Part 5

Ah a szulióták! Mint tudnak ők harczolni. Ha most is melletted emelnék a kardot, hogy hullana soronkint az ellen! Éppen úgy hullanak most a te hadaid. Két testvér vezeti őket, egy leány és egy férfi, a férfi neve Kleon, a leány neve Artemis. Valahányszor e nevet meghallod, mintha mindig kést ütnének szivedbe, mert e leány volt az, kit szerelmednek feláldozni vágytál, mert ez volt az, kivel nőd megszökött és mert e nevet sohasem hallod a nélkül, hogy legvitézebb hadaid vesztét ne hallanád.

Mint az öldöklő Azraël angyal jár ő hadriadal közepett, fehér zászlóját hordva a golyók záporában s egy sem találja őt. Szemed láttára üti fel bástyáidon a győztes lobogót s neked még csak arra sincs erőd, hogy óhajtani tudnád elestét, sőt a hol őt látod jönni elől, megtiltod az ágyuzást és nem engedsz feléje lőni.

Közeleg a vész Janina ellen minden oldalról, ki kell üríteni a serleget Tepelenti, egész a seprejéig, egész az utolsó keserű cseppig, és végre?… Végre mégis a szerail előtt fogsz állni ezüst állványon…

Egy éjszaka megütik a dobot Janina hét kapuja előtt s a Lithanizza magasából kilőtt bomba épen a város piaczán pattan széjjel.

Fel, fel, albánok! a kiben még harczi vér van, a hét kapunak ágyúkat feszített az ellen. Ali tomboló paripáján ül, kezében jó csatakardja, mely sok vészbe beleszólt már. Akárhányszor állt már úgy Ali, hogy nem volt egyebe annál az egy kardnál, s azzal visszaszerze mindent.

Egy percz alatt rendben áll védő serege; megnézi az ellen csatarendjét s mosolyra vonul el arcza. Gaskho bey, a jámbor vezér, mészárszékre hozta seregeit, egy óra alatt semmivé teszi őt Ali, hogy hírmondó sem megy vissza belőle. Csataterve méltó az agg vezérhez. Akárki lássa, azt fogja mondani: nincs menekülése az ellenfélnek! Csak ti jertek. És mégis, mégis, el kell neki veszni. Az első lövésre, mielőtt kardját kihúzta volna, hadserege megadja magát az ellenfélnek, hacsak egyszer kilőtték volna fegyvereiket, övé a diadal; de nem, a sereg meghódolt s a jól elrejtett tűztelepek ágyúit saját maga ellen fordítják vissza.

Mindennek vége! Csak hétszáz albán lovas maradt meg Alival, a többi áttért, vagy el hagyta fogni magát.

Az ősz oroszlán megcsóválja kardját feje fölött s széttekintve maroknyi csoportján, érczszóval kiált hozzájuk:

– Lássátok meghalni Alit!

S azzal kinyargal Janina piaczára, a hétszáz lovas kiséri híven.

Az ellen valamennyi kapun tódul a városba már, de a piacz elzárja az egyik városrészt a másiktól, s a diadalittas csapatok ott gonosz aratókra találnak, kik körülrakták magokat spanyol sorompókkal s végig kartácsolnak a hosszú szűk utczákon az utolsó tizenkét ágyúval, melyet Ali basa némái kezelnek; hű jelképei a halálnak.

Ali basa megveté lábát Janina közepén. Csak hétszáz embere van és tizenkét kerekes lövege; ellenfelének húszezer embere és kétszáz ágyúja és Gaskho bey mégis minden tudományával sem képes Alit elhajtani Janina piaczáról s midőn a város egyik felét már birja, a másik felét nem tudja elfoglalni. Ha ökölre kerülnének, egy kezével lesujtaná a vén hadastyánt, de nem tud hozzáférni: ahhoz ész kell, nem erő.

Ekkor az ostromló meggyujtatá körüle a várost, de Ali nem mozdult meg helyéből, s a szél Gaskho bey ellen vitte a lángot, ki már saját magát kezdé kiszorítva látni, midőn a két szulióta testvér, Kleon és Artemis, csapatjaik élére álltak s nekiindulának vakmerőn a vérpiacznak.

Tepelenti megismeré a leányt fehér zászlójáról, a mint a széles középutczán tömött csapatjával, ő maga legelül, közeledett felé. Négy ágyú volt nekik szegezve, töltve lánczos golyókkal és tört üveggel.

Ali elborult arczczal néze eléjök, azzal hüvelyébe taszítá kardját, s inte a tüzéreknek, hogy csatolják fel ágyúikat, fogják a lovakat eléjük s meneküljenek a várba. Egyet sem lövetett rájok.

A mint Ali hátat fordított, vérszemet kapott egyszerre az ostromló had; minden utczán rohantak futó csapatja után s midőn Ali a hídra ért, a szipahik és timarioták mint két raj egymással összekeveredve épen a hídfőhöz jutottak s diadalordítással tolultak utána. A hídon elkezdődött a harcz; ember ember ellen küzdött, csak a rövidebb fegyverek, buzogány, handzsár dolgozhattak a tömegben, mely kétfelől forgott alá a túltömött hídról, mint a hangyák egy vékony nádszálról. Hatszáznak az albánok közül sikerült a várba menekülhetni; akkor Ali parancsára lecsapódtak az érczkapuk, száz kívül maradt a hídon, ezeknek el kelle veszni, a túlnyomó tömeg elborítá őket. Tíz-húsz timariota között harczolt egy-egy albán. A híd rengett a harcz alatt s hajladozott a sűrű tömegek súlyától. Ekkor a sánczok két oldalán egyszerre megdördültek az ágyúk, mik a hídnak voltak szegezve. A harczolóktól ellepett híd czölöpjei keresztül-kasul törve dűltek ki, s a híd albán s török harczosokkal együtt leszakadt a mély árokba.

Alant hegyes karók voltak a mély víz alá rejtve, s a parton maradt ostromlók elborzadva vevék észre, hogy a vízbe omlott tömeg közül senki sem jön fel a víz szinére, hanem a víz kezd lassankint veresebb, veresebb lenni, végre egészen vérpiros, a mint a holtak vére megfesté.

S átellenben a bezárt kapu állt előttök.

Ah, Tepelentit nem oly könnyű megfogni, mint ti gondoljátok.

Mindenütt győztetek, egész az utolsó pontig. Ez már az utolsó és még sem győztetek semmit, mert az utolsót nem birjátok.

A vár megközelíthetlen; sánczai a tó közepébe vannak építve, s azokból a sötét négyszegletű lyukakból hatvanfontos ágyúk seprik végig a víz szinét, hajóval meg nem közelítitek azt. A száraz felől száz ágyú védi a bástyákat; ki birna áthatolni a hármas árkon?

Alit meg nem fogjátok ott. Hadkészlete, elesége végtelen időkre elég, s hogy megmutassa, mennyire el van szánva, az ostrom első hetében kőmüveseket állított a vár egyetlen kapujához, s befalaztatá azt magára. Már most nincs többé a váron ajtó. Még csak megszökni sem lehet belőle.

Tehát ott fog ő maradni, befalazva, mint egy sírboltban, elevenen eltemetve. Onnan csak az égbe, vagy a pokolba van még útja; a száraz felőli kijárást a szulióták őrzik, még ha repülni tudna is, nem menekülhetne tőlük.

A hadjárat be van fejezve, a győztes Gaskho bey beigtatja magát, mint Janina basája. Egész Epirus meghódol és megtagadja a bukott vezért, Stambulban hála-könyörgéseket tartanak az Ejub-mecsetben és a Zófia-templomban a kivívott győzelemért, melyet ágyúk dörgése közt hirdetnek ki a csauszok a köztéreken s Európa minden hírlapja bámulva hirdeti, hogy a hatalmas, rettegett kalandor, a hetvenkilencz évig mindig győztes hadvezér, a magasra nőtt pártfőnök, ki már kétségbe kezdé hozni, hogy ki az úr Törökországban: a szultán-e, vagy ő? ki Napoleonnak szövetségese volt, kinek nehány hó előtt még Anglia harminczezer tallér értékű arany étasztalt küldött ajándékba, kinek kincshalmaza több, mint valamennyi keleti podestáé, egyszerre semmivé lett, letöretett, várába bezáratott. Most már csak az van hátra, hogy meghaljon.

Ez is bekövetkezik nemsokára. Egy éjszaka két merész albán lovag hosszú köteleken alábocsátkozik a sánczokról s egy fenyődarabon kiúsznak az acheruzi tó felől s még azon éjjel fölkeresik Gaskho beyt.

Tepelenti Ali meghalt. Ezt az örömhírt mondják legelőször a beynek. Meghalt bánatában, meghalt szégyenében. Talán mérget is vett. Holnap a három órai ramazát után fogják a várban eltemetni. Halála előtt összehivatá alvezéreit s megesküdteté őket, hogy a várat az utolsó lehelletig, az utolsó emberig védeni fogják. Kincsei a vörös toronyba vannak lerakva; több mint harmincz millió piaszter. Azokat rájuk hagyta mind. De mit ér azoknak e tömérdek kincs, ha nem mehetnek ki vele abból a fészekből? Meg nem adhatják magukat, mert Ali minden török szentekre megesküdtette őket, hogy védni fogják halála után is a várat, de a legénység más értelemben van; az örömest menekülne a várból, ha bűnbocsánatról biztosítanák.

Gaskho beynek csak ki kellett nyujtania kezét, hogy Janina várát, a bevehetetlent, kétszáz ágyúval s roppant kincseivel martalékul vegye.

Korán reggel ott lebegett a szürke, holdtalan zászló Janina veres tornyán, a halál jele, s a víz felőli lövegek harminczhármat lőttek, a viszhangzó hegyeknek hirdetve, hogy Tepelenti Ali meghalt. A váron belül hallatszott a posztóval bevont dobok tompa robogása, s ki lehete venni az imámok halotti énekét.

Gaskho bey és táborkara a Lithanizza tetejéről nézte a basa temetését. Egy figyelő torony (observatorium) állt a tetőn, melynek erkélyéről az udvarra lehete látni, s a pompás telescopiumok, miket a szultán Bécsből kapott, hatalmas szolgálatokat tettek a nézőknek, azokon keresztül mindent a legjobban ki lehete venni, a mi a várudvaron történik, kivált egy távcső oly közel hozta a tárgyakat, hogy az imámok kezében kitárva állott Alkoránból a kezdő versek talikbetüit el lehete olvasni.

Közepett egyszerű ravatalon ott feküdt Ali basa. Valóban ő maga volt az. Akárki nézze bár, ő maga fekszik ott, meghalva, hidegen, mozdulatlanul; vezérei könnyezve állnak körüle s szolgái, a kik elmennek mellette, lehajolnak kezeit megcsókolni.

Künn a városban megtudták a szulióták Ali halálát s üdvözletül egy bombát lőttek be a várba. Azonban a bomba kanócza rövid volt s az még a levegőben szétpattant.

Az observatoriumból jól láthatták, mint rebbent meg az udvaron álló tömeg a fejeik felett szétpattanó bomba dörgésétől, s mint pillantának fel valamennyien azon kis gömbölyű fehér felhőre, csak a középen fekvő halott maradt hidegen, nyugodtan. Őt nem rendíti meg többé a szétszakadó bomba dördülete.

Az imámok felveszik őt vállaikra, s a gyászének zengése mellett, a dobok halk robogása közt elviszik őt nyitott sírjáig. Bizonyára a sír meg van ásva.

A mozlem halottat nem teszik koporsóba, hanem sírját deszkázzák ki félig, hogy a halál angyalainak helyök legyen őt fölültetni, midőn eljönnek tetteiről számot kérni.

Bizonyára Ali Tepelentit letevék a sírba.

A várőrség hármat lőtt fegyvereiből, az imámok énekeltek három verset, azután előjöttek a kapások s ráhányták a földet a halottra, egy nagy márványkő lap állt ott, azzal lenyomtatták a sírt, két turbános sírkövet állítva fejétől, lábától.

Bizonyára eltemették Alit.

Midőn az imámok, a vezérek eltávoztak a befedett sírtól, Gaskho bey a Lithanizza tetején magához hivatá az observatorium őreit és ezt parancsolá nekik:

– A hova most e látcső szegezve van, reggeltől estig ott álljon egy ember, kit negyedóránkint felváltson más és soha ama sírkövet szeme elől el ne bocsássa. Éjszaka, midőn lemegy a hold, minden öt perczben egy világító röppentyűt kell kilőni, hogy a vigyázók láthassák a sírkövet és soha szem elől el ne bocsássák azt és őt minden órában tudósítsák.

Hogyan? Gaskho bey attól fél, hogy az öreg hetvenkilencz éves Ali még föltámadhat sírjából s leemeli halottkezével magáról azt a nehéz márványlapot? Vannak emberek, a kikről nem lehet elhinni, hogy meghaltak, és ha el vannak temetve, még akkor is félnek tőlük.

Késő estig minden órában jött a tudósítás Gaskho beyhez, hogy a sír változatlanul maradt és egész éjjel nem nyult ahhoz senki.

Bizonyára meghalt Tepelenti; tökéletesen meghalt.

Másnap korán reggel különös dolgot meséltek Gaskho beynek.

A topidzsik kaszárnyájában, hol a kerekes ágyúk állottak, egy dobos legény a mint maga mellé letette a dobot, s két verőjét a szélére helyezé, egyszerre azt kezdi észrevenni, hogy a két dobütő-pálcza magától elkezd mozogni a kifeszített bőrön, mintha valami láthatatlan kéz riadót akarna verni; a legénység csodát kiabál s azt hiszi, hogy dzsin van a dobban.

Gaskho bey nem hitte a dolgot, míg maga oda nem ment a kaszárnyába s ime saját szemeivel láthatá, hogy a két dobverő eléggé kivehető mozgással vibrálva ütögeti a dobot, előre hátra rezegve rajta s aprózott pörgés hangját hallatva.

– Csodálatos dolog ez, monda a bey s rögtön hivatá az imámokat, hogy űzzék ki a dzsint azon dobból.

Azok rögtön munkához fogtak; hoztak füstölőt és szent könyveket, befüstölék a dobot orrtekerő illatokkal s olvastak rá ördög-űző szavakat rikácsoló hangon. Bizonyára ha ördög van abban a dobban és annak orra és füle van, meg kell neki szökni ez illattól és lármától. A míg kézben volt a dob, addig nem mozdult a verő, de a mint letették a földre, újra kezdte ama rejtelmes robogást.

Az imámok ordítottak rettenetesen.

Az observatorium főnöke szinte jelen volt e tüneményen. Ő mint renegát franczia, tudományos képzettséggel birt s a helyett a dzsinekről nem volt fogalma.

Midőn látá, hogy az imámok épen nem boldogulnak szellemeikkel, félreszólítá Gaskho beyt s fülébe súgá:

– Én nem tudom, mik azok a ti dzsineitek? és hogy mire való az a nagy lárma és förtelmes bűzölés, hanem azt tudom, hogy ez a dobverés mit jelent ama láthatlan kezektől.

– Nos?

– Ez azt jelenti, hogy menjünk innen, mert alattunk tűzaknát ásnak, a miatt reszket a föld s azért vibrálnak a dobverők.

Gaskho bey elmosolyodott. Neki épen olyan kevés fogalma volt a tűzaknákról, mint a renegátnak a török boszorkányokról.

– Milyen babonás vagy te, derék musír! monda, vállára veregetve a lenézett francziának.

Ez nem is sokáig időzött ott, hanem iparkodott mentül hamarább visszajutni a Lithanizza tetejére.

Mintegy másfél órai lárma után végre sikerült az imámoknak elkergetni a dzsint, a dob elcsendesült, a kedélyek megnyugodtak, a katonáknak utasításul adatott, hogy egy kardot tegyenek keresztbe az ajtó elé, akkor a szellem nem mer többet visszajönni s azzal megnyugodott mindenki a végzetekben.

* * *

Átellenben Janina várkapujával, az összelőtt híd fejénél állt egy erős kőépület, sánczokkal és karózattal körülvéve, mely most a szulióták kezébe jutott. Ez épületet választá a két görög testvér lakhelyéül. Ők kivánták, hogy legközelebb legyenek Alihoz, ők nem engedik őt sem lélek, sem madár képében megmenekülni, nagy ostromágyúik a befalazott kapunak vannak szegezve; vagy megadja magát, vagy temetőjét leli a várban.

És ime temetőjét lelte az náluk nélkül is. Hiába köszörülték ellene fegyvereiket, a halál kardja gyorsabb volt, hamarább levágta. Nem ejthették el a csatában, nem verhették szivébe a bosszúállás késeit, nem vihették ősz fejét a vérpadra; csendesen kellett neki kimulni, ágyában fekve, háborítatlanul, mint a hogy az igaz emberek szoktak meghalni.

Kleon és Artemis kedvetlenül ülnek a váracs termében egy pisla mécs lobogásánál. A leány elfeledé pikkelypánczélát leölteni s összefont karokkal jár a teremben fel s alá. Semmi női vonás nincsen arczán, oly hideg az, mint egy szobor képe.

– Tehát meghalt, tehát meghalt.

E mondatot ismétli egyre magában, s elmerengeni látszik fölötte.

– Meghalt Ali és nem az én kezem által.

Kleon feltünőleg hasonlít testvéréhez, s ifju arcza még alig különbözik a leányétól, de szemeiben egészen másnemű láng lobog. Sokkal félelmesebb amannak arcza, sötét gondolatokkal teljes, az övé nyilt és szabad, tele rajongó reménynyel.

– Győzelmem díját veszítém el, ha Ali meghalt, szól az ifju felsóhajtva. A vén róka megszökött vasam elől a pokolba. Oh, oda is utána mennék ha lehetne, hogy megragadjam ősz szakállát, melyet testvéreim vérében fürösztött.

– Ime itt van ősz szakállam! szólt e pillanatban egy hang a terem mélyéből s a két testvér előtt ott állt Tepelenti Ali.

Elborzadva vetének magukra keresztet az ifju testvérek s a borzalom a földhöz szegzé lábaikat és tagjaik megmerevedtek, a mint a felhítt kisértet ugyanazon szürke ruhában, melyben két nappal elébb eltemették, ott állt szemeik előtt.

– Ime itt van Tepelenti Ali.

Azzal tenyerébe csattantott a rém s a terem minden szögletéből rejtekajtók pattantak fel s állig fegyverzett albánok ugráltak be a terembe s mielőtt a két testvér fegyvereihez nyúlhatott volna, megragadták őket s egymáshoz kötözték.

Az pedig valóban Tepelenti Ali volt, a ki előttük állt.

Eltevék őt a föld alá, bizonyára őt tevék el, de a föld alatt ismerős utai voltak Alinak; az egész temetési látványt ő maga rendezé el és sírja fenekéről a földalatti utakon át kijött, és midőn legnagyobb volt az öröm és megnyugvás a megszálló seregben, akkor ütött rajta.

Egy szilárdul épült alagút vezetett ki a sánczárkok vize alatt a várból s annak kijárásai a hidfő váracsába nyiltak. A benne levőket úgy lepte ott Ali, hogy egy lövést nem tehettek ellene: álmaikban, lefegyverezve nyomattak el a szulióták.

Fel, fel Gaskho bey, fel Mohamed aga; lóra kapitányok! fogd kardodat Pehliván basa! itt a veszedelem. Rossz éjszaka ez az alvásra.

Ki akar aludni?

Egyszerre rettentő csattanás rázza meg a földet, mintha sarkaiból fordult volna ki a világ s a napvilágnál fényesebb láng között, mely a csillagokig látszik felcsapni, egész kerekes ágyúk látszanak repülni. A topidzsik kaszárnyája légbe vettetett. A minarék lehullanak a rémítő rázkódástól; köröskörül halomba omlott minden ház; egy percz alatt a félváros rommá van döntve s a másik perczben égő gerendák s szétszakgatott véres tetemek zápora hull vissza a romokra a vérrel és üszökkel fertőzött égből.

Ali basa így adja tudtokra elleneinek, hogy feltámadott! Föld alá ment s most a föld alól kezdi a harczot.

Kinek van kedve őt meglátni?

Gaskho bey, az óriás tetem félig öltözetlenül, a hogy ágyából kiugrott, rohan végig az utczán, s annyira megzavarodott, hogy saját maga után kérdezősködik. A felriadt katonák rémülettől megőrülve futkosnak összevissza, zavargó kiáltozással, ki fegyverét, ki lovát nem találja. És hangzik fejeik fölött a rémkiáltás: Ali! Ali! rettentőbb a mennydörgésnél, mely tüzet szór rájok az égből. Ott jön az eltemetett basa fehér lovon, fehér szakállal, ki akar szemébe nézni? A bomlott tömeg százával hull az albánok kardcsapásai alatt, a vér patakban foly Janina utczáin, s Ali basa, a holt, az eltemetett vezér, halálfélelmet önt a küzdők szivébe. Nincs, a ki ellene tudjon állni.

Csak Pehliván, az erős küzdő, képes még meggátolni, hogy a roppant ostromló had a maroknyi arnót néptől szét ne veressék. Kívül a városon összegyűjti a futókat, s míg Ali fegyveresei benn a városban mészárolnak, ő hirtelen minden kapun pihent, rendezett csapatokkal nyomul elő, s megállítja a vén vezér győzelmét.

Hiszen elég is volt.

Háromezeren feküsznek halva az ostromlók közül, s az ágyúk elrontva, légbevetve mind, a szulióta csapat vezéreivel együtt elfogva; ilyen munkát végzett Ali feltámadása éjszakáján. Ideje, hogy visszavonuljon.

Pehliván elfoglalta újra a várost, s hadait felállítá a piaczon és nem üldözé tovább Alit.

Gaskho bey haraggal támadt reá:

– Miért nem üldözöd őt váráig?

– Alit üldözni nem jó, felelt a tapasztalt vezér. Hagyd őt futni, ha futni akar.

Gaskho bey erre nagy haraggal ragadá ki a kardot Pehliván kezéből, mert saját kardját elhagyta valahol, s maga mellé vevén a szipahik dandárját, üzni kezdé a távozó ellenfelet.

Ali egész nyugalommal halad vára felé, mintha nem is törődnék az utána rohanókkal, pedig azok számra hatannyian vannak, mint az övéi.

Midőn oly közel ér hozzá Gaskho bey, hogy szavát meghallhatja, vissza kiált rá Tepelenti:

– Rossz helyen jársz, derék bey. Ez a föld az enyim és a mi alatta van, az is az enyim és te azt nem tudod?

E szóból természetesen semmit sem értett Gaskho bey mindaddig, míg Ali intésére egy röppentyüt lövének fel a magasba, mely jeladásra a várbeliek egyszerre meggyujták mind azon tűzaknákat, melyek a város utczái hosszában voltak ásva. Még a boldog időkben készítteté azokat Tepelenti, vízvezetőket furatván s egyuttal oly magasra építtetve azoknak boltozatait, hogy lőporral is meglehessen tölteni.

Saját csapatait mind a hídfőhöz vonta össze, s midőn egyszerre, a milyen hosszú volt az utcza, végigrepedt s a kárhozatos lobbanás égbe hajigálta az üldöző csoportokat, ő gyönyörködve nézte a váracs magasából a romlást, s utolsó volt, ki az alagút rejtajtaján eltávozott. A jajkiáltás még sokáig áthallatszott a várba. Az ostromló seregnek egy harmada elveszett ez éjszakán. A többi elhagyta a pokolra épített várost, s kívül a mezőkön s a magas Lithanizzán foglalt helyet.

A feljövő nap iszonyú látványt mutatott. Janina városa nem volt többé; a szép magas házak, a kúpos mecsetek, a karcsú fehér minarék, a roppant kaszárnyák!… mindezek helyett csak egy halomra dűlt alaktalan tömeg látszott, itt-ott feketén a lobbanás lángjától, összetört gerendák, széttépett tetemek, miket feketére perzselten elhajigált az iszonyú pukkanás, hevertek a romok között s a bástya oldalából egy csatorna nyílásán szomorúan csorgott alá a tóba valami sötétvörös patak, a mint az a romok közül innen-onnan kiszivárgott.

* * *

– Szegény gyermekek, milyen csendesen alszanak.

Így szólt Ali.

A vöröstorony rejtekében feküdt egymás mellett a két szulióta testvér, Artemis és Kleon. Aludtak egymást átölelve és nem ébredtek fel Ali tekintetétől.

– Ne költsétek fel őket, szólt Ali a némákhoz fordulva, hadd alugyanak még.

S azzal nézte őket tovább mosolyogva – mint alusznak oly csendesen.

Pedig azt sem tudják: lesz-e még ez álomból fölébredés?

Ali nem költé fel a szendergőket. Háromszor küldött megnézetni, ha nem ébredtek-e még föl? egyszer sem engedte őket háborítni. Végre az ifju kezén megcsördült a láncz s fölébredtek rá mind a ketten.

– Acrocorynth utczáin jártam, szólt az ifju, nagy ábrándos szemein végighúzva kezeit s láttam a Parthenont újra felépülve.

– Thermophylæknél álltam én, szólt a leány, s ezerenkint hullott előttem az ellen.

– És most a vérpadra fogunk lépni, sóhajtja Kleon, hallva, mint nyitják börtönük vasajtaját.

– Légy erős, szólt a leány, megszorítva testvére kezét, mely az övéhez volt lánczolva.

Az eunuch némák körülfogták őket s odavezeték Ali basa elé.

Még mindig halotti köntösében ült a divánon a basa; minden bútora hamuszinű lepellel volt behúzva és semmi arany, semmi csillogó fény nem volt a teremben.

A két testvér odaállt elé, egymás kezét szorítva.

– Kedves gyermekeim, szólt a basa érzékeny reszkető hangon, ne nézzetek egymás szemébe, nézzetek én reám.

Azok a szokatlan hangú és értelmű szavakra mindketten reá tekintének s csak most vevék észre, hogy az agg vezér búsan, csüggedten néz reájok, s szemei telve vannak könynyel.

Ali inte a némáknak s azok levevék a testvérek kezeiről a lánczokat.

– Ime szabadok vagytok és mehettek hazátokba vissza, monda Ali.

Az ifju mintegy villanyos ütésre rezzent fel e szavakra, s arczát az öröm melege futotta át.

– Miért örülsz? szólt szigorú tekintetet vetve reá Artemisz; nem látod, hogy e szörnyeteg gúnyolódik? Csak örömét akarja az által növelni, hogy bennünk reményt gerjeszszen s kínosabbá tegye a halált. Mit alakoskodol vén ördög? Öless meg bennünket gyorsan vagy kínosan, az mindegy, de ne gúnyolj.

Tepelenti áhitattal emelé szemeit az égre.

– Lelkem nyitott könyv legyen. Ti szabadok vagytok. Szabad szulióták: mi ismerjük egymást. Sokat vétettem ellenetek, de ti boszút álltatok rajtam. Én elégettem falvaitokat, ti váraimat pusztítottátok el érte. Én sarczot vetettem földeitekre s ti tartományaimat vettétek el tőlem. Neked vőlegényedet ölettem meg, téged elraboltalak szülőid házától: te legkedvesebb unokám fejét vágattad le s legkedvesebb nőmet raboltad el. Most egyenlők vagyunk és egyikünk sem tartozik a másiknak semmivel. Menjetek békeséggel innen.

Annyi őszinteség, annyi töredelmes, bűnbánó fájdalom volt e szavaiban Alinak, hogy a haragvó szűz csodálkozó részvéttel kezde rá tekinteni.

– Te bámulsz arczom változásán, szólt Ali, észrevéve szavai hatását Artemisz vonásain. Te nem ilyennek láttál engem egykor. Azon Ali nincs többé, meghalt, eltemették, egy bűnbánó térdepel előtted, ki multjának bűneitől borzad s köntösöd szegélyzetét csókolva kéri bocsánatodat.

És valóban Ali térdre roskadt Artemisz előtt, hogy ruhája szélét megcsókolhassa s zokogva hullatá könyeit a leány lábaira, hogy az önfeledten hajolt le hozzá és fölemelé.

Mégis csak nő volt és megszánta azt, a ki sír előtte.