Part 19

– Kedves öcsém! Most eljutottunk arra a pontra, a melyről előre még csak egy irányban lehet haladni: egyenesen lefelé. Hét nap óta állunk ez örvény előtt veled együtt; hét nap óta kérdezi tőled millió és millió ajk, fenhangon és némán: elmerülünk-e? És te hét nap óta állhatatosan hallgatsz; választ nem adsz senkinek. Most én jöttem el, hogy szólásra birjalak. – Mindjárt az elején egy olyan kérdést intézek hozzád, a mire választ nem adnod lehetetlen. – «Van-e Isten?» – Az az «alma mater», a kinek a tejét te szivtad külhoni iskolákban, azt mondja, hogy «nincsen». A távcsövek nem találják az égben semmi nyomát az üdvözültek mennyországának, hanem találnak helyette egy lesujtó végtelenséget, melyet emberi elme föl nem foghat: ez az Isten. Nincs teremtő, csak természet; nincs feltámadás, csak anyag-átváltozás; nincsenek angyalok, csak erők; nincs lélek, csak elemek; nincs bűnbocsánat, csak elmulás; nincs jutalom, bünhődés, csak logika és vakeset; nincs Isten, csak világ van? Átkozottak a távcsövek és a retorták, ha ezt bebizonyíták. Mivel lett boldogabb az emberiség, hogy ezt megtudta? Mit adtak neki cserébe a hitért, a mit elvettek tőle? Az ember, a mint megtudta, hogy nincsen lelke, felszabadult, hogy állattá legyen. – De nem azért jöttem én hozzád, hogy a hit érdekében vitázzak veled, a philosophphal. – Ámbár utalhatnálak őseid történetére, kik nagy végzetüket az oltár zsámolyánál kezdték; e lépcsőn haladva, fokról-fokra királyi, császári trónokat raktak maguk alá s annyi koronát szereztek maguknak Isten kegyelméből, hogy azokkal mint egy bűvkörrel rakhatták magukat körül. Most már e bűvös váron nagy rések vannak ütve. Sok koronájából házadnak csak a czím maradt már, a vaskoronából csak a megváltót megsebző vasszeg a mienk: a «Reichsklenodiumokat» egy versenytárs őrzi. Hová jutottak a királyok, midőn a «Dei gratia»-t elhagyták czímeikből! – Az a rém, mely ledöntötte az oltárokat, utánuk döntötte a trónokat is. Nem földönfutóvá lett-e fél Európának minden fejedelme, a kiknek Ó-Anglia sem adhat többé menedéket; mert saját trónját is örök reszketésben tartja a mindent tagadó szörnyeteg s a nagy Németország császárjai csak rivalisaik örök fenyegetéseinek köszönhetik, hogy philosoph népök fel nem mond nekik, mint megunt cselédnek szokták s a Hohenzollereknek is van okuk rettegni a «Lehninenze Vaticinium» beteljesültétől. – S mi tartja fenn a te trónjaidat? Egyikről ott a bécsi várpalotában te magad mondád: valahányszor ráülök, azt hallom, hogyan őröl benne a szú! – A hitetlenség a te trónod férge! – A democrata Bécs, az atheista Bécs, a cosmopolita Bécs úgy tekint már csak várpalotádban, mint egy bérlakót; kijön nagy csoportban megnézni pompádat; de lelkesült szava nem kisér többé s midőn atyjáról van szó, te rólad, akkor anyját emlegeti, nagy Németországot. Ott már börzefejedelmek csinálják a históriát s tenkormányod nem a te szolgálatodban áll, hanem az «arany borju» szolgálatában. – Ez az egy nyugodt föld volt még lábad alatt: Magyarország, mely nem futhatott ki alólad, mert nincs neki hová. – Mely fentartja trónodat azért, hogy fentartsa önnön magát, – mely őrzi éltedet, mert félti saját életét. – Nem szeretetből vagyunk itten; én legalább nem. – Idegen rám nézve nyelvük, szokásaik, erkölcseik. – Nem akarom őket ismerni s mégis többet ismerek belőlük, mint a mennyi előnyükre válik. – De sziget ez az oczeánban! – S a barbárok közt királynak lenni jó. – Hétféle nyelvük nem engedi nekik, hogy a modern Bábelt fölépítsék. – Egymásra féltékenyek s azért szeretnek megvonulni a közös trón árnyékában. – S ezt önzésből teszik s helyesen. – Ha ez országnak királya nem volna, ennek a földén még buza sem teremne; letaposná azt minden évben a belvillongás s a versengő nagy hatalmak hadjáratai. – Egyedül a tekintély az, mely e darab földből országot, e népkeverékből nemzetet csinál: – a korona tekintélye, a nemesség tekintélye s az egyház tekintélye. – Hová lett a nemesség tekintélye egész Európában? – Hol vannak Spanyolország grandjai, hidalgói? Hol bujdosnak a franczia legitimisták? Hová lettek szétszórva Oroszország főnemesi családjai: a Repninek, Serbatowok, Dolgoruckiak, Galiczinok, Labanowok, Meszenszkoik, Kurakinok? Mivé lettek Németország ősnemesi családjai: az Isenburgok, Bösteinok, Usingenek, Salmkyburgok, kik uralkodói hatalommal birtak egykor? – A mindent egyenlősítő dögvész, a philosophia elvette lábaik alul a piedesztált s most mind egyformán – a sárban járnak. Még az idiosyncraticus Oláhország is levetkőztette nimbuszából a maga boérjait és massziljait s Olaszország nobilijeinek palotáiban a mostani pipistrellik ütöttek tanyát. – Csak Magyarországon van még az aristocratiának becsülete. – Itt minden ember aristocrata: még a paraszt is. – Mindenkinek van valakije, a kit lenézni valónak tart. – Dicséretes tan! – Száz évvel ezelőtt kezdték meg mindenféle Catilinai lények az aristocratia megdöntését. – Száz év alatt sem sikerült nekik, bár vagyonában, befolyásában eléggé megcsorbították. – Most az utolsó csapást mérték a fa gyökerére, az egyházat támadták meg. – Az egyház, a nemesség, a trón: ez a földi szentháromság, mely külön nem választható. – Most ennek a háromságnak a szétbontását kisérlik meg. – Kik? A királyok kocsija mellett szaladó «Krethi és Plethi!» – A magyar «szejm» (mert nem országgyülés az most, csak lengyel szejm) szorosabbra húzza «Szentpéter lánczait». – A magyar carbonarik utána éneklik az «Elloposkleros» gúnydalait. – A «Gephirismus», a szabad gúnyolódás minden piaczon felüti sátorát. – Semmi sem szent többé. – A «rex» csak «regulus» már. – A legnagyobb államokban az «autocratia» helyét elfoglalja a «pornokratia». – Megtámadják egyszerre a vagyont, hitet és jó erkölcsöt. Üldözet tárgyává, gúnynyilak czéltáblájává lesz az erény, a kegyeletes érzés. És kultuszszá fajul a hitetlenség és a mindent tagadás. – S most azt kivánják, hogy ezt a király névaláirásával szentesítse. – A király maga, kinek trónmennyezete az oltár zsámolyán nyugszik. – A király aláirása mindig nagy, ünnepélyes cselekedet volt. A hajdankorban, midőn a királyok sem irni, sem olvasni nem tudtak (oh! boldog időszak) az irástudó érsekek olvasták fel előttük az okiratokat, miket kezük keresztvonásával kellett szentesíteniök s a királyok érett megfontolás után vevék át a kezükbe adott iró nádat; a görög császár keresztvonása vörös tintával volt jegyezve, a frank uralkodóé zölddel, az angol királyé aranynyal és azok mind emlékezetes keresztvonások voltak. – De soha uralkozó nevezetesebb okmánynak nem irta alá nevét, mint a mely most előtted fekszik. És te már ismered annak tartalmát jobban, mint irástudatlan, de bölcs antisteseid.

– Mi lesz a következménye, ha e törvényt aláirod? Te nem tartozol a Bourbonokhoz, kik semmit sem tanultak s semmit nem feledtek. Mi mindent tanulunk s semmit nem feledünk. Előtted a holt példák és az élők: a mult és jelenkor története. Mi követte a szerzetek elleni erőszakos rendszabályokat? Néplázadás, koronahullás. A megtámadott jelszava: a czél szentesíti az eszközöket. Ravaillac tőrét ez avatta fel. Ez szövetkezett a forradalommal Spanyolországban, Olaszországban, ez ad vörös zászlókat a népnek királya ellen s aztán nyakára ül királya helyett. Ez rendszeresíté a két Sziczilia királyságában s az egyházi birodalomban a brigantaggiot; ez eleveníté fel Irlandban a «withe boys»-ok gyilkos szövetségét, Ó-Angliában a «Rebekka leányait», a nőruhába öltözött éjjeli lázadókat; ez rémíti fel Németországot a «Haberfeldtreiben» titokszerű néptörvényszékeivel; ez állítja hadirendbe Amerikában a «fénieket». – Mindezt megakarod-e honosítani Magyarországodban? Ez olyan ellenség, a kit megtámadhatsz, de le nem győzhetsz: ha földre verted, magad is a földön fekszel vele. Vagyonát el nem veheted, mert arra való a «mohatra», hogy álszerződés útján az eltiltott birtokos a törvény erőszakossága ellen furfang által védve legyen. Küzdeni fognak veled s csak te veled; mert te vagy a fő. Mindenütt előtted és hátad mögött fogod őket találni s minden balul fog kiütni, a mihez kezdesz. Békében elégedetlenné teszik népedet, háboruban árulóvá. És joguk van hozzá. Ők Istent védik és az igaz hitet – s Isten és a hit előbb való a királynál, hazánál, nemzetnél. – De nem csupán királyi fejed forog veszélyben, hanem az egész országtest, a melynek feje vagy. Mondjuk, hogy te felvilágosodott lélek vagy, te már csak a távcsöveknek hiszesz. Jól van. Tehát fordítsd el távcsövedet az égről és lásd meg magad körül a földet. Ha nem akarod ismerni az Istent, ismerd meg az embereket. Körül van véve polyglott országod természetes ellenségekkel. – Délről és keletről fenyeget a görög kereszt; északról a kereszt romjaival hadonázó nihil. Nevezd vakesetnek s ne lásd benne Isten kezét, csak a tényt lásd: hogy ez ár ellen csak két magas part védi tengerszinén alul fekvő monarchiádat. E két part egyike délről a katholikus Horvátország, északról a katholikus Lengyelország. Mind a két országot csak a katholikus hit tartja fenn, hogy meg ne düljön a tenger előtt. S a midőn te itt Magyarországon halálos harczot indítasz e hatalom végső tábora ellen, adja Isten, hogy e harcz a Te veszteddel végződjék, mert ha győzedelmeddel végződik, akkor nincs többé azon erő sehol, mely most még a lengyelekben és horvátokban trónodat őrző hős és hű népet tart fenn; akkor magad adtad ki őket a te ellenségeidnek s mikor megdöntöd a keresztet, ez a kereszt végig esik egész országodon.

A király elkomorultan csüggeszté le fejét és hallgatott. Nagynénje szavai erősen megrendíték lelkét. Hallgatott.

A főherczegnő felállt és megfogta a király kezét. Az forró volt és izzadt.

– Öcsém! A mit tenni fogsz, azt nemcsak magadért, de egész uralkodó családodért teszed. – Emlékezzél reá, midőn boldogult édes anyád Istenben elnyugodott; te még kiskorú voltál. Az ország rendjei azt ohajtották, hogy Henrik Zsigmond bátyád adassék melléd regensül – s már verve is voltak az arany és ezüst «bajoire»-ok bátyád és ten mellképeitekkel egymás mellett. Ekkor én voltam az, a ki a családtanácsban azt mondtam, hogy kezedbe kell adni az uralkodást s rávettem azt, hogy nagykoruvá nyilatkoztasson ki. – Azóta ismét megtörtént, hogy az osztrák felsőházban azon oknál fogva, hogy az év nagy részét Budapesten töltöd, az lett indítványozva, hogy a két ország jövőre altercativ uralkodás szerint kormányoztassék, vagy inkább, a hogy németül mondjuk: «Mutschirung» szerint. Ez annyit tesz, hogy egyik évben Henrik Zsigmond uralkodjék Magyarországban, te Ausztriában, másik évben megcserélve. Tudod jól, hogy ez indítvány a család főherczegeinek szavazatával bukott meg csak s az ellene szavazók sorát nagybátyád Henrik Zsigmond nyitotta meg. De ha ezt elfeledted volna, emlékezzél még rá, hogy a mult században a családtanács már egy királyát Magyarországnak le tudta trónjáról szállítani, a miért a henczegő söpredék irányában gyöngének mutatta magát! – És nehogy a királyhoz nem illő gondolatnak adj helyet szivedben, hogy hiszen korona nélkül is lehet boldog embernek lenni. Neked nem! Sőt hogy talán akkor, ha szivedet nem kell milliók közt felosztanod, könnyebben odaadhatod azt «egynek». Ne hidd. Te, ha király nem vagy, semmi sem vagy! Magánvagyonod: nincs; mert a mid van, az mind «regredient örökség» nem a te gyermekeidre száll, hanem arra, a ki uralkodik. Uralkodásod alatt vagyont nem szereztél; mert nyitott ládát tartottál minden koldus előtt és annyit sehol a kerek világon nem koldulnak, mint Magyarországon. Uradalmaid jövedelmére rá fizetsz. Egyszerű, apanageből élő ága fogsz lenni az uralkodó családnak. S mint ilyen, ne hidd, hogy betöltsed a lelkét egy nőnek, a ki ha a legszerencsétlenebb, de azért a legbüszkébb nő a világon; s elveszett koronájáért nem vesz kárpótlásul egy koronátlan királyt. – – Hallgatsz: nem felelsz. – Előttem is hallgatsz. – Hallgas tehát és légy egyedül. – De ha aláirod ama kárhozatos törvényt, akkor másnap reggel ne várd a matutina hangját: mert azon naptól kezdve Magyarországodban nem fog az igazhivőknek egy harangja is szólani! – Én – öcsém – e napot nem fogom bevárni Magyarországon. – Egyedül hagylak. – Ha van Isten, pedig van, szóljon hozzád és birjon megszólalásra; – de ne várd be, hogy meglátogasson!

A főherczegnő eltávozott. A király egyedül maradt.

Nagynénje beszéde mélyen meghatotta; de aztán nagyon megrontá e hatást az, a mit beszéde végén előhozott. Az a fenyegetés, hogy a király szegény fog lenni, ha trónját elhagyni kényszerűl; hogy nem lesz a Croesusok, a Nábobok egyike, kik összegyüjtött kincsekkel hagyták el birodalmukat, hogy idegen országok «első cavalierejei» legyenek. Ez a gondolat őt nem hogy lesujtotta volna, de inkább egyszerre aczéllá edzette lelkét; mint mikor az izzó vasat hideg vízbe vetik.

Még egy «adieut» sem mondott nagynénjének. Hallgatott.

A KIRÁLY TESZ.

Nehéz ködként ülte el a jövő feletti aggodalom a király lelkét. A ködből csak a távol csúcsok ragyogtak elő, miket jól lehetett látni; de hogy mi van alant? mely utak vezetnek hozzájuk? ez a földi homály titka.

Mit cselekedjék? – Ha szentesíti a törvényt, ellenségévé teszi azt a rejtelmes tábort, mely mint a fehér hangya, észrevétlen működéssel várat rak a maga fejedelmének s mint a fehér hangya, észrevétlen működéssel egész házakat elpusztít. Egy vitéz ősének hős vérével irott sorok beszélnek erről, kit e titokteljes hatalom az Inkák trónjára emelt egykor s midőn a fejedelem szabadulni akart tőle, akkor ugyanez a hatalom a vesztőhely fövenyére dobott. – És kit tesz szövetségesévé ugyanakkor, midőn ezeknek hadat üzen? – A democratiát, a liberalismust, mely magát az Istent sem ismeri el királynak, nem hogy a királyt Istennek. Ismer-e a democratia «jó királyokat»? Nem Saint Just mondata-e a jelszó: «Király volt! ez a bűne!?»

Ha pedig nem szentesíti a törvényt, akkor kezébe adta magát e sötét hatalomnak, mely szintén nem jó barátja, nem szövetségese; melynek törekvése felhasználni a király nevét önző czéljaira, hogy azt gyűlölje meg a nép, azt itélje el a történelem; melynek világos cselszövénye a királyt, a kinek szabad szellemében nem bizik, boldogtalanná tenni, mint embert; gátul állani szivének hajlamai elé; megakadályozni, hogy szerelmét emelje a trónra, kényszeríteni gyűlölettel kötött, áldástalan házasságra, családi trónkövetelők számító kárörömére.

Az egyik oldalon egyik ősének rémképe, ki saját akarata után ment és megcsalatva, elárulva, a vérmezőn lehelte ki ifju hősi lelkét; a másik oldalon egy másik ősének alakja, ki engedett magával mindent tenni és élte egyhangú napjait a reszkető vénségig, neveztetve felségnek és atyának, midőn egyik sem lehetett.

És nincs senki, a ki a királynak e lelki tusájában segélyére jöjjön; ki egy tanácsadó szóval a kettős mérleg egyik serpenyőjét lebillenésre birja. Olyan egyedül áll az egész világon!

Akármelyikre határozza el magát, abból lehet jó, lehet rosz. Mindkét vitázó félnek a priori egyenlően erős érvelései vannak. De az «élet» melyiknek fog igazat adni? Itt a göcs!

Ha csak saját magáról volna szó, meg tudna magának felelni. De itt országainak nyugalma függ a kérdésben s talán egy világrész sorsa!

Az egész világon nem volt senki, a kitől lelke erőt kérhessen kölcsön. – Magára volt hagyatva. – Tehát egyedül akart maradni.

Udvarnokainak megparancsolá, hogy ma egész estig ne bocsássanak hozzá senkit. Senki ne nyissa rá az ajtót. Még a családtagok közül sem akar elfogadni senkit. – Estére együttes kabinettanácsot hivatott össze, melyben a családtagok és a miniszterek veendenek részt, akkor tudatni fogja elhatározását.

És azután nyugtalanul, öneszméivel küzdve, járt alá s fel dolgozó szobájában.

Delet harangoztak. Megállt a harangszót hallgatni.

Tehát igazán ez volna az utolsó harangszó? Vagy még a vesperát és az «angelus»-t meg fogja hallani estére: csak a matutinát nem többé?

– Ki mer ilyenkor bejönni?

A főkomornyik alakja jelent meg görnyedezve az ajtóban.

– Mit háborgattok? Nem mondtam, hogy senkit se fogadok el!

– Ezt az egyet mégis el kell fogadnia felségednek.

– Kell!? kiálta fel indulatosan a király; kinek ezt a szót soha még nagynénje, még miniszterelnöke sem merte szemébe mondani s most és ily lélekállapotában egy cseléd meri ezt odadobni eléje vakmerően.

– Kell! Felséges úr! sietett a cseléd ismételni. Hermione Peleia Romanowna czárevna vár kihallgatásra.

E névre a király arczát egy pillanatra elhagyta a vér. Szive elkezdett sebesen dobogni. Tántorgott, szédült.

– Várj! inte a főkomornyiknak. Rendbe kellett szednie magát; hiszen minden tagja királyiatlanul reszketett. Erre ez egyre nem volt elkészülve. Valami sugalta neki, hogy ez az utolsó, legnehezebb próbatét, melyet szivére mértek. De ennek még nem várt vége lehet.

Lassankint visszatért arczára a pír. Azután nagyon is visszatért. A reszketést hőség váltotta fel. «Megálljatok! mondá magában, ti ide hoztátok őt elém! Ám lássátok, hogyan vihetitek el innen?»

– Vezesd a czárevnát és kisérőnőit az elfogadási terembe, parancsolá a király. Sietni fogok oda.

És azután nem várta vissza komornyikját, hogy átöltözzék. Más ruhát öltött. Nagynénje előtt csak úgy jelent meg, mint unokaöcs; de Hermione Peleia előtt császár-király akart lenni.

Mellékszobáin át sietett az elfogadási terembe.

Hermione Peleia nagyherczegasszony orvosnője és jogtudornője kiséretében várt ott. A Parabolana-hölgyek sárgafekete öltözete volt rajtuk.

Császár és király akart ő Hermione Peleia előtt lenni s midőn meglátta őt magához ily közel, gyermekké lett. Az a boldog idő jutott eszébe, mikor egymást legelőször látták, mint gyermekek: mikor szülőik örömkönyező szemei előtt gyűrűt váltottak. Az oly régen volt már!

De azért a király még sem állhatta meg, hogy elfeledve minden fejedelmi méltóságát, félig vágyó örömtől, félig daczos elhatározástól hajtva, oda ne siessen hozzá és kezét ne nyujtsa neki s midőn megkaphatta a viszonzó kezet, ott ne tartsa azt magánál s a leggyöngédebben ne szólítsa őt nevén:

– Hermione!

– Felséges úr!

– Mi egykor neveinken hivtuk egymást.

– Akkor neveink egyenlők voltak. Trónörökös volt mindkettőnk czíme. Ön most császár és király – én pedig Sacherij Hermione Peleia kisasszony vagyok.

– Oh! ne gúnyolódjál.

– Nem gúny ez, felség. Száraz való. Hivatalosan van ez tudtomra adva. Felséged törvényszékei mondták ezt ki itéletileg. Ime itt az itélet. Ez hozott ide engem.

Ezzel átnyujtá a czári herczegnő a magával hozott iratot a királynak.

– Ki merte ezt tenni? kiálta fel lángoló haraggal a király, midőn megpillantá a borítékra irott nevet.

– Tekintsen bele felséged és meg fogja érteni.

A király végigolvasta az iratot. Eleintén a bámulat és a boszuság tölté el lelkét; de egyszerre kezébe akadt a vörös fonál, mely e cselszövény gubanczát megoldja. Akkor aztán visszatért nyugalma.

– Nekem van tudomásom ez ügyről. Tatrangi Dávid menyasszonyát, Szentivánfai Rozálit a Sabina visszaköveteli magának.

– S erre joga van a szentesített alapszabályok és a gyámi hatalom erejénél fogva. A törvényszék kénytelen volt a Sabinának igazat adni.

– Ezt mondja a jogtudornőd?

– Ő itt van velem.

– Hm! Nem volt jogtudornőd a szent-marxi nőiskola növendéke?

– Igen, felség!

– Értem. És most ő adta neked azt a tanácsot, hogy hozzám jöjj. Mit kivánsz tőlem?

– Felség! Még nem alázott meg annyira a sors, hogy minden büszkeségről letegyek. Nem az bánt, hogy nekem, mint Sacherij kisasszonynak a helyhatóság utolsó bérszolgája előtt is kaput kell nyittatnom. Én tudom becsülni a polgárok közötti egyenlőséget. De a hol az egyenlőség fennáll, ott minden polgárnak a háza az ő vára; «my house is my castle!» S olyan törvény ott nincs, mely bárkinek is jogot adjon a «király nevével» más házába betörni. Ez országban szabad az. De viszont vannak kivételek, melyek jogot adnak egyes házak birtokosainak, hogy kapuikat minden világi hatóság elől bezárják. Ezek a kolostorok.

– Úgy-e? szóla közbe a király. Egyet villámlottak szemei. Jól találta ki sejtelme a talány nyitját.

– Én házamat nyomorultak ápoldájává avattam fel. Azok a nők, kik e házba belépnek, viselik a szentek glóriáját s a martyrok töviskoszorúját. Isten látja azt jól. De az emberek nem látják. A Parabolana-menhely csak magánápolda, nem fölszentelt zárda. Én tehát, hogy magamat és a velem együtt lakó tiszteletreméltó nőket minden jelen és jövendő zaklatástól megmentsem, folyamodtam a pápa ő szentségéhez, hogy a Parabolana-menhelyet avassa fel kolostorrá, s engemet erősítsen meg abban, mint fejedelemnőt. A pápai breve megjött, ime itt van. S én elhoztam azt felségedhez, hogy «placetum regium»-át kérjem hozzá. Remélem, felséged nem fogja rossz néven venni Sacherij Hermione kisasszonytól, ha mégis «fejedelemnő»-vé lenni vágyik.

Egészen belátott most már a király a cselszövénybe.

Nem Mazrur és társainak brutalis erőszakoskodása volt itt a mozderő. Az csak a gép volt.

Most aztán tudta már a király, hogy mit fog tenni, hogy mit kell tennie?

Számítottak az ő gyöngeségére. Azt vélték, hogy az északi Nihil országától annyira retteg, hogy nem meri megsérteni annak egyik közegét, hogy nem meri királyi vaskeztyűs kezével torkon ragadni Mazrur és társai czégének hydráját. Hanem hogy inkább engedi szerelmesét, saját eljegyzett mátkáját a világtól megválni s zárdafejedelemnővé lenni, hogy a szégyentől így oltalmazza meg.

Sokszor megesett az már, hogy egy szelid emberből hőst csináltak az által, hogy még jobban meg akarták alázni.

– Ha! Ez egy szótagú hang hagyta el a király ajkát. Lehetett az nevetés, vagy dacz, vagy önkérdezés hangja. Átvette Hermionetől a pápai brevét.

– Tehát te zárdafejedelemnő akarsz lenni, Hermione. Szólt a bizalmas nyájasságtól enyhített hangon. Lásd, én is zárdafejedelem vagyok itten: a «szegénység», «alázatosság» és «nőtlenség» hármas fogadalmával. Aláirásomat kivánod? Akkor meg kell látogatnod czellámat. Akarod-e? Hiszen mi szentek vagyunk mind a ketten, és mégis összekötve. «Matrimonium Sancti Josephi!» A két úrhölgy kövessen bennünket. Meglátogatod-e velem czellámat?

A király karját nyujtá Hermionénak, a czári herczegnő egy parancsoló pillantást vetett kisérőnői felé; azzal a király karjára támaszkodva, engedé magát annak dolgozószobájába vezettetni. A két udvarhölgy megállt a szoba nyitott ajtajában s hallhatott egy-egy szót, mit a király és a herczegnő egymással beszélt.

A király leülteté Hermionét az egyszerű karszékbe, mely iróasztala előtt volt.

– Nézd, ez itt az én oltárom, szólt, iróasztalára mutatva. Itt szoktam Istennel beszélni, országaim sorsáról, lelkem nehéz küzdelmeiről. Itt hullanak senkitől nem látott könyeim; itt álmodom ébren, senkitől nem sejtett örömeimről. Oh! az egész világon ez az egyedüli hely, a hol nyugton érzem magamat. Ez az én oltárom. És lásd: ennek «peristeriuma» is van. Benne áll a szent kép, melyhez lelkemet fölemelem, és a zsolozsmák, miket hozzá elsóhajtok. Akarod-e képet látni?

A király felnyitá iróasztala peristeriumszerű rejtekét, s kivette abból azt a könyvet, melynek legelső lapjára Hermione arczképe volt festve.

A herczegnő szemeit önkénytelen ellepte a köny, midőn arczképét megismeré.

Hermione bárhova nyitott a könyvben, nem talált abban mást, mint lángoló szerelmet; büszke, égben járó, napsugártiszta szerelmet; fájó, fejedelmi kinokkal teljes szerelmet; földet megingató, tengert felforgató, lánczra vert óriások szerelmét.

Egész fölháborodottan kelt föl az asztaltól és arcza lángolt; de abban a lángban éppen annyi volt a büszke harag, mint a szenvedélyes szerelem.

– Árpád! szólt, megragadva a király kezét, s először szólítá őt nevén, egész önfeledten; arra, hogy mi ily szavakat mondjunk és viszonozzunk egymásnak, kettőnk közül egyikünknek királynak kellene lenni.

– S nem vagyok-e én az?

– Nem!

Ez a szó oly hangosan volt mondva, hogy meghallhatták az ajtóban állók is és találgathaták belőle, vajjon miről beszélnek «ők»?