Part 8

A seik arczán bosszús ingerültség kezde mutatkozni. Azt jól tudá, hogy a kalmár most neki sophismát mondott, de egyszerű eszével nem birta felfogni az álokoskodást. Pedig világos, hogy abban nagy különbség van, ha medvebőrös cserkesz veszi-e meg az eladó leányt tizenkét tehénen, vagy a rumeliai helytartó bég ezer aranyon? De mégis a medvebőrös részén van az előny.

A görög azonban figyelmes szemmel látszott tanulmányozni a cserkesz arczvonalmait, szavainak hatását leste azokon, mint a kisérlettevő orvos, ki gyógyszereit próbálgatja in anima vili.

– Pedig tudom, hogy el fogod őket adni, Kasi Mollah, folytatá újra megtöltve csibukját, bizonyosan más kalmárnak igérted már. No, no, te hamis ember. Derbendi meg bagdadi kalmárok bizonyosan többet igértek értök; azok tehetik, mert ők kereskedést űznek vele. A csalárd örmények! Megveszik a gyermekeket potom árért s eladják már nyolcz-kilencz éves korukban a basáknak, hogy húsz évnél többet egy sem ér meg, addig ki mellkórban, ki ideglázban elvész. Ezt én nem cselekszem. Én becsületes ember vagyok, ki csak a szeretet munkáit végzi és mindenek fölött igazságos. Elég legyen azt mondanom, hogy ott születtem, a hol Aristides lakott. Számtalan ősöm volt az aræopagusban és egy anyai nagybátyám archon volt. Azért ne képzeld, hogy én minden bolond ember kedveért megteszem azt, a mit te érted. Én csak választott jó barátaimmal teszek szívességet, előttem szentek a barátság kötelékei. Castor és Pollux, Theseus és Pyrithous elég magasztos példákat szolgáltatnak elém a barátság hatalmas ereje felől. A hol csak én megfordultam, engemet mindenütt áldottak, csak hogy a lábaimat nem csókolták. Egy georgiai földmíves leánya, kit apja rám bízott, most az egyiptomi helytartó feleségének első szolgálója. Nagy dicsőség az, hallod! Egy szegény kecskepásztor fia, kit a piszokból vettem ki, most a szaloniki basa első pipatöltője. Magas hivatal az, hallod. A mi volt Jupiternek Ganymedes ama klasszikus időszakban… hajh! A köny kiesik szememből e szóra. Oh Hellasz!

A cserkesz engedte jó barátját sírni s elégnek találta annyit felelni rá, hogy sötét lombos szemöldeit a lehető legmélyebben lehúzta szemeire, azután vett egy kalapácsot s a készített ostor nyelét körülkopogtatta nagy haraggal, beleverve sodronyt és rézpitykéket.

– Kasi Mollah, eddig csak tréfáltam, de már most komolyan beszélek, kezdé Leonidász Argyrocantharides egy hanggal magasabban a szót, hogy a kalapácsolástól is lehessen hallani. Gyermekeid sorsáról komolyan kellene gondolkoznod. Én jó barátod vagyok, régi ismerősöd, én javadat akarom. Úgy szeretem gyermekeidet, mintha tulajdon gyermekeim volnának, a köny kiesik szememből, mikor elválok tőlök. Mi lesz belőlök, ha felnőnek? Jól van, no. Tudom, hogy a míg te élsz, jó dolguk van, de hát azután? Te meghalhatsz ma, vagy holnap, ki tudja? Az Isten keze mindnyájunkkal szabad. Mondok egyet, nem tréfa, nem az ujjamból szoptam. Én bizonyosan tudom, hogy Topál basának tudtára esett már, miszerint te neked két szép gyermeked van, valami gaz erzerumi kereskedők árulták el előtte, kik itt valamit vásároltak nálad s ő már felpénzt is adott rá nekik, hogy gyermekeidet számára elhozzák. Pedig az egy piszkos, durva, bélpoklos ember, a kinek félelmes dolog még a lába nyomába is lépni; fertelmes, rút ember és kegyetlen. Ezt én bizonyosan tudom. És ama kalmárok elfogadták az alkut és nyakukra fogadták, hogy esztendő alatt elviszik neki gyermekeidet. Mit mondasz? Azt mondod, hogy le fogod őket hajigálni innen a mélységbe? Nem olyan bolondok ám azok, mint én vagyok. Nem úgy tesznek azok, hogy ide jőjenek hozzád barátságos ajánlattal, mint én, hanem rálesnek gyermekeidre, mikor azok az erdőre járnak s mikor senki észre sem veszi, felkapják a ló hátára s elvágtatnak velök; azt sem tudod meg, melyik ég sarka alatt keresd? Vagy pedig, mikor az úton mégy velök magad, cselt vetnek, magadat főbe lőnek szépen s gyermekeidet elhurczolják. No hát. Jó mulatság lesz-e az? Csak ne fordulj el tőlem.

A cserkesz nem tudott felelni, nála a szó drága dolog volt, hanem magában gondolt sokat. A míg a kalmár beszélt előtte, ő gondolataival tovább ment. Ő már látta gyermekeit az utált márvány csarnokokban, ott látta őket állani szégyenletes czifra öltözetekben szolgálva a mosolygó kényurat, ki gyenge arczaikat kezeivel érinti, s a vér arczába tódult, mintha látná gyermekeit e mosoly előtt pirulva remegni. – Ah, e gondolatnál elkezde a kezében levő ostorral oly hangosan pattogni, hogy a görög felfordult ijedtében a medvebőrön s füleit markába takarta.

– Ne harangozz azzal az ostorral édes fiam, mind szétkergeted az öszvéreimet! hiszen jó már az ostorod, elhiszem, csak ne próbáld meg többet. Köszönöm, csavard össze, majd elteszem. Ejh! Jó, hogy ki nem ütötted vagy egyik szememet. Ennek ugyan erősen örülök. De szóljunk hát okosan. Hiszed-e, hogy én becsületes ember vagyok, vagy sem?

A cserkesz a fejét sem biczentette rá.

– Jól van; természetesen hiszed, ezt hinned kell. Pausanias óta nem volt áruló nemzetem közt; az volt az utolsó igaztalan görög és azt is befalazták a templomba. Én tiszta lelkű ember vagyok, azt te jól tudhatod. De még más is vagyok, a mit te nem is gyanítasz. Ohó! e kopott, prémehagyott kaftánban lakik valaki, a kit te nem is sejtesz. Ohó, én tudom csak, hogy mi vagyok én? Urakkal, sok ország uraival vagyok én ismeretségben, a kiknek hírét sem hallottad. Ebben a tenyeremben tartom Hellászt, ebben a másikban Ozmaniát, az egész világot megrendítem, ha megmozdulok. Miért cselekszem én mindezt? Oh, a ti szent árnyaitokért Miltiadesz, Themistoklesz, Lysippus és Demoszthenesz! A ti árnyaitokért oh Solon, oh Lykurg, oh Pythagorász! és jövend idő, melyben én azt be fogom bizonyítani mind. A te emléked, Athéne, lelkesít engemet, hogy kincseket halmozzak jövendő idők számára; te szent szabadság istennője suttogod fülembe, hogy befolyást szerezzek ügyednek a magasok, úgy mint az alacsonyak között! – Itt lelkesülten ugrott fel a kalmár s tenyerét a cserkesz felé nyujtá: Kasi Mollah! Ti ugyanazon járom alatt nyögtök, mely alatt mi; fogjunk kezet hódítóink ellen, olvaszszuk meg lassankint vezéreink szívét a legerősebb tűz, a cserkesz és hellen hajadonok szemeinek tüze által és fogjuk meg őket a virágos hálóban.

Kasi Mollah nem csapott a lelkesült kalmár tenyerébe, hanem oda sem fordulva hozzá, hidegen viszonza:

– Nem sajnálom tőled azt az italt, melyet eléd tettem, jó kalmár, de úgy látom, hogy kezd a fejedbe menni, különben nem beszélnél oly badar dolgokat, hogy te a szabadság ösztönéből akarsz eladni szabad embereket ellenségeidnek. Nem is jól mondtad, hogy mi járom alatt nyögünk, mert az nem igaz; a cserkeszt nem hódította meg senki, de ha úgy volna is, nem szorulnánk leányaink szemeire, hogy azok harczoljanak helyettünk. A gyermekekről pedig többet ne beszélj, mert azokat nem adom. A ki meg akarja venni, elutasítom, a ki el akarja csábítani, elverem, s a ki el akarja rabolni, azt megölöm. Ezt mondd meg azoknak az erzerumi kalmároknak is. És többet nekem ilyet elő ne hozz.

E szókra nagyon meghosszabbodott a kalmár arcza. Bújában oly erővel kezdte színi a csibukot, hogy a képe kétfelől behorpadt s a szemöldökei fölmentek a homloka közepére. A fejét rázogatta néha mozsárnagyságú piros fezével s mind összeégette a körmeit pipája tüzét nyomogatván s csak olykor-olykor biczentett egyet fejével, ráhagyva bölcsen.

– Jól van, Kasi Mollah. – Derék ember vagy. – Majd meglátjuk.

A nap hanyatlóba jött már s a hegyek közül hazatérő juhnyájak kolomphangja kezdett a sík mezőn hangzani, mely Himri előtt a sziklatetőn terült.

Ötven darab hófehér fejős tehén ballagott csendesen Kasi Mollah háza felé, egyenkint lépve be a sövénykapun; az utolsó nyomában jöttek a seik gyermekei, kik a nyájat őrzeni voltak az erdőn.

Mintegy tizenkét éves lehetett a fiu, egy évvel fiatalabbnak látszott a leány, annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy arczaikat élben meg nem lehetett volna különböztetni. Hasonló hosszú fekete haj mind a kettőnél, mely csodálatos karikákban göndörült le vállaikra, gyöngéd arczszínezet, gyermeteg hamvassággal, oly bársonyszerű finom, mintha soha napon nem járnának, pedig még csak föveget sem viselnek. A fiu arczán annyi leányi gyöngédség s a leányén annyi erő és kifejezés látszik, hogy öltözeteiket elcserélve, el lehetne őket téveszteni s ha a leányt a cserkesz szűzek annyira ismeretes vállfűzője nem szorítaná, mely virágkarcsúságú derekát hajladozni engedi s gyermeteg keblének minden hajlását kitünteti, bátyjától egyébben alig lenne különböző. Kivált, midőn így összeölelkezve jönnek. A lányka hófehér karját bátyja nyaka körül fűzve s nedvesen ragyogó érczfekete szemeivel mintegy bátorságot szíva annak arczáról, a fiu átölelve huga nyulánk termetét s gyöngéd hizelgéssel veregetve annak vállait, míg szemei szeliden nyugosznak meg annak kedves arczán.

– Felséges két gyermek! kiálta föl elragadtatva Leonidász Argyrocantharides. Milyen kár volna nekik itt elveszni e világ zugában!

De mi a patvar az, a mit a fiu balkezével hurczol, míg jobbjával testvérét öleli? Mi az, szép gyermekek? Ne hozzátok ide. Miféle ocsmány állat ez?

A fiu diadalmas mosolylyal áll meg a kalmár előtt, míg testvére apjához fut s annak térdeire kapaszkodik és nyakát szemérmesen öleli át, félénken bújva el az idegen elől.

– Nem ismered a medvebocsot? szól a fiu erős, tiszta hangon s megszólalva, észrevehető kezd lenni ajkai fölött a könnyű sötét pelyhezet árnyéka, mely a férfit mutatja, s fölemeli félkézzel a maga után hurczolt vadat két hátulsó lábánál fogva. Másféléves medvekölyök az, melynek feje számtalan helyen van bezúzva, mi arra mutat, hogy erős tusakodásba került leverése.

– Hol vetted e rút állatot? Ki adta azt neked? kiált Leonidász, eléje tartva kezét, mintha attól tartana, hogy e csunya állat még holtan is megkaphatja sovány lábszárait.

– Hol vettem? ki adta? szól büszkén a fiu s azzal int testvérének, mintha maga szégyenlene hőstettével dicsekedni. Mondd el Milieva.

Az öreg cserkesz mogorván tekinte mind a két gyermekre.

Egyik sem vette észre, hogy apja haragszik.

– Az erdőben voltunk, kezdé a lányka csengő ezüst hangon. Thomár sípot faragott és én koszorút fontam fejére, a miért olyan szépen sípolt, midőn egyszerre egy kecskegödölye futott anyjával együtt hozzánk s a kis gödölye oda bujt hozzám, úgy reszketett szegény, az anyja pedig csak bégetett s körülfutkosott, csakhogy meg nem szólalt. Thomár erre széttekinte s nem messze tőlünk két medvekölyköt látott futni, a mint az egyik egy szép kis fehér gidát hátára vetve iramlott tova; ez bizonyosan annak a kecskének a fia volt, mely csakhogy meg nem szólított bennünket. «Thomár», szóltam én, «ha én férfigyermek volnék, utána mennék azon medvebocsnak s elvenném tőle a szegény kis gidát.» «S azt gondolod, nem teszem meg?» mondá Thomár s azzal felragadta botját s utána a két medvebocsnak. Az egyik észrevette őt s hirtelen felfutott egy fára, de a másik nem akarta engedni a prédát, hanem szembefordult Thomárral. Hah, láttátok volna azt, hogy csattogott a vad fején Thomár botja, a vér ellepte annak homlokát s egyszerre elereszté a fehér gödölyét s az sírva, mekegve futott el anyja után.

A gyermek kis kezeibe tapsolt örömmel, az apa gyöngéden simogatá fejét.

– De ám ekkor a medvebocs fogvicsorítva rohant Thomárnak s fogaival és körmeivel megkapta Thomár kezében a botot. «Thomár! ne hagyd magad!» kiálték én neki. De iszen nem is félt ő a fenevadtól, kirántá kését öve mellől s a nekirohanó vad fejébe vágta nagy erővel.

– Ohó, kiálta közbe Thomár, ne feledd ki, hogy magad is oda rohantál s míg én késemet elővehettem, megragadtad két kézzel a medvebocs füleit s elrántottad azt rólam.

Az apa mindinkább elsötétülő arczczal tekinte gyermekére, a kalmár pedig egyre csóválta fejét s kezével szörnyűködve kapkodott a légbe.

– Oh botor… oh vakmerő gyermekek!

– Ez nem volt ám még elég a medvének, folytatá Milieva, beszédes szájacskáját komoly hangokhoz illesztve. Akkor kiragadá magát mindkettőnk kezéből s nagy ordítással egy földalatti oduba bujt el előlünk. Thomár kését is elvitte magával a fejébe szúrva. Pedig azt a kést Hasszán bégtől kapta és azt nem volt szabad elveszteni. Mit tett hát Thomár? utána bujt a medvének, be a szűk oduba s odabenn torkon ragadva, megfojtá és kihurczolta.

A két férfinak a hideg izzadság csorgott végig homlokaikon.

– Akkor aztán megfogta a medvebocs lábát s minthogy nehéz volt, úgy hurczoltuk el azt ketten; ugyan kellett is sietnünk, mert a vén medve utánunk jött a vérnyomon s egész a csordáig kergetett, ott lövöldözték le a pásztorok, de a fiát mi hoztuk el.

A kalmár elszörnyedve kiálta fel:

– Oh, meggondolatlan gyermekek ti, ti ostobák, hátha összekarmolta volna arczaitokat a fenevad, örökre elcsúfultatok volna… Megérdemlenétek valóban, hogy apátok azzal az új korbácscsal jól elverjen benneteket.

A mi meg is történt.

Kasi Mollah elszörnyedve kapá kezébe az ujdonat öszvérhajtó korbácsot; képzelhetni az ijedségszülte dühöt, mely az apa szívét e hajborzasztó elbeszélésre elállta. Bebujni a medve barlangjába! Mind a kettőt széttéphette volna a vén fenevad, ha ott kapja. Az ütlegek ezuttal méltán kiérdemlettek voltak. Thomár nem is sírt, nem könyörgött, bármennyire meg is volt lepetve általuk, csak összeszorítá ajkait s egyenesen állva, könytelen szemekkel tűrte a kemény szíjkorbács csapásait hátán és vállain, egy sziszszenés, egy feljajdulás nélkül.

De Milieva sikoltva veté magát atyja keblére s könyei megeredtek bőségesen szép, ragyogó két szeméből; kezeivel átölelte a cserkesz fenyítő jobbját és oly édesen könyörgött.

– Ne bántsd Thomárt, ne bántsd atyám. Hiszen nem ő az oka annak. Én bíztattam, én vettem rá, én mondtam neki, hogy menjen utánuk, Thomár csak azért ment, mert én kértem.

Kasi Mollah eltaszítá a gyermeket magától, mire az Thomár nyakába borult s testével befedve testvérét, lángoló arczczal kiálta:

– Én vétettem, engem verj meg, de Thomárt ne bántsd.

A fiu le akarta őt feszíteni kebléről s fogait összeszorítva a fájdalom miatt, mondá:

– Nem igaz, engem nem bíztatott Milieva. Milieva messziről nézte, Milieva ott sem volt. Meg ne üsd Milievát.

A leány pedig erőszakosan átölelte karjaival bátyja nyakát s nem lehetett őt onnan elválasztani.

Kasi Mollah tehát kénytelen volt a leány ellen is fölemelni az atyai intő eszközt. De a fiu most megragadta a korbácsot s szikrázó szemekkel mondá:

– Meg ne üsd őt, mert nem vétett. Engem verj a meddig tudsz, de Milievát meg ne üsd, mert úgy elmegyek a házadtól, hogy sohasem látsz többet.

– Eh, rongy kölyök! kiálta a cserkesz, felbőszítve fia ellenállásától s kirántva erővel kezéből a visszatartóztatott korbácsot, rávágott azzal a leány vállára.

Milieva megszünt sírni, csak ajkait szorítá össze, mint azt bátyjától tanulta s szemeit lehunyá, de Thomár érezé, mint vonaglik a kíntól a leány gyönge teste keblén.

A cserkesz maga is megsajnálta szegényt, de nem akarta azt mutatni, hanem meglátszott, hogy haragja határán túlhajtott, abból, miszerint a korbácsot összehajtogatá nyele körül.

Thomár oda hajolt a leányka vállára, s a hol a fájdalmas ütést kapta ő miatta, megcsókolá gyöngéden és azután megcsókolá a leányka arczát és az a csók búcsúcsók volt.

Nem szólt senkihez a háznál, csak vevé pásztorbotját és furulyáját és elkiment az apai lakból, még csak vissza sem tekintett.

– Atyám, szólt zokogva a leány, Thomár elmegy örökre innen.

A vén cserkesz nem felelt semmit. A fiu nem nézett ő reá vissza és ő nem a fiu után, pedig mindkettőnek majd megszakadt a szíve egymásért.

Majd visszajön, gondolá magában. Visszahozza az éhség, meg a bánat.

De a fiu nem jött késő éjszakáig sem. A nap régen lenyugodott már, zivataros, villámhullató fergeteg támadt, a szél zúgott a távol erdők fái között, a farkasok ordítottak a bércz alatt.

– Atyám, hadd híjam vissza én Thomárt, esdett a leányka, szomorúan nézve ki az ablakon a fekete éjszakába.

– Jőjjön vissza ő maga, szólt a cserkesz s nem bocsátá ki leányát.

– Hallod, hogy szakad a zápor, a vadak hogy üvöltenek? Thomár egyedül van odakinn a fergetegben; oly sötét van.

– Jó éjszaka ez olyan fiunak, a ki elhagyta atyját, felelt a seik, gondolva magában, hogy valamely szomszéd bizonyosan felfogta a fiut, s menhelyet adott neki.

Éjfél tájra lecsillapult a zivatar, csendes holdvilágos idő lett; a távol ligetek közül halk furulyaszó hangjai tévedeztak a faluig. Nem aludt sem az apa, sem a leány.

– Hallod apám, szólt Milieva, Thomár furulyál az erdőn, hadd híjjam be.

– Nem furulyaszó az, hanem a csalogány, felelt a cserkesz kemény szívvel. Aludjál.

Pedig ő sem birt aludni.

Reggel felé elhallgatott mind a vihar, mind a dal; a vén cserkesz úgy tett, mintha aludnék; Milieva föl-fölemelé fejét ágyából, apját nézve, ha alszik-e? s midőn látta, hogy az behunyta szemeit, lopva magára szedé ruháit, s lábujjhegyen kiment a házból. Az apa nem mondá neki, hogy ne menjen. Már akkor megbocsátott a fiunak, hiszen nem is haragudott rá soha. Csak az apai érzelem fölgerjedése készteté őt megfenyíteni oly vakmerőségért, melylyel éltét koczkáztatá.

Rövid idő mulva hallá az öszvérek csengetyűiről, hogy a görög, ki a padláson hált, készülni kezd az útra, s maga is fölkelt és kimene hozzá.

A kalmár nagyon sietni látszott, tiltúl felhányta málháit az öszvérekre, egy-egy darabot ott is felejtett, s egymagában hosszú beszédet folytatott, melyet hirtelen félbeszakíta, a mint a cserkeszt meglátta.

– Épen búcsúzni akartam tőled, csorbadzsim, minek keltél fel oly korán? aludjál még; ugyan szép nap lett a nagy zivatar után. Salem alek. Béke veled. Köszöntöm rokonaidat, kedves gyermekeidet. Nem, többet nem fogok gyermekeidről beszélni, a mint te kivánod, megigértem, hogy nem szólok, s a mit én megigérek… Tehát alkunkból nem lett semmi; derék ember vagy, Kasi Mollah… Jó apa vagy, ritka jó apa, bár minden ember ilyen volna, mint te. Hanem azt jobban sajnálom, hogy szent szövetségünk létre nem jöhetett. A hellen és cserkesz mindkettő egy közös zsarnok alatt nyög. És azután ne gondold, hogy magunk vagyunk. Itt az észak felőli szomszéd mindenkor kész bennünket megszabadítani. Többet nem mondok. Okos ember ennyiből is eleget ért. No de ti nem vágyódtok a dicsőség után; tinektek nem voltak dicső őseitek, nálatok nincs egy Marathon, egy Platæa emléke… Isten áldjon meg Kasi Mollah, sok zergét lőjj, mire visszajövök, s olcsóbban ad a bőrét. Fogadd e csókot magad számára, ezt a másikat fiadnak, emezt pedig leányodnak. Tehát nem adod el őket. No az Isten áldjon meg, Kasi Mollah.

A seik úgy érezte keblét, mintha egy nagy kő szakadt volna le róla, mikor végtére eltávozott a vendég, ki azután még a távolból is kiáltozott rá vissza mindenfélét Leonidászról és a többiekről, de azt már a cserkesz nem hallotta. Bement házába vissza, nehogy úgy lássék, mintha várná gyermekeit.

Leonidász Argyrocantharidesz pedig nagy vígan fütyörészve haladt öszvéreivel az erdőben, s ott azután mikor már egyedül volt, elkezdé fenhangon dalolni a hetairia szabadságdalát, s ez által oly lelkesedésbe jött, hogy még a botjával is hadonászott, csak az volt a szerencsétlensége, hogy senki sem állt előtte, a kit megüthessen.

Nagy igaztalanság volna azonban a derék kalmárról olyasmit föltenni, hogy ő becses tüdejét minden ok nélkül fáraszsza; e hangos dalolás közben szüntelen jobbra-balra tekintgetett. Tudta ő, hogy mit cselekszik.

Ah, valóban jól számított. A nagy egetverő dalt meg kelle hallani mindenkinek, a ki valahol az erdőn rejtőzék. Alig halada nehány száz lépésnyire, midőn valami ismerős, könyörgő hang üté meg füleit a sűrű szálfák közül.

– Kérem, igen kérem…

Először úgy tett, mintha nem tudná, hogy ki az, s tenyerét arcza elé tartva, megerőltette szemeit.

– Ninini, te vagy az, kis leányka; te kis Milieva te, ejnye de jó hogy talállak, gyere csak ide közelebb.

A leány nem volt egyedül, megtalálta már testvérét, s előre ránczigálta, tuszkolta a fiut, ki duzzogva, lesütött szemekkel jött a fák közül elé, mintha szégyenlené magát a görög előtt, ki tanúja volt megveretésének.

Már ekkor Milieva rávette, hogy térjen haza és kérjen apjától bocsánatot. A fiu beleegyezett. Nem magáért, testvére kedveért.

– Ejnye bizony jó, hogy talállak benneteket, gyere ide csak kis leány, no ne félj tőlem semmit, valamit súgok a füledbe, hogy bátyád meg ne hallja.

Azzal oda hajolt a leánykához az öszvér hátáról, s fülébe súgott, de olyan hangosan, hogy azt a fiu is meghallhassa:

– Édes gyermekem, most haza ne vidd a bátyádat, apád dühös reátok, a miért mindketten elszöktetek, azért jöttem el hamarább, s azért danoltam oly fenhangon, mert gondoltam, hogy meghalljátok s idejöttök, a mikor aztán megmondhatom, hogy jó lesz Thomárnak elrejtenie magát, mert apád épen akkor vette vállára puskáját, s szörnyen esküdött, hogy kutyákkal hajtatja fel a szökevény fiut, s a hol megkapja, ott lövi le.

– No hát lőjjön le, szólt a fiu daczosan, ki hallá az egész suttogást.

A jószívű kalmár dorgálva csóválgatá fejét.

– Ne heveskedjél, édes fiam, mert az ártalmas. Sokkal jobb lesz egy kissé elbujdosnod innen erről a vidékről; Milieva pedig menjen vissza, s engesztelje ki azalatt apját. Igaz ugyan, hogy az ő számára sóvízben áztat Kasi Mollah kötélvéget, melylyel meg akarja verni.

– Mit? kiálta fel Thomár és szemei szikráztak, őt ismét megverni, kötéllel!

Többet nem tudott mondani, a két gyermek egymás keblére borult és sírt keservesen.

– Szegény gyermekek, oh szánalomra méltó árvák! szólt részvétteljesen Leonidász, megsimogatva szép fejeiket. Látszik, hogy nincs nekik anyjok. Biz a véremmel váltanálak meg benneteket, de hiába beszéltem annak a vad dühös embernek; utoljára még azt is mondá, hogy anyátok hűtelen volt, azért dühösködik ellenetek.

– Jó, tehát nem fog bennünket többet látni; szólt a fiu. A hegytetőkről sokszor láttam, hogy még messze lehet innen menni. Megyek olyan messze, a mennyire menni lehet.

– De mit fogtok enni, fiam? kérdé a jámbor kereskedő.

A fiu megakadni látszott e gondolaton, egy perczig elpirult arcza, de azután ismét visszanyeré bátorságát.

– Te a minap panaszkodtál, hogy öszvérhajtsárod megszökött, s most magadnak kell minden munkádat végezned; fogadj fel engem hajtsárnak, én végzem minden munkádat s nem kivánok egyebet, mint hogy Milievát is engedd velem jönni s ne bízz kezére nehéz munkát; én dolgozom ő helyette is.

A kalmár egészen elérzékenyült e szókra.

– Oh gyermekek. Minő szavakat kell hallanom? Te gyöngye vagy minden fiunak, kár, hogy nem Számószban születtél, a hősök szigetén. Ne öszvérhajtsár légy nálam, hanem tulajdon fiam és testvéred tulajdon leányom és ti üljetek az öszvéreken, a szomszéd faluban majd fogadok én hajtsárt eleget; megosztom veletek falatomat és otthon palotám belsejében lakjatok, mintha tulajdon gyermekeim lennétek.

És azzal összeölelgeté őket. A gyermekek meg voltak lepetve ennyi nem várt jóság által, s nem kétkedtek azt elfogadni, csupán Milieva szólt később remegve:

– De aztán vissza fogsz bennünket hozni atyánkhoz?

– Minden bizonynyal. Ő nekem igen jó barátom. Majd hazulról megirom neki, hogy nálam vagytok és annak ő igen fog örülni. Pompás városokba fogunk innen menni, tengerek mellé, hol egész háromemeletes épületek úsznak a víz szinén; ott nekem nagy palotáim vannak, egynek-egynek a pitvarában elférne apátok háza mindenestül és gazdag kertjeim tele azon édes gyümölcsökkel, miket olykor számotokra hoztam iszákomban; Thomár kap délczeg paripát; szeretsz-e lovon ülni, fiú? no ne félj; repül az veled, mint a szél, szőre fehér, mint a hattyú, vagy jobb szereted a feketét? olyan is van nekem; hogy fogsz rajta ülni! a kard csak úgy csattog oldalodon; hátha még kihúzod azt a kardot? fényes damaszkusi aczél, a mit derekad körül fonhatsz, úgy hajlik. Mernék fogadni, hogy ötszáz török ifju közül te hozod el a gyöngykoszorút a dzsiridhajításban. Mint fog illeni e gyöngy majd Milieva fejére, milyen szépen fog lebegni termetén a selyem köntös, arany virággal áttörve, oldalán a pálmaleveles shawl, mikor tánczol! Hajh, gyermekek!…

– Mikor fogsz bennünket atyánkhoz visszahozni? kérdezé a leány szomorúan.