Part 21

… Dehogy kezdte azon! Egyik sem kezdte azon, a mit mondott. A hadügyminiszter vágtatott Maxenpfutsch bankárhoz, tudatni vele a kedvező alkalmat a kétszáz milliónyi új hadiléggömb kiállítására, ott mindjárt el is készíték az offertet. A rendőrminiszter sietett Mazrurt tudósítani, hogy «szaladj, mert egy óra mulva elfoglak, ha megkaplak!» a pénzügyminiszter sietett a börze sensáljához, hogy haladéktalanul csapjon át a contreminehez, mert iszonyú baisse lesz. A külügyminiszternek sietős dolga volt nem a spanyol nagykövettel, hanem annak andaluziai szépségű nejével. A kereskedelmi miniszter sietett nem a törhetlen, hanem a nagyon is törékeny üvegeket felkeresni, mikhez leggyöngédebb hajlamok vonzották, a belügyminiszternek pedig az volt a legsürgetősebb feladata, hogy mint adhassa el nagy csomó Sabina-részvényét még az éjjel?

A királyra és a hazára nem gondolt senki, csak azok, a kik őket nem szerették.

Senki?

Valaki mégis gondolt rájuk.

S mindezek a magas állású személyek kifeledték a számításukból ezt a valakit. Ez pedig az egyedüli nagyhatalom a földön.

Ennek a nagyhatalomnak van hadserege, több mint minden uralkodónak, van pénze, több mint minden bankárnak; vannak országai, miket nem hódíthat meg senki. Ez a nagyhatalom a közvélemény.

A hintón vágtató urak úgy találták, hogy a hír már mindenütt megelőzte őket. A közvélemény értesülve van már mindenütt: a börzén, az utczákon, az országházban, a kávéházakban. Nem lehet már Sabina-részvényt eladni, Mazrurt békebirák őrzik szobájában; a közvélemény ébren van. Nincs éjszaka; tömve minden utcza; a néptömeg hullámzik minden téren, még most csak csendesen, kézről-kézre adva és magyarázva egymásnak az Astrapé meglepő hireit. Senki sem megy ma aludni. Ébren marad az egész város.

És erről sem értesíti a királyt senki. A király még mindig szerelme első tündérálmát éli ébren; boldog napokról beszél ő menyasszonyának, s az dicső napokról ő neki. Ki háborgatná őt itten?

De valaki mégis eljön őt háborgatni: a matutina harangszava.

E végzetes órát itt akarta bevárni, ez ihletett bűvkörben.

És a mint a három órát ütötte, egyszerre megszólaltak a harangok. Nem a szokott egyetlen harang, a münster száztíz mázsás óriása, de minden harangja a fővárosnak. És nem vészkongásra szólaltak meg, de ünnepélyes, de bucsujárati zengő összhangzatra.

– Mi ez? szólt a király meglepetten.

«Nem a sekrestyések huzzák a harangot felséges uram! A közvélemény harangszava ez!»

A király az ablakhoz sietett s a nehéz selyemfüggönyt félrevonta arról.

Ah! ez elragadó látvány volt.

Késő éjfél után kivilágítva az egész város. Egy varázsütésre, egyetértő közakarattal kivilágítva minden ablak! gyertya ég a legtávolibb viskók ablakában, a manzardok padlás-ablakaiban, a hajók, a dereglyék kajütjeiben is.

«Ez nem a hatóságoktól megrendelt illuminatio, felséges uram, a közvélemény világítása ez!»

S e szörnyü hatalom kiáltása is szörnyű!

Egy óriási, szakadatlan égbontó riadal hangzik át Pestről, mely szájról-szájra adva, egyre emelkedik, lassan átkel a hidakon, a hajókon, a levegőben. Budát is felveri, az is megzendül tőle. Elnyomja e kiáltás a harangszót magát, betör a bástyákon, elfoglalja a várat; megostromolja a királyi vár ablakait, csak úgy reszketnek bele.

Minő kiáltás ez?

A királyi vár előtt néma hadsorok állanak, karra vetett fegyverrel; lovas csapatok kivont karddal; fenyegető ágyu-ütegek, mozdulatlan tüzéreikkel. Egy zord tekintetű alak léptet horkoló paripáján e hadsorok közt alá s fel, kihuzott kardját hegyével a föld felé eresztve, egy szó kimondását tartogatva. Vajjon minő szó lehet az?

Ez a generalissimus.

Az egetverő kiáltás már a budai főtérig elhatott.

A királyi lak kapujából egy lovas léptetett elő, fehér paripán, egyedül, kiséret nélkül, s egyenesen a várlak előtt felállított hadsorok közé tartott.

A mint ezt az alakot meglátták a katonák, mintegy vezényszóra egyszerre lábhoz ereszték fegyvereiket, lekapták fejükről a sisakokat s fedetlen fővel, polgár szokás szerint, riadtak egyszerre a lelkesült kiáltásba:

«Éljen a király!»

Igen is, magas és legmagasabb urak és úrhölgyek! ez az a rengeteg kiáltás, mely az éjszakát fölveri. Ez nem a bérencz sycophantok fizetett üvöltése; a közvélemény üdvözli e kiáltással a király ablakai előtt a hajnalt! S a közvéleménynek hadseregei is vannak! A katonának is ez a «parola» erre az éjszakára. (Pedig talán nem is ez volt kiosztva.)

A generalissimus ménje ijedten kezdett el ágaskodni e váratlan riadalom hangjaira, lovagjának mindkét kézzel kellett kantárját megragadni, hogy lovát megzabolázza, kardja e közben kihullott kezéből s csak szíjánál fogva csüggött kézcsuklóján; de tekintete azért szikrázó haraggal járt végig az ujjongó hadsorokon. – A király paripája pedig megállt a hadsorok közt nyugodtan, s mintha értené e kiáltást, fejével délczegen bókolt és jobb lábával kapálta a földet.

Az áramlat, melyet a király elhatározása adott a közvéleménynek, aztán egyre nőtt, s hiába vártak a régi eszmék hívei elapadtára: megtöltött az minden űrt maga körűl.

Országgyülés és falutanács, synodus és népgyülés, kereskedő-egylet és iparos-szövetség egyaránt sietett a trónhoz, hódolatát nyilvánítani. Nem kellett a megyefőnöknek államköltségen felfuvaroztatni Budára kötéllel fogott küldöttségeket, maga kenyerén jött úr és paraszt, hogy a királyt szinről-szinre láthassa.

Az egész diplomatia üdvözlé elhatározásáért s a külföldi sajtó valamennyi tisztességes közlönye versenyzett magasztalásában.

Nem tört ki sehol lázadás, nem kerülgette a királyt sehol orgyilok, pokolgép, akármerre járt, mindenütt testőreivel volt tele az utcza. A közvélemény maga volt a testőr. A ki a király ellen fel merte volna nyitni a száját, azt agyon – nem verték volna, de agyonkaczagták volna.

Nem fogott a fanatizált nép kaszát, cséphadarót, nem támadtak bande noir-ok, whyte boys-ok, Rebekka leányai; örült minden ember a békességnek.

Nem prédikáltak a papok lázadást a törvények ellen; megköszönték, hogy fel vannak oldva a gyülölet kötelessége alól.

Még a főpapok is bókolásra hajták infuláikat, midőn a királynál tömegesen tisztelegtek, s esetleg nem volt ott a közelben semmi – villany-fény.

A hazai poéták verseket költöttek a szép fejedelmi menyasszony üdvözletére, a császári család tagjai tüntetően tisztelegtek Hermione Peleia herczegasszony körül.

De még ez idáig mind phrasis: elhangzik s oda van.

Ámde a közvélemény, ha felébresztik, tenni is tud.

A mint a legmagasabb helyről ki volt adva a jelszó, egyszerre el lett az fogadva mindenütt.

Új korszak nyilik!

Minden alvó erő fölelevenül, minden egyes ember kötelességének tudatára ébred. A «tinéa» kitépett fejével együtt a minden izében egybefüggő corruptió egész szalagférge elpusztul. A becsületérzés, a munkásság társadalma kerül felül. A biró felszabadul a pártnyomás alul s szolgálja ezentúl – nem a prætorát, hanem az igazságot. A megvesztegetett salak siet eltisztulni helyéről, vagy kisepertetik; s jellemmel, tudománynyal, munkakedvvel biró férfiak jönnek elő magányaikból, az állam gépezetébe beállni, kik eddig irtózva kerülték a hivatalt. Félév alatt a retardatum-halmazok le vannak győzve a hivatalokban, s a magyar igazságszolgáltatás elismerést talál a külföld előtt.

Személy és vagyonbiztonság uralg az országban. Becsületes kézben a nép is becsületes.

Nincs adómegtagadás. Tudja minden ember, hogy a mit fizet, a hazának fizeti, hogy abból saját békessége, gyermekei jövője, tűzhelyének áldása gyarapszik. Félév alatt tizenkét milliónyi adóhátralék folyt be önkényt az állam pénztárába, mit eddig semmi executio nem birt behajtani.

Hazakerül az elveszett bizalom – s a bizalom szava ezüst és arany. A szégyenletes papirrongyokat elűzi a piaczról a rejtekéből előkerülő érczpénz. Nem tartogatja azt senki többé ládája fenekén, harisnyába bekötve, ágyszalmába eldugdosva. Tudja meg a világ, hogy nekünk van! De ha nyomnak bennünket, akkor nincs.

Csak meg kell pendíteni egy eszmét, s már az egész ország felkarolta azt.

Egy napon Bárány Pál azt a felhivást intézte az országhoz, hogy alapítsunk egy valódi «népbankot». Nem olyat, minők az eddigiek, miknél a külföldi kölcsönadó szedi fel a hasznot, de a melynek haszna magának a népnek marad. Legyen öt millió részvény, egy részvény ára tíz forint. Azt érczpénzben vagy arany-ezüstnemüben teszi le mindenki, s az lesz a bank alapja. S a koldusnak csufolt országban két hó alatt együtt volt a mesésnek látszó kincs. A hangyák hordták össze: a nép. Több volt abban az ezüst gomb, kanál, aranygyűrű és fülönfüggő, mint a vert pénz; de az érték együtt volt. Akárhány ember evett azontúl czinkanállal, csakhogy részvényese lehessen a népbanknak. S egy hó alatt le volt vele nyomva valamennyi banknak a kölcsönkamatja a külföldi rendes árfolyamra.

S ennek meg volt a hatása a külföldre is. Ott is látták, hogy ez a nemzet komolyan hozzálát házának rendezéséhez, tőkepénz és kereskedelem azonnal bizalommal vette folyását ez ország felé.

Még az ég is áldást adott hozzá. Ez év jó termést hozott, s Oroszország és Amerika távol maradtak a gabnapiaczokról, nagy volt a kivitel; a pénzbőség a gyár- és kézműiparra éltetően hatott. Épült, gyarapodott minden város. Szabadult a régi adósságoktól föld és bolt s velük együtt a kincstár. Nem volt deficit többé.

És nem volt aggodalom a jövőtől, félelem az ellenségtől. Mikor a nyári összpontosításra felhivták a honvédséget, ötszázezernyi tömegben jelent meg a fegyveres hadtábor helyein, s míg más időben kétezer tiszt hiányzott, most minden katonai tehetség sietett felajánlani szolgálatát, s nem hivatkozott senki törvényelőtti mentességre: a diák otthagyta iskoláját, a feloszlott szerzetek novitiusai százával álltak be a honvédseregbe, a papok valláskülömbség nélkül mentek az ezredeket önkényt kisérni s a földésztől nem kellett parancsszóval kisajátítni a honvédhuszárnak való paripát; ha egyet kértek tőle, adott kettőt. A hadgyakorlat alatt a katona nem koplalt, az élelmezési biztos nem lopott: hisz a közvélemény volt már a gazda!

A megkezdett munka minden részeiben kidomborult. Az országgyülésen kevesebbet beszéltek, jobb törvényeket hoztak. Pártviszály, nemzetiségi versengés, vallási villongás mintha csak ki lett volna oltva. Csupa testvéresülési ünnepélyekről értesítének a lapok, s azoknak a hangja is emelkedetté, ihletté vált, még a Le Menteur sem hazudott többé. A sötétség tábora, vezérei nagyrészével együtt kiosont az országból, s senki sem kergette őket s senki sem vette észre, hogy nincsenek itt többé. Magukkal vitt vagyonuk még csak hézagot sem hagyott maga után. Az ittmaradt jezsuiták pedig igyekeztek patriotikus tüntetésekben felülmulni az igazi liberálisokat.

Nevezetes adatokat jegyzett fel ez év statistikája. Azon három hónap alatt, mely a királyi elhatározás s az uralkodó menyegzője között lefolyt, háromszor annyi házasság köttetett az országban, mint a megelőzött egész évben. A szivek is megelevenültek s a szerelem is virágzásnak indult, miként már egyszer történt 1848-ban. Legnagyobb illetéket szolgáltatott ehhez a székely föld. A mióta a Gyilkos havas környéke települőinek megadatott azon szabadalom, mely a hajdani muranoi gyárosokat a velenczei nobilikkal egyenlő rangra emelte, azóta megszünt a székely kivándorlás; sőt a Moldvában letelepültek is ezerével vándoroltak vissza, s ezzel egyszerre megszünt a leányvásár is. A Sabina hazaküldött hajadonai otthon mind becsületes férjekre találtak, s volt már kereset is elég. A hyalichorgyár tízezer embernek tudott adni kenyeret, s első esztendejében hirhedetté tette gyárosait minden művelt világrészben, mely üveget használ.

Tehát a szeretet uralkodott ez évben.

Meddig?

A király kijelenté, hogy menyegzőjét minden pompa nélkül akarja megtartani. Nem engedte, hogy az ország nagy költségbe verje magát a miatt. Jó. Azt megtilthatta, hogy díszruhás banderiumok jöjjenek fel őskori újruhákban ragyogni: de azt nem tilthatta meg, hogy a nép százezerei hivatlanul, maguk örömére feltóduljanak a királyi menyegző napjára; hogy Budapest e héten egymillió lélekkel szaporodjék, kiknek nagy részét hevenyészett sátorok fogadták szállással. Nem volt az pompa a fényben, a változatosságban, de pompa volt a nagyságban, a végtelenségben. Egyszerű aranyozatlan nép; de száma millió; de szive arany!

Mikor a király az esküvő után egyszerű hintajában e néptömeg közé jutott, úgy el volt foglalva minden utcza, minden tér, hogy egy lépést nem lehetett haladni. Nem voltak felállított fegyveres hadsorok, mik az út közepét, szabadon tartották volna számára. Ekkor a nép kifogta hintaja elől a lovakat s a királyt és királynét kocsijával együtt vállára emelve, úgy adta kézről-kézre tovább egész palotájuk kapujáig, hogy a kocsi, mint a tenger színén végig gördülő csodajármű járt az emberek vállai fölött, s a zengő üdvkiáltáson keresztül hangzott a szép orosz románcz dallama, mit az utczák énekeltek, Hermione Peleia kedvencz dala.

Egy este a budai várlak kertjében elleste valaki tőle e románczot, midőn Hermione azt hitte, hogy csak a bokroknak énekel:

«Szólt a galamb a fenyőnek: Védj meg engem szép fenyőszál, Szólt a fenyő a galambnak: Szállj meg rajtam, itt lakozzál.»

S azóta úton-útfélen ezt énekelték.

Hanem egy reggel Hermione Peleia ugyanazon a padon, melyen ülve a méla dalt énekelte, egy könyvet talált kitárva. A könyv behajtott lapján nehány sor vörössel volt aláhúzva. Az egy históriai mű volt; az aláhuzott sorokban ezt olvasta a herczegnő:

«Mária Antoinette királynőnek volt egy kedvencz népdala, a mit magányában gyakran énekelt. Ugyane népdal melodiájára énekelték aztán azt a refraint «Ah, ça ira, ca ira, ca ira! Les aristocrates a la lanterne!» Ez a dallam kisérte őt október 16-án is szekere mellett.»

Vajjon ki tehette «ezt»?

… Ah!…

A család is kitünő szeretettel fogadta az ifjú császárkirálynőt odafönn. Minden családtag igyekezett emlékét megörökíteni nála érdemteljes ajándékokkal. Mária Clara herczegasszony átadta neki saját menyasszonyi ékszereit. De valamennyi gyémántnál jobban tetszett az ifjú uralkodónőnek azon mellboglár, melyet fenséges nagynénje ajándékozott neki, mind ritkasága, mind az ajándékhoz csatolt emlékezetes szavak végett.

A mellboglár egy brilliántokkal körülfoglalt diónagyságú opál volt. A legszebb díszpéldánya fajának. Bármely oldalról nézve, egymást váltogató zöld és piros tűz a fehér alap mélyéből kitörve.

– Tudom, hogy szereted e követ, szólt a főherczegnő, mert kedvencz országod szineit viseli. Légy boldog e földön s birjad a nép szeretetét, a míg csak e kő e szinlángokat fogja ragyogni. E követ maga a pápa küldé te neked.

Azontúl soha el nem hagyta magától ez ékszert az ifju királynő. Mindig azt viselte mellén.

Egy vadászat alkalmával szintén az volt keblére feltűzve. Másnap, mikor a királyné ékszerét kezébe vette, megdöbbenve látta, hogy az opál ragyogó tüze csaknem elenyészett, már alig tündököl. Azután napról-napra jobban vész a kő fénye; végre egészen tejfehérré lesz az, a zöld és piros láng elaludt!

A királyné babonás félelmet kezde érezni. A király észrevette azt arczán s kérdé a búskomorság okát.

Hermione Peleia elmondta azt.

A király mosolygott.

– Lásd: az ásványtan hogy lerontja a hitet! Ez az opálnak az a neme, a mit «hydrophan»-nak neveznek. Ha vízzel teleszívja magát, akkor a szivárvány minden színeiben ragyog, de ha lassan kiszárad, elhomályosodik, s ha erős szél megfújja, egyszerre fehér lesz. Tedd vízbe, ismét fényleni fog.

… Vajjon a ki ajándékozta az ékszert, tudta-e azt, hogy annak a drága köve hydrophan, a mit az ékszerészek «világ szemé»-nek is neveznek?

ROZÁLI.

Rozáli kedvencze volt a királynénak. De nem udvara hölgyeinek.

Derült kedélye, jó szive, engedelmes magaviselete volt, hanem ez nem elég az udvarnál. Ott mindenki lenézte. A királyné főudvarmesternője valahányszor benyujtá a királynénak az udvari estélyek meghivottjainak névsorát, Rozáli neve mindig ki volt abból feledve, ő felségének sajátkezűleg kellett azt oda beirni, a midőn azután Rozáli nevét közvetlen a főudvarmesternő neve után kellett jegyeznie, ki magát természetesen legalulra írta. A főudvarmesternő egy a mult században herczegesült főurnő volt.

Egy napon aztán a királyné megsokalta e feledékenységet. Elvette a lajstromot a főudvarmesternőtől s felkereste vele a királyt.

– Nézd, szólt a királynak, a herczegnő ismét kihagyta Rozálit innen.

– Nem tudja neki elfeledni, hogy a Sabinát hagyta el.

– De hisz épen az az erénye, hogy elhagyta. Inkább választotta a ragály menhelyét, mintsem ott maradjon, hová erővel és árulással vitték. Hisz egyptomi szent Mária tizenhét évig volt sokkal rosszabb helyen, akkor megtért, s most templomban áll a szobra s bucsút járnak hozzá.

– Csakhogy a mi az antikban és márványban classicus, az a modernben és az elevenben «shoking!»

– Hát nem bánom, shokirozza magát e fölött a pruderie, én igaztalanságot nem engedek avval elkövetni, a kit én szeretek.

– Jól teszed. Ne engedd.

– Én most kitörlöm innen a főudvarmesternő nevét s helyébe irom Szentivánfai Rozálit.

– A czimet pedig otthagyod? S akkor Szentivánfai Rozáli lesz a főudvarmesternőd. De az ő neve előtt nincs semmi czím. Az egészvilág tudja róla, hogy ő csak egy székely «lófő» leánya.

– Meg fogom kérni a királyt, hogy irjon a neve elé egy «gr.»-t; és ő meg fogja azt tenni.

A király nevetett.

– Megteszszük, hisz ez nekünk semmibe sem kerül. Hanem a főszemélyt kifelejtettük a számadásból. Rozáli nem fogadja azt el.

– Miért ne?

– Először is azért, mert sokkal nagyobb nála a hűség és hozzád való szeretet, mint a hiúság és nagyravágyás. Ő tudni fogja azt jól, hogy ha e kitűntetést elfogadja, udvarod mostani fényes alakjait mind száműzi innen: azok nem jönnek termeidbe többé.

– Hát ne jöjjenek. Hadd hulljon a férges, a minek egy ilyen szellő is elég. Környezetem lesz ismét az egykori parabolánák szenvedésekben kipróbált derék hölgykoszorúja.

– Azok nagyobbrészt világtól elvonult nők, kiknek nem kell az udvari fény, vagy bigott családok tagjai, kik neheztelnek ránk.

– Hát akkor egyedül maradok Rozálival.

– Az meg neki nem fog tetszeni. A leány férjhez vágyik, s jegyese itt van érte.

– Az nem akadály. A hogy Rozáliból lehet királyné főudvarmesternője, úgy lehet a férjéből Gyergyószék főispánja, gróf és királyi főkamarás.

A király igen kedélyes nevetésre fakadt.

– Valóban mindez megtörténhetik. Hisz az nekünk semmibe sem kerül. Hanem a főszemélyt ismét kifelejtettük a számadásból. Az az ember mind e kitüntetést nem fogadja el.

– Valóban?

– Nem fogadja el, mert szombatos, ki semmi czimet, rangot, főhivatalt el nem vállal és másodszor, mivel sokkal okosabb dolga van ennél.

– Üveget csinál.

– De milyen üveget! Azonban minden úgy legyen, a hogy kivánod. Te vagy a törvényhozó, én mindent szentesítek.

Hermione Peleia megköszönte ez előleges helybenhagyást s magához hivatta Rozálit. A várkertben várt reá, egy hársfa alatti padon ülve, egyedül.

A leány magaviseletében a királynéval szemközt valami vegyüléke volt a szerető testvér, a hűséges cseléd s a kedélyes játszótárs érzelmeinek.

– Ülj le mellém, parancsolá a királyné.

Rozáli szót fogadott s leült a földre, térdeit két kezével átfonva. Szép üde bársony pázsit volt alatta a szőnyeg.

– Legyen eszed. Feddé őt a királyné. Ide a padra mondtam.

Akkor aztán Rozáli odatette a két karját a padra s odanyugtatva a fejét, gyermeteg szelidséggel nézett fel a királynéra.

– Ejh! A királyné ma türelmetlen volt az enyelgés iránt. Mire aztán Rozáli megriadva kelt föl helyéről s félénken lesütött szemmel ereszkedék le a lócza legvégére, melyen a királyné ült. Hallgass rám. A királylyal beszéltem felőled.

Erre a szóra megint egyszerre megváltozott a leány arcza, csupa kiváncsiság lett; csaknem kiszaladt az ajkán a szó, hogy «ugyan mit beszélhetett én rólam ő felsége»?

– Én azt kivántam, hogy te légy ezentúl az én főudvarmesternőm.

Rozálinak első ijedtsége a szánalommal volt vegyítve.

– S mi lenne akkor a herczegasszonyból?

– Ő haza fog menni jószágaira.

– Oh felség, ne tegye azt vele! esengett térdre omolva Rozáli, összekulcsolt kezekkel. Ő felségedhez oly hű, oly eszes, mindenki tiszteli; annyian áldják, magasztalják, becsülik s ő felségedet igazán szereti.

– De tégedet bánt.

– Nem tudom. Hozzám nem szólt soha. S ha találkoztam vele, nem tudom miként néz reám, mert én meghajtom olyankor előtte fejemet.

– Elég, a mit én tudok. Ő haza fog menni s helyébe te lépsz. A király helybenhagyta.

Most következett Rozáli ijedelme saját maga miatt.

– Oh királyném, felséged kegyelme nekem oszthat rangot, czimet, de nem azoknak megfelelő tehetségeket. Én tudatlan, ügyetlen leány vagyok; jó arra, hogy felséged udvarában mint cseléd, mint kényeztetett bohó, mindenkinek játékszere legyek, ki mindent fölvesz, kinek semmi nem fáj, ki azért az örömért, hogy felséged arczát napestig láthatja, saját szivének minden bánatát elfelejti; jó vagyok arra, hogy felséged hozzám mint nő nőhöz, bizalommal szóljon; de azon a polczon én semmi sem volnék. Kinevetnének s felséged szenvedne miattam jobban, mint magam.

A királynő Rozálinak intett, hogy hallgasson.

– A mit én elhatároztam, azt én meg szoktam gondolni. Tudom, hogy az ó-világi udvari etiquette ezer hóbortos szokásai mellett mindennap százszor kellene egy olyan tapasztalatlan gyermeknek, a minő te vagy, abban a hivatásban megbotlanod: de el vagyok szánva, hogy új szokásokat hozzak be. Egy olyan királynak, kinek trónját csak a nép hűsége tartja még fenn, nem szabad magát szent falakkal elkülöníteni a néptől. Én azt akarom, hogy a királyi udvar mindenkinek hozzájárulható legyen s az udvarképességre ne kelljen más ajánló levél, mint férfinál a becsületes jellem, nőnél a jó hírnév. Ezek azután más társaságok fognak lenni, mint a minőket eddig rangfokozatok szerint eregettek be az ajtón. S miután nemzeted előitéleteinél fogva a polgári rangegyenlőséget ez országban úgy értelmezik, hogy itt minden ember aristocrata akar lenni: jó! ez az út is czélra vezet; osztani fogjuk záporként a grófi, herczegi, bárói czimeket; nemessé teszünk mindenkit, a ki csak észszel, vagy kézzel, vagy pénzzel hasznot tett az országnak, míg olyan közönségessé fog válni «e» kitüntetés, hogy mindenki nevetni fog rajta. Egy ilyen udvartartáshoz nagyon jó udvarmesternő Szentivánfai Rozáli, ha akarom herczegnő.

Rozáli arcza most nagyon komoly volt: pedig a királyné azt várta tőle, hogy nevessen.

– Ha akarja felséged, herczegnő. Ismétlé az utolsó szavakat. De felséged egy más föltételt szabott leendő udvara ajánló leveleül: «nőnél a jó hírnév». S halk suttogással mondá: és én a Sabina tagja voltam!

– De megszabadultál és ártatlan vagy! szólt indulatosan a királyné.

– Hogy az vagyok, azt én tudom, Isten látja, vőlegényem hiszi, és felséged mondja; de hogy elhigyje a világ, arra azt nem kényszeríthetik sem az én könyeim, sem vőlegényem bátorsága, sem felséged hatalma, sem Isten minden malasztja. Felséges asszonyom, az udvarnál gyakran fordulnak meg fiatal leányok az én koromból. Ilyenkor az ember hamar közelít. Egy ifju grófkisasszony nagyon megszeretett első találkozásunkkor engem. Kedves, ártatlan teremtés volt. A második találkozásunk az udvari bálban történt; tánczoltunk, s összejövetelnél a tánczban egymásnak kellett volna nyújtani kezeinket. Ifjú barátnőm nem nyújtotta kezét, hanem a helyett odasugott a fülembe: «Anyám megtiltá, hogy kezemet nyújtsam neked, azt mondta: te a Sabina növendéke voltál. Kérlek, mi az a Sabina?» Oh! királyném, azt akarja-e felséged, hogy minden ártatlan szelid hajadon arczot elűzzön udvarából ez a kérdés?

– Te el akarsz engem hagyni? kérdezé a királyné búskomoran.

– Ha az «én uram» parancsolni fogja.

– S a te urad parancsára elmégy olyan messze innen, a hol hiremet se hallod, az ország legtávolabb szélére, egy élő pokolmocsár partjára, egy háborgó vulkán oldalába, méreggőzök közé, vademberek közé.

– Ha az én uram ott lakik, ott van az én helyem.

– S ott el fogsz engemet feledni?

E szóra odarogyott Rozáli a királyné lábaihoz, s megragadva urnője kezét, azt csókjaival halmozá el, könyeivel áztatá meg. Szavakkal nem tudott felelni.