Part 23

– Kelj fel ulema! és ne borulj a porba a szultán nevében én előttem. A kik őt meg akarják ölni, nem cselekesznek vele oly gonoszat, mint te, a ki őt megalázod. Szulali mondott igazat. A szultán nagy tettekre képes. Én tudom, hogy a szerály pinczéi lőporral vannak megtöltve, s nem akarom, hogy a Seikul Izlám s a próféta utódainak virága elveszszen. Én ime esküszöm az Alkoránra, hogy sem általam, sem társaim által semmi bántódása Achmed szultánnak nem leszen, sem az ő fiainak, sem leányainak, sem leányai férjeinek, és a ki ellenük fölemelné kezét, annak fejét én magam hasítom ketté, lelkét pedig vágják ketté Allah öldöklő angyalai, hogy soha egyik fele a másikra ne találjon. Menj vissza, és legyen béke Achmed felett.

Szulali futott vissza az izenettel. Ispirizáde pedig sietett az Aja Sofia-templomba, előre rendet csinálni az új szultán beavatási ünnepélyére.

Achmed ezalatt maga körül gyűjté fiait mind a kupolyterembe, s leülve a trón legalsó zsámolyára, odaülteté őket lábaihoz, s várta az izenetet, mely élet és halál felett határoz.

Szulali ragyogó arczczal jött be, kezében hozva az Alkoránt, melyre Halil és társai megesküvének, s azt a szultán lábaihoz tevé le.

– Élj sokáig, uram, s legyen szivednek gyönyörűsége gyermekeidben.

Achmed hálateljes arczczal tekinte fel és megköszöné Allah kegyelmét, kitől jő minden jó és tökéletes ajándék.

Gyermekei átölelték, örömkönyekkel szemeikben s Achmed nem feledé el kezét nyujtani Szulalinak, ki azt homlokához és ajkaihoz érteté.

Ekkor elküldé Achmed a Kizlár agát Mahmud szultánért, kinek mellékneve volt «a fehér herczeg», arczának halványsága miatt, hogy hívja őt eléje.

Fél óra múlva Elhadzs Besir kiséretében előjött Mahmud herczeg, II. Mustafa fia, kinek atyja épen így szállt le a trónról Achmed előtt, mint most Achmed ő előtte.

A szultán felkelt és eléje sietett, megölelte és megcsókolta homlokát.

– A nép téged kíván trónra. Légy kegyelmes gyermekeimhez, mint én kegyelmes voltam a te atyád gyermekeihez.

Mahmud szultán lehajolt nagybátyja előtt s annak tiszteletre méltó kezét megfogva, megcsókolá.

Ekkor fiainak inte Achmed, s azok egyenkint odajárulva Mahmudhoz, mindnyájan kezet csókolának neki. Az ulemák a földre borulva maradtak körülök.

Most jobb kézről bocsátva az új uralkodót Achmed, elvezette őt magával kézen fogva a próféta köpenyének teremébe, ott a trón előtt levette saját fejéről a gyémántos forgót, az uralkodás jelvényét, s tulajdon kezével tüzé azt fel az új szultán turbánjába, s kezét fejére téve megáldá őt.

– Uralkodjál és légy boldog. A kiket szeretsz, szeressenek, a kiket gyűlölsz, féljenek. Légy dicső és hatalmas, míg élsz, áldott és magasztalt, ha meghalsz.

Azzal meghajtá magát előtte ő és gyermekei mind háromszor, s akkor kézen fogva két legidősebb fiát, csendesen, méltóságos léptekkel elhagyá az uralkodás termeit, miket soha sem fog többé látni, és elhagyá egyenkint mind azokat, a mik előtte kedvesek valának.

A kihallgatási teremben átadá a próféta kardját a Silihdárnak, ki azt leoldá derekáról, a háremhez vezető ajtóban átadá gyermekeit a Kizlár Agának, megmondva neki, hogy üdvözölje nevében a szultána Asszekit és kérje meg, hogy gondoljon reá és tanítsa meg nevére apró gyermekeit!…

Mert sem éles kardját, sem a szép Aldzsaliszt, sem a többi édes delnőket, sem gyermekeit nem fogja ő látni többet. Örökre elzárva maradnak azok tőle. Mert a letett szultánt többé sem kard, sem nők, sem gyermekek nem illetik. Ez így történt ezelőtt huszonhat évvel is II. Mustafával; épen így választák el kardjától, nejétől, gyermekeitől. És erre Achmed jól emlékezett, mert akkor ő lépett fel a trónra; most ő lép le róla s csak az történik meg vele utódáért, a mi megtörtént érte elődével.

Mahmud szultán előtt pedig arczra borultak az ország nagyjai, s hódolva kívántak neki üdvöt.

Késő éjfélig tartott a hódolók hosszú seregének átvonulása a termeken, az udvari személyzet mind térdet fejet hajtott az új szultán előtt, a főfő tisztviselők, a papok, az eunuchok; de hátra voltak még a hadsereg vezetői és hátra volt Halil Patrona.

Rögtön irott leveleket bocsátának mind a hadvezérekhez, mind a zendülőkhöz, tudatva velök, hogy Achmed szultán lelépett s helyette Mahmud foglalta el a trónt, tehát jelenjenek meg holnap napfeljöttekor a szerályban, hódolatukat bemutatni.

A hold régen fenn volt már az égen s keresztülsütött a szerály színes ablakain, midőn a főurak eltávozának s Mahmud egyedül maradt.

Csupán a Kizlár Aga várt reá, sötét fekete arczával, mely mintha önmagára vetne árnyékot.

Mahmud mosolyogva nyújtá neki kezét, mit az megcsókolt.

És azután elvezeté őt Elhadzs Besir ama titkos teremek ajtajáig, miken belül az üdv és gyönyörök virágai nyilnak, s felnyitva azt, bebocsátá az új szultánt rajta.

Csak hárman voltak a szépség tündérei közül, kik inkább választák az örökös szerelemtelen rabságot, mint az új padisah kegyeit; és azok között, a kik a belépő ifju szultánra mosolyogtak, legboldogabb, legragyogóbb arcza volt a szép Aldzsalisznak, a ki szultána Asszeki, kedvencznő maradt a nagy változás után is, mely az egész országot úgy felzavarta, hogy a legkisebb lett a legmagasabb és a legmagasabb esett legalól.

Annyi mosolygó arcz közül az övé volt az, mely elé a boldogsága gyönyörében remegő Mahmud gyöngéd elragadtatással sietett, ő volt az, a kit keblére emelt, kinek karjaira bízta, hogy dicsősége álmait elringassák, és csókjaira, hogy aggodalmait elfelejtessék.

… Minden alszik már a boldogság termeiben, csak a szerelem van ébren. Mahmud önmagát és országát elfeledő gyönyörben szorítja keblére a bűbájos édes szultánát, ezt a legkedvesebb kincset mindabból, a mit e napon nyert; csak a szép szultána borzad el olykor a forró ölelés közepett. Úgy tetszik neki, mintha valaki háta mögött állana és suttogna, sóhajtana s hideg kezével érintené meleg kebelét.

Tán annak sóhajtását, suttogását hallja, ki mélyen és messze a kéj termei alatt ül álmatlanul a «feledség szobáinak» hideg boltozatai között, s vesztett országáról és vesztett édenéről gondolkozik!…

* * *

Másnap korán reggel megjelentek a hadsereg vezérei, a basák, a seikek a szerályban – üdvözölni az új szultánt. Csak a lázadók vezetői nem jöttek el.

A mióta Szulali azzal rettenté a zendülőket, hogy a szerály pinczéi lőporral vannak tele, tájékára sem óhajtottak menni annak, s midőn Mahmud felszólítását a kikiáltók felolvasták a mecsetek előtt, mintha egy szájból jőne a kiáltás, felelt rá ezer meg ezer hang: «nem megyünk!»

Hallani sem akart senki a szerályban megjelenésről.

– Ez csak kelepcze, monda a bölcs Reis Effendi, egy egérfogóba akarnak bennünket becsalni, mind, hogy egy csapással ott nyomjanak, mint a mézre gyűlt legyeket.

– Nagyon rövid út volna ez a paradicsomba jutásra, szólt gúnyosan Orli, ki softa létére nem restelt tiszteletlenül emlékezni a paradicsomról, hová minden igazhivőnek örömmel kell sietni.

Végre a «bolondos» Ibrahim adott tanácsot.

– Legjobb lesz így: válaszszuk ki magunk közül a leghaszontalanabb embereket, holmi gyilkosokat, börtönből kiszabadult gyujtogatókat, azokat nevezzük el Halilnak, Musszlinak, Szulejmánnak, öltöztessük fel agáknak, bégeknek, ulemáknak s úgy küldjük be a szerályba, s ha azután látjuk, hogy azok épségben visszatérnek, akkor magunk is bemehetünk.

Kérdést sem szenved, hogy ez a bolondos tanács általános tetszésben részesült. Mindnyájan helyeselték.

Halil Patrona megvető hallgatással nézte őket, s mikor aztán már ez indítvány határozattá vált, akkor felállt és monda:

– Én magam fogok a szerályba menni.

Ki bámulva, ki nevetve tekinte reá.

Musszli összecsapta kezeit.

– Halil! Álmodol-e, vagy félre beszélsz? Ezeregyéjszakai tündér-herczegnek képzeled-e magadat, a ki csodákon és rémeken vágja keresztül magát, vagy meguntad messziről nézni a napot s közelebb akarsz hozzá jutni?

– Nem a ti gondotok, a mit én cselekszem. S ha én nem félek, mi szükség tinektek helyettem félni?

– De gondold meg Halil, hogy okosabb tréfa volna tőled a kölykező oroszlán barlangját meglátogatnod s bölcsebb ember volnál, ha a balszórai kénköves üregbe készülnél, vagy ha fogadásból leszállnál a kandiai tengerfenék korallerdeje közé egy levetett réz asperért, mint hogy belépj a szerályba, midőn ott senki sincs más jelen, mint ellenségeid, hol még a falról leereszkedő pók is mérges, halálos ellenséged.

– Megölhetnek! kiálta Halil, mind a két kezével mellére ütve s bátran előre lépve; megölhetnek, de azt nem mondhatják, hogy gyáva voltam. Széttéphetik testemet, de a midőn azt fogják irni a krónikákba, hogy Stambul csőcselék népe gyáva volt, utána fogják irni, hogy egy férfi mégis volt közöttük, a ki nemcsak emlegetni tudta a halált, hanem midőn megjelent, szemébe is tudott nézni annak.

– Hiszen, Halil, megállok én is, másik is a töltött ágyú torkával szemben, láttam éles kardot is felém fordulva elégszer s nem került még ki az a dárda a kovács kezéből, a mely azzal dicsekedhetnék, hogy kifent hegye előtt behunytam szememet, de kinek legyen bátorsága ott, a hol tudja, hogy a föld alatt, melyen áll, a pokol van elásva s csak egy akkora szikra kell hozzá, a mekkorát egy pofoncsapás után szokott az ember szeme vetni, s repülünk az ég felé és ha tele volna mind a két kezünk fegyverrel, paizszsal, egyik sem oltalmazna meg bennünket, ki akarna itt bátor lenni?

– Én nem hívlak benneteket. Én megmondám, hogy magam megyek.

– De mi nem bocsátunk. Mire gondolsz? Ha te ott fogsz veszni, mi vezértelenül maradunk, széthullunk, elveszünk, mint a nádtető, mely alól kihúzták a csapfát, téged pedig ki fognak nevetni, mint a mesebeli kakast, a ki magát nyársra húzta és megsütötte.

– Azt nem fogják tenni, monda Halil leoldva kardját, mit a szerályba nem volt szabad bevinni s átadva azt Muszlinak. Viseld gondját míg visszatérek, s ha nem térek vissza, emlékezzél rám róla.

– Tehát csakugyan mégy? kérdé Musszli. No ha elmégy, akkor én is megyek.

És erre a szóra a többiek is megindultak, s miután látták, hogy Halil csakugyan nem tréfál, elkisérték őt egész a szerályig, oda be ugyan nem mentek, hanem körülfogták a roppant épületet, mely maga egy egész városrészt képez, s roppant üdvordítást emeltek, midőn látták, hogy Halil Patrona csakugyan belépett a szerály kapuján.

Egyedül, fegyvertelenül, kiséret nélkül ment végig a pártvezér ez idegen, ismeretlen termeken, miknek mindegyik ajtajánál fényes, fegyveres csapatok fogadták, s midőn átlépett az ajtókon, ismét keresztbevetett kopjanyéllel zárták el azokat mögötte.

A kihallgatási terembe érve, ott két Kapuagaszi karon fogá s úgy vezették be a kupolyterembe, a hol Mahmud szultán a hódolatokat fogadá.

Rendkívüli pompa uralkodott mindegyik teremben, minőt csak a trónralépés napjain lehet látni, már az előterem, melyet gyékények termének neveznek azon czifra szalmagyékényekről, mikkel az be szokott terítve lenni, most drága perzsa szőnyegekkel volt bevonva; a kupolyterem padozata egy virágágynak látszott, melyen emelkedett hímzéssel varrott szőnyegek terültek ezerszinű selyem és aranyezüst virágokkal, s gyöngy bokrétákkal. Az emelvényen álló zófa lábainál igazgyöngyökkel kivarrott terítő tündökölt, mindkétfelől alacsony, gömbölyű iróasztal, arany verettel, melyeknek egyikén drága kövekkel kirakott tárcza és smaragd s rubintól ragyogó iróeszközök voltak letéve; a másikon fekete bársonyba kötött Alkorán, briliántrózsákkal, egy másik Alkorán egy kisebb asztalon volt felnyitva, arany, czinóber és ultramarin talik irással készült sorokat mutatva és tizenhét más Alkorán volt a két ablak között ugyanannyi asztalra téve, mind arany kapcsokkal és gyöngyhimzetű kötésekben. A kandalló két oldalán mesterséges faragványú állványokon voltak a felhalmozott díszköntösök, miket ilyen alkalomkor ki szokás akasztani, s hosszában a fal mellett állt alabástrom emelvényeken nyolcz ütőóra, különbnél különbféle mesterséges alakzatokkal, melyek mozogtak és muzsikáltak minden óraütésnél, s három nagy velenczei tükör sokszorozta a teremben felhalmozott ragyogványt.

Körül pedig a dívánokon ültek a főhivatalnokok, a vezérek, a titkárok, a kérelemlevelek átadói, kiki rangja szerinti pompás viseletben, s hivatalához mért, gömbölyű, vagy pyramisalakú, vagy méhkas formára készült turbánokkal.

De mindannyi fényét elhomályosítá a ragyogvány, mely az új padisáhról szerte tündökölt, egy gyémánt- és igazgyöngy-esővel látszott elborítva lenni; akármerre fordult, a ruhájára hímzett rózsák, a derekára kötött öv, a turbán forgói és minden fegyverzete szivárványszikrákat látszottak hányni, hogy elvakult a ki rá nézett, mielőtt orczáját láthatta volna.

Az arany tróntámla mögött, melyen diónyi karbunkuluskövek villogtak, állt a szolgálattevő tisztek számos serege, kezeiket öveikbe dugva.

E terembe lépett Halil.

A két vezető itt elbocsátá karjait és Halil egyedül járult a padisah elé.

Arcza semmivel sem volt halaványabb, mint máskor, léptei oly szilárdak, tekintete oly merész, mint mindig.

Viselete most is az volt, a mi eddig. Egyszerű janicsárköntös, hasított ujjú kék dolmán, minden czifrázat nélkül, rövid, térdig érő salavári, mely a lábszárakat térden alul mezítelen hagyta, fején a megismertető kuka.

A míg a hosszú termen végighaladt, körüljártatá tekintetét az ott ülő főurakon és nem talált egyet is közülök, a kinek szemeit ki ne tudta volna állni. Felemelt fővel lépett a szultán elé, s izmos, félmeztelen lábát a trón zsámolyára téve, úgy állt ott egy perczig, mintha érczből volna öntve, kiáltó ellentét ennyi reszkető pompa, ennyi arczraboruló dicsőség közepett; azután felemelé kezét a szultánhoz s erős, reszketéstelen hangon üdvözlé őt.

– Aleikum unallah! (Isten kegyelme rajtad.)

És ekkor összetevé mellén kezeit és leborult a trón előtt, s homlokát annak lépcsőjére fekteté.

Mahmud leszállt hozzá és saját kezével emelte fel őt.

– Szólj, mit tehetek érted? kérdé tőle leereszkedéssel.

– A mit kivántam, az már teljesült, szólt Halil és minden szavát, melyet ez órában kimondott, feljegyezte a történetiró. Kivánatom volt, hogy Mahommed kardja méltó kézbe jusson: im ez betelt, te a trónon ülsz, melyre én emeltelek. Én jól tudom, hogy az ily szolgálatnak mi szokott a jutalma lenni, reám gyalázatos halál vár.

Mahmud indulatosan szakasztá félbe.

– Én pedig esküszöm te neked őseimre, hogy semmi bántalom tégedet nem ér, kivánj jutalmat és az, mielőtt kimondtad, meg van adva.

Halil nehány perczig gondolkozott s szemei ez alatt csendesen néztek végig a sorban ülő főurak arczain. Mindenki azt hivé, hogy áldozatot keres közöttük, a kinek hivatalát magának kivánja. A pártvezér észrevevé e gondolatot a főurak arczán s még egyszer sorba nézte őket és azután szólt:

– Uram, dicső padisah! minthogy az érdem nem enyim, hanem népedé, a jutalom is legyen azé, a kié az érdem. Jobbágyaidat egy nagy teher nyomja, melynek neve Malikiane; a főuraknak, a basáknak osztogatott élethosszig tartó bérbeadás ez, a miből magas kapuidnak semmi haszna; szüntesd meg e bérbeadást, hogy egyedül a te kezedben legyen a nép s ne e gazdag uzsorásokéban itt!

És e szavaknál vakmerő mozdulattal mutatott a jelenlevő főurakra.

Azok hallgattak mélyen; a zárt ajtókon keresztül hallatszott a szerály körül gyülekezett sokaság viharos ordítása. Remegtek a benlevők és Halil Patrona úgy állt közöttük egyedül, fegyvertelenül, mint egy bűvész, a kiről tudva van, hogy sérthetetlen, megölhetetlen.

A szultán rögtön megparancsolá a csausz agának, hogy a szerály minden kapui előtt trombitaszó mellett hirdesse ki a népnek, hogy a Malikiane e naptól fogva el van törölve Halil Patrona kivánatára.

Az emelkedő ordítás, mely nemsokára megreszketteté a szerály falait, tanusította a hatást, a mit az izenet gerjeszte.

– És most állj hadsereged élére, szólt Halil, s kövesd néped hívását az Ejub mecsethez, a hol ősi szokás szerint oldaladra kössék a szilihdárok a próféta kardját.

A szultán kihirdetteté rögtön, hogy egy óra mulva az Ejub mecsetbe fog bevonulni, a próféta kardját felövezendő.

A nép örömriadallal tódult a mecset felé s sűrűen elfoglalta az utczákat és a háztetőket mind, melyek a szerály és a mecset között vannak; a Bosporus ágyúi dörögve hirdették a távol hegyeknek Stambul örömét, s egy óra mulva harsogó zene mellett vonult végig Mahmud szultán a főváros utczáin, lóháton ülve; a nép szőnyegeit lobogtatta elé a háztetőkről s virágokat hányt útjára. Mögötte a délczeg ragyogó urak, vezérek, tanácsosok jöttek fényes öltözetekben, pompás telivérű lovakon, de előtte csak két férfi járult: az egyik Musszli, a másik Halil Patrona, mindkettő egyszerű, fénytelen öltözetben, csupasz lábszárakkal, kerek turbánokkal, kivont kard kezeikben, a hogy közjanicsárok szoktak járni.

És a háztetőkön álló nép ép oly hangosan hallatá Patrona nevét, mint Mahmudét.

Az utolsó ágyúszó elhangzása tudatá, hogy a szultán az Ejub mecsetbe megérkezett.

Az Aja Sofia mecset imámja, Ispirizáde várt reá. Ő kivánta magának ott azon kegyet Haliltól, hogy Mahmudot megáldhassa és Halil beleegyezett. A mióta a szerályban meg mert jelenni, mindenki az ő szavainak hódolt. A nép már széltére beszélte, hogy a szultán mindent úgy cselekszik, a hogy Halil Patrona kivánja.

Ispirizáde már fennállt a magas szószéken, midőn Mahmud kiséretével együtt a számára elkészített emelvényen helyet foglalt.

A főpap arcza dicsőségtől sugárzott. Kiterjeszté kezeit feje fölé és háromszor kiálta Allah nevét. És a midőn harmadszor kiáltá az Istent, egyszerre megnémultak ajkai, nehány pillanatig úgy állt mereven, égre emelt kezekkel, nyitott szemekkel, s azután egyszerre lebukott a szószékről halottan.

– ‚Az Achmed néma átka!′ zúgá köröskörül az elszörnyedt népség.[19]

X. A HALWET-ÜNNEP.

A surgudzsál (a három aranyabroncsos turbán) Mahmud fejében volt már, de a kard, a hatalom kardja Halil Patrona kezében. A nép, melynek kegyencze lőn, megszokta őt apró bajaiban közbenjárónak tekinteni, s a hadsereg reszketett előtte, és a főurak kedvét keresték.

Az ozman népnél nincsenek született főurak, mindenkit kardja, esze, vagy szerencséje emelhet a legmagasb polczra; akárhány fővezér és Kapudán basa viselé már e mellékneveket: favágó, kőmüves, halász stb. Ezért a mahomedán senkit sem néz le hittársai közül, a legutolsó embert sem, mert tudja, hogy ha ma ő van legfelül, s ez legalul, holnap egyet fordulhat a világ, s az utolsó lett az első.

Az országot még most is a szatócs igazgatá, Mahmud szultánnak csak szép hölgyeire van gondja. Ki tudja: más tenne-e máskép? Ha húsz évig el volna zárva szigorú, örömtelen rabságba, s akkor egyszerre azt mondanák neki: «uralkodjál sziveken és országokon!» nem a szivet választaná-e más is?

A szép szultána Asszeki kivánatára, mihelyt megoszlott a népzajongás, Halwet-ünnepet rendelt a szultán.

Ez az asszonyok ünnepe, midőn senkinek sem szabad járni az utczán, csupán csak az asszonyoknak; ilyen boldog nap kétszer, vagy háromszor fordul elő egy esztendőben.

Előtte való estén nagy kürtszó mellett kihirdetik, hogy holnap Halwet-ünnep lesz. Azon a napon tehát semmiféle rangon levő férfi az utczákra ki ne lépjen, sem háza tetején meg ne jelenjen, sem ablakait nyitva ne hagyja, mert halálára lesz a kiváncsiság. Az utczákon rendet tartó fehér és fekete eunuchok irgalom nélkül lenyakaznak mindenkit, a ki házában nem tud maradni; ugyanez kihirdettetik a sorompóknál is, hogy az idegenek tudjanak őrizkedni.

A Halwet-ünnep napján a hölgyek levetik fátyolaikat, mely nélkül máskor soha sem szabad az utczán megjelenniök, egyik hárem odaliszkjai látogatóba mennek a másikhoz, az utczákon, a vásártéreken tarka sátrak vannak felvonva, mikben sorbetet, violaléből, nádmézből és czitromnedvből készült italt és hoszápot, rózsavízben kifacsart aszúszőlő nedvet, másutt czukorsüteményeket, mézpogácsát és tarka csecsebecséket, a mi az asszonyoknak tetszeni szokott, árulnak és az árulók is mind asszonyok.

Ah, minő látvány volna ez egy férfi szemének! Ezer meg ezer bűbájos szépségű alaktól hemzseg minden utcza, a börtöneikből kiszabadult nők vidámak, mint a gyermekek, egy-egy csoportozat énekelve, cziterázva megy végig az utczán, pompás pillangó öltözeteik csak úgy röpkednek termeteik körül, szemeikben minden égalj napjai, csillagai ragyognak; dal és hangzatos csevegés hallik az egész roppant városban, s a ki látná őket így csoportosan andalogni, kétségbeesve kiáltana fel: «miért nem vagyok száz! miért nincsen ezer szivem?»

Hát midőn a szultán háreme megindul! Másfélezer odaliszk, minden tartományok szépségei, kikért egész vidékek ifjai őrjöngtek; gyöngyökkel és drágakövekkel ragyogó öltözetekben, pompás délczeg paripákon, miken hímzett csojtár lobog. Középen a szép szultána, turbánjában rengő kócsag, melynek virágszálain szikrázó gyémántok libegnek. Gyönyörű termetét könnyű csipkeöltöny fedi, melyen még a telt karok hószine is keresztül látszik. Úgy ül délczeg paripája tigris takaróján, mint egy amazon. Villogó szemeinek tekintete hirdetni látszik a két szultán uralkodónéját, az egyedül büszke asszonyt egész Stambulban, kinek joga van azt mondani: «én férjem neje vagyok!»

A tündéri csoport előtt és mellette két felől négyszáz szerecsen eunuch szaladgál kivont pallossal vállaikon, betekintve a házak ablakain, melyek előtt elhaladnak, ha nem rejté-e magát oda valami kiváncsi férfi?

Tánczolva, énekelve vonul végig a tüneményes csoport Stambul főutczáin, néhol a kanyarodásoknál rövid jajgatás, sikoltozás hallik: az elül száguldó eunuchok valami kiváncsi férfit kaphattak meg; mire a fényes csoport odaér, csak a vérnyomok vannak még az utczán, s tánczolva, dalolva mennek rajta keresztül a szép delnők, alig gondolná valaki, hogy ama sikoltozások is nem az örömhangok közé tartoztak.

Az Atmeidánon ezalatt fesztelenebb mulatság folyik, a népség alsóbb rendű asszonyai vigadnak ott tarka csíkos sátrak alatt, mikben méhsört árulnak számukra, s a piacz közepén leterített kerek szőnyegen tánczolnak az utczai bayadérek, kiket egykor Achmed szultán összefogatott s elzáratott a börtönbe, s az átalános népmozgalom szabadíta ki ismét.

Kezeikben a csörgős nakara, melyet forgás közben fejeik fölött összecsapnak, lábaikon ércz kösöntyük, haj és öltöny felbomladozva repked körülök, midőn szilaj taglejtéssel járják a tánczok legmerészebbikét, melynek érzéki mozdulataihoz képest még a spanyol bacchansnők lelkesülése is szende művészet.

Egyszerre egyike az utczai tánczosnőknek ujjongva kiált társaihoz, megállítva őket szökellő tánczaik közepett.

– Nézzétek! ott jő Gül-Bejáze! Gül-Bejáze, Halil Patrona neje.

«Gül-Bejáze!» hangzik egyszerre mindenfelől. A bayadérek ráismernek a nőre, ki velök együtt volt a börtönbe zárva, körülfogják, elkezdik ruháit, lábait csókolni, s fölemelik őt karjaikra, vállaikra s úgy mutatják fel a piaczon egybegyűlt asszonyoknak.

«Ez itt Halil Patrona neje!» terjed el rögtön a futó hír, a népség közt tánczoló bayadérek mindegyike tud felőle valami magasztalót mondani, egyiket ápolá betegségében, többet vigasztalt bánatában, mindegyikhez jó és szelid volt és valamennyinek ő adta meg szabadságát, mert ő érte törte fel a börtönt Halil Patrona s megszabadítá őket.

Mindenki odasiet hozzá, a nő nem menekülhet üdvkiáltásaik elől, vállaikon hordozzák körül a többi asszonyok, izmos halkufárnék, tenyeres, vállas némberek a fürdőházakból szegődnek hozzájok, s utoljára elhatározzák, hogy tisztelet okáért egész hazáig, Halil Patrona palotájáig fogják vinni vállaikon Gül-Bejázét, ki hasztalan rimánkodék, hogy engedjék őt elrejtőzni, elvegyülni ismeretlenül, mert ő fél, reszket e tisztelet elől. Utczáról-utczára viszik őt magukkal, s a merre mennek, mindenkit magával ragad az ittas lelkesülés árja, már előre fut előttük a zaj, hogy azon nő, a kit ott a többiek vállaikon hoznak, Halil Patrona neje, az ünnepelt népfőnöké, s mindig sűrűbb, mindig erőszakosabb lesz a tömeg; ha jönnek velük szembe apróbb csoportok, azokat erővel viszik magukkal; gyakran basák, beglerbégek háremei jönnek szemközt. Mindegy, azoknak is menni kell velök, kísérni Halil Patrona nejét, a ki leghatalmasabb ember az országban s kinek neje legszelidebb hölgy az ég alatt.