Part 25

Halil Patróna érzékenyen nyújtá kezét a janicsárnak. Jól tudta ő azt, hogy nem dicsvágy az, a mi belőle szól, hanem azért akar ő helyette menni, mert megeshetik, hogy e követelés átadóját rögtön lefejezik.

Musszli még egyszer nagyon kérte Halilt, hogy bízza e követelések átadását mind ő reá s e kérést annyira büszkeségévé tette, hogy Halil Patronának nem lehetett azt tőle megtagadni.

Musszli azonban furfangos ember volt. Jól tudta, hogy ennyi követeléssel előállni egyszerre nagyon koczkáztatott vállalat volna, azért is a maga természetes eszével akként osztá fel a dolgot, hogy a meglepett nagyvezér levegőhöz ne jöhessen s ha az első kérdést megadta, a másodikat meg ne tagadhassa.

Az új nagyvezért melléknevén Kabakulak, goromba fülűnek nevezte a köznép, minthogy nagyot hallott, a mi nagy szerencse volt Musszlira nézve, mivel hogy ő különben is nagyon szokott kiabálni.

Eleinte épen semmit sem akart hallani Kabakulak. Mintha tökéletesen megsiketült volna, hanem mindent háromszor mondatott el magának; de mikor azután olyasmit mondott Musszli, hogy ha te nem akarod hallani, a mit mondok, majd elmegyek a szultánhoz s elmondom annak, erre egy kissé megnyiltak a fülei s kegyesebb lett és nyájasan kérdezé Musszlitól, hogy mivel kedveskedhetik neki?

Musszli bátorságát a kénytelen ordítozás még jobban felfokozta.

– Azt parancsolja neked Halil Patrona! kiálta Kabakulak fülébe.

A vezér hátrakapta fejét. A kiáltástól-e vagy annak értelmétől?

– No no, fiam, ne kiabálj úgy a fülembe, mintha süket volnék; mit kér tőlem Halil Patrona?

– Ne igazítsd ki a szavamat, vén bagoly. (Ezt azonban csak lassan mondá el Musszli.) Azt, hogy Dzsanüm Chodzsát nevezd ki Kapudán basának.

– Jól van, jól van fiam, hiszen magam is úgy akartam, régen el volt ez határozva, haza mehetsz.

– Dehogy mehetek… Oláhországnak új vajda kell.

– Van már, van már, fiam. Maurocordatónak híják, ki tudod mondani? Maurocordato.

– Nem is fárasztom vele a nyelvemet. Hanem azt ki tudom mondani, hogy Dzsihán.

– Hát minek neked ez a Dzsihán?

– Oláh fejedelemnek.

– Megkapjátok, hát te mi akarsz lenni?

Musszli janicsáragának volt felírva a lajstromon, de szégyenlett magáról beszélni.

– Csak te ne bánts engem Kabakulak, a míg érdemesebb emberekről van szó. Kivánjuk a Krim fejedelmet levettetni s helyette a száműzött Kaplan Girájt nevezd ki.

– Majd megküldjük Mengligirájnak a fölmentést.

– De ne majd, hanem mindjárt! Rögtön, azonnal és minden haladék nélkül.

Musszli olyan mozdulatokkal kisérte ékesenszólását, hogy a nagyvezér jónak látta meghátrálni előtte.

– Van-e még valami bajod? kérdé aztán Musszlitól, ki most elhallgatott, mert elfelejtette a többi kivánatokat.

– Van hát! szólt ez s azzal leült szépen a földre, kikereste kebléből a rábízott lajstromot s kiterítve azt a földön, egyenkint sorba mondá Halil Patrona kinevezéseit.

A nagyvezér valamennyit helybehagyta. Még csak ellenvetést sem tett reájok.

Legutoljára hagyta Musszli Janaki kitűzetését.

– Ezt pedig moldvai vajdává kell tenned.

Kabakulak egyszerre megsüketült. Nem hallotta a kérelmet.

Musszli odament hozzá és hangtölcsért csinálva markából, azon keresztül kiálta fülébe:

– Janakit mondtam.

– Úgy! Hallom, hallom. Azt kivánod, hogy a szultán konyháját ő lássa el vágott ürű és marhahússal. Meglesz, megkapja.

– Hogy Izrafil angyal trombitáljon a füleidbe! mondá lassan Musszli, nem mészárszékről van a szó, hanem arról, hogy moldvai fejedelemmé tedd.

Kabakulak jónak találta ezúttal meghallani a kivánságot s komolyan felelt:

– Nem tudod mit kivánsz; a padisah épen négy nap előtt adá e hivatalt Ghyka herczegnek, a ki igen bölcs és előkelő ember s szavát nem másíthatja meg.

– Bölcs és előkelő ember? szólt csodálkozva Muszli. Mit értsek én ez alatt? «Hát mi különbség van egy gyaur meg a másik gyaur között?»[25]

– A szultán cselekvé s az ő tetteit tudta nélkül meg nem másíthatom.

– No hát eredj a szultánhoz s másítsa meg a mit ő tett maga, különben tégy a mi tetszik, «csak arra vigyázz mindenek felett, hogy a Halil Patrona kedvét meg ne szegd».[26]

Kabakulak szerette volna már, ha Musszlit sem látja, míg ez egyre kereskedett a lajstromban. Emlékezett rá, hogy még valamit bizott rá Halil, csak azt nem tudta, hogy mit?

– Úgy, igaz! eszembe jutott már. Azt parancsolta Halil Patrona, hogy azokat a csúf palotákat, melyek az édes vizek mellett vannak, szabad legyen felgyújtogatni.

– Kérjetek még arra is engedelmet méltóságos gyújtogatók, hogy Stambult kirabolhassátok.

– Nagyon rosszul beszélsz Kabakulak, ha így beszélsz. Halil nem azért akarja a palotákat felgyújtani, mintha kedve telnék benne, hanem azért, hogy a vezéreknek ne legyen hová elbujniok, virágokat ültetni és buja gyönyörökbe elmerülni, midőn épen táborba kellene szállaniok. Majd ha nem lesz minden basának saját paradicsoma a földön, többen fognak kivánkozni a menyei paradicsom után. Ezért akarja a bujaság házait leégettetni Halil Patrona.

– Sokáig éljen. Ezt is meg fogom mondani a szultánnak.

– Hát csak eredj szaporán. Én addig itt fogok várni a szobádban!

– Itt fogsz várni?

– Miattam ne búsulj. Megrendeltem, hogy hozzák utánam ebédemet, kávét és dohányt majd adsz te s ha holnap reggelig ki találsz maradni, elhálok itt a szőnyegen.

Kabakulak átlátta, hogy veszett emberrel van dolga, a ki innen meg nem mozdul, a míg tökéletesen ki nincs elégítve. Lett volna ugyan módja a legrövidebb kielégítésnek: beszólítani egy pár csauszt s a ficzkónak lábához tétetni a fejét, de ily merényletekhez nem volt még elég tiszta a láthatár. A zendülők csoportjai még ott künn táboroztak a téreken. Előbb le kellett őket csillapítani s csak azután lehetett ellenük fordulni.

A nagyvezér nem tehetett egyebet, mint hogy egész őszintén előterjeszté a szultánnak Halil Patrona követeléseit.

Mahmud mindent helybenhagyott.

Már egy óra mulva kezében voltak Musszlinak a kivánt kinevezési és száműzési fermánok és hattiseriffek.

Csupán a kiöszkök elpusztítása módjára nézve jegyzé meg a szultán, hogy «ne gyújtsák meg azokat, ez által nevetségnek téve ki magokat a keresztyén népek előtt, hanem bontsák szét falaikat s vagdalják ki a mulatókerteket».

És három nap alatt százhúsz pompás kiöszk döntetett halomba az édes vizek mellett s a pompás virágkertek növényeit a vízbe hányták és a szerelmi andalgások ligeteit kivágták tőből; most csak romjai látszanak még a tündéri városnak, melyben egykor a földi gyönyörök minden nemei tanyáztak s miket Halil Patrona három nap alatt elrontatott, hogy a mint egy az Isten, úgy paradicsom is csak egy legyen és az ne legyen a földön, hanem az égben s tanuljon küzdeni érte, a ki el akarja nyerni.

XII. EMBER REMÉNYEI.

Mikor már olyan magasra ment a csillag, hogy fölebb többé nem mehet és mikor már tudja, hogy innen csak lefelé lehet még esni!…

… Minden úgy történt, a hogy Halil Patrona egykor álmodá. Ott állt a hatalom tetőpontján, a honnan országokat, világokat lehet igazgatni. Vezéreket tett le és fel, hadseregeket küldött idegen tartományok ellen, fejedelmeket erősíte meg székeikben és magas urakat látott lábainál hizelegni.

Egész napokat elült az ozmán történetírók könyveit olvasva; a híres Rasídot és a bölcs Cselebizádét s azután a térképeket tanulmányozta, keresztül-kasul húzva azokat minden színű vonalokkal s pontokat rakva bennök, miket csak ő értett. És e vonalok, e pontok messze-messze behatoltak Ukránia, Podolia közepébe. Ő tudta, mit akart velök?

A tervek, miket ő készített, századok számára voltak előre alkotva, – pedig mi az ember élete?

Gondolataiban ezredéves erőt gyűjte a megifjult ozman birodalomnak. Ujra látta azt hatalmas karjaival kiterjeszkedni keletre, nyugotra, de legkivált észak felé. Látta, mint hódolnak meg előtte a legtávolabb népek s mint takarják el szemeiket az őrző angyalok a diadalmas kard vakító villanásai elől s sietnek más sorokat írni a jövendők könyveibe, mint a melyek eleitől fogva meg vannak azokban írva.

Ember reményei! A szellő rájok fuvall és elenyésznek.

De nagyobb öröm, de magasabb remény dagasztá Halil keblét, midőn a világ zajától megválva, felnyitá titkos teremének ajtaját s belépett rajta.

Minő hangok azok, a miket oly jól esik lelkének hallani? – Miért áll hallgatózva a szőnyeg mellett? Mit hall?

Egy gyermek csevegése az; egy csecsemő gyermeké. Gül-Bejáze nehány nap előtt fiat szült, épen azon évnapon, melyen őt nőül vette.

E gyermek volt Halil örömeinek legtisztább fele, reményeinek legmagasabb csillaga. A hova ő nem emelkedheték, e gyermek fog emelkedni egykor, gondolá magában; a mit ő ki nem vihetett, végrehajtandja ez, a boldogabb, a dicsőbb korszakot, a mit ő meg nem érhetett, ez fogja megérni s örök hírt hágy maga után az ozmán történetekben, mint a Küprili család, mely másfél századon keresztül csupa hősöket és bölcs, erényes férfiakat adott a birodalomnak.

Gül-Bejáze azt akarta, hogy Ferhádnak vagy Szendernek nevezzék el a gyermeket, a hogy szokás szegény emberek fiait hívni; de Halil Behram nevet adott neki, a mit a fiősök viselnek: mert ő egykor nagy dolgokra lesz hivatva.[27]

Ember számításai, ember reményei! Ma tele virággal a fa, holnap tövéből kifacsarva fekszik a földön.

Ki pöröl Istennel, avagy kitől hágy az Úr magának tanácsot adni?

Halil lábhegyen lép neje ágyához, ki gyermekével játszik; nem veszi őt észre elébb, mint midőn már ott van. Mint örülnek egymásnak! a csecsemő egyik kezéből a másikéba vándorol, ölelik, csókolják; mind a ketten újra élnek benne.

Majd az ősz Janaki is belép, arcza mosolyog, de azért örökké szomorú dolgokat beszél; a mióta vajdának kinevezték, elmúlt minden kedve az élethez; mintha azt érezné, hogy ettől már csak a halál által fog megszabadulni. Különös kedve telik benne, örökké rossz jóslatokat mondani.

– Vajha felnövelhetnék e fiút. De ti nem fogtok oly sokáig élni. Olyan ember, mint te Halil, nem élhet sokáig; én pedig nem akarok tovább élni, mint te. Meglásd, ha láthatod, meghalok, a mikor te meghalsz és fiad kétszeresen árva lesz.

Ilyen szavakkal búsítja őket. Szinte jól esik nekik, midőn végre egy szegletbe leül s bújában elalszik; a mióta úgy aggódik, szüntelen álmos.

De újra nyílik az ajtó s belép rajta a szerály asszonyainak őre, a Kadun Kiet Khuda, két rabnő kiséretében s pompás virágos porczellán ibriket hozva a betegágyas nő elé, alázattal mondja el izenetét:

– A szultána Valide üdvözöl általam s küldi a sorbethet.

Ezt csak a szultán kegyencznőinek szokta küldeni az anya-szultánnő (Valide), midőn gyermekágyat feküsznek s nagy megtiszteltetés volt ez a Halil nejére nézve, – vagy nagy megaláztatás a szultánára.

Igen, ez utóbbi volt az.

Achmed szultán parancsára küldé a szultána a sorbethet.

– Látod, szólt Halil nejéhez, «a világ hatalmasai csókolják lábaid porát, nem mind a bazaron vannak a rabszolgák; az elsők lettek az utolsók. Örülj a jelennek én fejedelemnőm s ragadd meg a szerencsét reptében.»

– «A szerencse, Halil, szólt szomorú mosolylyal a nő, hasonlít a Bosporus angolnáihoz, akkor csúszik ki, midőn azt hiszed, hogy fogod azt.»[28]

És Halil azt hivé, hogy kezében tartja azt.

A legfőbb hivatalokat mint barátjai, szövetségesei birták, maga a szultán lekötelezettje volt, mert hiszen ő hozta őt ki a hét toronyból a trónra.

Pedig már ekkor ásták a vermet, melybe őt elejtsék.

A szultán, ki nem tűrheté azon gondolatot, hogy egy nyomorult szatócsnak tartozzék köszönettel, a szultána, ki nem feledheté a Gül-Bejáze miatti megaláztatást, a Kizlár aga, ki befolyását féltette Haliltól, a fővezér, ki kénytelen volt engedelmeskedni, rég vártak már az alkalomra, melyben őt elveszítsék.

Egy napon a negyvenezer janicsár, húszezer szipahi és tizenhatezer topidzsi között harmincz szekér pénzt osztatott ki a szultán, miután azok felajánlák magukat kibékülni a szerálylyal s a próféta zászlója alá gyűlni, a felkelt nép pedig, két föltétel alatt megigérte, hogy szét fog oszlani: hogy büntetés senkit se érjen közülök s számukra három zászló hagyassék meg, hogy ha ellenük valamit támasztanának, ismét összegyülekezhessenek. Minden megigértetett nekik. Halil Patrona pedig a divántanács tagjai közé számíttatott.

Huszonheten a népvezérek közül hivattak meg vele együtt a tanácskozmányokban részt veendők. Halil Patrona volt valamennyi lelke.

Ő bátorítá őket nagyszerű, világfordító merényletekre s midőn lelkesülten beszélt előttük, hősöket támaszta maga körül a jámbor szatócsokból és halászokból, hogy úgy tetszett, mintha ők volnának a hadvezérek és mellettük a basák és chodzsagiánok a halászok és szatócsok.

Mindenki bámulta őt, barátai, szövetségesei közül.

Csak egy nem tudott kibékülni azon gondolattal, hogy ő egy porban született szatócsnak köszönje hatalmát; – a tatár chám Kaplan Giráj.

Ez volt elárulója.

Ő tudósítá a nagyvezért Halil terveiről, ki rá akarta bírni a szultánt, hogy izenjen hadat Oroszországnak, a miért az Persiát fegyverrel segíti. Moldva és a Krim lennének a kiindulási pontok, honnan a fenyegető északi ellenség szárnyait meg lehet törni s meghazudtolni a Takimi Vekai ijesztő jóslatát.

Kaplan Giráj tudatá a szándékot Kabakulakkal; Halilnak a merész eszme után nem volt szabad élni többé.

Elhatározták, hogy a nagyvezérnél tartott ülés alatt meg fogják őt gyilkoltatni.

E végre kiválogaták a legmerészebb janicsárok közül azon tiszteket, kik leginkább boszankodtak Halilra a hatalom bitorlása s a fölöttük gyakorlott erőszak miatt s azokat, mint a divántanács tagjait, odavivék a gyűlésbe.

A jeladás az volt, hogy a midőn Halil el fogja mondani indítványát az oroszok ellen indítandó harczra nézve, akkor Kaplan Giráj ellenvetéseket teend, mire Halil tűzbe fog jönni s erre a chám kardot ránt ellene, mire a janicsártisztek egyszerre felkelnek mind s Halil szövetségeseit mind leaprítják.

Ily jól elkészített kelepczébe léptek be Halil és társai, nem is gyanítva semmit a vészről, mely fejeik felett függ.

A nagyvezér középen ült, mellette jobbfelől Kaplan Giráj, a balfelőli hely, mint tiszteletülés, Halil Patrona számára volt fenhagyva.

Köröskörül a janicsárok és szipáhik tisztjei ültek, kardjaikat kezeikben tartva.

A terv jól ki volt főzve, egy pillanat alatt kellett megtörténni mindennek.

Megérkeztek a népküldöttek, Halil Patronán kívül huszonheten. A janicsártisztek voltak hatvanan.

Kabakulak inte Halilnak, hogy üljön baljára, a többieket pedig úgy ültették, hogy minden két janicsár közé jutott egy. A mint Kaplan Giráj jelt ád, kivonva Halil ellen kardját, rögtön rájuk fognak rohanni s lekonczolják őket.

– Édes fiam, szól a nagyvezér Halilhoz, miután mindenki helyet foglalt, kivánatodra ím összegyűjtém a tanácsot, a hadsereg vezéreit, tehát mondd el nekik, a miért hívattad őket.

Halil felállt és az összegyültekhez fordulva, szólt:

– Müzülmánok, Mahomed hívei! Ha valamelyitek hallaná, hogy háza ég, kellene-e annak sokat magyarázni, hogy siessen azt eloltani; ha azt hallanátok, hogy valamely rabló házatokba betört s ládáitokat fosztogatja, ha valamely kalóz gyermekeiteket fojtogatná, vagy szülőitek, feleségeitek fejét fenyegetné éles bárddal, elvárnátok-e, hogy bíztasson benneteket valaki s nem rohannátok-e önmagatoktól a rablót, a kalózt megölni? És ime, a mi több, mint házaink, vagyonunk, több, mint gyermekeink, szülőink, feleségeink, – a hazát, a hitet fenyegeti végromlással az ellen. Olyan ellen, melynek akarata már van, de ereje nincs még véghez vinni azt, a mit kimondott. Olyan ellen, melynél apáról fiura száll a törekvés, mely nem békül soha, mely vagy megöl, vagy megölettetik. A Moskó az, a Moskó.[29] Apáink keveset hallottak e névről, fiaink többet fognak hallani és unokáink sokat fognak sírni miatta. Hitünk ugyan az, hogy meg kell nyugodnunk a sors végzéseiben, de abban csak a gyávák fognak megnyugvást keresni, hogy el kellett veszni az ozman népnek, mert az égben akként határoztatott. Ha a jóslat azt mondja, miszerint jövend idő, a midőn széthull az ottomán birodalom, mert népe gyáva lesz, nem mitőlünk függ-e és nem utódainktól, hogy e jóslat messze-messze elmaradjon? hisz e jóslat csak azt jelenti, hogy elveszünk, ha gyávák fogunk lenni, tehát ne legyünk gyávák soha és nem veszünk el soha. És ha ki van jelölve az ellenség, melynek kardja legfájdalmasabb sebeket fog ejteni egykor Mahomed népein, melynek óriási léptei legvéresebb, legszégyenteljesebb lábnyomokat fognak hagyni a török földön, miért ne előzzük meg mi őt, miért várjuk el, hogy megnőjön, hogy elnyeljen bennünket, a midőn most még mi vagyunk elég erősek őt elemészteni? Az alkalom kinálkozó. A kozákok segítséget kérnek tőlünk a Moskó uralom ellen. Ha megadjuk azt nekik, szövetségeseink lesznek, ha megtagadjuk, ellenségeink. A tatár, a cserkesz, a moldován birodalmunk védbástyái, tegyük hozzá még a kozákot is s ne várjuk el, a míg mindezekből ellenségünk számára lesz védbástya s ő fogja azokat hozni ellenünk. Midőn Azov várát fölépítteté, megmutatta, hogy mit akar? Most mutassuk meg mi, hogy elértettük és rontsuk le azt!

E szavakkal ismét helyére ült Halil.

Mint ki volt csinálva, Kaplan Giráj kelt fel utána.

Halil semmit sem várt inkább, mint hogy a tatárfejedelem, kinek ő terveiben a legtekintélyesebb szerepet osztá, kinek birodalmát legközelebb fenyegeté a hatalmasodó ellen, hőn fogja pártolni indítványát. Annál nagyobb volt tehát bámulása, midőn Kaplan Giráj gúnyos tekintettel fordulva hozzá, ily szavakkal válaszolt neki:

– Nagy baj az egy országra nézve, ha előljárói tudatlanok. Én a jóakaratot tőled elvitázni nem akarom, Halil; de azt nagyon tréfás dolognak találom, hogy te egy török barát jóslata miatt hadat akarsz izenni egy szomszédunknak, ki velünk békességben él s ki nekünk nem árt és ellenünk nem törekszik. Te úgy beszélsz, mintha rajtunk kívül senki sem laknék Európában, mintha köröskörül nem hatalmas nemzetek volnának szomszédjaink, kik egy igazságtalanul megkezdett harcz esetében ránk rohannának mindannyian; ez onnan származik, mivelhogy te a világot nem ismered Halil, hiszen csak együgyű szatócs voltál, azért hagyj te az országok dolgainak békét s midőn regéket és költeményeket olvasgatsz, ne hidd azokat való dolgoknak.

A népküldöttek bámulva néztek a chámra, Halil keserű tekintettel mérte őt tetőtől talpig. Tudta már, hogy elárultatott. Épen az által árultatott el, a kinek egy hős szerepét szánta.

Megvető arczczal fordult hozzá. Nem gondolt arra, hogy kelepczébe jutott, úgy beszélt a chámhoz, mintha csak ketten volnának a szobában.

– Valóban igazat mondtál Kaplan Giráj, midőn szememre vetéd, hogy tudatlan vagyok. Én nem tanultam soha egyebet, mint az Alkoránt, nem volt alkalmam olvashatni azon könyveket, melyek megczáfolják azokat, a mik az Alkoránban vannak irva s csak azt tudom, hogy midőn a próféta megindítá a harczot a bálványimádók ellen, nem kérdezősködött a szomszéd népektől: tegye-e, ne tegye-e? és győzedelmeskedett; és azt is tudom, hogy a mióta a diván ellenségeivel tanácskozik és szövetkezik, azóta három folyóvizen hajtották át az ozman seregeket és fogyunk és olvadunk minden felől. Én tudatlan, ostoba ember vagyok; nem tanultam alattomos furfangokat, azért ne csodálkozzál rajtam, hogy Mahomed hitét karddal akarom megvédni, midőn tán más eszközzel is lehetne, a melyet én nem ismerek s viszont én sem fogok csodálkozni rajtad, hogy te, a krimi fejedelmi család ivadéka, félsz a harcztól. Úrnak születtél, tudod, hogy életed becses. Szépíted az ellenség tetteit, hogy ne légy kénytelen vele összeveszni. Azt mondod: jó szomszéd, békességes szomszéd, senkit sem bánt, pedig jól tudod, hogy Kermandzsahanból moskó ágyuk verték el timariotáinkat s orosz területen át kerültek a persák Abdullah basa háta mögé. De az te előtted mind nem ellenséges dolog, te meg vagy elégedve sorsoddal, a harcz elvehetné tőled a chámi buzogányt, míg béke idején békével hordod azt; neked mindegy: akárki szolgája légy, csakhogy úr lehess s bolondnak nevezed azt, a ki nem magát szereti legelébb. Igen, Kaplan Giráj, én ostoba vagyok, mert nem féltem nyomorú éltemet s másvilágon várom jutalmamat. Engem nem neveltek bíborban, bársonyban, de hazaszeretetben, istentiszteletben: míg te elég bölcs vagy megelégedni az élet örömeivel. De jutalmadul megadja érned Allah, hogy a ki jó barátod árulója lettél, ellenségeid szolgája lész egykor s a kit Kaplannak (tigrisnek) neveztek eddig, ezután nevezni fognak Szicsiánnak (egérnek)…

Ha soha előre ki nem lett volna is tervezve, Kaplan Giráj kardjának el kellett hagynia hüvelyét a vérig sértő szavakra. Dühödten ugrott fel helyéről a villogó karddal kezében.

Ah! De most a csodálkozás sora a nagyvezérre s a többi összeesküdtekre került.

A janicsárok, kik a népfőnökök mellé voltak rendelve, meg sem mozdultak helyökből s a jeladásra egy sem húzta ki kardját.

E tétlenség annyira meglepő volt a beavatottakra, hogy maga Kaplan Giráj is bámulva állt meg Halil előtt, ki keresztbefont karokkal állt helyén s megvetően tekinte rá. – A janicsártisztek nem követték a jeladást.

– Én nagyon jól tudom, szólt Halil Patrona hideg nyugalommal a chámhoz, hogy e helynek minő tisztelettel tartozom, azért kivont kardodra karddal nem felelek; mert ámbátor nem ismerem olyan jól az európai szokásokat, miként te s nem tudom, szokás-e az idegen nemzetek minisztertanácsaiban karddal végezni el a dolgokat? és akként döntetnek-e el Angliában vagy Francziaországban a tanácskozások, hogy a ki levágja a másikat, annak van igaza és az határozott? hanem annyit bizonyosan tudok, hogy az ozman divántanácsban verekedni nem szokás. Majd a tanácskozmány végével szállj le velem a kertbe, ott elvégezhetjük ez ügyet s egyikünk megszabadul azon gondtól, hogy életét féltse.

Halil nyugodt, hideg viselete megnémítá, lefegyverzé elleneit.

A nagyvezér és a chám bámulva jártatták végig szemeiket a janicsártisztek felett, míg Patrona hívei főnökük körül kezdtek gyülekezni.

– Tehát nincs semmi válaszotok Patrona szavaira? kérdé végtére Kabakulak.

Azok hallgattak.

– Hát semmit sem tudtok felelni?

Ekkor felálltak a janicsárok mind és egy közülök előlépve, monda:

– Halilnak igaza van. És a miket mondott, azokat mi helybenhagyjuk.

A nagyvezérrel egyet fordult a világ. Kaplan Giráj bosszúsan taszítá kardját hüvelyébe vissza. A tisztek mind Halil részére álltak.

Lehetetlen volt akárkinek észre nem venni a zavart, mely a tervbe avatottak arczán mutatkozott. Nem lehetett azt végrehajtani.[30]

Csak nagy sokára tért magához Kabakulak, hogy új eszméket támaszthasson.

– Ily fontos határozatok nem történhetnek meg a szultán tudta nélkül, mondá, azért holnap gyűljetek mindnyájan a szerályba, ott a padisah elé terjeszszétek kivánataitokat, ott légy te is Halil és te is Kaplan Giráj.

– Hogy kettőnk közül melyikünk lesz ott? azt csak Allah tudja, mondja Halil.

– Nem jól mondod fiam, rosszul beszélsz. Rút dolog két müzülmánnak egymást fogyasztani, inkább béküljetek össze, nyujtsátok egymásnak kezeiteket. Én meg nem engedem, hogy vívjatok. Mind a ketten jó szándékból beszéltetek s az a bűnös, a ki a közügyek kérdésében a magát illető sérelmeket el nem tudja felejteni. Bocsássatok meg egymásnak és nyujtsátok kezeiteket.

S ő maga összeerőszakolá a két férfi kezét s két kezével egymásba szorítá azokat; ámde azt nem gátolhatta meg, hogy szemeik ne találkozzanak és ha kardjaikkal nem lehetett, pillantásaikkal vérig ne sértsék egymást.

A tanács eloszlásával egyedül maradtak Halil ellenfelei a nagyvezérnél. Kaplan Giráj fogait csikorgatá dühében.

– Mondtam, hogy ne engedjük őt szólani, mert ha beszélni kezd, mind ellenünk fordítja a kivont kardokat s varázsló nyelvével kibeszéli az emberek szívéből a haragot.

Tehát holnapra más tervet kelle készíteni.

* * *

Harmadnapra volt határozva a diván-űlés. Halil Patrona e két napot úgy osztá fel, mint a ki sejti, hogy utolsó óráival rendelkezik. Nagyon rövid eszének kellett volna lenni, hogy át ne lássa, miként az itélet ki van reá mondva, csak azt nem tudják még, miként hajtsák azt rajta végbe?

Megnyugodott benne, mint igaz müzülmánhoz illik. Csak egy aggodalma volt még, a melyet el kellett hárítani: neje és fia.

Az utolsó nap estéjén levezeté a Bosporuson Gül-Bejázét, mintha sétálni vinné őt. A nő karján emelte gyermekét.