik, mintha azt a nevezetes napot legkegyelmesebben méltóztatott volna elfelejteni.

Az udvarmester siet megragadni az alkalmat, mikor egy miniszter sincs többé ő felségénél, hogy figyelmeztesse a holnapi ünnepélyre.

A király biztosítja őt, hogy arról sem feledkezett meg.

De ő felsége nagyon ki van fáradva.

Majd kipiheni magát holnap reggelig.

A főudvarmester e válaszszal megnyugtatva, visszavonul s odakünn az előszobában kiadja a rendeletet a főkomornyiknak, az ajtónállóknak és furiroknak, hogy senkit ő felségéhez mai nap többé ne ereszszenek.

Nemsokára a szárnysegéd is kijő ő felségétől s ugyanazt a rendeletet adja mindenkinek, hogy ő felsége senkit sem kiván többé látni s háló-szobájába vonult; mikor le akar vetkőzni, majd jelt ád a főkomornyiknak.

Erre elcsendesül a várpalota. Esteli tizenegy óra van. Egész Budavár hallgat, csak a fővárta őr kiáltása hangzik néha az éjben egy arra menőre: ki vagy? megállj! – Az persze ijedtében mind «jó barát»-nak vallja magát s odább mehet.

Hanem a királyi lakosztály ablakai még mindig ki vannak világítva. A király még nem feküdt le.

A MI A KIRÁLYNAK NEM SZABAD.

A király huszonhét éves volt és még nőtelen.

Azt hirlelték felőle, hogy misogyn. Kerüli a nőket.

A házassági összeköttetéseket, miket a család, a kormány oly sürgetőleg ajánl, állhatatosan visszautasítja. És a balkezével sem adakozó.

Minden asszonyi csáb kárbavesz nála. A fantasie passagére nem tartozik királyi hajlamai közé. Egykedvüen nézi a gyémántos udvarhölgyeket s a még gyémántosabb ballerinákat.

Különbözők felőle a vélemények. Némelyek azt tartják felőle, hogy szerencsétlen véralkata van; mások valami féltett titkot sejtenek nála, a mit nem lehet kitudni.

Egy nap ezt a titkot mégis meg kellett tudni valakinek.

A minisztertanács után ő felsége legbelső szobájába vonult és leült iróasztalához. Iróasztala egy pompás remekmű volt, melyet magyar asztalos, esztergályos és ötvös készített teknőczhéj kirakással, elefáncsont faragványokkal és zománczozott ezüst czifrázatokkal. Egy mesterségesen kombinált zárt nyitott fel ő felsége azzal a kulcscsal, melyet mindig magánál hordott. Egy rejtett fiókból kivett egy elefántcsont könyv alaku tokot, mely egy rugó nyomására kétfelé nyilt. Abban volt egy arczkép.

Eszményi szép hölgy képe. Hosszukás, görög idomu arcz, büszke magas homlokkal, vékony, finom ajkak s nagy barna szemek, sűrű sötétszőke szemöldöktől árnyazva. Szintén sötétszőke, csaknem gesztenyeszín hajzata egyetlen fonadékban a feje körül van csavarva, mint egy korona: a mi az arczot még magasabbá teszi.

A hölgy öltözete fekete.

A király balfelől maga mellé teszi ezt az arczképet s aztán felnyitja levélmappáját, kivesz belőle egy lapot és ir.

Levelet ír az arczképhez.

Az az egész könyv, meglehet, hogy mind ilyen levelekkel van már tele, a miket nem olvas senki.

Ezt az egy levelet elolvasta valaki.

«Te, a kit szeretnem nem szabad!»

«Miért nem szabad? Mert király vagyok.»

«Megnyithatok minden börtönt, szabadon bocsáthatok minden rabot: – csak magamat nem bocsáthatom szabadon; – csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Millióknak lehetek boldogítója, lehetek átka, lehetek gondviselője; csak saját sorsomat nem intézhetem. Csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Irhatok nevem mellé minden melléknevet, a mit királyok viseltek: a «szent», a «nagy», a «hős», az «oroszlánsziv», a «kegyetlen», csak azt nem irhatom, hogy «boldog». Csak téged szeretnem nem szabad.»

«Ura vagyok a háborúnak: ha egy sértő szót hallok, vagy roszat álmodom s ha azt mondom: legyen harcz! irtó tűz lepi el a fél világrészt s addig foly a vér, a míg azt nem mondom: «elég!» Legyőzhetem ellenségeimet; csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Ura vagyok a békének. Köthetek frigyet leggyülöltebb, legmegvetettebb ortályosommal; vásárolhatom a békét szégyenletes pénzen; feldarabolt tartományok árán; csak neked nem nyujthatok kezet, csak tégedet szeretnem nem szabad.»

«Jöhet rám egy fejedelmi őrültség, hogy összetépjek mindent, a mi szent: esküt, alkotmányt, szabadságot, mindent, a mi pergamentre, vagy oltárlapra, vagy örök népérzületbe van irva; uralkodhatom jog és törvény helyett vérrel és vassal; de téged vaskézzel sem érlek el. Téged szeretnem még akkor sem szabad.»

«Koczkára tehetem koronámat, elveszthetem, eldobhatom; villám leütheti, kard letörheti azt fejemről; de veled meg nem oszthatom azt; csak tégedet szeretnem nem szabad.»

A lap tele volt irva, a király behinté azt azzal az arany himporral, mely a betüknek olyan szint ad, mintha lepkeszárnyakkal csókolództak volna; azután ahhoz készült, hogy más lapot vegyen; de mielőtt iratáról az aranyporzót visszatölthette volna a porczellántartóba, egy rémlátás ijeszté fel, mely egyszerre elüzte a nem királyi érzelmeket szivéből.

Nyitott ablakán át egy roppant vésztűz világa lobogott be hozzá. A tűz Pesten volt s a vérfényben az országház arkádjai ragyogtak. Úgy látszott, hogy az országház maga ég.

A király felugrott irósztala mellől s ott hagyott mindent tárva…

A harmadik előszobában hárman vártak a király lefekvésére; a főkomornyik, a testőrfutár s az udvari czukrász.

A király éjjel, mikor sokáig fenn van, valami ananászból, narancs és granátalmaléből készült hűsítőt szokott inni: azzal várakozik a czukrász, a futár pedig eshetőleges éjszakai sürgönyökre.

A főkomornyik bécsi német, a testőrfutár pesti magyar, a czukrász párisi franczia.

Az udvari czukrász addig is, míg ő felsége legkegyelmesebben jelt ád éjitala elkészítésére, hogy ne vesztegesse a drága időt, theát készít úri hivatalnok-társai számára; melybe a rhumon kívül az ő felsége számára készítendő ananász, narancs és granátalma léből bőségesen töltöget; a mint illik is hű szolgákhoz, hogy mindent megkóstoljanak elébb, a mi az ő urok asztalára feladatik, hogy nincs-e abban méreg?

– Nézzék, uraim! szól a czukrász, egy hirlapot vonva ki zsebéből. Ma megveszek egy hirlapot az utczán, a mit a gamin tele torokkal árul: «Le Menteur!» – Mondok: «le menteur?» a hazug? Ez már őszinte ficzkó. Kérdem, mi az ára? Tíz fillér. Előveszek egy negyvenfilléres államjegyet a zsebemből, oda adom neki, a ficzkó felváltja, fog egy ollót, elvágja négyfelé, háromnegyedrészét visszaadja, meg a hirlapot hozzá s nézzék uraim, a fripon! már a czimében is hazudik. Azt állítja, hogy ő franczia lap s azután nincsen benne egy szó sem francziául, az egész oláh, vagy török, vagy micsoda?

A másik két úr mosolygott. A királyi lakban nem szoktak nevetni, csak mosolyogni.

– Ah, a Le Menteur! a Le Menteur!

– Hja, ez furcsa lap, mondá a testőrfutár, magyarul van irva.

– De én sohase láttam még ezt.