Part 6

– Halljátok, a mit mondok, szólt a basa, nehogy azt higyjétek, hogy Ali megtébolyodott. Én az éjjel egy tüneményt láttam; egy szép, magasztos ragyogó hölgy szállott le hozzám a fényes ég megnyilt közepéből, körülrepkedve szárnyas gyermekarczok sokaságaitól; a hölgy oly nyájas, oly szelid tekintettel néze le reám, arczáról isteni világ sugárzott, s a föld minden virágai őfelé fordíták kelyheiket, mintha ő volna a nap. És a mennyei hölgy karján egy gyermek ült, de olyan gyermek, kinek tekintetétől az ősz férfi is összeroskad; a gyermek feje körül csillagokból füzött koszorú, s arczának mosolygása maga volt az idvesség. És a midőn reszkető kezeimet fölemelém hozzájok, a mennyei nő és gyermek kinyujták kezeiket felém és hangzott a hölgy ajkáról édes, kimondhatlan édes hangon e szózat: «Tepelenti Ali, én hívlak tégedet!» És én reszketve omoltam előtte térdeimre.

A két testvér önkénytelenül roskadt Ali mellé térdeire, áhitattal rebegve:

– Üdvöz légy boldogságos szűz!

Ali basa folytatá a látmányt.

– Arczra borulva fogadám a fényes tünemény szavait, midőn ismét szólalt hozzám, oly fájdalmas hangon, mely a szivet járta bennem keresztül: «Ali Tepelenti, tekints fel reám». S midőn fölemelém arczomat, ime hét éles kardot láték a mennyei hölgy szive felé fordulva, s a rémülettől zsibbadni érzém karomat. «Ali Tepelenti! – szólt harmadszor is a hölgy – e kardokat te ütéd az én sebeimbe, és az én vérem a te fejedre hull alá». – Én nyögve válaszolék: «Hogy-hogy cselekedtem én azt, midőn nem ismerlek téged?» És ő felelt: A ki üldözi az enyimeket, engemet üldöz és a ki megrabolja az én templomomat, engemet rabol meg; nem te rontád-e le a telepeni, durazzói és tripolizzai egyházakat? – «Esküszöm, hogy újra fölépítendem azokat», felelék én, kezemet szent fogadásra emelve. S ime e szóra egy kard kihullott a hölgy szivéből. – «Nem raboltad-e el a szulióták gyermekeit – kérdé újra a mennyei jelenés – hogy belőlük mozlimeket nevelj?» – «Esküszöm, hogy keresztyénekké teszem őket újra.» – E szóra kiesett szivéből a második kard. – «Nem te ragadozod-e el a hajadonokat, hogy őket háremedbe vidd?» – «Esküszöm, hogy szülőiknek átadom őket.» – És lehullt a harmadik kard. – «Nem te gyűjtél-e roppant kincseket az árvák és özvegyek örökségeiből?» – Én mindinkább földre sújtva felelék: – «Legyenek e kincsek a te szolgálatodra.» És így számlálta el főbűneimet egyenkint, s így esküvém én azoknak helyrehozását kemény, törhetlen esküvéssel, s mindannyiszor lábaimhoz hullott egy kard. Végre csak az utolsó volt még vérző szivében, midőn azt kérdezé tőlem: «Nem halálra kerested-e ama két szulióta testvért, kik oltárom leghívebb védelmezői, nem fogva tartod-e őket börtönödben, s nincs-e szivedben haláluk elhatározva?» Én ijedten tevém kezemet szivemre, mert valóban e gondolat benne volt, s tusakodva rebegém: «Oh menyei tünemény, legerősebb ellenségem e két ifju testvér, esküdt elleneim, kik halálomra törnek; ha te parancsolod, kezeikbe teszem ősz fejemet s legyek én az ő hatalmukban, ne ők az enyimben.» – És e szóra kihullott szivéből az utolsó kard is és ő felelt: «Tepelenti Ali, vedd e kardokat kezedbe és cselekedjél úgy a mint mondád.» – Ezzel felszálla ismét az égbe, a felhők bezáródtak utána és én egyedül maradtam a hét karddal kezemben, melyekre hét fogadás volt irva. – Ezen tüneményt láttam én a mult éjszakán és most gondolkozzatok szavaimról.

A testvérek lelkük mélyéig meg voltak rendülve a mondottaktól. A mozlem férfi oly áhitattal, oly rajongó lelkesüléssel beszélt e tüneményről, hogy annak valóságáról kétkedni nem lehete; arczának megilletődése, szemeinek könyei, reszkető hangja bizonyíták, hogy érezi, a mit beszél.

A testvérek meg voltak hatva az ősz férfi visióitól, ki kézen fogva őket, elvezeté magával kincstárába, megmutogatá nekik a felhalmozott aranyat, ezüstöt, a vert pénzt, mely kádakra volt rakva és a rudakban álló öntött érczet.

– Parancsoljatok kincseimmel s azok szolgálataitokra álljanak.

És azzal kiválogatott gyémántjai közül több százezret érő darabokat s azokat Kleon és Artemisz kezébe adta e szavakkal:

– Ezeket a hetæria hadi pénztárának küldöm.

Hogyan? Mit akart Ali, hogy e titkos szövetséget említé, melynek tűzaknái épen úgy el voltak ásva egész Törökország alatt, mint az övéi Janina alatt? Tán e tűzaknákat is fel akarta vettetni?

Bizonyára Ali kezei Stambulig és Bukarestig érnek!

Majd elvezeté a testvéreket fegyvertárába; ezrével voltak a legjobb angol és franczia fegyvergyárművek hosszú ládákban lerakva ott.

– Lássátok, egy egész országot fel lehet fegyverzeni Janinából.

A két testvér felsóhajtott, mindeniknek egy gondolatja támadt.

– Tepelenti, szólt a leány.

– Parancsolj vélem.

– Te minekünk sokat ártottál, mi is ártottunk neked sokat; tegyünk úgy, mintha most látnók először egymást.

– Én megbocsátottam tinéktek.

– Én elfeledem, hogy e helyen vőlegényemet megöletted s te felejtsd el, hogy megöltük fiadat. Jusson eszedbe pedig az, hogy nemcsak mi vagyunk foglyok e várban, hanem te magad is az vagy, körülzárva ellenségeid hadseregei által.

– Egyedül én vagyok itt fogoly, szólt Ali lemondással. Allahra esküvém s a szent hölgynek fogadtam, hogy szabadon bocsátlak benneteket és társaitokat mind. Mi történik azután velem tovább? azzal nem törődöm. Ali megért a halálra. De ti rátok küzdelmes napok várnak még, s ha egyszer jövend idő, midőn feleiteknek kincsre és fegyverre lesz szüksége, jusson eszetekbe, hogy az Janinában mindkettő van elég.

Artemisz kénytelen volt Ali szavainak valóságáról meggyőződni. – A basa saját kezeivel választott ki két szép damask kardot fegyverei közül s azokat a testvérek oldalaira köté. Mint tért azoknak lelkébe a meleg önbizalom, fegyvert érezve oldalaikon!

Azután levezeté őket fogoly társaikhoz, kiket a várudvarra kibocsáttatott; tudtokra adá, hogy szabadon fognak bocsáttatni, s akkor hozatott bort és piláfot az ujjongató fogolytömegnek s együtt hagyá őket saját arnautáival enni és inni, kik a bor kibékítő hatalmánál fogva nem sokára összeölelkeztek s örök barátságot esküdtek egymásnak.

Ekkor előhozatá Ali a legválogatottabb czélbalövő szuronyos fegyvereket s kiosztá a fogoly szulióták között; nem félt tőle, hogy egy pillanatban ellene fogják azokat fordítani. Azután megcsókolá a két testvér homlokát s megáldva őket, elbocsátá békével ama titkos alagúton, mely a városba vezet…

Künn ez alatt Gaskho bey táborában különös hírek kezdtek szárnyalni. Egy pár elfogott albán harczos, kit a házak kutatása közben leptek meg, midőn Ali visszavonult, megdöbbentő fölfedezéseket kezde hallatni vallatói előtt.

Hogy a bey táborában levő szulióták mind egyetértenek a janinai basával, egykori urokkal.

Valóban azt mindenki tapasztalá, hogy Ali basa soha nem lövetett a szuliótákra, hanem inkább elhagyta a csatatért.

A foglyok még többet is vallottak.

Hogy Kleon és Artemisz titkos összeköttetést tartottak Alival az alagúton keresztül, s önkényt fogatták el magukat.

Úgy kell lenni. Bizonyíták azok, a kik a legelső rohamot túlélték. Ali a hídfő tornyából támadt elő, a nélkül, hogy az ott levő szulióták egy lövéssel is jelt adtak volna.

Azt is állíták az elfogottak, hogy a következő éjszakán újabb támadást fog intézni Ali az ostromló sereg ellen, s akkor a bey táborában levő keresztyének mind mellé fognak állani.

E mondák mind ijesztőbb változásokkal kezdtek elterjedni az egész hadseregben, itt-ott kisebb verekedések történtek keresztyének és mozlimek között; az ozmanlik fenyegetni kezdék a rajah harczosokat, s azok féltükben mindenütt összetartó csoportokba vonultak.

Gaskho bey és Pehliván basa hirtelen hadi tanácsot hivattak össze e nyugtalanító jelenségre, s ott elhatározták, hogy a görögöket le fogják fegyverezni.

E végett egy tömegbe állíták őket a tábor közepén, körülfogva ozman hadsoroktól s akkor nekik szegezve az ágyúkat, kihirdeték előttük, hogy le fognak fegyvereztetni, s ha ellenállanak, összelövetnek.

A szulióták rémülten hallák e hirdetményt. Látták a vérszomjú tömegeket magok körül és arra gondoltak, hogy mennyiszer megtörtént már, miszerint a fegyvert valaki letette a kezéből, hogy életét megmentse, holott épen e fegyverrel menthette volna azt meg, s e tétovázásukban kiválasztának maguk közül tizenkét ifjat, kik menjenek el a vezérhez és kérjék tőle számon e félemlítő eljárása okát.

Gaskho bey különben is dühös volt már. Az ifjak merész beszéde még jobban felbőszítette; mind a tizenkettőt kivitette a tábor közepére, oda a felállított hadsorok elé, s megparancsolá, hogy fejezzék le őket, kihirdetvén, hogy mindenki úgy jár, a ki egy szóval mer ellenkezni a kimondott parancscsal.

A tizenkét ifjut ott levetkőztették társaik szemeláttára, s a szokott fejlevágó óriást oda állíták hátuk mögé, hogy térdre buktatván őket, egyenkint ütögesse le fejeiket.

De még egyét sem ütötte le, midőn Janina felől nagy lárma támad. A szabadon bocsátott Kleon és Artemisz csapatja jött onnan, kik még a janinai toronyból látták a veszélyt, mely hitfeleiket fenyegeti, s épen akkor értek oda, midőn Gaskho bey parancsának kiviteléhez készültek a csauszok.

A szulióták itt és amott megpillanták egymást. Egy óriási ordítás tölté be a léget. Fájdalom volt az és düh s a kétségbeesésben kitörő ijedtség. Azok elülről, ezek hátulról rá rohantak a mozlim csapatokra. Egy pillanat alatt egy zűrzavaros tömeggé volt bomolva Gaskho bey egész tábora, hol albánok és szipahik, szulióták, sáymsok és timarioták veszekedtek minden terv, minden harczi czél nélkül, ellenséget és jó barátot nem ismerve. Hasztalan tűzék ki a zászlókat az alemdárok, hasztalan ordították magukat rekedtre a spahilár agák és a sorbadzsik, és maga az óriási Gaskho bey is. A hadsereg oly tökéletesen fel volt bomolva, a hogy semmi ellenség nem lett volna azt képes semmivé tenni. Délfelé a szulióták Kleon és Artemisz alatt elfoglalták a Lithanizzát, Gaskho bey pedig kétségbeesetten futott el egész Durazzóig. Mikor odaért, nem volt vele az egész hadseregéből több tizenkét csausznál. Az egész ostromló had elszéledt a merre utat látott, kereketlen ágyúkat s feldűlt szekereket hagyva mindenütt maga után.

Ali basa pedig szép csendesen mosolyogva nézte a janinai vöröstoronyból, hogy veri az ellenség magamagát, hogy bomlanak szét az ostromló hadak ezernyi tömegei, a nélkül, hogy ő egy ágyúlövést vesztegetne rájok.

Mondánk, hogy sokszor volt Ali már úgy, hogy nem volt egyebe annál az egy kardnál és azzal az egy karddal visszaszerze mindent.

AZ ALBÁN CSALÁD.

Most hagyjuk egy kissé pihenni a hírt, hunyjuk be szemeinket azon harczok elől, mik itt következnek; hagyjuk elhangzani füleink mellett egy Ulysses, egy Ypsilanti, egy Kolokotroni neveit, kik mind a szultán trónját ingaták meg s kiket a janinai basa mind édes testvéreinek nevezett.

Vonuljunk mi e véres harczok alatt Dodona ligeteibe, hol egykori szent jóslatok téveteg hangjai még mindig megzendülnek a csendes ábrándozó előtt. Keressük fel ott ama csöndes kis völgyszakadékot, hová sem a jó, sem a rossz hír el nem szárnyal soha, melynek lakosai nem tudnak egyébről, mint a mi fenyőfáikon innen történik; hozzájok még az adószedő spahi is csak egy tizedben egyszer vetődik kivetett harácsért.

Halil Patrona feleségének háza nem áll már többé a csergő patak mellett, még a sírt sem tudja senki, melyben a szép, a tündéri Gül-Bejáze lakott: Gül-Bejáze – fehér rózsa, nem nyílik az egész völgyben; ezt a nevet nem is ismeri ott senki, csak a legvénebb anyóka, mikor a fonóban körülülik a leányok, tud mesélni regéket, miket anyjától vagy nagyanyjától hallott ő is, egy tébolyodott asszonyról, a ki itt e völgyben lakott, s minden este asztalt terített, minden éjjel ágyat vetett egy láthatatlan szellemnek, kit rajta kívül senki sem látott s kit ő férjének nevezett.

Ez őrült nőnek volt egy fia, a kit Behramnak neveztek, derék, vitéz, bátor ifju; sokszor megkergette társaival az epirusi rablókat, a kik a völgybe lecsaptak s teheneiket elhajtották.

Mellette lakott akkor az özvegy Khamkó asszony, kinek férjét agyonverték Tepelenben, és ki fiával, a kis Alival ölében, menekült a hegyek közé.

Azelőtt jó, szelid asszony volt Khamkó, de a mint az őrült nővel kezde társalogni, ő is oly háborodott lett, mint az; gyűlölni kezdé az egész világot s számtalanszor monda olyan őrült dolgokat, hogy szeretné meggyújtani négy részein az országot, hogy a lángok négy felől csapnának össze rajta s benne égne minden ember, a jók a gonoszokkal együtt. – Allah ne hallgason meg ily szavakat.

Behram igen szelid férfi vala, már akkor több, mint huszonhat éves, a kis Ali még alig több tizenhatnál; de már ekkor is vad, szilaj fiu volt s napokig elcsavargott hegyeken, völgyeken át s midőn haza jött, rendesen hozott anyjának valami pénzt vagy drágaságot haza. És senki sem tudta, honnan veszi azt, csak Behram, kinek a fiu mindent megvallott, mert nagyon szerette.

Ali az epirota kalandorok társaságába keveredett s velök együtt eljárt a falukat sarczoltatni, gazdag kalmárokat meglesni az úton s osztozott a könnyen szerzett ragadmányban azokkal.

Valahányszor pedig pénz nélkül jött haza Ali, Khamkó anya mindig pörpatvarral támadt reá, s nem hagyta nyugodni, míg új, szerencsésebb rablókalandba nem kezdett.

Behram szomorúan látta ifju bajtársát e veszélyes úton, s valahányszor egyedül maradhattak, mindig tele beszélte lelkét igaz, józan gondolatokkal, miknek hatása meg is látszott Alin, mert apródonkint el kezde maradozni a rabló járatokból, s hogy anyjának mégis pénzt mutathasson, juhait, kecskéit adogatta el, később eladta hosszú, ezüstveretes puskáját. Utoljára nem maradt egyebe a kardjánál. Khamkó asszony szidta Alit kegyetlenül, s ha enni kért, elkergette; a fiu eltébolygott az erdőkben, a cserjéken, ott élt sokáig erdei gyümölcscsel; végre nagyon megéhezett, s elbúsultában egy örmény csapláros magányosan álló háza elé vetődék, ki épen kinn állt az ajtójában. Ali úgy lépett eleibe, mint egy éhségtől veszendő szilaj farkas, s kardját kezében tartá. Az örmény ősz, tisztes férfiu volt, s a mint meglátta Alit, azt kérdé tőle: «Mit akarsz fiam?» Ali elszégyenlé magát az ősz tisztes tekintete előtt, s lesüté szemeit s azt mondá: «El akarom neked adni e kardot». Pedig azon szándékkal volt egy percz előtt, hogy megölje őt vele. Az örmény elvevé tőle a kardot, s adott neki érte tíz zecchinot, azonfelül meg is vendégelé. Ali kard nélkül tért haza anyjához.

Khamkó asszony fegyvertelenül látva fiát, elszörnyedve kiálta fel:

– Hova tetted kardodat?

– Eladtam azt, felelt Ali elszántan.

Az anya felsikoltott e szóra dühében s vevén egy botot, elveré azzal Alit, a míg csak bele nem fáradt. A nagy, izmos fiu engedte magát ütni és nem sírt s nem szólt és nem védte magát.

– És most láss guzsalyhoz! kiálta rá Khamkó asszony; fonj szöszt és tanuld az orsót pörgetni, ne edd itthon a kenyeret hiába. Az olyan férfi, a ki kardját el tudja adni, nem való egyébre, mint hogy rokka mellett üljön.

És Ali leült fonni.

Két napig állotta ki a gyalázatot, mit anyja elkövetett rajta, harmadnap visszament az örményhez, a kinek eladta kardját, azt orozva saját kardjával meggyilkolta, házát kirablá s felgyújtotta, s azontúl lett belőle olyan híres rabló, hogy rettegte az egész környék.

Khamkó asszony még azután sokáig élt, s mindaddig rontotta Ali lelkét s addig tanítá őt gyilkolni megilletődés nélkül, a míg a fiu egyszer őt magát is meggyilkolta s épen annyit törődött anyja vérével, mint a többiekével, kiknek vérébe anyja parancsára mártogatta kezeit.

Ezen fiuból lett Janina basája, Tepelenti Ali.

Mennyi árulás, esküszegés, rablás, orgyilkolás után jutott ő e polczra! Hányszor nem volt már egyebe annál az egy kardnál és ravasz eszénél. De mégis sokszor eszébe jutott hatalma legfényesebb korszakában ama két csendes gunyhó, hol ő és Behram laktak, kinek hírét sem hallá azóta, s elgondolkozék rajta, mi lett volna ő belőle, ha Behram szavaira hallgat, ha csendes, nyugodt életet fog élni? Bizonyosan nem ily hatalmas ember, mint most; de nem-e boldogabb?

Egyszer, midőn már igen nagy úr volt, fel is keresé a kis völgyi falut, melyben együtt rejtőztek. Híre sem volt már akkor Behramnak; elbújdosott, ki tudja hova? talán meg is halt azóta.

MAHMUD TOLLA.

Midőn II. Mahmud alatt a mekkai zarándok-karavánt a lesben álló vechabiták kirabolták, a szultán megrendelé a mekkai és medinai biráknak, hogy küldjenek rögtön a vechabiták tanyáira, s készpénzen váltsák ki az elfogott derviseket tőlük.

A vechabiták kiadák a foglyokat a küldött váltságdíjért, de annyira ragaszkodtak az alku értelméhez, miszerint csak a foglyokat kelle kiadniok, hogy még a rajtok lévő ruházatot is megtarták maguknak, s nem hagytak elvinni egyebet a csupasz testnél.

Így kelle őket Mahmudnak még ruhával is ellátni.

Volt a megszabadítottak közt egy dervis a nimetullahita szerzetből, ki e történet után fölmene a szultánhoz s monda neki:

– Szegény uram, te. Legszomorúbb úr minden kalifák között; legnagyobb szenvedések fia minden szultánok között, a kik előtted uralkodtak és utánad uralkodni fognak; köszönöm te néked, hogy engemet megszabadítottál az eretnekek kezei közül,[6] azért ime ajándékba hozom néked azt, a mit midőn ruhátlanul hagytak, még is el tudtam hozni közülök.

S azzal egy fekete írónádat adott át a szultánnak, s midőn Mahmud kérdezé, mi módon tudta azt elrejteni a rablók szemei elől? elmésen megmagyarázá, miszerint sűrű fekete szakálla közé dugta azt, és ott senki se vette észre.

Mahmud elfogadá a dervis ajándékát s oda tevé azt, hol többi ereklyéi állottak és azután sokáig nem gondolt reá és egészen el is feledkezett róla.

Egyszer azonban, midőn egyik kedvencz hölgye kiváncsiságból rávevé, hogy mutogassa meg neki a palotában levő ereklyéket, a mint a dervis által ajándékozott tollhoz értek, hirtelen felsikolta a hölgy s azt mondá, hogy azt a tollat mozogni látta.

A szultán erre oda tekinte, s minthogy ő nem látott semmit, tréfás szavakkal illeté kedvencz hölgyét s tovább mutogatá neki sorra a századok óta lerakott ereklyéket, miket tizenhárom szultán gyűjtött a khaznéba,[7] s azután megengedé hölgyének, hogy válaszszon azon ereklyék közül egyet magának, a melyik legjobban tetszik neki.

Voltak ottan becses darabok, mik egy-egy ország jövedelmével fölértek, drágakövekkel kirakott, ritkaságuk által becses emlékek, de azok közül a kegyencznő egyet sem választa magának, hanem a szultán nagy bámulatára azt az egyszerű fekete irónádat kérte magának.

Mahmud csodálkozva engedett odaliszkja kivánatának, s minthogy az attól el nem állt, odaadá neki az irónádat, mely egyszerű bambuszkóróból készült s nem volt rajta épen semmi nevezetes.

Az odaliszk elvivé magával szobájába a tollat és azután reggeltől estig várta, hogy fog-e mozdulni újra?

De a toll egész nap, egész éjjel nyugodtan feküdt a hová letették, s az odaliszk már bánni kezdé, hogy kiváncsisága tárgya helyett nem inkább valamely becsesebb ajándékot kért magának, a midőn egy estve meglátogatá őt a szultán virágos kamrájában s a míg egymással édesdeden beszélgetnének, egyszer a szobában, hol rajtuk kívül senki sem volt jelen, neszt hallanak, mintha valaki nagy sietve irna s a toll perczegése hallatszanék a kiterített pergamenen.

Odatekintének mind a ketten s ime a bámulattól elállott szavuk: az irónád félegyenesre volt fölemelkedve, a hogy szokás azt a kézben tartani s irni látszott magában az alatta levő pergamenen.

A hölgy reszketett a borzalomtól, míg a szultán, ki nem volt félelmek és babonák embere, azt hivé, hogy tán egy pók köté fonalát a toll túlsó szárához s annálfogva emelkedik és mozog az a légben, s hogy erről meggyőzze kegyencznőjét, ő maga odament és a toll fölé nyúlt, hogy a képzelt pókhálót elszakítsa. De nem volt ez sehol s a toll csak írt magában egyre.

A szultán maga is csodálkozni kezdett e tüneményen. A mit a toll oly szorgalmasan látszott irni, az rejtett irás maradt, mert hegye nem volt tintába mártva. A szultán ekkor próbát akart tenni vele, s az ottlevő alkörmösbe, melylyel török hölgyek ajkaikat szokták festeni, belemártá a toll hegyét, s azután letevé azt a sima tiszta lapra, mire az ismét fölemelkedék s világosan, tisztán érthető betűkben leirá e szókat:

– «Mahmud! Mahmud!»

A szultán reszketni érzé szívét, midőn nevét olvasá maga előtt s borzalommal kérdezé: – Mit kívánsz tőlem?

Az újra e két szót irta le: «Mahmud, Mahmud!» és azzal lefeküdt.

– Az én nevem az, monda a szultán; hát te láthatlan szellem, ki vagy?

A toll újra fölegyenesedék és e nevet irta Mahmud alá:

«Halil Patrona».

Mahmud megrettent e névtől: egy ősei által megöletettnek neve volt az, s ha egy szellemnek jelenléte már magában is irtóztató, mennyivel inkább egy meggyilkolt szelleméé.

– Mit akarsz e helyen? kérdé a szultán elborzadva.

A toll felelt:

– Inteni téged.

– Veszély fenyeget talán engem? kérdé a szultán.

A toll azt irta rá:

– Közel van.

– Honnan jön e veszély?

– Most hosszú sort irt a toll és e sorban ez volt irva:

– Keletről nagy, nyugatról nagyobb, délről még nagyobb, északról legnagyobb és itthon mindeniknél nagyobb.

– Hol lesznek harczai az igazhivőknek? kérdezé a szultán.

– Az egész országban! volt a válasz.

– Minő városok mellett?

– Minden város mellett és minden városban.

– Meddig tart e harcz?

– Kilencz esztendeig.

Akkor számláltak ezernyolczszázhuszat és körül Törökország minden határán még semmi veszély sem volt.

Még egyet kérde a szultán.

– Mondd meg énnekem, győzni fogok-e én e harczokban?

A toll irá:

– Te nem.

– Kik lesznek elleneim?

Itt a toll megállt, mintha valamin gondolkoznék, azután e szót irá le:

– Máskor.

A szultán nem érté a választ s újra föltevé a kérdést, most ezt irá a toll:

– Másutt kérdezz.

– Hol?

– Egyedül.

Tehát nem akart e kérdésre a szultán kegyencznője jelenlétében válaszolni. Nem bízott benne.

A szultán alig hiheté, hogy nem álmodik, még kegyencznője is odalépett s Mahmud vállára hajolva rebegé:

– Kérlek téged, erős szellem, fogsz-e nekem is felelni? A toll válaszolá: «Fogok.»

A nő kérdezé:

– Mondd meg énnekem: fog-e engemet Mahmud halálomig szeretni?

A szultán megütődve monda:

– A prófétára! hogy tudsz ily kérdést intézni hozzá?

Pedig mit kérdezhetne egy szerető asszony sürgetőbbet?

A toll csendesen remegve irt:

– Fog szeretni halálodig.

– S mikor halok meg?

Erre a toll nem felelt semmit.

Hiába kérdezé a kegyencznő: hány év, hány hó, hány nap múlva? A szellem nem mondott rá semmit.

– S mi által halok meg? kérdé a nő.

A szultán megrémült az esztelen kérdésen, s el akará onnan távolítani a nőt, de egy percz alatt kiirta a toll a választ:

– Meggyilkoltatol.

A nő sápadt lett, mint a viaszkép s remegve kérdezé:

– Ki gyilkol meg?

Mindketten félelmesen, visszafojtott lélekzettel várták, mit felelend a toll? és az jól figyelmezve, nehogy hiányos betüt fessen, irá a pergamenre:

– Mahmud.

A kegyencznő ájultan rogyott a szultán karjaiba, ki őt ölébe véve, a kerevetre tevé és sokáig tartott, míg magához birta téríteni, vigasztalva őt bölcs beszédekkel.

Gonosz, ingerkedő szellem lakik e nádban; ki csak azért űzi előttünk varázslatait, hogy szíveinket rettegésbe hozza. Hiszen azt mondá, hogy holtig szeretni foglak, hogy ölnélek tehát meg én? Hazug szellem lakik e tollban.

Pedig maga is reszketett a szultán.

Azon éjjel nem jött álom az ő szemeikre, s reggel erővel elvevé kegyenczétől az irónádat Mahmud, s azt mondá neki, hogy a tűzbe fogja vettetni.

De nem vetteté a tűzbe.