Part 25

És egyre fölebb! Az aërodromon hatalma nem ismer már határt; a két élő oly rétegeiben jár a világnak, miket sem ember, sem állat nem utazott még be soha. Huszonnyolczezer lábnyi magasban a föld felett. Magasabban a Himmalája, a Csimborasszó csúcsainál. S a gép hajójában nincsen hideg: repülésének zsurlásától áthevülnek oldalai; az utazókat nem fedi más, mint a lenge selyemöltöny és a tiszta, csupa ozonból álló ritkult lég, összetömörülve üvegharangjukban, valami ismeretlen érzéssel tölti el szíveiket. Hisz annak is természeti oka van. Csupa élenyt szívni be nem emberi idegek számára való élvezet. Attól a lélek gyönyörbe merül el; a vér ismeretlen örömök kéjérzetére lázad, az ütér százat, százhuszat üt perczenkint; a szív nem bir magával többé.

S a gép egyre viszi őket fel az ég felé, s ők visszatekintenek a földre.

És látják a földet – nem úgy, a hogy az emberek látják, sötétnek, kéknek, darabosnak, hanem a minőnek az églakók, vagy a szomszéd csillagok lakói látják: fehérnek, ragyogónak, simának. Alant a felhő fedez mindent.

A végtelen, beláthatlan földi mindenség egyetlen fehér lap. Egy hótenger, kristály hegyekkel, gyémánt kupolákkal; fehérrel fehérre festett vakító tájkép, melynek árnyéka is világosság.

Egyetlen sötét pont úszik fölötte. Egy szárnyas gép alakja, melynek árnyékát a tündöklő nap a tündöklő felhőlapra festi.

Most egyszerre megállnak a gép szárnyai. A kormányos egy kéznyomására félbeszakad a villanyfolyam, s a két szárny kiterjesztve feszül meg.

– A földre visszaszállunk, suttogá Dávid, megszorítva Rozáli kezét.

E szóra a nő odaomolt a férj keblére. Nem volt ura gondolatainak többé, nem eszmélt, csak érzett. Átölelte annak fejét karjaival s megdicsőült arczát elárasztá a földi kincsek legdrágábbjaival, asszonyi csókjaival. Szeretett, idvezült volt; zokogott.

És a férfit magával ragadta az asszony szerelme.

Senki sem gondolt többé mágnes tűre, barometrumra, villanymérőre. A felső légrétegben erős légáramlat volt, mely leszálló hajójukat sebesen ragadta kelet felé. Ők nem tudtak arról semmit. Ők csak azt tudták, hogy mi a szerelem.

Huszonnégyezer lábnyi magasból perczenkint hat lábnyi eséssel szállt alá a kiterjesztett szárnyai által csendes libegésben tartott hajó. A felső légrétegben perczenkint kétszázötven lábnyi sebességgel rohanó légáramlat ragadta azt magával délkelet felé, a mi a felemelkedés pontját a leszállás pontjától mintegy harminczhárom mértföldnyire távolítja el. Két délkör s egy zóna-fok különbsége.

A hajó négy légújító szelepe közül most a legalsó volt nyitva, annak a hangkürtjén keresztül hangzott fel alulról lassankint valami zúgás, mely eleintén olyan, mint az erdők mormogása a vihar közeledtével, majd egyre erősödik az, harsogás, csattogás egyesült robaja hangzik: titáni orgonaszó az, melynek minden accordja mennydörgés; az üveghajó, kiterjesztett szárnyaival együtt reszketve zeng bele, mint egy carillon harangja, mely a mennydörgés vibratiójától megcsendül.

– Jézus! kiált fel a nő, túlvilági mámorából a kárhozat rémületére ijedve, midőn egyszerre vakító fény világítja be a hajót.

Az a fény egy villámlás – s a mi úgy zúg alattuk, az a tenger!

A Fekete-tenger fölött voltak, csak háromszáz lábnyi magasban a harsogó hullámoktól, miket hegylánczokká alakított a fejük fölött tomboló zivatar, az egymás hátára tóduló barna-zöld, fehér sörényes hullámszörnyek ordítottak olyan hangosan.

Tehát alattuk a háborgó tenger, felettük a villámló zivatar.

Mikor estek keresztül a felhőn? azt nem is vették észre.

Mikor Rozáli az kiáltotta: «Jézus!» kétségbe esetten ragadta meg az öltönyt férje keblén, görcsre szorult ujjaival, míg ugyanazon kezével eltaszítá őt magától.

Dávid felállt; letekintett a tengerre, aztán fel az égre, aztán a nő arczára. Aztán mosolygott s azt mondá a nőnek:

«Elfeledted-e, hogy én ki vagyok?»

Mit akart neki ezzel mondani? Azt-e, hogy «szombatos» vagyok? vagy azt, hogy a «villámnak, a zivatarnak jó barátja» vagyok? vagy azt, hogy «férjed» vagyok?

Azzal egyet fordított a zárókeréken, a gép szárnyai elszabadultak s a következő perczben ismét magasra suhant fel az aërodromon.

– Belemegyünk-e a villámló felhőkbe? kérdé reszketve Rozáli.

– Gyermek te! szólt Dávid. Légy nyugodt! jó barátaink azok! A felhő és a tenger között maradnunk nem szabad, mert a záporban, ködben nem fogunk látni, s ha hatszáz lábnyi magasban a tenger fölött vízszintesen repülünk, akkor keletre neki megyünk az Elborus havasainak, északra a Tsatyr-Dagh hegylánczának, nyugatra a Balkán előfokának, délre a Karmalin alpesnek, vagy a Tsilsz Daghnak s ott hajótörést szenvedünk. Nekünk a felhők felett kell mindig úsznunk, a hol látunk s a hol szikla nem jő elénk. Ülj le mellém.

Rozáli leült, de a tudomány bűvereje meg volt nála törve. Nem volt nyugalma a gépeket, a műszereket figyelemmel kisérni többé, ő csak arra a férfialakra nézett, ki vakmerően felemelt fővel állt a gép előtt, kezét egy még addig érintetlen rugóra téve. Az volt a detonator felszabadítója.

Az aërodromon dæmoni szárnysuhogással repült az ég felé. A villámló felhőknek nem az a hatásuk volt reá, a mi a nyugodtan elterülő felhőrétegnek. Két villanyellentétes felhőgomoly közé jutott, miknek egyik oldala a tényező, a másik a tagadó villanyossággal volt telve. Az egyik felhőoldal eltaszítá, a másik oda vonta. Kétszeres erő ragadta magával.

A két gomolygó felhőtömeg egymásba omlott, szörnyalakú sötétkék, ezüst szegélyü gomolyaival, mikből egy-egy foszlány egész a tenger színéig szakadozott alá, a zápor, mint egy dült kéve huzódott utána, sötétkékre festve a tengert, a hol összeért vele.

Az aërodromon belejutott a záporba. Az jégzápor volt.

Ez volt azután a zene! Mikor ezer meg ezer jéggömb kezdte el paskolni a hyalichorhenger döngő oldalait, a suhogó szárnyakat, s hozzá köröskörül mennydörgött az ég és harsogott a tenger!

Vak sötétség volt a felhők alatt, midőn az aërodromon a jégzápor közé jutott, de e sötétség csak egy perczig tartott. Rozáli bámulva vette észre, hogy a következő perczben Dávid arcza elkezd világlani, derengő, majd fényes sugárzat árad el körüle; fehérnek látszik, mintha alabastromot világítanának meg villanyszikrával, s gazdag hajának minden szála fölegyenesedik s mered az ég felé, mint egy tízezer ágú korona… Nem emberi alak ez többé!

De hiszen Rozáli arcza is épen úgy világolt, ő is olyan átlátszó túlvilági kép volt; de e látványban csak Dávid gyönyörködhetett.

Majdan az egész hajón elterjedt az intensiv villanyfény, mely több ölnyi messzeségben megvilágítá maga körül a jégzáport, mely között úszott; körül volt véve repülő gyémántok özönétől.

Hát a felhők mit szóltak erre?

Mintha a vihar maga is elbámult volna e vakmerőkön, kik az ég titkaiba, a szentek szentjébe, hol a villámok születnek, be mernek törni, megnémult a zivatar, elpihent a villámlás, a dörgés nehány perczig.

Ekkor a fényes arczú ember, ezzel az égre emelkedő üstökkel, megnyomá azt a kis gombot, mely a detonatort felszabadítja, s abban a perczben egy czikázó villám nyilalt végig a felhők közt, melynek eredete az aërodromon detonatora volt, felébresztve ellentétes társát a felhő mélyében s harsogó dörgéssel üdvözölve barátját a «villámot.» Az ember és az Isten csókja találkozott! Az ész és az ég villámszikrái.

S ez üdvözlésre megszólaltak a felhők minden villámai. Köröskörül és felölről czikázva jött egyik villám a másik után a fülrepülő aërodromon felé. A sebastopoli meteorologiai observatoriumban feljegyzék azt a tünneményt, hogy mint egy központba siető lángsugárok találkoztak egy helyen a villámok; egy első percz alatt száztízet számláltak meg, mik mind egy pontban egyesültek, mintha egy sokágú lángkorbács, vagy egy szétszakadó csillag volna ottan. – De az csak látszat volt. Az aërodromont egy villám sem érte. A villámsugarak «egyik» szikrája mindig az ő sajátja volt. Most már két szárnyának hegyei szórták körüle a villámszikrákat s azok találkoztak fele úton a felhők ellenkező szikráival, nyilazó zegzugot rajzolva a sötét égre, s a felhők mélyét folytonosan fellobogó kék, zöld, veres fénynyel világítva be. A mennydörgés hömpölygő moraja követte szakadatlan e mennyei tűzi játékot. Rozáli átszellemülten bámult Dávid arczára. A fehéren világló arcz is ő feléje volt fordítva. És Dávid szemeiből is oly csodálatos fény sugárzott ki e perczben. Szemszivárványának nem volt feketéje; egy fényárasztó csillag volt az. Olyan volt, mint egy megdicsőült képe, ki az égbe száll, s csak földi mintáját tartá meg arczának, de földi anyag nincs többé rajta.

– Félsz-e? kérdezé szelid, biztató hangon Rozálitól a fénylő alak sugárzó ajka.

– Üdvezült vagyok, rebegé a nő, rémülettől ittas gyönyörmámorában.

– Csókolj meg.

És a nőnek volt bátorsága e perczben fölemelkedni hozzá; ajkaival megközelíteni e rémesen sugárzó túlvilági arczot, s e minden oldalról lángoló villámlobogásnál, e kábítón harsogó égzengésnél volt bátorsága ajkaival megérinteni annak ajkát.

Az a csók «tűzcsók» volt!

Mintha egy lángot, mintha egy szellemet, mintha Jupitert magát csókolta volna meg.

Akkor odarogyott Dávid lábaihoz; s mikor annak térdeit átölelte egyik kezével s a másikkal keze után nyult, minden ujja hegyén érezte a szikrákat, a mik a fénylő alak minden izeiből előperczegtek.

A villámlás megszünt, a dörgés elhallgatott. A hajó a villanyos zivatar bűvkörén túl jutott már. Az arczok kezdtek elsötétülni.

De mikor az aërodromon végighaladt a Tsatyr-Dag hegyei felett, hogy a föld se maradjon el az üdvözlésből, akkor még egyszer maga a legfensőbb hegycsúcs küldött utána egy villámsugárt. A föld villámlott fel az égbe.

S ez volt az utolsó üdvvillám. Egy szárnycsapás a felhők fölé emelte az aërodromont. S ott más világ volt. A nap sütött.

Rozáli még mindig bámulva nézett bálványa arczára, még mindig átkarolva tartá annak térdeit, és ime egyszerre más alak állt előtte. A fénytől sugárzó, átlátszón fehér szellemkép azokkal a csillagfényű szemekkel, a napsugáron, mosolygó diadaltól ragyogó férfiarcz lett, melyről sugárzik az életerő pirossága, a büszkeség és a szerelem; és fekete szemeiből a földi tűz, mely szivet elevenít.

S midőn most Dávid lehajol hozzá, hogy őt keblére emelje és megcsókolja, már nem égetett a csók…

Ismét alattuk volt a fehér felhőtenger, mely a végtelenségig látszott elterülni. Csupán egy helyen domborodtak fel pukkanó dudorodásokban, mint egy óriási szappanbuborék habjai, magas fellegalpesek, miknek hófehérében villanyos szikrák villogtak időközönkint. Az volt a delejes vihar háborítási tere, mely a végtelen felhőtengerben pásztavonalban huzódott végig.

A nap két foknyira állt meg a felhőtől takart láthatár fölött.

– Tudjuk meg, hová jutottunk! szólt Dávid Rozálihoz.

A delejtű, a térkép, mint az oczeánon hajózónak, úgy a felhők atlanti tengere fölött utazónak is tudósításokat adott. A krimi félsziget fölött jártak.

– Ideje visszafordulnunk.

Dávid az albatrosfark alakú kormánynyal a gépet körben fordította, a szárnyakat a felfelé haladó irányból a horizontal haladásra mozdította, s ezzel a villanysokszorozót szabadon ereszté.

Az aërodromon repült.

Mily sebességgel halad nyugot felé, azt először is megmutatta a boussol tűhegye; másodszor hallani engedé a hajó orrán megnyilt légzőszelep éles fütyölése; harmadszor látni hagyta a felhősikság fölött végigrepülő árnyéka a szárnyas hajónak. De a mi mindezeknél meglepőbb, ujdonabb tünemény volt: az azon látvány, hogy a nap, a mint a gép előre haladt, folyton egyenlő állásban maradt a láthatár fölött. A gép egy óra óta halad már nyugat felé, s a nap még mindig azon a ponton áll, a melyen egy óra előtt. Az aërodromon röpte egyenlő a föld fordulásának gyorsaságával. Tehát huszonnégy óra alatt képes körül repülni a földet (az északi szélesség 45-ik foka alatt), tehát képes megállítani a napot (valódi Józsué), tehát az aërodromon utazójára nézve, ha akarja, nincs többé éjszaka!

Dávid az örömtől kaczagott, midőn ez új felfedezést elmondá Rozálinak.

Hogy annál inkább igaza legyen, az isolatorok segélyével nehány perczre lelohasztá a gépszárnyak működését, ez által az aërodromont egész a felhőróna szinéig alásülyesztve s azután ismét sebesíté a repülést, s a hajó most már egy hófehér hegymező tömkelegében repült előre, keresztül törve néhol az útját álló felhő alpeseket. A nap forrón sütött a felhő oldalakra. A hévmérő a hajóban benn a sebes repülés zsurlódásától 18 fokot mutatott. A felső légréteg hidege elnyelte a többit.

Egyszerre egy új természeti csoda lepte meg az utazókat.

A felhőfalon, mely mellett elrepültek, magasabban és nagyobb alakban, saját hajójuk alakja tünt fel előttük; nem árnyék az, de optikai tünemény; a tudósok «Ulloa dicskörének» hiják; Flammarion «költő tudós» ismertette azt meg legelőször; a francziák az ő nevéről nevezik.

A fehér felhőlapon egy másik aërodromon úszik; szárnyai épen úgy csapdosnak; átlátszó üveghengerében épen úgy áll és ül egy férfi meg egy asszony-alak, s e káprázatot egy szivárványszerüen, de gömbölyű, körré alakult fényes szérü veszi körül, mintha a kiegészített Iris-öv volna, belül sárgás-fehér, azután halavány-kék, megint barnás-szürke, végre viola-veres színezetű keretekben. A varázstünemény oly világos körrajzokban tünt elő a vakító fehér felhőlapon, hogy Rozáli saját kézmozdulatait megláthatta rajta.

Dávid megmagyarázta neki e tünemény keletkeztének okait, s aztán elnyelte azt a szemközt jövő felhőtömeg.

«Hol járunk most?» Ez volt a kérdés.

A földet nem lehetett látni a felhő-rétegtől.

Dávid nehányszor megkisérlé a felhőrétegen keresztűltörést. Nem sikerült neki. A mint megállítá a szárnyakat, a délkeleti légáramlat, egyesülve a felhőréteg eltaszító hatásával, oly lökést adott az aërodromonnak, mely által az lefelé esés helyett a keleti irányba vitetett vissza.

Most aztán meg tudta magának magyarázni Dávid, hogyan került hajója a Fekete tenger fölé. A légáramlat s a felhő villanytaszítása vitte azt odáig, hol azután a felhőlégáramlat hirtelen alácsapva az alsó légrétegbe, egyesülten a delejes viharral leragadta azt magával.

Ez számításán kívül esett; hogy lehessen körülmény, a melyben az embernek és a földi anyagnak még csak le se lehessen esni a légből.

A vonzerő szabályai győznének, az igaz: ha a villanyerő s a lég ellenállás-szabályai nem küzdenének meg vele. De így a leszállni készülő gép, kiterjesztett szárnyaival oly nagy ellenállási tért nyujt mind a kettőnek, hogy a vonzerőt egészen kiegyenlíti vele. Az aërodromon nem tud leszállni a felhők közül.

Néha támad alatta egy-egy hasadék a felhőtömegben, melyen keresztül, mint a napfoltok sötét tömegeit, látni meg az alant fekvő földet. A szédítő mélységben, a felhőnyiláson, mint egy ablakon át, látszanak meg a földi világ tájképei: zöld erdők, patakok, mezők, fényes folyamokkal, miknek partjain füstölgő házak jelölik a halandók tanyáit. A fölötte elrepülők találgatják, vajjon mely vidék lehetett ez? Hanem egy percz alatt eltünik alóluk ez a látvány. Nem tud az aërodromon leesni.

– A 44-ik hosszusági fok alatt járunk! mondá Rozálinak Dávid. Itt kezdődik Erdély.

– És nem tudunk leszállani a felhőn keresztül. Szólt Rozáli.

– Fogunk tudni.

A gép repülése meglassíttatott; a szárnyak épen csak annyi erőt fejtettek ki, hogy az erős légáramlat a hajót hátrafelé ne vigye; a szelepek megszüntek sípolni.

E csendességben valami andalító összhang tört fel onnan alulról. Földi hangok!

Harangszó zúgását adta tovább a hangterjesztő ködár, s e harangszó mellé zengett kiséretül egy ezernyi ezer ajktól énekelt zsolozsma…

Mind a ketten ráismertek e melodiára.

A zsoltár dallama ez: «Uram! ki lészen lakója a te felséges hajlékodnak?»

– Az a mi népünk odalenn!

Oh! igen, azoknak énekszava hangzik fel a földről a bezárult felhők boltozata felé, a honnan tovatünt kedveseiket várják vissza.

– Itt le kell szállnunk! kiáltá Dávid elhatározottan.

– Hogyan? kérdé aggódva Rozáli.

Azzal Rozálit beburkolá a macskaszőrmés bundába, maga pedig felölté rókamáj bélésével kifelé fordított bekecsét, mint a ki szibériai útra vállalkozik.

A hajóban volt egy széles, négy öl hosszú gyantás tafota-szövet, mindkét végén volt egy zsinór, arra egy nehéz ólom gömb kötve. Dávid hóna alá vette a szövetet. Azzal megállítá a gépszárnyakat. Akkor kinyitá a hajó ajtaját. A betóduló hideg lég egy percz alatt hókristályokká alakítá a belső nedvdús légkör párázatait. Jégsarki fagyos levegő volt az. Dávid haja, szakálla csupa zuzmarás lett.

Mielőtt Rozáli egy kérdést intézhetett volna hozzá, Dávid a nyitott ajtón át felveté magát a hajó tetejére, becsapva maga után az ajtót.

Akkor a gyantás tafotát az egyik golyónál fogva áthajítá az egyik kiterjesztett gépszárnyon. A másik golyó kezében maradt.

Azzal lekiáltott a légcsövön át Rozálihoz:

– Bocsásd el a gépszárnyakat, s gyújtsd meg a villanylámpát!

Rozáli engedelmeskedett; a két gépszárny ismét emelkedni kezdett s közepén összeért. De ezuttal nem csapódott széjjel, a közbetett gyantás tafota megszakítá a villanyfolyamot. A szárnyak felül összecsukódva maradtak.

És abban a perczben a gép, mint a lelőtt sas hanyatlott egyenesen alá, Galilei törvénye szerint, az első perczben 15, a másodikban háromszor 15, a harmadikban ötször 15, a negyedikben hétszer 15 lábnyit esve.

Rozáli szentelt bizalommal tekinte maga fölé, a hajó külsején álló megvilágított alakra, ki nyugodtan állt e rohanó esés közepett a hajó mellvédjébe fogózva.

Mikor a tizedik perczben 300 lábnyi eséssel törte magát keresztül a lomha tömeggé bénított hajó a felhőrétegen, mikor a hegyvölgy alkotta föld szine, ezüst folyóival, hangya embertömegeivel újra látható lett, akkor Dávid kezébe ragadva a gyantás tafota-szövet tulsó szélét, levonta azt a gépről; összegöngyölíté, felnyítá a hajó ajtaját, visszament helyére, kezébe fogta az electromotor kerékforgatóját, egyet csavart rajta visszafelé, a gépszárnyak újra széttárultak; akkor szabadon bocsátá a fogantyút, a két szárny újra felcsapódott, a repülés újra kezdődött.

És azok, a kik odaalant tizezeren, meg ismét tizezeren egy óriási karénekben hivták az Istent nagy kisérletükhöz segélyül, látták azt a csillagfényben ragyogó sasalakot ismét megjelenni, a felhőkből alászállani, és jönni mindig közelebb és pontosan ugyanazon helyre, abba az épületbe visszaszállani, a melyből kiindult.

A nap, egy felhőhasadékon át, még akkor is előtündökölt a láthatáron, bearanyozva eget és földet köröskörül.

Ez volt az emberi tudomány legnagyobb diadala a földön és az égben.

AZ OROSZ RÉM.

A láthatár elkezd borulni. Komor idők jelenségei mutatkoznak.

A hadügyminiszterium egy rendelete tizenötezer hatszáz hetvenkilencz példányban küldetik meg a két birodalom minden községi előljárójának egyszerre, melyben a legnagyobb titoktartás föltétele mellett rájuk parancsoltatik, hogy a tartalékosokat haladéktalanul ezredeikhez küldjék be; az erdélyieket legrövidebb úton Csehországba és Galicziába; a Friaul, Istria, Dalmátia illetékét egyenesen Brassó vidékére; a magyarországi huszárokat mind Gallicziában állomásozó ezredeikhez; a cseh szabadságoltakat pedig a pesti és komáromi erődítvényekhez alakuló tartalékhoz. Összesen nyolczszázezer ember. Senki se tudjon meg róla semmit.

Másnap aztán valamennyi ujságban benne van ez a rendelet.

Harmadnap a hadügyminiszterium valamennyi lapszerkesztőt sajtóperbe fogja.

Negyednap az esküdtszékek valamennyit felmentik.

Ötödnap a vendéglőkben egy pár borozgató polgárt az elkeseredett katonák jól összevagdalnak.

Hatodnap a katonai parancsnok az excedenseket jól leszidja.

Aztán hetednap megint egy új patália vonja magára az olvasó figyelmét a hirlapokban.

Egy lócsiszár-consortium megtámadja a hadügyminiszteriumot, hogy ő azt a negyvenezer lovat, a minek bevásárlása elrendeltetett, tíz perczenttel olcsóbban szerezte volna be, mint az a másik consortium, melynek azt a miniszter titokban kiadta.

A hadügyminiszter átlátja, hogy a titoktartás nem a XX-ik század intézménye s ezentúl inkább minden rendeletet hivatalosan tesz közzé a kormánylapokban, egyuttal a palástoló magyarázatot is hozzátéve.

Elhatároztatik tíz millió font kétszersültnek, huszmillió darab borsóhurkának, ugyanannyi gulyáshús-conservenek készletben tartása.

A hadügyminiszter egy újabb rendeletében meghagyatik, hogy minden katona teljes körszakált ereszszen és arczát semmi részén meg ne borotválja. A bajuszpedrő használata még a huszárságnak is eltiltatik. E fölött az ujságok példátlanul sok rossz élczeket szaporítanak; a komolyabb államférfiak pedig aggódva sejtik, hogy ezen intézkedések egy olyan hadjárat előjelei, melyben a száj elé boruló bajusz s a torkot eltakaró szakál a hideg lég befolyását mérsékelni lesz hivatva.

Még nagyobb táplálékot ad a sajtóaggodalmaknak egy nevezetes körülmény. A hadügyminiszterium és a honvédelmi miniszterium ugyanis már hetek óta folytatnak közös értekezleteket, melyek minthogy zárt ajtók mellett tartatnak, annálfogva köztudomású a tárgy, miszerint a fölött vitatkoznak, vajjon az egész hadsereg és honvédség gyalogságánál egyformán a bakancs hozassék-e be, vagy kamásli? A mi egy hadjárat előtt a legfontosabb ügy, minthogy egy hadseregnél igen nagy gondnak kell lenni a csatakész lábakra. A kamáslit ajánlja a nagyobb kényelem, a bakancsot ellenben a mozgás könnyebbsége. Minélfogva az elhatározás nehéz. Ekkor, mint egy közbeeső bomba, jön hirtelen a generalissimus parancsolata, mely szerint elrendeltetik, hogy az összes állandó hadsereg minden gyalogsága térdig érő csizmát kapjon. Mire a magyar képviselőházban zárt ülés tartatik, s ugyanott a honvédelmi miniszter is előadva indokait, ellenmondás nélkül elhatároztatik, hogy a honvédség is magas szárú csizmát kapjon.

Ezt azután mindenki megérti, ha nem magyarázzák is neki meg külön: a bakancs, kamásli még csak defensiv háborút helyez kilátásba; de már a hosszuszárú csizma egy offensiv háború eventualitásával kecsegtet.

Végre eloszlat minden kétséget aztán a generalissimusnak egy novemberi rendelete az összes hadparancsnokokhoz, melyben szigoruan meghagyatik nekik, hogy a katonasággal téli hadgyakorlatokat tartassanak: mikor legnagyobb a hófuvat, zivatarban, északi szélben exerciroztassák őket, hogy szokjanak hozzá.

Világos a helyzet, Oroszország ellen készülünk.

Az örökké kisértő rém ellen, ki nagy prémes süvegével, zuzmarás szakálával, csombókos kancsukájával, mindnyájunknak nehéz álmaiban ott van. És most még a prémes süveg közepéből a phrygiai sipka is kivereslik.

A miről a mult században Hertzen, Bakunin még csak álmodoztak, a mit a «Szta Djelat?» szerzője regényképen írt le, már megvalósult s a XX-ik századbeli Oroszország nem olyan félelmes többé Európára, mint a mult században; – hanem félelmesebb.

Még a XIX-ik század napoleoni vészalternativája ez volt: Európa 50 év alatt vagy respublikává lesz, vagy kozákká; most a kérdés egyesítve van: «kozákká is, respublikává is».

Egy óriási nép, mely maga számra nézve annyi, mint a franczia és a német együtt, egy rettenetes ország, mely egyszerre Japánt, Chinát, Turkestant, Törökországot, Ausztriát, Magyarországot, Németországot, Svédországot nyomja szüntelen előbbre tolt határaival: egy nyelvű, egy vallású nép, edzett testalkatú, jég hátán alvó katona, lovához nőtt lovas, ellenség, a kit megsemmisíteni semmi hatalomnak nem lehet, a kinek bevehetetlen vára a puszta, a jégmező, a végtelenség! És ha egyszer ezt a népet talpra állítja, nem az a hatalom, mely eddig rendelkezett vele, a császár, a fanatizáló pap, a nemzeti gyülölet, a katonai fegyelem; hanem a mi mindezeknél nagyobb: a szabadság! Az egy megszámlálhatatlan tábor: nagyobb Dzsingiszkánénál, nagyobb Attiláénál, nagyobb Napoleonénál.

Oroszországban, ha egyszer a szabadságot megkóstolták, nem tréfálnak vele. (Az igaz, hogy ellenfelei sem ismerték e kérdésben a tréfát.) Pugatseff kisérlete megmutatta azt, hogy mi lett volna belőle, ha sikerül?

Az elnyomott nép a maga módja szerint értelmezi a tartozások kiegyenlítését, s a rangfokozatokat gonoszul békíti ki egymással.

És már akkor jól van tartva az új kor fogalmaival.