Part 24

Egyszerre, a mint a héttornyú vár előtti téren bekanyarodnak, egy másik hatalmas tömeg jön reájok szembe. A szultánnő kísérete az. A másfélezer odaliszk s a négyszáz eunuch széltében elfoglalták a tért, de szemközt tízezer ittas némber jő, kiket a bőszült bayadérek vezetnek.

– Helyet a szultánnőnek! kiáltoznak a kengyelfutó eunuchok a közelgő tömegre, utat a szultána kíséretének!

E parancs teljesítése a kivihetlenséggel határos, az egész szemközti tér tömve van némberekkel, egyik fej a másikat éri s valamennyi felett látszik egy ingadozó, hajladozó fehér alak, kit magasra kiemeltek.

– Csináljatok utat a szultána előtt! kiált a menetet vezető Kadun-Kiet-chuda, egy vén, bibircsós némber, ki a háremre szokott felügyelni.

E szóra előlép a bayadérek legmerészebbike.

– Magad csinálj utat, vén szakállas boszorkány, Halil Patrona hitvese előtt! a kinek nem vagy méltó lábai porát csókolni. Kétfelé váljatok, ha velünk nem akartok jönni.

S e szavakkal nagyot ütött csörgős dobjára a Kadun-Kiet-chuda orra előtt.

Nehány eunuch ekkor azt a rossz ötletet engedte magának eszébe jutni, hogy pallosát fölemelje a zajongó némberek ellen, tán hogy utczát vágjon rajtok keresztül a szultána számára.

Ah! nem maradt idejök a kegyeseknek megforgathatni a kardot fejeik felett, egy pillanat alatt ki voltak azok tekerve kezeikből és hátaikhoz verve, a dühödt maenádok leverték, földre gázolták az ellenállókat s egy pillanat alatt a lovagló odaliszkok paripáinak zabláiba kaptak.

A Kizlár aga átlátta a veszélyt, melyben a szultána forog, az egész tér el volt lepve bőszült némberekkel, kik hevült arczczal, villogó szemekkel rohantak az odaliszkokra, ha itt-ott egy eunuchot elkaphattak, annak egy percz alatt martyrhalála volt, azt széttépték, izenkint szaggatták szélylyel s véres tagjaival hajigálóztak a levegőbe. Elhadzs Besir rá akarta birni a szultánát, hogy forduljanak vissza s iparkodjanak a szerályt elérni.

Aldzsalisz büszke, lenéző tekintetet vetett az agára.

– Látszik, hogy nem vagy sem férfi, sem asszony, mert akár egyik volnál, akár a másik, tudnál bátor lenni.

Azzal arany kengyelének hegyét lova oldalába vágva, odanyargalt, a hol a legdühödtebb maenádok álltak s küzdöttek a lovas odaliszkok ellen, egy párt lerántottak paripájáról, letépték ruháit s csúfra úgy ültették fel ismét lovára, arczczal hátrafelé.

A szultána megállt előttük, büszke uralkodó tekintettel, mint egy félistennő.

– Kicsoda azon vakmerő, a ki engemet föl mer tartóztatni? kiálta csengő, átható szózattal.

A bayadérek egyike oda állt eléje s egyik kezét csipejére téve, másikkal Gül-Bejázéra mutatott.

– Ime lássad! Gül-Bejáze az, a ki téged megállít és kényszerít, hogy neki utat engedj.

Gül-Bejáze, kit a nők vállaikon oda hoztak, esengve, rimánkodva, tördelt kezekkel könyörge a szultána előtt, mondva, kezeivel mutatva, hogy ő akarata ellen van itt, hogy ő óhajtaná magát megalázni a szultána arcza előtt, nem használt az. Szavait elnyelé a vad bacchansnők rikoltozása, s Aldzsalisz nem méltatá őt arra, hogy reá nézzen.

– Utczák söpredéke! kiáltá Aldzsalisz indulatosan, melyik gonosz szellem vette magát belétek, hogy azt kivánjátok, mikép a szultána Asszeki kitérjen egy halvány női báb elől?

– E nő elébbvaló, mint te vagy, felelt a bayadér.

– Előbbvaló, mint én? szólt Adzsalisz elbámulva. Miért elébbvaló?

– Mert szebb, mint te vagy!

Aldzsalisz arcza haragvörösre pirult e szavakra, míg Gül-Bejázeé fehér lett mint a liliom, mintha amaz minden pirosságot elrabolt volna ettől. Amott a szégyen, itt az ijedtség. Egy büszke nőnek azt mondani tízezer, húszezer ember előtt, hogy egy másik nő nálánál szebb.

– És hatalmasabb, mint te vagy, tetézte a bőszült bayadér a gyalázatot, mert ő Halil Patrona neje.

Aldzsalisz a düh kétségbeesésével emelé fel ökleit az ég felé és nem tudott mit mondani, a tehetetlen bosszú könyeket facsart ki szemeiből, s csak e könyek után birta rebegni:

– Ez Achmed átka!

Midőn könyeket láttak a szultána szemeiben, egy perczre elcsendesült mindenki, e néma pillanat csendjében egyszerre a héttornyú vár legmagasabb ablakából egy férfihang kiálta alá:

– Aldzsalisz szultána.

– Hah! férfi! férfi! ordítá egyszerre az egész tömeg félbőszülten s egyszerre oda tekintének mind, s azután babonás elcsendesüléssel suttogák, rögtön elcsillapuló morajjal:

– Achmed, Achmed!

Csak Aldzsalisz nem birta ajkain kibocsátani e nevet, bár szája nyitva maradt, a mint oda tekinte.

Achmed állt ott, a héttornyú vár ablakában, az az Achmed, kinek kezeiben rettenetesebb hatalom van most, mint midőn a kormánypálczát tartá abban, mert átkok hatalma van az ő újjaiban; kinek elég újjával mutatni arra, a kit nem szeret, hogy viruló ifjúságában elhervadjon; ki ha rálehell valakire, bár minő távol legyen az, összeesik és meghal és senki sem segít rajta; kinek csak ellensége nevét kell kimondani, hogy az kínokat érezzen minden belső részeiben, s kinek minden tekintetét Allah ártó angyalai őrzik, hogy a kire ráveti szemeit, el legyen kárhozva rögtön.

Ispirizáde halála óta jobban félt tőle a nép, mint a míg a trónon ült.

Mély csend fogta el a tömeget. Senki sem mert szólani.

És Achmed kinyujtá kezét Aldzsalisz felé; a kik a szultána körül álltak, szent borzalommal kezdtek távozni mellőle, és ő maga sem merte fölvetni szemeit.

– Köszöntsd e tiszta asszonyt, Aldzsalisz! hallatszék Achmed reszkető szava. Köszöntsd Halil Patrona nejét, és takard el előtte arczodat, mert ő férjének hű társa.

Ezt mondva eltávozott az ablaktól Achmed, hova őt a zaj csalta ki, s a népség felzudult ismét s most már nem arra kényszerítik a szultána kiséretét, hogy Gül-Bejáze előtt útat nyissanak, hanem hogy ők is kisérjék Halil Patrona nejét férje lakáig.

Aldzsalisz düh és szégyen miatt kétségbeesve érkezett vissza a szerályba. Zokogva veté magát a szultán lábaihoz, elmondva a gyalázatot, melyet rajta elkövettek.

Mahmud csak mosolygott az egész beszéd alatt, de ki tudja, mi volt e mosolygás alatt?

– Nem szeretsz-e engem, hogy mosolygasz, midőn én sírok? Nem vérnek kellene-e folyni, midőn az én könyeim folynak?

Mahmud megsimogatá gyöngéden a szultána fejét s mosolyogva monda:

– Oh Aldzsalisz, ki szedné le a gyümölcsöket éretlenül?

XI. LÁTÁSOK A JÖVENDŐBE.

Halil Patrona palotája erkélyén ül, melyet neki a szultán és a nép kegye ajándékozott. A nap lemenőfélben van, az aranyszarv víztükre felragyog, száz meg száz színes lobogó és vitorla libeg-lobog az alkonyi szélben.

Gül-Bejáze ott fekszik mellette az ottománon, szép fejét a boldogság lankadt érzetével hajtja férje kebelére, nagy szempilláit félig orczájára eresztve, míg hattyúkarjával nyakába kúszik fel. El-elszenderül, de a hő szívdobogás, mely férje keblét emeli, felriasztja mindig. Halil Patrona egy nagy kapcsos könyvet olvas, melyben szép talik írással vannak írva czifra betűk. Gül-Bejáze nem ismeri ezt az írást, rá nézve idegen jegyek azok, de gyönyörködve nézi a szépen festett rózsa és liliomfűzéreket, s a tali tarka madarakat, mikkel a kezdőbetűk ki vannak szépen rajzolva, s alig veszi észre, hogy e szép tarka pillangós betűk milyen sötét árnyékot vetnek Halil arczára.

– Minő könyv az, melyet olvassz? kérdi tőle Gül-Bejáze.

– Tündérregék, bűvös mondák, felel Patrona.

– Ebből olvasod-e azon szép történeteket, miket esténkint nekem el szoktál regélni?

– Úgy van. Ebből.

– Elmondod majd, a mit mostan is olvastál?

– Ha fölébredsz, szól Halil, s gyönyörködve néz a szép delnő arczára, ki ölében alszik el, s tovább fordít a nagy könyvben.

Mi van abban? Mit tartanak e fényesen rajzolt betűk? Mi a neve ezen könyvnek?

Nem rege az, nem tündérmondák, nem mulattató mesék.

E könyv a «Takimi Vekai».

Ah ne kérdezd a müzülmántól, hogy mi az a Takimi Vekai? mert elszomorodik rajta, s a mahomedán nő előtt ne említsd ezt a nevet, mert a köny kiesik szeméből! A Takimi Vekai a «jövendőmondás könyve», melyet harmadfélszázad előtt megírt Szid-Achmed-Ben-Musztafa, s melyet ott őriznek a Muhamedije mecsetben, s csak a hatalmasoknak van alkalmuk azt színről-színre látni.[20]

A pompás virágokkal rajzolt, arany himmel festett betűk e sötét szavakat tartalmazzák:

«Takimi Vekai.» (A jövendők lapja.)

«Huszonnyolczadik napján a Rabi-Estani hónapnak, a Hedzsira 886-ik esztendejében (1481. Kr. után) én, Szid-Achmed-Ben Musztafa, a skutari Kaza yek-naibja (helytartó) és chodzsa efterdár (palotai irnok), miután az Abdesztánt (ima előtti mosdást) elvégezém, s kezeimet ég felé emelve a Fatehát (az Alkorán első fejezetét) elmondtam, fölmenék az Ujuk Kúlé tornyába, melyből egész Stambulra lelátni, s ottan elmélkedni kezdék.»

«És ime megjelent előttem a próféta, és megilleté szemeimet és füleimet, hogy ne lássak és ne halljak egyebet, mint a mit ő parancsol látnom és hallanom.»

«És én leírtam azokat, a miket a próféta nekem mondott.»

«A gyaurok már látják az idegen hadak sátorait felvonva a Tsiragán piaczon, látják a félholdat leütve s a kettős keresztet felállítva a mecsetek tornyain, a Khaznét (a szultán kincstárát) kifosztva, az igazhivőket a karadzs (kivégeztetés) alá vetve. A Fanar negyedekben (hol a görögök laknak) már számlálják a napokat és mondják egymásnak: holnap!… holnap!…

«De Allah az Isten, ki megvédi az ottománok padisahit. Odzsákjaik (lovas csapatjaik) félelmet fognak szétterjeszteni. Allah akbár! Hatalmas az Isten!»

«És a bash-ráik (hajóskapitányok), a ráietterik (hajóvezetők), a bash-topodzsik (tüzérkapitányok), meg a beharik (kalózok) maguk is osztozni fognak a kincseken, miket a hitetlenektől vesznek el.»

«És a padisahk uralkodni fognak tizenhárom nemzet fölött.»[21]

«De támad im sötét felleg a hideg észak felől; egy ellenség jelen meg, félelmesebb és kitartóbb, mint a magyarok, mint a velenczések, mint a persák. Gyönge még most, mint a balkáni saskesely fiai, de majd-majd kiterjeszti szárnyait. Előre Szilihdár aga, Recsinbtár aga, (a szultán kard és kengyeltartói tegyétek kötelességeiteket). Ti Ferikek (vezérek) gyűjtsétek össze a redifeket (tartalék). Ama férfiak, kik azon földről jőnek, hol a fenyvek és jegenyék emelik szűz sudaraikat az ég felé, vágynak bírni a meleg tájat, melyen az olajfa, a fabago, a lestiszk, a terebinth és a pálmák koronái emelik az eget. Az apák fiaiknak újjal mutogatják Stambult, mint prédát, melytől meghízzanak; gyönge nők veszik kezökbe a kardot az ozmanlik ellen és harczolni fognak, mint hősök!… ámde még itt nem végződnek az ő napjaik napjai: ellent fognak állani, mint a szalamándra az égő parázs között.»

«Az évek múlnak a világ felett; a gyaurok tömegestül jönnek ismét, fenyegetőzve, de a diván azt mondja nekik: «olmaz!» Ez nem lehet. Az anatoli Fanár és a rumili Fanár magasából idegen hajóhadak közeledtét fogják jelölni.»

«Sokkal későbben leend az, minekutána huszonhárom padisah uralkodott a tizenhárom nemzet fölött, hogy Stambul alá fog vettetni a hitetlenek jármának. Jaj! jaj nekünk! Örökké győzhetetlenek maradtak volna ők, ha szilárd léptekkel jártak volna a Korán parancsai szerint; de jövend idő, midőn a régi szokások feledékenységbe mennek, midőn új erkölcsök csúsznak a müzülmánok közé, mint a csörgőkigyó csúszik a rózsás kertbe. A hit nem ád többé erőt ama jég-emberek ellen, s ők bejönnek huszonnyolcz kapun a héthalom városába.»

«Ime ezt fedezte fel én előttem a próféta, az Él-Asször ima idejétől kezdve a meghereb (napnyugta) idejéig.»

«Allah adjon üdvöt a világok urainak!»

… Ezt mondja a Takimi Vekai.

Halil Patrona sokszor keresztülolvasta már e sorokat, csaknem minden betűjét ismeri már, s arról gondolkodik, arról álmodik és nem engedi lelkét megnyugodni azon örökké visszatérő eszmének forrongása alatt: ha e jóslatot meg lehetne czáfolni! ha erős kézzel a futó sors kerekébe lehetne kapni, s megállítani azt és elfordítani másfelé hogy a mi a nap és hold teremtése óta a Thóra könyveibe meg van írva, ki legyen törölve onnan, és az őrangyalok más sorokat írjanak helyette.

Az eszme nem müzülmánhoz illő; nem a kegyes lemondás eszméje, melylyel a mahomedán a jövendő iránt viseltetik, megnyugodva a sors határozataiban és nem törekedve halandó kézzel mindenható erők ellen küzdeni; nagyravágyó, világokat emelő gondolatok dúltak Patrona lelkében, melyek nincsenek halandókra bízva. Szegénység az ember gondolatja; összerak egy világot a másik tetejébe, ezredéveknek épít; egy lengeteg szellő megüti és por lett belőle: miért gondol az ember a holnapi napra?

Az éj lassanként leszállt, a délesti sugár mindig halaványabb lett a minarék félholdjain, végre egészen elsötétültek azok, a muezzim kiáltása hangzott a mecsetek tornyaiból.

«Allah kérim! Allah akbár! La illah il Allah, Mohamed rasul Allah!»

(Az Isten felséges! Az Isten hatalmas! Egy az Isten és Mohammed az ő követje.)

S nehány percz mulva kiáltá ismét:

«Jőjjetek el népek az Istennek nyugalmába, az igazságnak helyére, jőjjetek el a boldogságnak hajlékába.»[22]

Gül-Bejáze fölébredt. Halil megmosá kezeit s arczát a Mehráb[23] felé fordítva, elkezde imádkozni.

De hiába küldte el Gül-Bejázét magától (nőnek nem szabad jelen lenni férfiak imádkozásánál, sem férfinak, ha nők imádkoznak), hiába emelé ég felé kezeit, hiába térdelt és feküdt a földre arczczal, szivében más gondolatok jártak, ijesztő, háborító eszmék, hogy magában már azt gondolá, miként már azon Isten nem is él, a kihez ő imádkozik, hanem a mint itt e földön elronták birodalmát, ott az égben is megszünhetett az, s háromszor kellett újra kezdenie imáját, mert mind a háromszor félbeszakasztá azt a köhintés, s a félbeszakadt imát folytatni nem szabad. Még egyszer széttekinte az elsötétült városon s nagyon elszomorodék rajta, hogy egy félholdat sem látott sehol ragyogni, azzal bement, fölkereste Gül-Bejázét s mesélt neki szép tündérregéket, miket ama talikos könyvből olvasott.

Másnap összegyűjté Halil titkos teremében mind azokat, kikhez bizalma volt.

Köztük volt Kaplan Giráj (tigris), a krimi tatár fejdelmi család tagja, Musszli, az öreg Vuodi, Mohammed Dervis és Szulali.

Szulali írta, a miket Halil mondott.

– Müzülmánok! Tegnap az Abdesztán előtt olvasék egy könyvet, a melynek neve a Takimi Vekai.

– Jash Allah! kiáltának fájdalmasan a mohamedánok mind.

– Eme könyvben az ottomán birodalom végromlása van megjósolva. Eljövendő az év, a nap, melyen nem fogják Allaht dicsérni e földön és a szökőkutaknál gulyák kolompolása hallik, és a tornyokban csengetyűk és harangok, miknek szavát Allah gyűlöli. Az igazhivők fejeivel a gyaurok fognak tekézni és sírjaik tetejébe házakat építenek.

– Mash Allah! legyen meg az Isten akaratja, szólt az öreg Dervis Mohammed reszketeg hangon; akkor mindnyájan a paradicsomban leszünk, fenn a hetedik égben, melynek földje tiszta lisztláng, ámbra, pézsma és sáfrányból vagyon, és kövei hyaczintkövek és kavicsai igazgyöngyök, melyeket a Tubafa boldogságos árnyéka fedez, aranyvirágú, ezüstlevelű, édes gyümölcsű fa, melynek tövéből tej, méz és bor fakad; hol a próféták Mahommed, Jézus és Mózes hajlékai épültek kimondhatatlan szépségben, és minden igazhivő hajlokára lehajolnak a szent fa ágai, melynek gyümölcsei el nem rohadnak soha, és itt fogunk együtt e fényes paradicsomban lakni, hol minden igazhivőnek palotája lesz, és minden palotában hetvenkét ifjú gyönge húri fog eléje mosolyogni, ifjú, örökké szép szűzek, kiknek arczán soha ráncz nem támad, s kik százszorta érzékenyebbek a földi asszonyoknál.

Halil csendes lélekkel hallgatá végig az ősz Vunli beszédét a paradicsom örömeiről.

– Mind szép az és mind való, a miket mondtál, de eszedbe jusson az, mit a próféta meghagyott a bűnök és érdemek megitéltetéséről. Midőn az Azráel angyal csendesen elválasztja testeinket lelkeinktől s eltemetnek bennünket, fejünkhöz ültetve a kettős sírkövet, melyre ez van írva: «Dáme Allah hu te ále Remaéti» (Isten legyen neki örökké kegyelmes), oda jő hozzánk a két vizsgáló angyal, Monkár és Nakir. És kérdezni fogják tőlünk, hogy töltők be a próféta parancsait? Mi felelni fogunk reszkető ajakkal. És a midőn azt fogják kérdeni, hogy védelmeztétek meg a hazát a hitetlenek ellen? mit fogunk felelni akkor? Boldogok, a kik így felelhetnek: «én megtettem mindent, a mi rám bizatott», az ő lelkeik az Izmail kútjában fogják elvárni a végitéletet; de a kik azt felelik: «én láttam a veszélyt, mely az ozmán népet fenyegette, hatalmamban volt segíteni és nem tevém azt», annak testét vas vesszőkkel verik meg az angyalok, s lelkét bevetik a Morhut vermébe, s ott fog vesztegelni az itéletnapig. És midőn az Izrafil angyal tárogatója megzendül, s megjelen a csodakép Sáfa hegyéről felirva az emberek homlokára e szót «Múmem» (hivő) vagy Gyaur (hitetlen), midőn eljön az Al-Dallaja (Antichristus) s eltörli az ozmánok népét; midőn leszáll a Krisztus a mennyből s megöli az Aldallaját, midőn eljönnek a Góg és Mágóg hadai, s kiirtják a Krisztus hivőit és kiiszszák a folyók vizeit s végre mindenkit leöldös a Móhdi, akkor a hegyek romlásánál, a csillagok hullásának napján, midőn Gábriel és Micháel őrangyalok felnyitják a sírokat és Allah színe elé vezetik a reszkető halovány arczokat egyenkint, kik átlátszók lesznek, mint a kristály és minden gondolat meglátszik sziveikben: mit fogtok felelni akkor, ti, kiknek hatalmatokban áll Mahomet birodalmát megtartani, kiknek kezébe adatott a kard és fejébe az ész, hogy tartóssá tegyétek azt, ha majdan kérdezni fogja az érczszózat: «láttátok-e a romlást és segítettetek-e rajta?» mit használand akkor elmondanod ősz Vunli és ti többiek, hogy soha sem mulasztottátok el az Abdesztán, Güzül és Thüharet mosodásit, sem az ötrendbeli namazát imáit; hogy megtartottátok a Ramazán bőjtöt, és a Fejrám ünnepet; hogy bőven kiosztottátok a Zakátot (törvényparancsolta alamizsnát) és a Szadakátot (önkénytes alamizsnát); hogy ennyiszer meg ennyiszer zarándokoltatok a Mekkai Kábához (hol Mahomed született), csókoltátok a bűnbocsátó fekete követ, ittatok a Zenzemet kútból (Hágár kútjából), s megkerültétek hétszer az Arafát hegyét, s hajigáltátok a köveket az ördög ellen a Dsemret völgyében, ha ezen kérdésre nem tudtok megfelelni? mert ki mit vétett Isten ellen, megbocsátja neki Isten; ki vétett felebarátja ellen, megbocsáthatja neki az; de a ki vétett önmaga ellen, kitől kérjen az bocsánatot? Jaj tinektek és jaj minekünk mindnyájunknak, kik látunk, hallunk és mégis álmodunk. Mert midőn az Alsirat hídra fogunk lépni, melynek beretva élén minden igazhivő átfut a paradicsomba, minket ez egyetlen bűn terhe leránt a mélységbe, le a pokolba és nem az első pokolba, a Jehennába, hol az igazhivők bünhödnek, nem a Ladhánába, hol a zsidók lelkei tisztulnak, sem a Hotámába, hol a keresztyének vezeklenek, és nem a Száirba, mely az eretnekeké, sem a Szakárba, melyben a tűzimádók átkozzák a tüzet, és nem a Jahimba, mely a bálvány-imádók bömböléseitől hangzik, hanem a legmélyebb, a legátkozottabb, a hetedik pokolba, melynek neve az Al-Haviját, hol azok fetrengenek, kik csak szájjal vallották a hitet és sziveikkel nem érezék azt soha; mert hazugságot imádkozánk, midőn azt mondók, hogy imádjuk Allaht és templomait meg hagytuk fertőztetni!

E szavak megrendíték az egybegyűltek lelkeit. Minden mondat a moslem fogalmak legsúlyosabbikát adta elő; politikájuk, vallásuk, közéletük sarkpontjaira kötött háló volt az, melylyel Halil Patrona megkötözé sziveiket, hogy kezeiket keblökre téve, meghajoljanak előtte és mondják:

– Parancsolj velünk és mi tenni fogunk.

Halil Patrona látnoki ihlettel szólt az egybegyűlt férfiakhoz:

– Jaj minekünk, ha azt hiszszük, hogy a fenyegetett napok még messze vannak! Jaj minekünk, ha azt hiszszük, hogy azon bűnök még nincsenek elkövetve, melyek megrontják az ozman népet. A míg őseink bőrsátorokban laktak, a fél világ rettegte nevünket; mióta selyemben, bársonyban jár az ozman nép, ellenségeinek csúfja lett belőle. A palotákban virágokat termesztenek, bor, zene és asszonyölelés közt töltik napjaikat főuraink, irtóznak a csatamezőtől és rettenet kimondanom, Allah nevét káromolják. Ha a gyaurok közt akadnak Istentagadók, nem csodálom; a sok világi tudomány elveszi eszöket; de hogy emelheti föl fejét Isten ellen egy müzülmán, ki nem tanult egyebet életében, mint Isten dicséretét? midőn a Halwet-ünnep estéjén egy sheik, egy utóda a próféta családjának, egy sheik, a ki előtt tisztelettel hajol meg a nép az utczán, ily szavakat mondott a bortól ittas chodzsagiánok (palota-urak) előtt: «Nincsen Allah, vagy ha van Allah, úgy nem mindenható; mert ha mindenható volna, úgy megtilthatná nekem, hogy azt mondtam: nincsen Allah!»[24]

Az egybegyűltek elszörnyedve zúgtak fel s mint távozó szélzúgás, sokára csillapodott el közöttük az iszonyat moraja.

– Ki volt ez átkozott? kiálta ökleit fenyegetőleg rázva Mohammed dervis.

– Ez volt Uzun Abdi, janicsáraga, felelt Patrona, ő mondta ezt és a többiek nevettek rajta.

– Legyenek átkozottak valamennyien!

– A gazdagság rontá meg az ozmanlik szívét. Kik vezetik országunk sorsát, a szultána kegyenczei, a Kizlár aga rabszolgái, az izoglánok, kiknek fajtalansága Sodoma és Gomora sorsát hívja fel Stambulra; ezekből lesznek vezéreink, kincstartóink, s ha néha egy hőst dob közéjök a sors, mint a koromra cseppent víz, ő is fekete lesz; mert a kegyvesztett vezér kincsei, palotái, örömleányai az új kegyenczre jutnak s őt is úgy megrontják, mint az előbbit; és a míg e paloták állnak az édes vizek mellett, több átok születik Stambul falai közt, mint imádság, azért ha Stambult meg akarjátok menteni, gyújtsátok fel e palotákat, mert él az Isten, hogy különben e paloták fogják fölemészteni Stambult.

– A szultánhoz menendünk érte, szólt Mohammed dervis.

– Rontassanak le, mert egy igaz sincs azokban. Rendüljön meg az egész kőország; a ki csak egy fejjel magasabb a többinél, mind vétkes az. Emeltessenek fel azok, a kik legalul vannak. Le a polczról pénzen vett vajdák, khámok, basák, kik pénzért megvettétek az ország egy részét s pénzért eladjátok azt újra. Jőjenek ismeretlen harczos férfiak helyettök. Meg van vesztegetve még a levegő is, melyben amazok éltek. Egy idő óta Stambulban alakokkal és oroszlánfőkkel vert aranyok és tallérok forognak a piaczon; pedig tudva van, hogy müzülmán pénzekre nem veretnek élő ábrák, nem is fizet nekünk adót sem orosz, sem lengyel, sem svéd és mégis közöttünk forognak e pénzek. Óh a mióta Baltadzsi ki hagyta menekülni az éjszaki császárt, a fehér bajuszt (Nagy Péter), azóta jól tudják ők, hogy aranynyal és ezüsttel messzebbre és biztosabban czélba lehet lőni, mint vassal és ónnal. Új világot kell teremtenünk, senki se maradjon meg a régi közül. Írjatok egy hosszú lajstromot s vigyétek azt a nagyvezér elé. Ha vonakodik azt elfogadni, írjatok helyette is mást a lajstromra s vigyétek azt a szultánhoz. Jaj volna az ozman népnek, ha nem találkoznék közötte annyi igaz ember, a mennyire szüksége van.

Az összegyültek ezzel hirtelen hosszú névsort készítettek, melyben az ország minden főhivatalaira új kijelölteket tűztek ki. A Kapudán helyére Dzsamün Chodzsát, a belügyminiszter helyébe Mustafa béget, a janicsáraga helyébe Musszlit tették, a mostani birákat, kamarásokat száműzték, a száműzötteket visszahívták; az idegen műveltségű Maurocordato helyett annak ellenségét, a Dzsihánnak nevezett Rakovicza Richardot nevezték ki Oláhország vajdájának. Moldva herczegévé Ghyka helyébe a pérai mészárost, Janakit tűzték s a Krim chánja Mengligiraj helyett a jelen volt Kaplan Girájt hívták fel ősei trónjára.

Kaplan Giráj köszönettel nyújtá kezét Halilnak e bizalomért.

És különös! A mint Halil megszorítá a khám kezét, úgy tetszék neki, mintha valami villanyos rándulást érezne karjaiban.

Mit jelent ez?

Ekkor eléje állt Musszli.

– Most engedd, hogy ez írással én mehessek a nagyvezérhez. Te már egyszer voltál a szerályban, most engedd nekem azt a dícsőséget, hogy én is bebizonyíthassam bátorságomat, ne akarj minden dicsőséget a magad számára elragadni, engedj másnak is valamit. Aztán ez nem is illenék tehozzád, hogy izeneteidet magad hordozd a diván elé. Lám a gyaur fejedelmek sem jönnek magok, hanem követeiket küldik.