Part 22

– Jó. Akkor menj minél előbb. Távozzál. Nem akarlak látni.

A királyné mondhatta azt: «menj minél előbb!» Csak egy szavába került, hogy harmadnapra Tatrangi Dávid Erdély határszéléről Pestre jöjjön. A királyné kivánta Rozáli vőlegényét látni. Rozáli is jelen volt az elfogadáson.

– Ön megvárta azt, hogy hivjuk! szólt a királyné Rozáli vőlegényéhez.

– Valóban nem voltam készen még az eljövetelre. Hálámat felséged iránt kifejezni szavakban nem lehet; hiszem, hogy a milyen végtelen e tartozásom, azt mind ki fogom egykor egyenlíthetni. Rozáli felséged jóltévő közelében, a legáldottabb helyen volt, a honnan nem akartam őt elvinni addig, míg egy nagy út áll előttem.

– Hova fog ön utazni?

– Azt nem tudom.

– Nem tudja? Nincs neve annak a helynek a földön?

– Az a hely nincs a földön.

– Mit? ön az égbe akar menni? Hát ön is folytatja az istenkisértés munkáját, elragadni azt, a mi csak az angyaloknak s a rossz szellemeknek van megadva: a szárnyat?

– Felséges asszonyom, az angyalok és a rossz szellemek a földön járnak, az eget csak a világfentartó erők lakják: fény, hang, hő és villany, s azok régóta szolgái az embernek.

– Önnek az apja is járt az égben és leesett. És egy őrült eszmét hozott le onnan.

– Ez az én örökségem.

– S ön utána indul?

– Okulva azon, a mit ő tapasztalt.

– Ön varázsló.

– Nem, felséges asszonyom. A mi a hajdankor bűvészeinél csak álom volt és ámítás, azt a tudomány mint valót állítja elő most. A természet alkotó ereje a titkaiba benéző búvárnak rendelkezésére bocsátja minden hatalmát. A bölcsek kövének, az abraxas, a mithras mysteriumoknak csodatettei élő valókká lesznek a vegytan görebei, a villanysűrítők, a gépek kerekei által. Én abban, a mit Isten alkotott: hiszek; de arról, a mit magam alkottam, bizonyos vagyok.

A királyné megrettenve lépett hátra e szavakra. Megrettent ez embertől, kinek szavai hasonlítanak az Istenkihiváshoz; ki párhuzamba meri állítani önalkotását Isten világteremtő hatalmával s ezt oly nyugalommal teszi, hogy a visszaborzadót is megigézi vele.

A királyné elfordítá tőle arczát, hogy meneküljön ez igézettől. Odahajolt Rozálihoz s azt sugá neki:

– A te vőlegényed egy őrült.

Rozáli pedig áhitatteljesen tevé kezét keblére s égbevágyó mosolylyal emelé arczát fölfelé s felsohajtásában a boldogság enyhülete volt.

– És abban is Isten dicsősége van! mondá utána halkan Dávid.

A királyné tétovázva tekinte rá vissza; mintha e mondás vonatkozatát keresné: annak a kiegészítése-e az, a mit Dávid mondott, hogy az emberi alkotás diadala az Isten dicsősége? vagy hogy az őrültek létezése az?

A királyné összeszedte lelki erejét; tudta, hogy a mi az őrültek fölött uralkodik, az a szemükbe néző nyugodt tekintet. E leigéző, megmerevítő hatalom meg volt adva Hermione Peleia lélekteljes szemeinek. Volt azokban valami szédítő, mint mikor az ember a csendes vízbe lenéz s abban meglátja a «mély» eget.

Dávid is érezte ez igézetet.

A királyné halk, de erőteljes hangon szólt hozzá.

– És önnek van bátorsága most egy gyermek életét a magáéhoz kötni, a kinek ön mindene… és azután azt a mindent rögtön elvenni tőle? Van önnek bátorsága ezt a gyermeket elvinni magával arra a helyre, a mit a légben repülő madarak is messze elkerülnek; ott a pokol közepett megismertetni vele a paradicsomot, a boldogságot, a földi üdvösséget – egy napra… és azután elvenni tőle mindent, s üdvöt, boldogságot föltenni egy vakmerőn alkotott gépre; – kényszeríteni e gyermeket, hogy ott álljon akkor egyedül és nézzen az égre, melynek felhői közt mindene, a mi kedves volt a földön, eltünik; míg a gép, mely férjét magával viszi, mint egy kis fekete pont, ragadtatik tova a szelek által; s aztán várni a bezárt felhők közül e sötét pont visszatértét, mely talán összezuzva fog lehullani lábai elé, hogy akkor ott lássa maga előtt összetörve üdvét, szerelmét, mennyországát, és maga körül a gunyolódó pokol gőzeit és halott sivatagát? Van önnek bátorsága ehez?

Dávid meg volt rendülve. Nem birta elviselni e nő tekintetét. Hátralépve és ökleit összeszorítva rebegé:

– Nincs!

De a másik pillanatban egy csengő hang azt kiáltotta: «van!» És Dávid egy meleg kéz szorítását érzé vasöklén, mely annak visszaadta elvesztett aczélát. Rozáli állt mellette.

És a leány arcza sugárzott a dicsfénytől.

– Ne félj, Dávid! szólt a leány, és szemei tündököltek abban, a mit mondott. A hova te mégy, oda én is megyek. Ha a pokol kapuján vezetsz be, nem hagylak el; s ha te felszállsz az égbe, én ott is melletted akarok lenni. Ha élünk, együtt dicsőülünk meg; ha lehullunk, együtt mulunk el.

Dávid mindkét kezével ragadá meg Rozáli kezét.

– Ugy lesz… rebegé.

– Te magaddal viszesz engem oda is?

– Oda is.

A királyné összefonta karjait s lehajtott fővel bámult az előtte álló párra. Hisz azoknak a sorsában volt valami hasonló az övéhez és az ő párjáéhoz. Hisz ők is épen úgy kitaszíták lábuk alól a megszokott, az iszaptól ragadós földet s épen úgy megkisérlék ismeretlen egeken át repülni, miként ezek, s a királyok, kik a korszellemmel együtt akarnak haladni, épen úgy nem tudják, hova viszi őket a lég áramlata, mint a léghajósok.

– Oltalmazzon hát benneteket az ég… mondá és kezével inte nekik, hogy menjenek.

– És minden igazakat, ámen… suttogá utána Dávid.

Rozáli még egyszer oda térdelt a királyné elé, hogy kezét megcsókolja, azután követte jegyesét.

A várkapunál felültek egy kocsiba; elhajtattak a közjegyzőhöz, az megirta házassági szerződésüket, bejegyzé neveiket főkönyvébe s azzal férj és feleség voltak.

Semmi dolguk sem volt a fővárosban többé; egyenesen a vasuti indóházhoz siettek, azután megkezdődött a nászutazás, sehol meg nem pihenve, sem nappal sem éjszaka. A székelyföldön már az egyes sinű vasutak vették át az utazókat, innen pedig a Gyilkos völgyig egy pneumatikus hegyi pálya szállította őket fölfelé, a Clegg Samuda rendszer mellett, hol a waggon a föld felett jár, a hajtó tömlő a kerekek közt: a mult században a saint-germain-montessoni vonalon alkalmazták ezt.

És innentül elkezdve az út két oldalán egy folytonos lánczolata a kisebb-nagyobb házikóknak fogadta az utazókat, mikből mind a gyármunkások otthon maradt családjai tekintgettek elő. Némely fiatal nőarczban, ki parasztosan átkötött kendővel vagy magafonta szalmakalap alól mosolygott az elhaladó vonat után, ölében kis gyermekét tartva, ki az utazók után sikongat, – Rozáli egy-egy ismerősére vélt találni – a Sabinából – s örült neki, hogy most itt találkozik vele.

Egyszer aztán fölért a hegyi pálya a Nagy Czohárd tetejére, a honnan az egész Gyilkos földre le lehetett látni.

Ez igazán kebelszorító látvány volt.

A háttérben egy füstölgő vulkán. A hegyoldalakból mocskos patakok kigyóznak alá. A völgyteknő erdőtlen, növénytelen, kopár, a sziklák érczlerakodványoktól festve. A völgy fenekén egy szakadozott tó. És a tó mellékén kisértetes, mozgó, sokkarú gépek szivattyuznak, kelepelnek, hajlonganak; közel hozzájuk óriási kádak, miknek füstölgő tartalmát örök nyugtalan keréklapátok kavarják. Kutalakú kámvák, mikből tekergő gőzoszlopok lövelnek elő, messzire hangzó folytonos bőgéssel. És a mi legrémségesebb: egy roppant nagy épülettömeg, mely hosszú négyszögre van kiépítve s e négyszög két részre osztva egy közép laksorozattal. Az első négyszög udvara födetlen, a másodiké egészen be van födve üveggel. Az innenső négyszögnek harminczhat kisebb-nagyobb toronyszerű kéménye van. De nemcsak a kéményeken, hanem az épület minden ablakán, padlásnyilatán keresztül ömlik a sűrű fehér gőz, mintha belülről ki volna gyulva a ház.

– Nem félsz-e itt? kérdé Dávid Rozálitól.

– Mindenütt jó, a hol te vagy! Felelt Rozáli.

A mint a vonat a völgybe alákanyarult, a mély sziklavágány eltakarta a látványt s nem sokára pinczeszerű homály fogta körül az utazókat. Egy hosszú hófogó tetőzet alá jutottak, mely a vaspályát egész hosszában befödte, hogy a téli hófuvatok el ne temessék; a tetőzet ablakai csak gyér világot engedtek keresztűl szürődni. Mikor e hosszú gerendatömkeleg alól kijutottak, ismét rengeteg hosszuságú deszka és kőpéptetejű raktárak, színek és félszerek következtek, két sorban, mik alatt nyüzsgött a dolgozó nép, nem törődve az érkező vonattal. Végre megállt az a légszivattyú gépháza előtt s Rozáli maga előtt látta jövendő lakhelye kapuját.

E kapun is valami folytonos vékony gőz szüremkedett elő, mely nem engedett az udvar belsejébe világosan belátni.

E háznak mindenféle nyilása igyekezett valamiféle életjelt adni. A kémények mind füstölögtek; egyik fekete gomolygó füstöt ömlesztett, a mi egyszer-egyszer, mintha kettévágták volna, abbamaradt, s az elszakadt füstfelhő ment csendesen odább; másik kémény szikrákkal elegy aranypillés füstöt lökdösött fel ütenyes huhogtatással, némelyik vékony kék füstöt szürbölt negédesen, megint másik süvöltve lökött fel a magasba fehér gáztömegeket, a földszinti ablakok violaszínű gőzöket pároltak fel, míg némely pinczeablak átszüremlő ködén úgy világlott keresztül valami földalatti fény, mintha tűzpárák jönnének ki belőle. És úgy zuhogott, csörömpölt, dobogott, kalapált, kattogott az egész óriás épületben alant és fent, száz meg száz kalapács, kerék, henger és más emberalkotta titán, s úgy reszketett körülötte a föld, mintha ez volna a pokol valóságos bejárása.

S hogy semmi se hiányozzék a csalódás kiegészítéséhez, ott a gőzölgő udvar kapujában, félig egy földalatti lyuk tűzfényétől megvilágítva állt egy fekete alak fekete arczczal, a ki egyébiránt nem volt az ördög, hanem mr. Severus, Dávid hűséges üzlettársa.

Mr. Severus volt az első, ki Rozálit a waggonból leemelni sietett, ezzel a szóval:

– How do you do, mistress?

Rozáli mosolyogva nyujtá neki kezét s a földre libbent, viszonozva a köszöntést:

– Wery well, sir.

Az amerikai nevetett. És aztán magyarra fordította a beszédet.

– Minthogy pedig én igen természetesnek találom, hogy az én tisztelt társam, okosabb dologgal levén elfoglalva, útközben elmulasztotta önnek azt a nevezetes dolgot fölfedezni, hogy én is vagyok a világon: nehogy azt higyje, mistress, hogy miután ez épület itt kétségtelenül a pokol, tehát okvetlenül én vagyok benne az ördög, a ki angolul beszél, sietek magamat bemutatni. Én mr. Severus vagyok, csöndes C°, s két év óta, hogy itt vagyok, magyarul is megtanultam. Tehát hozta Isten, asszonyom, ide a pokolba, a hol majd meglássa, milyen szépen el lehet lakni.

– Köszönöm, sir, mondá Rozáli, fátyolát hátravetve arczáról. Férjem nem oly feledékeny; ő elmondott nekem mindent, mielőtt utra keltünk volna, s én mindent olyannak találok, a hogy képzeltem.

– Ohó. Én pedig ily helyzetben megbocsátottam volna mr. Tatranginak a feledékenységet, valamint hogy megbocsátom neki azt, hogy csak az utolsó állomáson táviratozta meg nekem, hogy minő meglepetést hoz a mi gyehennánkba? Ha egy nappal hamarább megtudom, más képet fogott volna ön maga előtt találni. Félbehagyattam volna a munkát, kioltattam volna a kemenczéket; nem ilyen füstfelleggel, hanem diadalívekkel fogadtuk volna a ház szép asszonyát.

– Épen azért nem tudatta férjem jöttünket előbb, hogy fölösleges ünneppel el ne veszítsünk egy napot. S én biztosítom önt a felől, sir, hogy én előttem legkedvesebb látvány a folyamatban levő munka.

– Igazán? Mr. Tatrangi! Én önnek szerencsét kivánok. Igazi amerikai hölgy.

– Székely, székely! szólt rátartó büszkeséggel Dávid.

Ekközben mr. Severus, Rozálinak karját nyujtva, a boltives kapubejárás alól a folyosóra jutott s megállt a hölgygyel.

– Nos, úgy-e nem is olyan kellemetlen ennek a gőznek szaga? Ez az ichor gőze. Még egészséges is. Phtysisben levőknek gyógyításul szolgál. Valóban. A tuberculosisnál a meszesedést elősegíti, s ez által panacea lett. Ez nem fogja önt bántani, ha egyszer megszokja, nemde? Hanem vannak azután rosszabb illatú gázok is, de az azokkal dolgozó műhelyek nem esnek utban.

– De én azokat is meg fogom nézni. Férjem sokat beszélt előttem e gyár csodáiról s én alig várom, hogy azokat megláthassam.

– Alig várja? Talán épen hajlandó volna azon kezdeni a háztűznézést? Mint jó gazdasszony, legelső dolognak találja férje házánál a konyhát tekinteni körül? Mit szól ön ehhez, mr. Tatrangi? Nincs a mistress kifáradva? uralkodik tökéletesen az idegein?

Dávid azt felelte rá, hogy «a mit az asszony kiván, az parancsolat».

– Ez mindenütt úgy van, a hol gentlemenek laknak. Tehát mistress, ha megengedi, hogy én legyek a ciceronéja, bizza rám magát. A hol azután nem találja többé kellemetesnek tovább menni, parancsoljon, visszafordulunk.

Rozáli oda akasztotta a kezét mr. Severus karjába s inte neki, hogy mindenre készen van.

– Tehát legelőször is tekintsük meg a mi legtitkosabb kincstárunkat, az ichor-gyárat. A hegytetőről midőn letekintett ön, mistress, láthatta azt a sok kalimpázó gépet, szivattyút, kankalékot, meg a füstölgő kemenczéket, kádakat. Ezek mind az ichortermelés eszközei. A tó vize is azt tartalmazza, fenekén erős réteg lerakodványokban találjuk ugyanazt; de üzletünk óriási arányban haladó szükségletéhez mindez nem elég, kellett mesterséges soffionekat furatnunk, le egész odáig, a hol a papok szerint a pokol, a római költők szerint Plutó országa van; tudtunkra azonban a földkebel tüze gázokat készít. Így nyerjük mi a föld mélyéből az ichort, mely tisztelt barátom, mr. Tatrangi korábbi nézete szerint akkép jött létre, hogy e hegytömegben nagy mennyiségű kénichor-rétegeknek kell lenni, a mik a fennakadt tó vizével lassankint érintkezésbe hozatva ichorsavvá és kénkönenynyé válnak, míg későbbi meggyőződése szerint ezt maguk a földalatti vízgőzök eszközlik, miknek hatása alatt az ichorfojtany ichorsav és ammoniakká oszlik szét. – Mindezeket mr. Tatrangi jobban és korrektebbül tudja önnek elmondani, mint én; de tökéletesen meg vagyok felőle győződve, hogy mr. Tatrangi mrs. Tatranginak ez idő szerint sokkal okosabb dolgokról fogna beszélni, mint arról, hogy száz rész nyers ichorsavban hány rész kristályvíz, kénsav, kovasav, manganoxydul et cetera græca található. Azért fogadja mrs. ezuttal a magyarázatot tőlem laicustól. Igyekezni fogok magamat a népszerű előadás mellett tartani. Tehát mi mély soffionekat furattunk az ichor nagyban termelése végett. Maga ez a gyár is egy ilyen soffione fölé van építve, a minek az a haszna, hogy igen sok tüzelő-szert megkimélünk vele. Az artézi kutfuróval ásott gőzvolcán annyi meleget küld fel számunkra, hogy ez ingyen fütőszerrel végezhetjük az egész lepárolást s nem kell messziről hozatnunk a kőszenet hozzá. Ezért látta ön mrs. mintegy füstbe burkolva ez épületet. Mi igazán elmondhatjuk, ha egyszer bált adunk, hogy «volcánon tánczolunk».

Rozáli kedélyesen nevetett; de azért, hogy mr. Severus előadására figyelt, arra is maradt gondja, hogy mikor az amerikai Dávidra példálódzik, férje kezét titkos gyöngédséggel megszorítsa.

Mr. Severus folytatta:

– Mint látja ön: Pluto, vagy Belzebub, vagy nem tudom ki viseli most a firmát? igen coulant hitelező. – Először ad ichort eleget, azután ád elég meleget, a mivel azt lepároljuk. És mindezért nem kiván vért; azt nem: hanem csontot. Mindegy neki: embercsont, vagy állatcsont; nem válogatós. Mert lássa mrs., a nyers ajándékban nincsen köszönet. Ennek a mi soffionenknak a vize különösen tele van sok konyhasóval. Azt el kell választanunk az ichortól, mert különben ezt sem használhatjuk a magunk czéljára. Aztán a sónak is tudjuk hasznát venni. Köszönet érte a szabadalomnak, mely megtiltja a kormány pénzügyőreinek az ichorgyár palánkjain belől megjelenést. Nekünk annyira meg kell tisztítanunk az ichort, hogy abban 2 százaléknál több idegen alkatrész ne maradjon: akkor azután tökéletesen bizhatunk benne. Már most azután látni fogja ön azokat a készülékeket, a mikben a kincsünket megtisztítjuk; először a lepároló ütegeket a soffionetól fűtött katlanokkal, azután az ólommal bélelt jegeczítő kádakat, a lugzó kasokat, s a szárító kemenczéket. Azokból ujra az olvasztóba kerül a kristályosult ichor, s most következik a csontáldozat; az ichor folyadék égetett csontszénporral vegyíttetik össze. Az már egy kicsit kellemetlen illatot terjeszt, szabad lesz a flaconhoz nyulni; de nem árt az egészségnek. Szerencsések voltunk itt a közelben egy barlangot felfedezni, mely tele van állatcsontokkal, valószinűleg olyan hely, a hova századokon át vonulnak a rengeteg minden vadai, mikor halálukat érzik. Ez nekünk nagy segítség, mert a spodiumért sem szorulunk külföldre.

E közben mr. Severus vezette Rozálit a pinczelépcsőkön és kivilágított folyosókon át a finomító műhelyekig, miknek nagyszerű készülékei meglepték a nőt, ki mentől tovább haladt e mesterségesen összeállított géptömkelegben, annál kevésbbé volt hajlandó Dávid kezét kiereszteni a kezéből. Minden katlan, minden edény, a téglafal, a nagy tapasztott siskák, a roppant rézüstök sugárzották a hőséget; a gőz dudolt a rézkürtőkben, a katlanok üstjei fortyogtak, a hordóalakú körben forgatott hengerek zummogtak, valami sebesen forgó szélkelep, melynek szárnyait a sebes mozgástól nem lehet látni, úgy búgott s egyszer-egyszer nagyot füttyentett egy biztonsági szelep.

– Nézze ön, szólt mr. Severus, Rozálit egy átlátszó üsthöz vezetve; ez itt már réz helyett hyalichorból van készítve, ebben látható a mi földalatti szellemünk, a hogy egyenesen feljön s aztán keresi a kijárást, mikor látja, hogy meg van fogva. Ni, hogy erőlködik, hogy gomolyog, hogy bugyborékol, míg kénytelen megadni magát s lerakni a kincseit az üst fenekére.

Hanem azután, mikor a finomító gépek bonyolódott szerkezetét kezdte el magyarázni mr. Severus, abba csakugyan belesült. A műhely felügyelője ott állt háta mögött, azt felszólítá, hogy magyarázza meg, hogyan van.

A felügyelő rideg hangon felelt:

– Nekem esküm tiltja idegenek és asszonyok előtt gyárunk titkairól beszélni.

– Damn’! kiáltá mr. Severus. Ez udvariatlan yankee!

– Székely, székely! igazítá őt rendre Dávid, s ezzel megveregeté a felügyelő vállát. Áron, neked igazad van.

Azután ő maga magyarázta meg Rozálinak, hogy az a gép az octaëder-ichor előállítására való. Rozáli nem ügyelt a tudományosan bonyolult magyarázatra. S alig volt figyelme a Dávid által kezébe adott gyönyörű nyolczszögű kék kristályra, csak arra gondolt, hogy mikor a felügyelő azt mondá «idegenek» és «asszonyok», éles tekintetét az első szónál mr. Severusra s a másodiknál ő rá emelte.

– Ez tehát az a nyolczszögű ichor, mely a hyalichor előállításához szükséges, mondá mr. Severus, midőn az ichorfinomító műhely másik oldalán Rozálit a lépcsőn felvezette. Most következik a sziksógyár-műhelyünk. Annak a gőzeit már nem ajánlhatom. Oda is el akar ön jönni, mistress?

Rozáli szelid kedélylyel felelt:

– Ha elfogadnak önök «csendes C°nak», akkor nekem is meg kell ismerkednem üzletünk minden ágazatával.

A néger milliomos arczán valami gúnymosoly vonaglott végig.

– Ez nekünk szerencsét fog hozni mindenesetre. Azonban ha a szódagyárunkat akarja ön megtekinteni, engedje azon elővigyázati rendszabályt felerőltetni, hogy arczának alsó részét bekössük eczetbe mártott kendővel: mert ennek a műveletnek olyan légköre van, hogy a hasonlóval foglalkozó gyárakat, daczára a tökéletesített Gossage-féle kemenczéknek s Gamble elzáró kürtőinek, még Amerikában sem tűrik meg sehol a városokban.

– Köszönöm, sir. A hol más lélekzetet tud venni, tudok én is. Nem undorodom én itt semmitől.

Hanem azért Dávid jobbját csak nem eresztette ki balkezéből.

Abból állt az egész titka, hogy ha Dávid kezét foghatja, akkor azután másik kezét akár Belzebub karjába öltve, le mer szállni a poklokra is.

A mi a hasonlatosságot illeti, ez nagyon közel jár.

Két emeletnyi lépcsőn le a föld alá, hol tömör alacsony boltozatok alatt kormos kemenczék, négyszögű kokstornyok párolják le a konyhasóból a szódasulfatot, közé vegyített kénsavany segélyével, míg más termekben az angol working furnaceok főzik ki a sulfatból a nyers szódát, elkülönítve azt a kéntől; s az Elliót-féle vastűzhelyek fekmentesen állítva, csendesen forognak tengelyeik körül, vörösen izzó hengereikkel, az utolsó termekben végre harántos teknő ütegek lugozzák ki a tiszta szódát; amott fojtó hőség, korom, emitt mesterséges légvonat, nyirok, lucsok és mindenütt orrcsavaró bűz kitünő változatokban: Belial parfumeös boltja!

És Rozáli nyugodtan engedé magának magyaráztatni a bódító légkör közepett mr. Severus által az egész vegytani műveletet; hogyan lesz a sóból sziksó, hová lesz a sulfatból a kén, mi szükség van az egyikre és másikra? És figyelmesen nézett folyvást a magyarázó szeme közé, mintha fogadás volna közöttük, hogy ő állja-e ki tovább, vagy a szerecsen? s egy rezzenése szempilláinak nem árulta el, hogy idegei mit szenvednek itt. Csak Dávid érzé a kezét szorító ujjakon át, hogy az asszonynak nagy lelki erejébe kerül itt lenni.

– Menjünk tovább, szólt Dávid.

Mikor aztán ismét napvilágra kerültek, mr. Severus nem állhatta meg, hogy le ne vegye sipkáját, egyrészt azért, hogy homlokáról letörölje az izzadtságot, másrészt, hogy Rozálinak elmondja hódolatát.

– Mistress! Ön valóban tiszteletre méltón tartja nászbevonulását. Ezt nő nem csinálja önnek utána. Én is voltam egyszer abban a helyzetben, hogy megnősüljek. Jegyesem szegény leány volt. Akkor épen a nagy petroleum-üzletem után láttam. Féléven át éjjel-nappal ott kellett tanyáznom a petroleum-kutak mellett. Oda hölgy nem jött férje után soha. Ott nem hagyhattam a petroleum-kutaimat, mert millióim feküdtek bennük; s a mit az ember maga nem néz a két szemével, az el van veszve. A millióimat kikaptam a földből, hanem a jegyesem ott hagyott. Nem állhatta ki a petroleum-szagot. Pedig a petroleum-illat a szódasulfatéhoz még eau de Cologne! És most menjünk át az üveggyárunkba.

Ez a főbejárás tulsó oldalán eső szárny földalatti osztályát foglalá el egészen.

– Lesz most «öntés»? kérdezé Dávid.

– Épen ez órában. Felelt mr. Severus.

Dávid ujjai önkénytelenül szoríták össze Rozáli kezét, mintha vissza akarná őt tartani: egy perczre megállt, gondolkozott, azután azt mondta: «jó, mehetünk».

A legelső ajtó, melyen beléptek, egy hosszú, sötét folyosószerű csarnokba vezetett, melybe felülről szürődött alá lapos ablakokon át valami világosság. A csarnok egyik oldalát csupa kemenczék képezték, miknek téglafala valami intensiv, rőt izzó fénytől volt áthatva. Azokban iszonyú tűznek kellett égni. Ez a rőt pirkadás nem enyhíté a terem sötétségét.

A kemenczesor előtt sima padok voltak, mik csiszolt üvegből látszottak készülve lenni. Azok összeköttetésben álltak a kemenczecsapok pőczéivel. Két sajátszerű maszk járta sorba a kemenczéket. Mindegyiknek fényes mellvértje és sisakja volt, azok koronkint fel-fel nyitottak egyet azokból a kemenczelyukakból, miket «galambházak»-nak neveznek. A gömbölyű nyilás, mint egy földalatti rémóriás tűzszeme, világított bele a sötétségbe, egy-egy perczre láthatóvá téve egy átelleni hosszú emelvényt, melyben sorban feküdtek az üveggyár munkásai – és aludtak. Övig fedetlen alakok. E rövid percz alatt a fölügyelők egy benyujtott vaspálczával, mit asbestkeztyükben tartottak, megvizsgálták az olvadó üvegfolyadékot, s ismét becsukták a galambházakat.

Az egyik álarczos alak oda jött a belépők elé, s szótlanul (a sisak zárva van, csak alulról kap levegőt) odahozott számukra három hasonló sisakot, a minőt maga viselt.

– Ezt fel kell tennünk, szólt mr. Severus Rozálihoz. Ezek nélkül a hőség és a fény kiégetné szemeinket, mikor valamennyi kemencze száját kinyitják s az olvadt üveg kezd omlani.

Mikor Rozáli fejére feltették a sisakot, azt hitte, hogy megvakult. Nem látta többé a mellette levő alakokat. Az a sisak sötétkék üvegből volt. Azonkívül mind a hárman kaptak egy teknőalakú paizst, szintén üvegből, fafogantyuval, ezzel egészen takarva voltak.

Emberhang nem hallatszott itt.

Hanem egyszer mély, kongó óraütés tört át az üvegharangtól süketített csendben, mit éles fütyülés követett s arra dörgő tam-tam ütések adtak jelt az ébredésre.

Az alvók állványa egyszerre megelevenült. Száz férfi ugrott talpra, kiki felölté mellvértjét, feltette sisakját s valamennyi sietett a kemenczék elé.