Part 1

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LII. KÖTET

A JÖVŐ SZÁZAD REGÉNYE. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A JÖVŐ SZÁZAD REGÉNYE

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

ELŐSZÓ.

Ez a mű nem tart igényt arra, hogy az úgynevezett «államregények» közé soroztassék, minő Morus Tamás hirhedett «Utopiá»-ja, mely nemes ábrándjaival az emberiség egyszerű mesterkéletlen tökélyét egy puszta szigeten kisérlé meg létrehozni; minő «Klimius Miklós földalatti útja», Holbergtől; minő Swift remekműve: «Gulliver utazásai», melyek satyrai alakban rajzolják az ismert államok travestált viszonyait, vagy minő Campanella «Civitas Solis»-a, – vagy Cabet «Voyage en Icarie»-ja, mely főleg párteszmék szolgálatára készült, – vagy Terasson «Sethos»-a, mely állítólag egyptomi hieroglyphok hagyományaiból compiláltatott, vagy Fenelon «Telamach»-ja, vagy az «Ophir» rejtélyes királyságának, «Scydromedia», «Dimocala», «Ajaója», «Nova Atlantis», «La Basiliade de Bilpai» országainak és szigeteinek tendentiósus, képzelmes és mesés leirásai, vagy az «Eldorado» satyrája, mely a többi ideális államregényeket jő gúnyolni.

Más regénynek a feladata, egy mesét, melyet csak a képzelet alkotott, úgy adni elő, hogy az olvasó azt higyje, hogy valóban megtörténhetett; ez a regény egy olyan koreseményt fog előadni, mely «még» nem történt meg, s küzdeni fog a nehéz feladattal, úgy rajzolni a tényeket és alakokat, a jővő korszak kül- és belvilágát, hogy az olvasó azt mondja rá: ez még megtörténhetik!

Nem lesznek ebben utópiai államok és icariai emberek; nem lesz ennek színhelye egy még föl nem fedezett sziget; mindenütt az ismert földön fog a történet végig lefolyni, s fejlődését veszi oly helyzetekből, melyek mai nap léteznek, oly eszmékből, melyek a világ alakítására ma is befolynak.

Segélyül hivtam az ismeretet, a hitet és a képzelmet.

Tanultam ismerni a történetileg értett külvilágot: az államok fejlődését, alakulását, feloszlásuknak és újjászületésüknek indokait, phasisait; tanultam csodálni és irigyelni a civilisatiót terjesztő nemzetóriásokat, s e bámulat közben a szeretet, a féltés, az életvágy ösztönző gerjedelmét éreztem saját kicsiny és hátramaradt nemzetem és hazám miatt.

Figyelemmel kisértem a nagy koreszméket, a mik a világnak új alakot adni törekszenek, azoknak hosszú küzdelmeit az ellenálló létezőkkel. Láttam az eszmék nyomain támadt titáni harczokat egész fegyverben álló milliók között: az emberi jogért Amerikában, – a lelki szabadságért s nemzeti egységért Itáliában, – a nemzeti feltámadásért Lengyelországban, – egy hitbabonáért Kelet-Indiában, – az európai súlyegyenért a Krimben, – egy büszkeségért Francziaországban s egy abstract állameszméért Ausztria és Poroszország között, s aztán egy társadalmi elvért Párisban. Ezek tengervért és milliárdokat elnyelő harczok voltak, s indító eszméik akár győzve, akár legyőzötten folyvást élnek.

S fel kell találnom e nagy küzdelmek között az emberi érdekek apróbb csoportulásainak külön küzdelmét is, mely sok apró érdek folytonosan forr, zsurlódik, izgalmát csak egy-egy nagy országos catastrophánál pihenteti el, vagy erejét éppen annál érvényesíti: a fajgyűlölet, a nemzetiségi ellenszenv és önfentartási törekvés; a politikai pártok kiegyenlíthetlen ellentétei, a nyilt parlamenti harczok, a hagyományok és az ujítás, az alattomos ligák; szent és nem szent, és csak azért nem szent, mert szent szövetségek, politikai, socialis, vallási alapokon; jezsuitismus, internationale, nihilismus, antisemitismus; a mohamedán fatalismus, mely mozdulatlanságával hat be az ujabb világtörténetbe s a nagy küzdelem közt ólálkodó egyes érdek, személyesítve a fejedelmi vágyak örököseiben: a királyálmoktól holdkóros családok, kalandorok, kik koronát vadásznak, s más vadászok, kik a koronás fők ellen csinálnak hajszát.

Ime az örök harcz elemei.

S ez örök harcz követelése az általános fegyverkezés. Az egész férfinem a suhanczkortól a vénségig fegyverbe állítva, s a fegyvernemek minduntalan változtatva, tökéletesítve, egymást új főlényekkel megelőzve, a hadászat mesterséggé, tudománynyá emelve.

A folytonos fegyverkezési verseny iszonyú pénztömegeket köt le: gépekben, mik hasznot nem hajtanak, építkezésekben, mik nem jövedelmeznek és embertömegekben, a mik nem dolgoznak. Az államok adósságai e miatt mesés nagyságra növekednek, s mentül nagyobbak ezek, annál súlyosabbak az adók, terhesebb a munkás, az iparos, a földbirtokos helyzete; míg a szédelgő vállalkozónak, a pénzhajhásznak annál több alkalom nyílik könnyen szerzett gazdagsághoz. Az örök harcz foly a tőke és a munka között.

S mentül könnyebben halmozódik a pénz a társadalom magaslatain, annál könnyebben omlik szét onnan a társadalom lapályaiba. A királyoknak, főpapoknak, minisztereknek, bankároknak, főuraknak, hadvezéreknek, népképviselőknek parasitjaik is vannak, nagyon sokan vannak: eladó emberek, patentált csalók, köztolvajok, zsoldosok, hizelkedők, naplopók, bérencz irók, kerítők, alkuszok, szállítók, sinecuristák, sáfárok, engedményesek, kortesek, és szomjas, éhes néptömegek. Az aranyfolyamot elnyeli a homok, s lesz belőle mocsár. S ha az aranyfolyamban elmerül a férfi-jellem, hát a nő hová legyen előtte? A Phæákok népe zsoldjába vesz mindent, s zsoldba ád mindent. A könnyen gazdagult élvhajhász szolgálatába áll a szerelem, a művészet, a zene, a szobrászat, festészet, az irodalom. Foly az örök harcz az erkölcsi életalap, s a társadalmi rothadás között.

S a mint lazul a családi élet, úgy szaporodik az ó-világ népessége, s mentül több az ember, annál kevesebb a kenyér. Lassankint kivágnak minden erdőt, felszántják a helyét, kiásnak minden völgyteknőt, kihordják belőle a kőszenet; a természet emlői pedig nem kifogyhatlanok, mint az ősmesék hírlelék: a kizsarolt földön egymást érik a rossz termést adó évek, az égalj maga is mostohára változik az erőszakos erdőpusztítások miatt, s a kőszén ára száz év alatt megnégyszereződik. Az ó-világ embere éhezik és fázik. Itt a harcz az ember és a föld között.

Ez pedig az elsőnek a vereségével végződik. A túlnépesült ó-világ kiömleszti szélein a tajtékot. S mindaz, a mit magából kivet, siet az új-világba. Ott még van tér elég. A jezsuita és a philosoph, a trónvesztettek pereputyja s a számüzőtt lázadók; a feltörekvő iparos és a szédelgő csaló, a szabadelvűség martyrjai és a charlatanok, a találmányok lángelméi és a hóbortok futó bolondjai, a német és orosz cosmopoliták s az apró népfajok elégületlenei ott találnak korlátlan szabad tért okos és bolond eszmék, üdvös és kárhozatos vállalatok megindítására. S az elemek túlszaporodása megváltoztatja Amerika mostani jellemét. A sok hazasíró eszme befolyást követel Európa ügyeibe. S ez Észak-Amerikának könnyű lesz. A közlekedés tökéletesülte közel viszi hozzá az ó-világot. Nagy hadsereget nem kell tartania, mert a fél világrészben, melyet elfoglal, sehol sincs szomszédja, ha Canadát és Mexicot is bekeblezte; pénzforrásai kifogyhatlanok, földje gazdag, bevételei kiadásait húszszorosan túlhágják s nincs kötelezve senki iránt az ó-világban se érdek, se barátság, se szövetség, se adósság, se elvrokonság, se hitközösség, se nemzeti rajongás, se mult, se jövendő által. Fel is használja azt a helyzetét s befolyásának egész világterhével rá fekszik Európára. Ime az örök harcz az ó- és új-világ között.

És most gondoljuk hozzá, hogy száz meg száz év mulva is lesznek emberek, – sokan lesznek, – kik hazájukat szeretik, kik az emberiség nagy bajait orvosolni törekszenek, – kik a néperkölcsöt nemesítik, – kik a felvilágosodást terjesztik, – kik a semmiből teremteni, az embererőt istenerővé emelni igyekeznek; – a «közügy» gárdája még mindig «légió!» de ezekkel szemben fog állani az a másik óriás, a kinek neve a «Nihil», a «Semmi», a ki nem hisz semmit, se Istent, se hazát, se nemzetet, se túlvilágot, se államot, se emberi törvényt, se családot, se becsületet, se költészetet; a ki megtagadja a multat, nem bánja a jövendőt, a kinek nincs más czélja, mint a mai nap, más ura, mint az «én», más törvénye, mint azt tenni, a mi neki jól esik.

Ime itt az örök harcz «Isten» és az «állat» között – mindkettő emberi alakban.

Nem így kell-e ennek következni száz év alatt?

Ez nem fantazia, ez nem proféczia, ez tudat! ez ismeret!

S nem önkényt jön-e e tudat nyomában az a hit, hogy ez nem folyhat örökké így?

Ezen hiten alapul az a mű, a mit irok. Regényem két részre van osztva, az egyiknek czíme az «örök harcz», míg az lehetetlenné válik; a másiknak czíme az «örök béke», midőn az kényszerüséggé lesz s megvalósul.

Igaz, hogy egy hypothesisre van építve az egész. Egy találmányra, mely a világot át fogja alakítani.

Tudom, hogy ezért azt fogják rám mondani, hogy «bolond» vagyok. Hanem hát igen jó társaságban leszek. Fultonra 1805-ben kimondta a párisi tudományos akadémia, hogy «bolond», mert azt állította, hogy gőzzel lehet hajókat hajtani. Greyre a vasutak eszméjeért 1815-ben az «Edinbourgh Rewiew» kimondta, hogy «bolond». S Stephensont a gőzmozdonyáért az angol parlament előkelő tagjai az őrültek házába akarták csukatni 1825-ben.

Én pedig hiszek annak a találmánynak létrejövetelében, a miért čarustól elkezdve Coxwellig és Lamountainig annyian keresték az ég rejtélyeinek megoldását, s jártak az égben, nem találva, a mit kerestek. Egyszer majd megtalálja valaki.

És az fogja a határát kiszabni az örök harcznak.

Az lefegyverzésre kényszerítendi az egymás kiirtására készen álló milliókat, ágyút, puskát visszaküld a kohóba, azokból dolgozó gépeket öntet; a lőport elemi csapások elfordítására használja, a katonát lovával együtt hazaküldi szántani.

Az a trónkövetelőkből csinál békés polgárokat.

Az megszünteti az őrült fajgyűlöletet s megismerteti a testvért az ellenségben. Az végét veti a diplomatiai fondorlatoknak.

Az feloldja a rabszolgákat s édessé teszi az önkéntes szolgálatot.

Az a dicsvágynak új tért nyit; az a felvilágosodást elterjeszti minden világrészbe, a vak hitet minden álapostolaival együtt legyőzi.

Az megszünteti az államadót, a vámokat, a monopoliumokat, és mégis gazdaggá, hatalmassá teszi a kormányokat.

Az helyes arányokat hoz be a kereskedelembe, pénzforgalomba, ész és tehetség szerint osztja fel a jövedelmet, kijelöli helyét a tudósnak, a költőnek, a művésznek és a napszámosnak, s elégültté teszi mindegyiket sorsával. Az megszünteti a szédelgést és a corruptiót.

Az szilárd alapra helyezi a társadalmi erkölcsöket s a családi életnek, a szerelemnek, az ideálnak oltárait újra fölszenteli.

Az megszünteti a halálbüntetést és a börtönt; s a civilizált társadalom ellenségei számára talál olyan büntetést, mely az egész emberiségre nézve áldás legyen, s amazokat megjavítsa.

Az helyreállítja az egyensulyt az ó- és új világ között.

Az győzelemre segíti az emberbarátokat s megadásra kényszeríti az emberiség ellenségeit, kik álarczot viselnek, vagy nem viselnek.

Az visszahozza a szibériai számüzötteket újra éledt hazájukba.

Az befolyást gyakorol az időjárásra és behatol a természet titkaiba.

Az enyhít uralkodó járványokat és az emberi életműszereket ősépségükhöz juttatja vissza.

Az kiszárítja a Ganges és La-Plata posványait, a cholera és sárgaláz két irtóztató fészkét, s megszabadít három világrészt pusztító dögvészeitől.

Az új anyaggal gazdagítja a technikát, melynek mindenki hasznát veszi, s mely becsesebb lesz az aranynál és olcsóbb a vasnál.

Az kiveszi a tengervízből a milliárd mázsányi ezüstöt s forgalomba bocsátja.

Az egyik földrész bőségét kicseréli a másikéval. Az kiirtja a pusztító fenevadakat őserdeik, pusztáik közepén.

Az civilizátiót visz a vad népek közé s világosságot gyújt a más színüek előtt, és minden embert emberré alakít.

Az a nagy pusztákat benépesíti. Folyamokat vezet a Saharán keresztül, s megtelepíti Afrika, Ausztrália belsejét, s az emberiség hajdani bölcsőjéből, mely most sivatag, újra paradicsomot alkot.

Az elveszi a tenger félelmességét, lehetetleníti a hajótörést, az utraküldött vagyon kárbavesztét.

Az megszünteti a fogadott nőtlenséget s visszaadja a papokat a családi életnek.

Az a nőnek becsült állást ad a társadalomban, az a gyermeket az állam kincsének tekinti s akként gondoskodik róla.

Az csak egy pártnak ad létet, melynek jelszava: «munkás hazaszeretet».

Az csak egy vallás számára épít templomot, melynek dogmája: «józan emberszeretet».

Az meghosszabbítja az embernek a napot s megrövidíti benne a munkát.

Az a becsületszót olyan erőssé teszi, mint a törvény s a lelkiismeretet teszi elsőfolyamodású biróvá.

Az megkönnyíti az utazást s megismerteti az egész földet az emberrel.

És segít feltalálni azt a földzugolyt is, a melyben a magyar nép ősei laknak, elzárva a külvilágtól s teremt belőlük számunkra új rokonnemzetet.

Ezek művem alkotó eszméi.

Ha a tudományom és képzelmem oly erős volna, mint a hitem!

Mert a hitem erős abban, hogy az emberiséget egy-egy nagy eszme viszi koronkint előbbre, s visszaesést nem enged.

A classikus kor a költészet által emelte fel az embert. A héber az erkölcsi törvénynyel ismerteté meg. A jézusi tan a szeretet vallásával váltotta meg. Még hátra van ránézve a legnagyobb tökély fokára emelő megdicsőités – ez az ismeret.

Az ismeretek diadala lesz az, midőn az a halandó, a ki azt mondja magáról: «én vagyok az Isten!» leveszi a koronáját azon halandó előtt, a ki azt mondja: «én vagyok az ember!»

És akkor úgy lehet – nincs a csillagrendszerben lehetetlenség, – hogy a világalkotó a tökéletesült emberiség számára még a földnek azt a hibáját is helyrehozza, mely legfőbb oka égalji s időjárási rendetlenségeinknek, a földtengely elhajlását pályájától.

Ezen fog végződni regényem.

_Jókai Mór._

ELSŐ RÉSZ. AZ ÖRÖK HARCZ.

EGY KIRÁLY, A KI MEGSZOLGÁLJA A KENYERÉT.

Százegy ágyúlövés a gellérthegyi fellegvárból jelenté Habsburgi Árpád legmagasabb névnapjának megvirradtát.

Habsburgi Árpád Magyarországnak ez idő szerint dicsőségesen uralkodó királya, nemkülönben a Magyarországgal szövetséges országoknak császárja, királya, nagyfejedelme, őrgrófja és a többi.

Huszonhét év előtt, – tehát 1925-ben – a római szent Curia által «honalapító» Árpád a szentek közé emelteték.

Oka volt a canonisatiónak azon körülmény, miszerint a legmagasabb királyi anya újszülött fiát egyenesen e névre óhajtá kereszteltetni, leghívebb népe iránti rokonszenvének tanujeléül.

De mindenek fölött erős védok volt Árpád canonisáltatására az a nevezetes történelmi adat, mely az első magyar fejedelem fehéregyházai sírjának fölfedeztetése alkalmával jött napfényre. Hogy a czölöpépítésű kriptában csakugyan a fejedelem volt eltemetve, harczi paripájával együtt, azt csalhatatlanul tanusítá az óriási csontváz mellett talált kard: mely görbe kard volt, arany rúnákkal végig beedzve, mikből a tudós nyelvészek a valódi ősmagyar irásjegyeket állapították meg, s a betükből az eltemetett vezér nevét hozták elő. A kard kasza alakja bizonyítá ázsiai eredetét. De legnevezetesebb volt a czölöpkriptában talált aranyláncz, mely épen a sisakos koponyát köríté, s melyhez egy hármas arany kereszt volt foglalva (a minőt manapság is használnak Déloroszországban a raskolnik sectáriusok). Ezzel be lett bizonyítva, hogy Árpád fejedelem már a honfoglaláskor, ha confirmálva nem volt is, de formaszerint keresztyénnek állítható: ami annak az okát is kideríti, hogy miért viselt a nyelvrokon kazár fejedelem Mén Marót ellen oly hosszan tartó hadjáratot, a ki ugyanis soknejű volt, tehát Mahomedhitű.

Ekként az archæologok segélyével ki lehetett eszközölni, hogy Árpád ősfejedelem a pogányok «napmezejéről» a szenteklakta paradicsom számára ezer év multán diadalmasan átköltöztessék: a mi országos ünnepélyek mellett ment végbe s alapul szolgált a rákövetkező szentté felavatásnak.

Canoni indoka volt e canonisatiónak az, hogy Árpád, ki egy egész népet kihozott a pogányságnak világrészéből, Ázsiából, s azt a keresztyénség keblébe átvezérelte, méltán sorozható a «hittérítők» legnagyobbjai közé, s miután ellene az «advocatus diaboli» sem tudá bebizonyítani, hogy vagy napimádó, vagy tűzimádó, vagy izmaëlita, vagy buddhista, avagy fetish-tisztelő lett volna: ellenben historiailag bebizonyítható, hogy egynejű, jámbor életű férfi volt, sőt a lerombolt római bálványok, melyeket az archæologiai társulat istentelen kegyelettel ismét muzeumba gyűjtet, tanuskodnak a felől, hogy Árpád a bálványimádókat buzgalommal üldözte, s miután a szentté emelendők négy fő virtusa: «bölcseség, igazság, vitézség és mértékletesség» kimutatható volt benne, de főleg oly szent ember tanutétele folytán, mint Julian Dominicanus barát, ki Árpád őseit a Volga mentén felkeresve a XIV-dik században, azoknál semmi nyomát a schismának fel nem találta: ennélfogva XI. Pius pápa egy saját maga és minden bibornokai által aláirott bullában kihirdeté, hogy «honalapító» Árpád a szentek közé emeltetik s nevének a keresztény gregorianus naptárban julius 15-én hely adatik s ezáltal Árpád ősapánk a «septem honores» kultusában részesült: 1) neve a catalogus sanctorumba tétetett, 2) litániába fölvétetett, 3) tiszteletére templom épittetett, 4) nevének ünnep szenteltetett, 5) bucsujárás napjává tétetett, 6) képe körfénynyel elláttatott, és 7) csontjai ereklyéknek nyilváníttattak.

Méltó oka volt a canonisatiónak pedig az, hogy a szomorú korszakban oly balcsillagzatok jártak Európa fölött, melyeknek befolyása alatt a még mindig rómainak nevezett, de Rómát elhagyni kényszerült egyházi fejedelmi curia koronás fejével együtt legbiztosabb menedékét találta a «négyfolyamú» országban, mely az által, hogy a pápa Pozsony városát választá lakhelyéül, elérte azon dicsőséget, melylyel Hunyady Mátyás király biztatá egykoron, hogy «czimerének kettős keresztjét meghármasodva» láthatá.

Tehát 1952-ik julius 15-kén százegy ágyúlövés hirdeté szent Árpád napjának megvirradtát.

Ő felségét már nem álmából ébreszték föl az ablakreszkettető üdvdördületek. Árpád király nem szokott reggeli öt óráig aludni. Hiszen csak az az idő az övé, a mikor az egész világ alszik: a hajnali órák; ő felsége már ekkorra mindennapi hideg vízben fürdésével elkészült, azontúl egy órai gyalogsétát végzett a várkertben egyedül, kiséret nélkül, s az első ágyúlövésnél már ismét hálószobája ablakában áll, melyről Pestre s a rákosi rónára látni.

Fejedelmi látvány!

A nap épen akkor bontakozik ki egy felhőcsoport közül, s éles fényküllőket lövell szét az aranyhomályos égen, s az aranyos alapra látszik rárajzolva a nagyszerű város kékes, árnyékos kőtömegeivel. Az óriás Duna partjain nagy messzeségben vonul le a pompás paloták sorozata; a hajdani füstokádó gyárak az ujpesti telepig vonultak hátra; a soroksári külvárosig hat álló hid igázza le a folyamóriást s a Rákoson, Czinkotán túl terjedő ligetek, erdők közül elszórt mulató lakok csúcsai villognak elő.

A feljövő nappal szemközt nézve az egész város egy tömeggé olvadva látszik, melyből csak a templomok, városháza, a parlament palotája s a basilika érczkékes domja magaslanak elő, az egész kép a városunkat jellemző, nem annyira egészséges, mint festői ködben látszik elmerülve.

(Még aztán valami másba is el van merülve a város minden palotáival és városház tornyaival együtt: az adósságaiba. – De ez már nem pittoreszk látvány.)

Csupán egy órási jel emelkedik ki magasan a ködökből, valamennyi toronynál magasabban: az új «münszter» tornya. A hajdani szinháztértől a bécsi-utczáig terjedő házcsoport helyén egy új székes egyház emelteték, góth stylben; huszonkét év alatt készült el; s létrejöttéhez ez idő alatt az összes magyarországi klérus összes jövedelmének egy tizedrészével járult. Ez a münszter is «Szent Árpád» nevet visel s a király keresztelésének napján tétetett le alapköve.

Ez az egy emelkedik ki az összes város mindennemü ködeiből.

A messze elterülő városon túl szabályos félkört alakítva látható kilencz váracs, csillagsáncz tömör védműve: Budapest ez idő szerint elsőrendű táborhely; a budai oldalon hat váracs védi, összesen tizenöt, miket körvasut foglal össze.

S a mint a százegyedik ágyúlövés elhangzik, a tizenöt váracsnak 11 és fél hüvelyk átmérőjü érczszörnyetegei még hat-hat lövést bömbölnek a városra s e légreszkettető hangverseny után egyszerre kétszáznegyven léggömb emelkedik ki a tizenöt csillagsáncz falai közül, mik ezer mérte (métre) hosszaságú köteleken tartva s egymáshoz fűzve, az új strategia vívmányát mutatják fel; a mikből az ostromló sereg fejére trinitrin, durranilin, dynamit, nitromannit és pyroxilin lövegeket lehet hajigálni, a nélkül, hogy az röppentyüivel a mennyei tűzaknákat elérhetné; legfőbb rendeltetésük levén pedig az ostromló léggömbök hasonértékű ellensulyozása.

S mind a kétszáznegyven hadi léggömb köröskörül fel van lobogózva ő felsége minden országainak színeit képviselő zászlókkal, míg a városházak s az óriási münszter tornyaiból egy-egy hosszú, földig lengő szőnyeg, veres-fehér-zöld-, lebben a reggeli szélben alá. Átveszik végre a lövöldözési hangversenyt a Dunán horgonyzó gőzösök, monitorok és hadi hajók, s arra, mintegy repülni induló erdő, zászlókat ölt minden árbocz, a dokkok, kikötők árboczfái; s egy villanyütésre legöngyölődik a Gellérthegy ormától a városház tornyáig kifeszített sodronyról a Duna fölött huszonhárom zászló, ő felsége valamennyi országainak czímereivel.

A nap egészen kilép a fellegek közül s akkor bearanyozza az egész látványt. A természet és az ember pompája együtt! A székesegyházak harangjai megkondulnak, mély zúgásaikkal felbátorítva a kisebb kaliberű harangokat is a közbeszólásra s az egész városban egy folytonos dobpörgés uralkodik a reggeli zsivajon, melynek zajában egy végeszakadatlan érczkigyó kezd alá tekergőzni a budai vároromról végig a középlánczhidon, az aldunasoron, tovább ki az erzsébetfalvi rakparton; a feje az érczkigyónak a roppant vasuti raktárak mögött tünik már el, s teste még tovább vonaglik, ragyogó aczéltüskéivel, még mindig huzódik alá a várkapuból. Ötven válogatott lövészezred és megannyi honvédzászlóalj, ez az érczkigyó.

Azonban ő felségének nem sok ideje van e látványon elmerengeni, mert ime jő már az a nevezetes férfiu, a ki minden királyoknak parancsol: a főkomornyik. Számára mindenkor nyitva minden ajtó.

Jön jelenteni ő felségének, hogy itt az idő az öltözködésre.

Ő felsége katonás rendhez van szokva, s belátja, hogy ennek meg kell történni.

Legelőször is rendelkezésre bocsátja magát a főudvari borbélynak, ki állát simára megborotválja; azután jön a főudvari fodrász, ő felsége gesztenyeszinbe játszó szőke hajzatát rendbe szedi és bajuszának magyaros jellemét fentartja. Következik a főudvari szabó, ki ő felsége számára elhozta a biborszínű új fejedelmi egyenruhát, melyet ő felsége a mai ünnepélyen viselendő lesz.

Ő felsége úgy találja a felpróbálás után, hogy az öltöny kissé nagyon bő.

A fő udvari komornyik megjegyzi erre, mély alázattal párosítva a hivatalos csalhatatlanság biztos tudatát, miszerint nem lesz az olyan bő, mihelyt alá jön az «ing».

Ő felsége kérdőleg tekint rá, hogy miféle ing?

A fő udvari komornyik előveszi a hóna alatt tartott skatulyát s abból kihúz egy rejtélyes öltönydarabot, a minek láttára ő felsége nagyot sohajt s lecsüggeszti a fejét.

– Hát megint?

Az az ing egy pánczéling.

Húsz rét tafota erősen össze-vissza varrva selyemmel képezi ezt a pánczélt. Feltalálója, ki ezt felajánlá, saját testén állta ki a próbát, puskagolyóval húsz lépésről, revolverrel közvetlen közelből engedve magára lövöldöztetni, a pánczélt nem birta a golyó átszakítani. E pánczél neve «gambisson».

– De hát minek ez? szólt ő felsége szomoruan.

A fő udvari komornyik oly mélyen húzta a fejét a vállai közé, a hogy csak ezt emberi csontalkat engedi; de kérlethetlen maradt.