Part 26

Mióta gyermeke volt a nőnek, sokkal bátrabb tekintetet nyert. A legszelidebb állat is merész lesz, ha fia van, még a galamb is megvadul, midőn fiait kikölté.

Halil egy födött csónakba ülteté nejét, melyet egyedül hajtott izmos kezével. A gyermek úgy örült a csónak hintázásainak, azt hivé: bölcsőjének ringása az. A nő szemei majd az égen, majd a szélcsendes víztükrön merengtek. Csillag mosolygott reá mindenfelől. Csendes volt az est.

– Tudod-e hová viszlek most Gül-Bejáze? kérdezé Halil a nőt.

– Ha tőlem kérdenéd, hová vigy? azt mondanám, vigy el engem valahova csendes, félreeső völgybe, melyet magas hegyek zárnak el köröskörül. Építs nekem ott egy kis házikót forrás partja mellett, kis kertet a házikó előtt. – Engedj engem a czédrusfák lombjai alatt andalogni, hol nem hallik egyéb hang, mint a vadgalamb búgása, engedj engem a csergő patak partján virágokat szedni, őzikéket lesni, engedj engem ott élni, ott meghalni; élni a te karjaid közt, meghalni virágos mezőben, csergő patak partján. Ha tőlem kérdenéd, én azt mondanám: vigy engem oda.

– Te mondád, szólt Halil, bevonva az evezőket, mert a támadó esti szél kifeszíté a vitorlát s a csónak magától repült tova; azután odaült neje mellé és monda: én elküldelek tégedet félreeső, rejtett völgybe, a hol a forrás partja mellett kicsiny házikó áll, melyet számodra szerezék. Ott fogsz élni gyermekemmel együtt.

– És te magad?

– A tulsó partig viszlek magam, ott nyergelt öszvérekkel atyádnak egy agg cseléde vár, a ki téged nagyon szeret, az el fog vinni a csendes völgybe és soha el nem hagyand.

– És te?

– Ezen ládikát elviszed magaddal, pénz van benne, atyádtól kaptam azt, senki átka, senki vére sincs rajta. Ez tied lesz és gyermekemé.

– És te? kérdezé harmadszor is Gül-Bejáze s közel volt már ahhoz, hogy sírva fakadjon.

– Nekem vissza kell mennem még Stambulba. De utánatok fogok menni. Talán holnap, talán holnapután, vagy azután. Lehet, hogy mentül előbb, lehet, hogy nagyon soká. Csak ti várjatok reám. Minden este terítsetek számomra, mert nem tudjátok, mikor érkezem meg.

Gül-Bejáze könyei elkezdtek ölében tartott gyermekére hullani.

– Miért sírsz? szólt Halil. Bohó vagy. Az elválás rövid, csak az óhajtás hosszú. Neked jobb dolgod van, mint nekem: mert veled ott van gyermeked, de nekem senkim sem marad, mégis én nem sírok, hiszen majd meglátlak ismét.

E közben partot értek. A vén szolga ott várt a két felnyergelt öszvérrel. Halil segíté nejét kiszállni a csónakból.

Gül-Bejáze odaborult férje keblére és átölelte őt.

– Ne menj vissza többet, ne hagyj el engem, ne hagyj el minket, jöszte velünk. Mit keressz te ama nagy kietlen városban többé, ha mi nem vagyunk ott? Jöszte velünk, menjünk együtt, tünjünk el együtt. Hadd keressenek, mint az égről leesett csillagot; nem jó neked ott a magasban lenned.

Halil nem felelt semmit. Neje igazat mondott, de a büszkeség tiltá, hogy gyáván megszökjék, a midőn tudja, hogy ellene törnek; azután megnyugtató hangon mondá neki:

– Ne aggódjál miattam, velem talizmán van; miért mosolyogsz? Keresztyén nő vagy s nem hiszed a talizmánt? Az én talizmánom a szívemben van. Már ebben hiszesz, ugyebár? Még eddig mindig megsegített ez engem.

És azután megcsókolta nejét és gyermekét Halil s visszatért a csónakba. Megragadá erős kézzel a lapátokat s eltávozott a parttól. S a mint az esthomályban tovább evezett, látta, hogy még most is ott áll az elhagyott nő gyermekével keblén s mentül messzebb távozott, annál jobban fájt érte a szíve, hogy mért nem tért vissza hozzájuk s mért nem csókolta meg őket még egyszer.

* * *

Korán reggel Halil Peliván, az óriás, tizenkét bosztandzsi kiséretében megjelent a janicsárok között s három öszvér hátáról öt kis hordócskába rakott ötezer darab aranyat önte ki a földre és kiosztá azt a vitézek között.

– Ezt küldi nektek a nagyvezér, derék hadfiak.

A janicsárokkal csak így lehetett beszélni.

– És most én kérek tőletek valamit.

– Mondjad.

– Van-e közöttetek olyan legény, a ki nem szeretett soha senkit, a ki, ha parancsolják és megfizetik, képes volna megölni tulajdon édes apját,[31] a ki sem meg nem ijed, sem nem könyörül, sem bölcs szavaktól el nem tántorul?

E felhívásra százan meg százan léptek ki a janicsár hadtestből, bizonyozva, hogy ők Peliván kivánatának meg tudnak felelni.

Peliván kiválaszta közülök harminczkettőt, a legizmosabb, a legmarczonább alakokat s parancsolá, hogy kövessék őt a szerályba.

Ott felvezeté őket a porczellánterembe, leülteté a drága szőnyegekre, hozatott nekik finom ételt és italt, cziprusi borokat s hevítő muskavitot, tartotta mákonynyal, a mennyi kellett nekik.

Nemsokára oda jött hozzájuk a nagyvezér, a sánta basa Topál Ozman, a rumeliai országbiró Patsmagdzsizáde, a czipő-varga fia, és a tatár chám; és megveregeték vállaikat, megkóstolák ételüket, ittak poharaikból s megdicsérve őket, ismét eltávozának.

A divántanács az oroszlánház termében volt összegyűlve.

Együtt voltak az ulemák, a vezérek, a nép küldöttei, ott volt Halil Patrona is, midőn Kabakulak, Topal Ozman, Patsmagdzsizáde és Kaplan Giráj megérkeztek.

Első volt Halil, a kihez a nagyvezér nyájas leereszkedéssel szólt:

– A padisah kegyelmét küldi általam neked s magas jóvoltából kinevez téged Rumili Beglerbégjévé.

S azzal két dülbendár előállt a beigtatási fényes kaftánynyal.

Halil Patrona egy perczig elgondolkozott.

A szultán valóban kegyesen érez iránta. Útat akar neki engedni, hogy magát becsülettel megmenthesse. Magas hivatalt ád neki, mely által eltávolítsa őt a fővárosból s egyuttal nagyravágyását is kielégítse. A szultán valóban kegyelmes szívvel bir. Jutalmat kínál annak, kire vezérei büntetést kérnek.

Csak egy perczig tartott e tétovázás. Határozottan felelt azután.

– Én a kaftányt nem fogadom el. Magamnak nem kértem én semmit. Nem jöttem én ide azért, hogy adjatok hivatalt; hanem, hogy adjatok harczot.

A nagyvezér meghajtá magát előtte.

– Szavad eldöntő legyen. A padisah azt rendelé, hogy a mit te fogsz mondani és társaid, az történjék meg. A nagyúr maga a porczellán teremben vár reátok. Ott fog majd kikiáltatni a harcz és az emlékkaftányok is ott adatnak reátok.[32]

Ezzel az ulemák és Patrona hívei levezettetének az eriváni kiöszkbe.

– Jőjjetek legelébb a szultán kézcsókjára, kik legderekabb férfiak vagytok, szólt Kabakulak. Te Halil és te Musszli.

Halil hideg mosolygással szorítá meg Musszli kezét. Ez még most sem tudá, mi történik velök? s csak akkor kezdte magát rosszul érzeni, midőn a «hideg forrás kapujánál» a szófa őrök elvették kardjaikat, mivel a szultán elé karddal járulni senkinek sem szabad.

A szófa teremben, hol a diván föl volt állítva, van egy aranyrácsozatos fülke, melynek függönyein át hagyományos szokás szerint a szultánok hallgatják ki titokban vezéreik tanácskozásait, e függönyök mögött most, ha néha hátulról fölemeltetnek, egy női arcz tűnik elé. Aldzsalisz az, a szultána Asszeki, háta mögött Elhadzs Besir áll, a Kizlár aga. Ma különös látvány lesz itt.

Az ajtók függönyei félre gördülnek s belép rajta a két férfi. A szultán trónjáig lépnek, ott leborulnak a földre, s megcsókolják palástja szegélyét.

Mahmud trónjára ül. E perczben kezébe csattantva kiált Kabakulak:

– Hozzátok elő a kaftányokat!

E szóra egyszerre előrohan a mellékteremből Peliván és a harminczkét janicsár kivont pallosokkal.

Mahmud eltakarja arczát, hogy ne lássa, a mi történni fog.

– Halil! El vagyunk árulva! kiálta Musszli, s magát bajtársa elé vetve, testével fogja föl a legelső csapást, melyet Peliván ellene intézett.

– Hiába irtad nevedet az enyém fölé Patrona! kiált az óriás, megcsóválva feje fölött görbe pallosát.

E szóra kirántja Halil övében maradt tőrét s oly erővel hajítja azt Pelivánra, hogy az éles hegyével annak balvállán keresztül fúródik.

De a következő pillanatban őt is lesujtá a halálos csapás.

Fél térdre bukva, égre emeli szemeit és mond:

– Allah akarta így.

Még egy csapás éri, összerogy, ott a földön fekve, végsőt sóhajtva nyög:

– Én meghalok, de megmaradt fiam.

És meghal.

Azután többi társait is egyenkint vezették be a szófaterembe az erivani kiöszkből, hogy felkaftányozzák őket, s a mint beléptek, egyenkint levágták fejeiket. Annyi ideje sem maradt egynek is, hogy szemeit behunyja a halálos csapás elől.

– Huszonhatan vérzettek el.

Csak hárman maradtak meg ez nap.

Szulali, Mohammed dervis, a Mir Aalem (szent zászló őre) és a stambuli biró. Ezek ulémák voltak, kiket megöletni még a szultánnak sem szabad.

Mindhármat kinevezé a nagyvezér szandzsák bégeknek.

Társaik haláláról nem tudhattak semmit s elfogadák a kinevezést. Ezáltal lemondtak az ulémai rangról.

Így ölettek meg másnap.

Harmadnap a szerály előtt járó-kelő nép huszonkilencz levágott főt látott meg kopjákra kitűzve a középkapu fölött; mindnyájan nyitott szemekkel, haragos ajakkal látszottak e halálfők bámulni, beszélni a népre, csak Halil Patrona szemei voltak csukva, az ő ajkai lezárva.

Egyetlen nagy jajkiáltás hangzott végig a városon. A népség fegyverre kapott s tódult az Atmeidánra, három zászlója alá.

Vezéreik közül nem volt már senki, egyedül Janaki még. A többi elpártolt, vagy meghalt. Most őt hozták elő. Halil esetének híre nem idézett benne semmi változást elő, sejtette azt régen s tudtával történt Gül-Bejáze eltávolítása a városból. Ő maga rendezte el számára a kis völgyi lakot a Taurus hegy menedékei között, melyet kívüle s az ottlakókon kívül kevesen ismertek s egy posta-galamb párját elhozá onnan magával, hogy ha a végzet bekövetkezik, ne legyen kénytelen embertől izenni leányának.

Midőn a zajongó nép az Atmeidánra hívta őt, egy vékony hártyára levelet irt leányának s azt a galamb szárnya alá köté.

A levélbe ez volt irva:

«Isten kegyelme rajtad. Halilt ne várd, ő meghalt. A janicsárok ölték meg. És én megmondám, hogy utána fogok halni. Te élj és vigyázz gyermekedre. Janaki.»

Azzal felnyitá az ablakot a galamb előtt; az gyorsan emelkedék föl, szárnyait csattogtatva a magasba s ott egy perczig libegve, hirtelen nyílsebesen repült el a hegyek felé.

– Szegény Iréne! suttogá Janaki, kivonva a kardot, melylyel ő bizonyára senkit sem fog megölni; s azzal követé a zajongókat az Atmeidánra.

Stambulban újra felfordúlt világ lett. A hetedik janicsárezred, a mint a harminczkét janicsár véres kardjaival dicsekedve visszatért, rájuk rohant és összeaprította őket. A janicsáragát Muhsinzádét saját kapujában lőtték keresztül. Kabakulak egy mecsetbe vonta magát. Halil Peliván, kit Kulkiájának neveztek ki, egy csatornába bujva menekült meg s abból három napig elő nem jött, a míg zajt hallott maga fölött.

Harmadnapra elcsöndesült minden.

Egy új név állt elő, mely megbirkózott a föltámadt viharral: a hirhedett Küprili család legutolsó ivadéka, melynek minden férfia hős volt.

Küprilizáde Achmed összegyüjté a szent zászló körül a szerályban lakó tízezer dsebedzsit, bosztandzsit és baltadzsit s midőn mindenki kétségbe volt már esve, megtámadta nyílt utczán a lázadókat, megverte őket piaczaikon, három nap alatt hétezeren hullottak el csapásai alatt,[33] s azután békesség lett az országban.

Janaki is elesett. Le hagyta vágni fejét, anélkül, hogy ellenmondott volna.

De Pelivánt és Kabakulakot is számüzték gyávaságuk miatt.

Küprilizáde Achmed lett a nagyvezér.

III. Achmed még azután kilencz évig élt a héttoronyban; mint a hagyomány tartja, méreg által halt meg.

XIII. AZ ÜRES HELY.

Minden elcsendesült már, a világ folytatja rendes futását, csak ott a távol kéklő hegyek között él még egy nő, ki semmit sem tud a külvilágról s ki minden este felhág a magas hegyek ormaira, melyek kunyhóját körülveszik s epedve, vágyva néz el Stambul felé, szemeivel kisérve a hosszú kanyargó útat, mely a távolba visz el: ha nem jő-e még rajta, kire ő vár?

Minden este szomorúan tér vissza hajlékába s midőn vacsorához ül, magával szemközt tányért, poharat tesz, úgy várja azt, a ki nem jő. Éjszakára Halil vánkosát maga mellé teszi és gyermeküket kettőjük közé, hogy ott találja azt, ha megérkezik.

Így foly nap nap után.

Egy reggel megzörgetik ablakát. Örömmel ugrik föl ágyából, hogy azt felnyissa.

Nem Halil az, hanem egy galamb. Posta-galamb, – levelet hozott.

Gül-Bejázé fölbontja a levelet, elolvassa azt – és másodszor is elolvassa – és azután harmadszor is elolvassa; s midőn harmadszor is elolvasta, elkezd mosolyogni és azt suttogja magában:

– Ő mingyárt itt lesz.

E percztől fogva csendes őrület fogta el a nő elméjét, egy neme a hallgatag monomániának, melyet elébb nem venni észre, mint a midőn rögeszmére kerül a sor.

Alkonyatkor ismét kiment az útra, mely a völgyből kivezet. Öreg szolgájának megmutatá a levelet, mondva, hogy ebben az van, miszerint Halil ma érkezik meg, tehát jó vacsorát készítsen. Az nem tudott olvasni és elhitte.

Egy óra múlva nagy örvendve jön haza a nő: szinte kipirulva a sietésben.

– Nem láttad őt? kérdé a szolgától.

– Kit asszonyom?

– Halilt. Ő megérkezett. Más úton került el, már idehaza van.

A szolga azt hivé, hogy tán titokban jött meg Halil s ő is örömmel követé a szobába a nőt, hol két személy számára volt ismét terítve.

– No látod, hogy itt van ő, szólt Gül-Bejáze, az üres helyre mutatva s oda rohant, átölelt egy láthatatlan alakot, forró csókjai hangzottak a levegőben, ittas szemei gyönyörködve nézték a semmit…

– Nézd gyermekedet, szólt felemelve fiát, emeld karodra. Így. Ne csókold oly erősen, mert alszik. Látod: fölcsókoltad. Szakálladtól fölébredt, ringasd egy kissé. Szeretted őt ringatni máskor. Így, tartsd öledben. Fáradt vagy? Várj, poharadba töltök. Úgy-e, minő jéghideg a víz? most hoztam azt a forrásból.

Azután ételt rakott férje tányérjára s örült, hogy az milyen jól esik neki.

Vacsora után karjába ölté karját s nyájasan suttogva, beszélgetve kivitte őt magával a kertbe, a holdvilágos estre; a jámbor szolga könyezve nézte őt, mint sétál végig egyesegyedül a fák között s a közben úgy tesz, mintha valakivel suttogna, beszélne. Kérdezősködik tőle és feleleteket vár, regéket mond neki. Elmondja, mi történt vele a mióta elváltak, megmutogatja neki apró madarait, virágait, azután oda hívja a lugasba, leülteti maga mellé, kaftánját odább húzza, hogy rá ne üljön, hogy egészen odasimulhasson mellé s akkor suttogva, epedve beszél vele, s oly boldogan, oly szemérmes örömmel tér vissza s csak lopva vet egy-egy szerető tekintetet felé. – Kihez?

Odabenn megveti neki ágyát, vánkosát feje alá igazítja; fehér, puha karját feje alá teszi, odaszorítja kebléhez, megcsókolja s azután gyermekét odafekteti kettőjük közé s csendesen elalszik, még egyszer megszorítja kezét. – Kinek?

Másnap reggeltől estig ismét várja, alkonyatkor újra kimegy az útra s midőn visszajön, ismét ott találja már lakában. Boldog tébolyodás!

Ez így foly napról napra.

Reggeltől estig végzi a nő szokott munkáit, szomszédjai, ismerős emberek nem vesznek rajta észre semmi változást; de a mint a nap lemegy, eltávolít magától mindenkit, kerül minden társaságot, mert már akkor Halil ott várakozik reá a kis kertre nyíló szobában.

Pontosan megjelen előtte, a mint a nap lemegy. Oly megszokott dolog ez ránézve. Úgy intézi minden dolgait, hogy akkorra üres ideje legyen. Néha igen jó kedve van Halilnak, máskor meg igen szomorú. A nő számtalanszor elmondja ezt öreg szolgájának; néha azt is megsúgja neki, hogy Halil nagyra törő tervekben fáradozik, de ne szóljon felőle senkinek, mert az könnyen Halil életébe kerülhetne.

Szegény Halil! Azóta régen omlatag por az ő teste, melynek a halál többé nem árt.

És így vénül meg, így hervad el a «Fehér rózsa». Egy éjszaka sem marad el házából a kedves vendég. Évekig, hosszú évekig eljár az hozzá minden este.

S midőn fia megnő, esze-biróvá lesz, megférfiasodik, minden este hallja anyját egy láthatatlan alakkal beszélni és minden este hallja mint mutatja őt be e láthatatlan alaknak s készteti, hogy őt üdvözölje, mert ez neki édes atyja. És dicséri a fiút atyja előtt; milyen bátor és milyen jó szívű; és összehasonlítja arczaikat. Szakasztott édes atyja; csakhogy Halil már öregszik, szakálla fehéredni kezd. Vénül Halil. Különben egészen fiához hasonlítana.

És a fiú nagyon jól tudta azt, hogy az apját, Halil Patronát, régen, régen, évek hosszú sora előtt megölték a janicsárok.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az Erdbuhar és nimetullahita rendek a legszigorúbb életűek a török szerzetek között; az elsőbbek minden héten két nap oly szigorú bőjtöt tartanak, hogy nyálukat sem nyelik le; az utóbbiaknál ez csak a próbaéveken át tart, azontúl élhetnek a világ örömeinek.]

[Footnote 2: Azon időkben keletkezett secta a görög szigetlakók között.]

[Footnote 3: A nálunk most divatozó asztaltánczoltatás és kopogó szellemek csodáinak e faja régóta ismeretes volt az arab dervisek előtt (1853).]

[Footnote 4: Ez tény Tepelenti Ali életéből, hogy fia háremeit, minthogy azokra nagy befolyással voltak, az acheruzi tóba fojtatá.]

[Footnote 5: «Augsb. Allgem. Zeitung» 1820.]

[Footnote 6: A vecchabiták a mohammedán vallás eretnekei.]

[Footnote 7: A szultánok kincstára.]

[Footnote 8: Tény Ali basa életéből.]

[Footnote 9: Poujoulat. Histoire de l’empire Ottoman.]

[Footnote 10: Ezt mint igen fontos tényt hozzák fel Mahmudról a történészek.]

[Footnote 11: Poujoulat. _Histoire de l’empire Ottoman._]

[Footnote 12: A históriai adatok itt ellenmondásban látszanak lenni, a mit a török történészeti munkákban több helyen kénytelen voltam észrevenni. Poujoulat szerint Alit nem biztatták kegyelemmel, s nejét ugyanez a delvinoi basa leányának nevezi; az egykorú _Allg. Zeitung_ jelentései pedig azt állítják, hogy egyenesen a kegyelmi biztatásra adta meg magát. – Ezt valószinűbbnek kellett tartanom. Ugyan itt a rábeszélő nőt Vasilica, örmény hölgynek nevezik.

_J. M._]

[Footnote 13: A mozlemek nem tartják a franczia pezsgőt a vallási tilalom alá foglalt nedvnek.

_J. M._]

[Footnote 14: E hét jelt kapják menyasszony-ajándékul.]

[Footnote 15: Hammer-Purgstall. Gesch. d. osm. Reiches.]

[Footnote 16: Hammer-Purgstall. _Gesch. d. osm. Reiches._]

[Footnote 17: Így hívták a szultán sátorát a nyilt piaczon, mely elé szokták a kivégzettek fejeit hengeríteni.]

[Footnote 18: Megkülönböztetendő az Etmeidántól.]

[Footnote 19: Hammer-Purgstall, _Gesch. d. osm. Reiches_.]

[Footnote 20: Ugyanerről Decsi Ozmanographiájában is van említés, csakhogy szerinte a törökök már a XVIII. század végére várták a jóslat teljesülését.]

[Footnote 21: E tizenhárom nemzet azon idők szerint: török, szláv, oláh, arnót, görög, örmény, zsidó, tatár, arab, syriai, drúz, kurd és turkomán.]

[Footnote 22: Decsi: Ozmanographia.]

[Footnote 23: Mutatótáblák, melyek Mekka fekvését jelölik, a merre fordulni kell a mahomedánnak, mikor imádkozik.]

[Footnote 24: Decsi: Ozmanographia.]

[Footnote 25: Musszli saját szavai a _Histoire des deux rebellion_ szerint.]

[Footnote 26: Ugyanaz.]

[Footnote 27: Sokak előtt talán felötlő fog lenni az, hogy Halil, ki maga müzülmán volt, Gül-Bejázét nőül vevé s nem kényszeríté vallását elhagyni. Felvilágosításul helyén leend Mahommed próféta bizonyságlevelének ide vonatkozó czikkeit idézni: «XIV. A müzülmánokhoz férjhez menendő asszonyok soha se kényszeríttessenek vallásuknak elhagyására és közönséges isteni szolgálatjukban soha se háborgattassanak. XV. Senki el ne tiltsa őket a templomaikba járástól. XVI. Valaki ezen szabadság-levelemet megrontja, eltávozik Istentől és az apostolok parancsolatitól stb. XVIII. És utoljára azt parancsolom, hogy e törvényeket világ végzeteig egy müzülmán se merészelje megrontani.» E levelet írta a seregek vezére, Ali Abu Thaleb fia, melyet tizenöt tanu jelenlétében maga a próféta sajátkezüleg írt alá a mecsetben, a Hedzsira második esztendejében, Moharrem harmadikán.]

[Footnote 28: Poujoulat Babtist, _Histoire de l’empire Ottoman_.]

[Footnote 29: Törökül: orosz.]

[Footnote 30: Hammer-Purgstall, Gesch. d. osm. Reiches.]

[Footnote 31: Igaz ugyan, hogy a janicsárokat keresztyén gyermekekből nevelték eleinte, de már ezen időben apáról fiura maradt kaszt támadt a hadosztályból.]

[Footnote 32: A kaftányosztás minden nevezetesebb szertartásnál elmulhatatlan.]

[Footnote 33: Poujoulat szerint 16 ezer.]

TARTALOM.

A JANICSÁROK VÉGNAPJAI.

A seleuciai üregek 1 Eminah 13 Török paradicsom 32 Gaskho bey 44 Férfi a veszélyek között 50 Az oroszlán a rókabőrben 55 Az albán család 74 Mahmud tolla 77 A cserkesz és családja 90 A bosszúálló 112 Begtas kertjének virágai 132 A megáldott leány 139 Tánczvigalom a szerályban 150 Kursid basa 168 Caretto 172 Eminah 178 Az ezüst állvány a szerály előtt 185 A ketté tört kardok 194

A FEHÉR RÓZSA.

I. A zsibárus 209 II. Gül-Bejáze. (Fehér rózsa) 222 III. Achmet szultán 228 IV. A rabnő rabja 239 V. A tábor 254 VI. A vihar kitörése 267 VII. Tulipánbimbók és emberfők 273 VIII. A felfordult világ 283 IX. Lemenő és fölkelő nap 298 X. A Halwet-ünnep 311 XI. Látások a jövendőbe 318 XII. Ember reményei 333 XIII. Üres hely 350

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA

End of Project Gutenberg's A janicsárok végnapjai; A fehér rózsa, by Mór Jókai