Part 9

– Majd egyszer. Majd ha Thomár híres, hírneves férfi lesz; majd ha a félvilág fogja őt emlegetni, mint vitéz béget, s híre elhatol Himri gunyhóihoz is, akkor fog veled Thomár jönni az apához. Délczeg paripán fog ő ülni, mely aranyos csojtárt hány-vet homlokán, vagy kiséret jő háta mögött, erős vitézek dárdával, paizszsal, azok fognak kisérni egy aranyos függő hintót, melyet két öszvér visz a hátán és a hintóban fényes, deli hölgyalak ül; az emberek kiállnak mind a kapukba és kérdeni fogják: vajjon ki lehet e vitéz úr és ez úri asszonyság? A vén Kasi Mollah pedig ott fog ülni az ajtóban s meglátva e fényes urakat, meghajtja előttük magát és elmondja a szálemet; te akkor leugrasz lovadról, Milievát kiemeled a hintóból, s odajárultok eléje. Ő nem fog rátok ismerni; Milieva sokkal pirosabb, termete delibb, neked bizonyosan lesz már szakál és bajusz arczodon, s kétségtelenül egy vágás helye valami diadalmas csatából. Kasi Mollah be fog benneteket vezetni házába nagy tisztelettel, leültet, ti pedig hozattok ételt és italt szekereitekről s kényszerítitek, hogy veletek egyék és igyék, akkor azután szóba hozzátok, hogy nincsenek-e gyermekei? mire a köny ki fog esni szemeiből…

– Oh! sohajta a leány, elérzékenyülve.

– Nem, nem! még nem szabad magatokat megismertetni vele; a nagy öröm egyszerre megártana neki, megüthetné a guta. Te Milievácska csak hallgass, Thomár hadd beszéljen. Thomár el fogja mondani, hogy ő tud hírt Kasi Mollah elveszett gyermekeiről; lassankint bele hozza az öreget, végre aztán nyakába borultok, s elmondjátok neki: én vagyok a te fiad Thomár, a te leányod Milieva! Úgy-e milyen szép lesz az?

A két gyermek feje egészen elbódult e beszédektől. Egész a szomszéd faluig vígan követték a kalmárt. Ott kissé megállapodott Leonidász Argyrocantharidesz, egy kunyhóban letelepedtek falatozni; a kalmár egy kobakot vett elő, melyben édes erős bor volt, a két gyermek ivott belőle. A bor elvette, a mi szomorúság volt is még szívökben, azután ismét útra keltek, az öszvéreket hátra hagyták, kész fölnyergelt paripák vártak reájok a kunyhó előtt, azokra felültek és a míg az öszvéreket egyik úton hagyták tovaügetni, fogadott hajtsárok által terelve, maguk addig más útra tértek. Hogy örült a két gyermek a paripáknak!

A bey ezalatt csak várta gyermekeit vissza, s hogy délig meg nem jöttek, tudakozódni kezde utánuk. Szomszédjai, kik az erdőn jártak, tudatták vele, hogy látták őket a görög kalmárral menni, annak öszvérein ülve.

Kasi Mollah ordítani kezde e szóra, mint a vadállat.

– Ellopta gyermekeimet! hörgé kétségbeesve és azzal futott lováért, fegyvereiért, azt sem várta, míg társai lóra kaphatnak, csak úgy egyenkint száguldtak nyomába s egy sem birta utolérni.

Hanyatthomlok vágtatva elért a szomszéd faluig, de ott az öszvérek nyomán hamis útra tévedt s mikor azokat utolérte, akkor látta, hogy a kalmár gyermekeivel másfelé távozott.

Ismét a kétségbeesés dühével visszanyargalt. Estig le sem szállt társaival a lóról, este megitatták egy patakban lovaikat, azzal ismét tovább rohantak, az egész holdvilágos éjszakán át üldözék a görögöt, s a mint hajnaltájon háta mögé tekinte Argyrocantharidesz, nagy porfelleget láta az úton, mely sebesen közeledett feléje: fénylő dárdák hegyei villogtak ki belőle.

– No gyermekek, most itt halunk meg mindnyájan, mert itt jön apátok, s megöl mind a hármunkat. Hanem üssétek a lovat.

Azok rémülten veték magukat lovaik nyakára s azzal elkezdődött a kétségbeesett hajsza.

A cserkeszek megpillantva a kalmárt, vad ordítással veték magukat utána. Ennek jobb lovai voltak, de amazokéi jobban megszokták a hegyi utakat s gazdáik jobb lovasok.

A köztük levő távolság szemlátomást fogyni kezdett; a kalmár korbácscsal üté a lovakat, miken a gyermekek ültek. Azok hátra sem mertek tekinteni.

Atyjok kiáltozott rájok, hogy fordítsák el a ló zabláját, Thomár nevét kiáltá, mondva neki, hogy a kalmárt taszítsa le a nyergéből. A fiu hallá apja szavát, saját nevét, de azt hivé, hogy atyja őt fenyegeti s annál kétségbeesettebben szorítá a ló oldalát.

Egy meredek hegyi folyam vágta keresztül az utat előttük; ha a görögnek sikerül azon jókor átmehetni, hogy még csak két percznyi ideje maradjon a keskeny híd gerendáit az árokba alá forgatni, akkor mentve van, mert a két meredek part közti tér sokkal szélesebb, semhogy lóval át lehessen ugratni, sekélyesebb helyet pedig egy óra járásnyira nem találni.

Már szinte elérték a hidat, az üldöző cserkeszek alig voltak tőlük három puskalövésnyire, legelől valamennyi közt Kasi Mollah. Neki utól kell őket érni, mielőtt a görög a hidat letaszíthatná.

E pillanatban egyet botlott a paripa, melyen Milieva ült, s az egyszerre elbukott és térdben ketté törte a lábát.

– Hah! kiálta föl szilaj örömmel a bey. Egyik gyermekemet már visszanyertem!

De mint döbbent meg, midőn azt látta, miként Milieva, a helyett, hogy eléje futna, vagy elmaradna az útfélen, ijedten kiált testvéréhez, kezeit felé emelve, s Thomár nem hogy menekülni kivánna, hanem aláhajol a lóról s testvérét derékon ölelve, gyors karral maga elé emeli a nyeregbe, azzal egy vad tekintetet vet hátrafelé s nyargal tovább.

Kasi Mollah egyszerre visszarántotta futó lovát s megállt az úton, hagyta őket futni. Egy lépést sem üldözte tovább. Mire társai odaértek, a görög már túl volt a hídon s azt is láthaták, mint száll le Thomár segíteni a kalmárnak a híd letaszításában.

Kasi Mollah szemeiben két könycsepp égett. Valóban égtek a fájdalomtól.

És mégis, mégis… midőn ismét nyeregben ült a két gyermek, Milieva összetett kezeit nyujtá atyja felé, mintha igen-igen forrón könyörögne.

Ki érti ezt?

A jámbor görög nemsokára szerencsésen eljutott Smyrnába a gyermekekkel s megtaníttatván őket énekelni, lovagolni és szép ruhákban járni, nehány év mulva eladá őket a nagyúri szerálj számára tizezer aranyon.

A mit ő csak amúgy vaktában a gyermekek hitegetésére beszélt az úton, az később mind valóban beteljesült.

A midőn Mahmud oly csodálatos módon elveszté legkedvesebb háremhölgyét, akkor hozták a szeráljba Milievát. A leány volt ekkor mintegy tizennégy esztendős. A cserkesz leányok ilyenkor már egészen ki vannak fejlődve, s szépségük virágában állnak. Milieva a hárembe lépése napjától kezdve Mahmud kegyenczhölgye lőn.

Thomár az izoglánok közé sorozatott. Ezek a szerálj külső udvarában nevelt ifjak, kikből a szultán testőrsége alakul.

Ez évben állítá föl Mahmud az eskendzsik hadosztályát, a legifjabbakat kiválogatva a janicsárok közül, s rendes hadsereget idomítva belőlök. Thomár nemsokára egy szakasz vezényletét érdemelte ki magának és azután ment feljebb, mindig feljebb, míg oly magasra jutott, mint azt a kalmár hitegetve jósolá, s midőn elhozták az idők a napot, melyen Kasi Mollahnak újra meg kelle őt látni, már akkor ő Dervent Aga volt, a szultán főfőhivatalnokainak egyike, s az igazhivők tisztelettel említék az ő nevét. És Himri faluban is sokszor hangzott már e név, eleget hallá azt Kasi Mollah a «bég» mellékczímezettel, s Thomár is hallott eleget Himri faluról és Kasi Mollah nevéről, mert apját már akkor nevezték «mursid»-nak és a mursid nevezet siralmas emlékekkel birt Moszkauban és Pétervárott.

A BOSZUÁLLÓ.

Vajjon mit mível a vén Tepelenti Ali körülvett fészkében, Janina várában? Megnyugodott-e már azon végzetben, hogy el kell vesznie, vagy küzdeni akar a megszámlált napokért, a mik életéből hátra vannak? Tetszik-e neki ez a vérből csinált tenger, melyben a zivatar hányja, s melyből nem lát partot?

Még nem adta meg magát a sorsnak; hazája harczot izent ellene, a szultán aláirta halálitéletét, családja elhagyta és ellene fordult; de Ali nem engedé ketté törni kardját, hetvennyolcz esztendeig volt ellenségeinek ostora, hazája védelmezője, a szultán jobb keze, rokonai patriarchája; a hetvenkilenczedikben azt mondák neki a szultán és a rokonok: «halj meg, mert eleget éltél!» és ő felgyujtá hazáját, megingatá trónján a szultánt és kiirtá rokonait.

A görögök, kiknek egykor zsarnoka volt, most az ő szövetségesei lettek. Tepelenti tartá őket fegyverrel, pénzzel és ha kellett jó tanácscsal, rossz tanácscsal.

Három hadsereget tett már semmivé, mik ellene kiküldve voltak.

Ellensége Gaskho bey eredménytelenül veszté el seregét a zendülők elleni csatákban, még csak a várakat tartá birtokában Janina körül, Artát, Prevesát, Lepantót, Tripolizzát és La Gulliát. A hellenek mindennap ostromolták valamennyit. Egy napon elhiresztelé Ali, hogy Tripolizzában ötszáz előkelő görög van, kiket a törökök kezesül vivének magukkal. E hírre kétszerte nagyobb dühvel támadták meg az ostromlók a várat. Pedig azon ötszáz görögöt maga Ali gyűjté össze, mikor még Tripolizza birtokában volt, s jól el voltak azok téve már mind; mikor kénytelen volt a várat elhagyni, egy ó kútba hányatta a görögöket s kövekkel jól lenyomtatá, s pázsittal befedeté a helyet. Ő maga cselekedte azt.

A düh túlnyomó harcza alatt kifáradva, harmadnapra megadák magukat a törökök Kleonnak, ki az ostromot vezette; csupán szabad elmenetelt kértek, az meg is lőn nekik igérve.

A mint azonban a vár átadatott a görögöknek, első kérdésük az volt: hol vannak testvéreink, hol vannak a kezesek? A törökök bámultak, nem tudtak a kérdésre felelni, ők kezesül nem tartottak senkit.

Ekkor egy szulióta harczos fölfedezé az ó kutat, melynek körzete be volt rakva pázsittal, s minő látvány tünt szemökbe, midőn azt felbonták!

A bosszú vérszomjas dühével rohantak ekkor a lefegyverzett várőrségre s felkonczolták azt az utolsó emberig, nem hagytak egy élő asszonyt, egy gyermeket abban a várban, mind a bástyákról hányták le őket fejetlenül.

Ali basa pedig nevetett Janina várában.

Ő maga több törököt elfogyasztott, mint az egész görög harcz.

Midőn Lepantót elfoglalta Ypsilanti Demeter, a várőrség szabad elbocsátására adta fel a fellegvárat; Demeter maga irta alá a szerződést.

S midőn kijöttek a várból a törökök, Ali basa szuliótái rájok rohantak s levágták őket mind.

Ypsilanti haraggal veti magát közbe, mutatva a szerződést, melyben a törökök éltét biztosítá.

Kleon fölnevetett rá. Alitól tanulta e rút, gúnyos nevetést.

– Hiszen te nem is bántod őket, mi öljük meg, kik nem irtuk alá a szerződést.

Ypsilanti undorral fordult el a mészárlástól, s rögtön hajóra ültetve seregeit, visszahajózott Chioszba.

Ah, a görögök már ekkor sokat tanultak Alitól.

Jaj volt azon müzülmánnak, ki élve kezökbe került, ki nem tudott vitézebb és ravaszabb lenni mint ők. Az előrehaladó Omer Vrione az egész úton a merre járt, az útfélen felállított karók között haladt el, miken borzasztóan kivégzett törökök csontjai fehérlettek, néhol változatosság kedvéért egy-egy keresztfával felváltva, melyen kínhalállal kimult zsidók tetemei rémlettek, kezeiknél fogva faékekkel fölszegezve, s félig megnyúzva és félig megsütve.

Ah valóban, a marathoni hősök utódai nagyon messze elértek ős apáiktól, s igen jól mondá az ismeretes török hadvezér, hogy rossz katona az, ki ráér a csatában megölt ellenség fejét levágni.

Omer Vrione Pulónál találkozott Odysszeüsz hadaival. Egykor ő volt Ali basa legjobb hadvezéreinek egyike; Ali nevelte őt pásztorfiuból hadvezérré, Ali tanítá őt meg fegyvert viselni, s most ez is ellene fordult.

A szultán szép hadsereget bízott rá, melylyel Gaskho beyt segítve, Alit várába zárni segítsen: nyolczezer ázsiai gyalogvitéz, kétezer szipahi, nyolcz ágyúval. A szipahi vezére volt Zaid, Kasztoria bégje, Ali legkedvesebb unokája, kit húsz év előtt annyit ringatott térdein s maga elé ültetve a nyeregbe kis gyermekkorában, úgy tanítá lovagolni.

Zaid maga kérte a kegyet, hogy nagyapja ellen vezethesse a lovashadat. Otthon megigéré anyjának, hogy szakállánál fogva hozandja el a vén bűnös fejét.

Tulajdon unokája!

Pulóig jött Omer Vrione, ott a hegyekről aláereszkedve, megpillantá Odysszeüsz seregeit, a mint a fehér zászlók sorba voltak tűzve a halmokon, s pihenni sem engedve hadait, rögtön megfuvatá a harczi kürtöket s teljes erejével megtámadá a görögöket.

Egy órai harcz után, melyben férfi férfi ellen küzdött, ki voltak vetve a görögök sánczaikból s elkezdtek lassan a völgybe aláhúzódni.

A timarioták hátramaradtak s Zaid elkezdé a hátrálókat üldözni szipahijai élén. Odysszeüsz lépésenkint vonult vissza mindaddig, míg Puló alá ért s ott megállt utczai harczra. Már ekkor lobogója nem fehér volt, hanem veres; annyi jó vitéz vére fecskendezett föl rá, ki védelmében elesett.

Most egyszerre megzendül a Pindus felőli hegyek között a viharos marseillaise danája, melyre a görög harczi dalok voltak alkalmazva, és sebesen, mint a záportól áradt hegyi folyam, rohannak alá a szulióták a törökökre, élükön Kleon és Artemisz.

Omer Vrione két tűz közé volt szorítva; késő volt visszavonulni, késő megváltoztatni a csatarendet, az ágyúk nem használtak semmit, a lovasság nem mozdulhatott s a gyalog ezredek csapatonkint vágattak el egymástól a nélkül, hogy egyik a másiknak segítségére mehetne.

A vezér látta, hogy nem mentheti meg seregét, legalább nem akarta, hogy maga megmeneküljön; odaveté magát, hol legdühödtebben folyt a harcz.

Vad, kérlelhetlen viadal folyt az összekeveredett ellenek közt, a porfellegben, a vérpatakban egyszerre egy magas, sötét arczú ifjuval találkozik össze Omer Vrione. Megismeré: Kleon volt az. Már egyszer álltak szemközt, ezelőtt három esztendővel, midőn Ali küldé Omer Vrionét a szuliótákat megfenyíteni, akkor Kleon futott ő előtte. Akkor ő kiálta a futó után: «Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek».

S most Kleonnak eszébe jutott a szó és most ő mondá a basának szemébe: «Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek!»

És Omer Vrione ott elesett a viadalban s a szulióta vágta le az ő fejét.

Milyen satyrairó a sors.

Omer Vrione elestével el volt döntve a harcz sorsa: a török hadból menekült, ki merre látott, cserben hagyván minden ágyút, minden zászlót, minden vezért. A lovasságnak nem volt merre kivághatni magát, egy része elhullt, megadta magát.

Zaid a végveszély perczében letépte turbánjáról a kócsagot és elhajítá, kaftánját elcserélé hirtelen a szolgájával, hogy rá ne ismerjenek, s odaállt a közvitézek sorába. Jobb lett volna otthon maradnod gyermek, mint a vén oroszlán, mint az öreg apa vadászatára jönnöd.

A szulióták körülfogták Zaid csapatját.

– Le a lovakról! hangzott Kleon éles szava.

A szipahik csúfosan leszálltak lovaikról.

– Melyik a ti vezértek, Zaid? kérdé Kleon előlépve. Kardja hegyéről csepegett alá a vér.

– Én vagyok az, mondá a szolga, ki Zaiddal öltönyt cserélt, s oda állt Kleon elé.

– Hajolj meg előttem, rab! kiáltá Kleon lábával dobbantva.

A szolga meghajtá fejét a győztes előtt és azután nem is emelte azt fel többé, mert Kleon leüté fejét véres kardjával s azután felszúrva azt kardja hegyére, fölemelé magasra, vérittas társainak kiáltva:

– Ime itt a másik vezér, Zaid, ki minket meghódítni jött. Halleluja!

A győztes sereg után kiáltá:

– Alleluja, alleluja!

És azután feltűzték a két vezér fejét a két kopja hegyére s úgy vitték végig Puló utczáin, a háztetőkre csoportosult nők és gyermekek előtt, kiáltozva:

– Győztünk! győztünk! Ezek az ellenség vezéreinek fejei, az egyik Omer Vrione, a másik Zaid bég. Kyrie eleison!

Kinek volt sápadtabb az arcza, mint Zaidnak, midőn nevét hallá kiáltani s látta, mint csúfolják meg azt a levágott fejet?

A szulióták visszatértek Janina alá foglyaikkal és győzelmi jeleikkel. Tepelenti meghallva, hogy Zaidot levágták, lemene hozzájok a táborba és kérte, hogy adják ki neki a levágott főt.

Kleon sátora elé volt az leszúrva. Nem akarta e diadaljelt átengedni, még egy ideig ragyogni akart vele seregei előtt.

Ali készen volt a jó tanácscsal.

– Vágasd le egy másik fogoly fejét s tüzesd azt helyébe, senki se fogja azt észrevenni.

Kleon helyeslé a tanácsot s tüstént kiküldé darabontjait, hogy hozzák be Alinak a kitűzött főt.

Ali megcsóválta fejét, a mint meglátta azt, s ujját feddőleg emelve Kleonra, mondá:

– Fiatal vagy te még arra, hogy Tepelentit megcsald, fiam. Tanácsomat káromra akarod használni s nekem adsz Zaidé helyett más fejet.

Kleon felpattant helyéről.

– E fő nem volna Zaidé?

– Bizonyára nem az övé. Elhiheted, hogy én jól ismerem az ifjút, én neveltem gyermekkorától, térdeimen tanítám lovagolni s a kardot én adtam először kezébe.

– Hisz énnekem maga mondá az, szólt Kleon a főre mutatva, hogy ő Zaid, s vezéri köntöse volt.

– Rabszolga ez, szólt Tepelenti közelebbről megtekintve a főt; láthatod: fülei ki vannak hasítva, hogy függőt ne viselhessen bennök, a mi csak uraknak szabad.

– Úgy Zaid megszabadult.

– Úgy Zaid itt lesz a foglyok között, monda Tepelenti, én meg fogom őt ismerni ezer közül. Legkedvesebb unokám volt. Képe most is szívembe van vésve.

Azzal kimentek a foglyok közé. Alig tekinte végig rajtok Tepelenti, odamutatott ujjával.

– Amott van ő. Nem látod mennyivel halványabb arcza, mint a többié?

Kleon bőszülten rántá ki handzsárját s a megmutatott alakra akart rohanni. Ali megragadá kezét.

– Mit akarsz? Csak nem akarod meggyilkolni unokámat saját szemeim előtt?

– Te csak fejét kérted. Az legyen tiéd.

– De most életét kérem, Kleon; legkedvesebb unokám Zaid, én neveltem, én szeretem, jobban mint tulajdon édes anyja, jobban mint valamennyi gyermekemet. Látod, én megosztom veled minden zsákmányomat, s tőled csak azt kérem, a mi az enyim, a mi az én testemből való test.

A szerencsétlen ifju e szavakat hallva, oda rohant Ali lábaihoz s térdeit átölelte és kezeit összecsókolá, sírva és könyörögve, hogy szabadítsa meg őt, jó, engedelmes fia lesz ezután.

– Látod, mennyire szeret engem ő is, szólt Ali könybe lábadó szemekkel tekintve Zaidra s hosszú ősz szakálával betakará a hozzá menekültet. – Ugy-e Zaid, jó most az ősz szakál árnyéka alatt rejtőznöd, melynél fogva Ali fejét anyádnak akartad elvinni?

Kleon megvető gúnynyal tekinte Ali basára. Ali tehát gyönge ember; Alinak fáj a szíve, ha rokonait megölik. Ez kegyetlen elégtétel volt a görögnek. Kínozni akará a basát.

– Ha nem akarod Zaidot halva látni, eredj innen, élve nem kapod meg őt.

– Mit? kiáltá föl Tepelenti, s fölegyenesedve, kirántá kardját. Azért, hogy szakálam hosszú, azt hiszed-e, hogy rá gázolhatsz? Én véremmel fogom megvédeni véremet s elveszek inkább magam, de őt megölni nem hagyom. Lássuk, őrült fiu, van-e kedved levágni saját jobb kezedet?

Kleon meg volt lepetve; nem tudta mit tegyen? Hatalmában állt volna Alit megöletni, de az nagyobb diadal lett volna Stambulban minden eddigi harcznál.

E pillanatban hírnök érkezék Odysszeüsztől, ki azon parancsot hozta Kleon számára, miszerint a pulói csatában elfogott török tiszteket küldje el Prevesába, hogy azokkal a Moldvában elfogott szent sereg ifjait kiválthassák.

Kleont sértette az egyenes parancs. Ő épen olyan jó vezérnek tartotta magát, mint Odysszeüsz, vagy Ypsilanti, s nem tartozott tőlük rendeleteket elfogadni.

Szemeit a hírnökről Tepelentihez fordítva, válaszolt amannak:

– Mondd meg Odysszeüsznek, hogy én és katonáim az ellenség tisztjeit még a csatában le szoktuk ölni, csupán egy maradt meg közülök álruhába öltözve, az pedig Tepelenti unokája, ki őt megismerve, visszaköveteli tőlem s egy órával ezelőtt meg is alkuvánk egymással százezer piaszterben. Nemde így van Tepelenti?

– Valóban úgy van, szólt Ali. A százezer piaszter egy úra múlva kezedben van.

Zaid örömsikoltással csókolá össze nagyapja köntösének szegélyét, Kleon kezet adott az alkura; egy óra múlva megérkezett kis hordókba téve a pénz, fonttal kimérték a vezér előtt; Ali pedig balfelől karjára fűzve unokáját, saját kaftánját adá reá, úgy vezette fel Janina várába.

Kleon büszkén tekinte utána. A vén ember mégis gyönge ember; hogy könyörgött, hogy könyezett, hogy fizetett azért a fiuért, ki legkedvesebb unokája volt.

Egy óra mulva dobpörgés hallatszott Janina bástyáin, s a mint a görögök odanéztek, a vesztő karót látták felállítva. Négy fekete hóhér hozta Zaidot hátrakötött kezekkel, ugyanazon kaftán volt rajta, melyet Ali adott reá. Maga Ali pedig fekete lovon ült, úgy jött egész a vesztő karóig. Egyet intett, a hóhérok felkapták Zaidot a légbe, s egy percz múlva Tepelenti legkedvesebb unokája, kit annyiszor ringatott térdein, a legkínosabb halállal volt kivégezve.

Ali hidegvérrel nézte halálát; midőn megtörtént, erős, reszketéstelen hangon kiáltá alá a bástyáról:

– Így vesszenek el Tepelenti rokonai mind, kik ellene kardot vontak; nincsen számukra irgalom!

Kleon a vért fagyni érzé szívében. Ah, sokat kell még neki tanulni a haldoklók jajkiáltásaiból, a míg Alit utoléri, azt az embert, a ki sír, könyörög és fizet, hogy legkedvesebb unokáját megmentse csupán azért, hogy ő ölethesse meg azt kínos halállal![8]

Csak két fia élt még Alinak oly nagy családjából: Szolimán és Muhtár. Ők voltak a legelsők, kik apjukat elárulták, az ő árulásuk ejtett rajta legégetőbb sebet. Egy évig viselé e sebet szívében Ali. Ez idő alatt nem volt szabad előtte fiai nevét említeni senkinek; mindent, mindent mi rájuk emlékezteté, elpusztított a várból; ha valaki megunta életét, csak Muhtár nevét kellett Ali előtt kimondani s megérte halálát.

A két elpártolt fiu pedig ez alatt nagy inségben élt Drinápolyban, mert a szultán megfizeté ugyan az árulókat, de szövetkezni nem szokott velök. Az első összeg, mit apjuk vérdíjában kaptak, nagy hamar elkölt víg lakomákra, lovakra, szép rabnőkre, ékszerekre; mikor az elfogyott, nem következett utána másik. A szultán kincstára különb és fontosabb személyek által lőn igénybe véve. Tepelenti erős ellenállása, a számtalan veszteség, mit fegyverei a szultán seregén ejtettek, feledségbe temeték fiai jó szolgálatát, kik az által, hogy apjukat elárulák, épen semmit sem használtak a szultánnak; meg is bánták elégszer ez elhamarkodott lépést, midőn a hír Ali győzelmeiről hozzájuk is eljutott s midőn a szükség napjai elkezdtek rájuk nehezülni, midőn elfogyott a pénz és a bor, midőn egyenkint eladogatták lovaikat, ékszereiket, utoljára a szép rabnőket is, nem várhatva másunnan segélyt, mint a csodatevő tündérektől, mint az ezeregyéjszakai herczegek.

És lám, a keleti vidám tájakon a tündérek és csodák még most is itthon vannak.

Mikor már épen az utolsó szolgáló árát költötték a bégek, akkor jött rájuk a kincs, özönnel, halommal, a hogy csak a régi mesékben hallani, mikről tudja az ember, hogy soha sem történtek meg.

Egy napon tudniillik, midőn Ali basa Janina bástyáin sétálna alá és fel, az udvarban levő kert ágyai között egy kertészt pillanta meg, ki épen tulipánokat ültetett.

Tepelenti az utolsó szolgát is jól ismeré várában, nemcsak névszerint, de még azt is tudta: kiben mi lakik?

Ezen kertészszolga neve volt Dirhám, még pedig azért nevezték így el, mivel sok év előtt mint beteg gyermeket vásárolta őt meg Muhtár bég egy rabszolgakereskedőtől egy dirhámon s nem restelt vele vesződni, kigyógyíttatta, felnevelte, minden jóval ellátta; Dirhám e szerint valahányszor nevét hallá említtetni, mindig eszébe juthatott, hogy milyen keveset ért ő akkor, midőn Muhtár bég magához váltotta, s a hány dirhámmal többet ér most, azt mind neki köszönheti.

Ali basa elnézte sokáig a bástyáról, hogy ülteti az ember a tulipánokat; némelyiket gondosan benyomogatja, porhanyó földdel behinti, csíráiknak helyet csinál, s megöntözi permeteg vízzel, másokat pedig csak ledugdos a földbe, betakarja nagy könnyedén, s nem nézi, hogy sokat önt-e rá, vagy keveset?

Ali megjegyzé magának azon hagymákat, miket Dirhám nagyobb gonddal ültetett el, azután leszállt hozzá s beszédet kezdett vele.

– Mi neveik vannak e tulipánoknak?

Dirhám elszámlálta neki azokat: King Georges, Trafalgar, Gruithuysen admirál, Belle alliance stb. stb.

Azonközben egyet-kettőt mindig átugrott, miknek neveit nem mondá meg és épen azok voltak a legnagyobb gonddal takargatottak.

– Hát ezeknek neveit nem tudod? kérdé Ali.

– Elvesztém jegyzékeiket uram s a sok név között elfeledtem.

– Látod, és én tudom e virágok neveit; ez itt Szolimán, amaz ott Muhtár bég.

Dirhám arczra veté magát a basa előtt. Ali jól sejtett; Dirhám most is emlékezett a két fiura, mint a hogy emlékezik a jó eb gazdájára, s visszagondol reá.