Part 22

Azzal kilépett a teremből, elül menve a bosztandzsik előtt, még kardját sem vetette le.

– Ezután kérik még a nagyvezért és a főmuftit, monda Szulali.

A szultán ijedten kelt föl helyéből.

– Nem, nem lehet az! Rosszul hallgattál szavaikra. Őrült volt, haragjában beszélt, a kitől választ kérél. A nagyvezért és a főmuftit ölessem meg én? Megölessem őket oly hibáért, melyet magam követtem el, a melytől ők meg akartak óvni? Vérük az égre kiáltana. Menj vissza Szulali és mondd meg Halilnak: én kérem, én könyörgök neki, ne kivánja e két ősz szakált a porban heverni látni; elégelje meg, ha elbocsáttatnak s számüzetnek, ők bizonyára nem bűnösök. Könyörögj a Kapudánért és a Kiajáért is; míg vissza nem térsz, ki ne adják őket.

Szulali újra fölkereste Halilt. A Kapudánt és a Kiaját elő sem merte előtte hozni. Tudta, hogy a Kapudán fogta el a tengeren menekvő nejét, s a Kiaja záratta őt a becstelen asszonyok börtönébe. Csak a nagyvezér és a mufti számára kért kegyelmet.

Halil elgondolkozott. Eszébe jutottak az édesvizek melletti palotában történt jelenetek, eszébe jutott, hogy Damad Ibrahim ölelése is kényszeríté Gül-Bejázét a halálos ájulásba menekülni s nem hallá, mit beszél neki Szulali Ibrahim ősz szakála felől.

– A nagyvezérnek meg kell halni, válaszolt. Abdullah ám éljen és legyen számkivetve. (Hisz ő nem bántotta soha Gül-Bejázét.)

Szulali visszatért a szerályba.

Halil a főmuftit élni engedi, de a másik háromnak halálát kivánja.

Achmed mint a fölvert oroszlán szökött föl e szóra divánjáról s kirántá kardját.

– Ide hát veletek vitéz lázadók! A kiknek szolgáim fejei kellenek, jőjjön értök és vegye el tőlem. Nem, egy csepp vérét sem adom egyiknek is, s ha eljönnek érte, meg fogják látni, van-e még éle Mohammed kardjának? Tűzzétek ki a próféta zászlaját a szerály kapuja fölé. A ki igazhivő, velem tart. Küldjetek kikiáltókat minden utczára, hirdessék, hogy a szerály veszélyben van, s kinek Allah orczája kedves, siessen a zászló védelmére! Én összegyűjtöm a bosztandzsikat és védni fogom a szerály kapuit.

A két ősz férfi megcsókolá a szultán kezét, kinek, ha e férfias fellobbanása korábban jő, egészen más események lesznek irva a történet könyvébe.

A veszély zászlaját rögtön kitűzték a közép kapu fölé s ott maradt az korán reggelig.

Hajnaltájon visszaérkeztek a kikiáltók, jelentve, hogy az Aja Sofia templomon túl nem birtak vergődni s hirdetéseikre a nép kőzáporral felelt.

A zöld zászló magányosan lengett a szerály előtt, senki sem gyülekezett alá, még a szél sem akarta azt mozgatni, lankadtan csüngött alá nyelére.

A zöld zászló kitűzése a szerály kapujára nagyon ritka eset a történetben. Csak a legnagyobb vész idején szokott az megtörténni, mert ez azt jelenti, hogy itt az idő minden igaz mozleminnek fegyverhez nyulni, elhagyni tűzhelyét, ekéjét és sietni Allah és az ő felkentjei védelmére és átok volna az ozman férfin, a ki ilyenkor késlekednék, s vérét és vagyonát kész nem volna a padisah lábaihoz tenni.

Ezt tudva, rémes nagyságában fog feltünni azon ijedtség, mely a szerályban levőket meglepte, midőn látták, hogy a kitűzött szent zászló alá senki sem gyülekezik. A kikiáltók harmincz piaszter felpénzt igértek minden katonának, ki a zászló alá siet, s két piaszterrel több napi fizetést a szokottnál. Öten-hatan követték őket, de a mennyi jött egyfelől, másfelől ismét annyi elszéledt, délután egy sem maradt a zászló alatt.

Este felé a második kapura tűzték ki a zászlót, mely felett aludtak a főhivatalnokok, a vezérek a kihallgatási teremben, a fő országbiró, Damadzáde betegen feküdt Murad szultán szobájában, a mufti és az ulemák a bosztandzsik csarnokában. Achmed szultán egész éjjel nem feküdt le, hanem szobáról szobára járt, nyugtalanul tudakozódva a történtek felől: ha jön-e valaki a hadseregből segítségére? gyülekeznek-e a szent zászló alá? s a hideg veriték ült homlokán, midőn mindenünnen csak leverő választ hallott. A tetőkön őrt állók jelenték, hogy a lázadók őrtüzei sokkal közelebb vannak már, mint a mult éjszakán s Skutari felé egy őrtűz sem látszik, a miből azt gyaníthatni, hogy a tábor is visszajött Stambulba s a zendülőkkel közös ügyet kötött.

Achmed maga is fölment a tetőre, meggyőződni az állítások valóságáról s mondhatlan aggodalom és szorongás közt járt egyik teremből a másikba, szüntelen megnézve a nagyvezért, a Kiaját és a Kapudánt, ha nem alszanak-e? Csak a Kapudán tudott aludni, a Kiaját láz törte s a nagyvezér imádkozott; bizony nem magáért, hanem a szultánért. Utóbb maga a Kapudán is megszánta a padisaht, ki miattuk aggódott.

– Miért költögetsz bennünket annyit, uram? még nem haltunk meg. Eredj aludni háremedbe s ne gondolj reánk, a zendülőknek csak velünk van baja. Allah kérim! Gondold azt, mintha örökre aludnánk. A feltámadás angyalainak trombitaszavára mi is fel fogunk ébredni, mint a többi!…

Achmed megfogadta a Kapudán szavát s hajnal felé eltünt közülök. Reggel, midőn keresték, nem jött elő háreméből.

A négy férfi tudta, hogy ez mit jelent?

Korán reggel, még alig pirkadt a hajnal, eljött a muftiért Szulali Effendi és Ispirizáde s meghívák magukkal a reggeli imára.

Az ulemák egybe voltak gyűlve mind, kiket meglátva Abdullah könyekre fakadt és zokogva szól hozzájuk:

– Ime idehoztam ősz szakállomat és ha nem tetszik nektek, hogy tisztességesen megfehérült ez, ám mossátok meg véremben, s ha sokaljátok azon nehány napot, melyet Allah még életemhez adott, ime vegyétek el.

Erre mind felálltak az ulemák s kezeiket fölemelve kiálták:

– Allah őrizzen meg tégedet ettől!

Azzal leborultak imádkozni, s ima végeztével a belső kerten át az Eriváni kiöszkbe gyülekeztek mindnyájan, a hol már a nagyvezér várt reájok, nem sokára jött a Kiaja és a Kapudán basa is, legkésőbb a beteg Damadzáde és a medinai biró, Mustafa Effendi és a Szegbán basa.

– Holt embert láttok magatok előtt, szólt a nagyvezér Damad Ibrahim, az érkező főurakhoz. Én el vagyok veszve. Mi négyen feláldoztatánk. A főmufti talán meg fogja menteni életét, de mi hárman nem látunk több hajnalcsillagot. Nem lehetett máskép. A szultánt meg kellett mentenünk, s azt csak ezen az áron tehettük.

– Régen mondtam ezt, szólt a Kapudán basa. Még tegnap ki kellett volna holttesteinket adni a lázadóknak; attól félek, hogy ma már késő lesz, attól félek, hogy a szultán is elveszett. Nem kellett volna kitűzni a veszély zászlaját, hanem megölni bennünket rögtön.

– Ti hárman távozzatok a hóhérok szobájába, szólt a nagyvezér társaihoz, én is nem sokára követlek benneteket, de meg kell várnom mig a Kizlár aga jön és elkéri tőlem az ország pecsétjét, s addig teljesítnem kell hivatalos kötelességeimet.

A három férfi búcsút vett Damad Ibrahimtól, megölelték egymást s a bosztandzsik által elvezettetének.

Most még az a kötelesség várt a fővezérre, hogy az ulemákból uj muftit választasson. Azok elébb Damadzádét kiálták ki, ez azonban betegségét vetve ürügyül, nem fogadta azt el, ekkor a medinai birót választák, s fehér palást hiányában zölddel ruházták fel.

Ezután kiválaszták maguk közül Seid Mohammedet és Amadzádét, hogy a szultán titkos izenetét hallgassák meg a Kizlár agától és vigyék át Halil Patronának.

Damad Ibrahim jól tudta ez izenet titkát – s áldá Allaht, ki meghatározza az emberi életnek végét.

Achmed szultán ott ült a gyönyörűségek teremében, mellette a szép Aldzsalisz, előtte a négy nyiló tulipán, miket Abdi basa ajándékozott neki tegnap.

A négy tulipán olyan szépen nyilik most is.

Aldzsalisz átölelte a szultán nyakát s homlokát megcsókolta, mintha el akarná bűvölni lelkéből azon gondolatokat, melyek nem hagyják nyugodni, nem hagyják örülni, nem hagyják szeretni.

Csak e tulipánokon vesz el szeme, úgy ápolgatja, úgy takargatja azokat. Alig veszi észre, hogy Elhadzs Besir, a Kizlár aga előtte áll s egy hosszasan beírott pergament tart eléje.

– Uram, olvasd át az ulemák válaszát, melyet azok Halil Patronának adtak, és ha tetszésed szerinti az, erősítsd meg neved aláirásával.

– Mi kell nekik? kérdi halkan a szultán, kis kését elővonva övéből s hegyével körülszurkálva a tulipánok földét, hogy porhanyó legyen az.

– A zendülők teljes biztosítást kérnek arról, hogy üldöztetni nem fognak.

– Legyen meg nekik.

– Azonkívül kérik a Kiaja bég kiadatását.

A szultán levágott egy tulipánt a késsel s odanyujtá azt a Kizlár agának.

– Nesze.

Az bámulva vette el a tulipánt s folytatá.

– Továbbá a Kapudán basát.

A szultán a tulipánok legszebbikét vágta le.

– Im fogjad.

– Kérik a főmufti számüzetését.

A szultán tövestől tépte ki a harmadik tulipánt és odaveté.

– Ezt is.

– És a nagyvezért.

Az utolsó tulipánt cserepestül hajítá a földre Achmed s azután eltakarta arczát.

– Ne kérj többet. Látod, hogy mind odaadtam.

Azzal odanyujtá neki pecsétgyűrűjét, melybe névvonása volt vésve s a Kizlár aga ráüté azt az okiratra, s azzal egyedül hagyá Achmedet ismét.

A nagyvezér a szerály kertjében sétált alá s fel. A Kizlár aga ide jött őt felkeresni, vele voltak Halil Patrona követei: Szuleimán, az általa tett Reis Effendi, Orli és Szulali. Ezek jelenlétében járult Elhadzs Besir hozzá, s megcsókolván a szultán által aláirt okiratot, átnyujtá azt neki.

Damad Ibrahim homlokához és ajkaihoz érinté az iratot, s azzal átolvasva, visszanyujtá azt ismét és levonta ujjáról az ország pecsétjét s átadta a Kizlár agának.

– Legyen bölcsebb és szerencsésebb, a ki ezután viselni fogja. Üdvözöld a szultánt. Ti pedig vigyétek hírül Halil Patronának, hogy láttátok Damad Ibrahim háta mögött bezárulni a hóhérok termének ajtaját.

Azzal széttekinte a nagyvezér, hogy kivel kisértesse magát odáig? midőn hirtelen oda ugrott mellé egy kajkdzsi (hajóslegény) s kérte, hogy ő hadd kísérje a nagyvezért a bakók termébe.

A legénynek épen olyan hosszú ősz szakálla volt, mint a nagyvezérnek.

– Honnan ismersz te engem? kérdé Damad Ibrahim az öreg legénytől.

– Együtt harczoltam veled, uram, Belgrád alatt, mikor még mindketten fiatalok voltunk.

– Mi neved?

– Manoli.

– Nem emlékezem reád.

– De én emlékezem rád, mert kiváltottál a fogságból s ápoltál, midőn sebesült voltam.

– Tehát ezért kisérsz most a bakók szobájáig; köszönöm.

Mindezt az alatt beszélték, míg a kerten át az érintett szobáig értek, a hova Manoli bement a nagyvezérrel.

A Kizlár aga s a lázadók követei ott vártak, mig Manoli visszajött. Kezeit szemein tartá. Bizonyosan sírt. A másik, a nagyvezér, benn maradt.

– Holnap holt testét fogjátok látni, monda a Kizlár aga a Reis Effendinek, s azzal visszabocsátá őt és társát Halilhoz.

– Inkább élve kapnánk meg őket, szól barbár kegyetlenséggel a csauszból lett főúr távoztában.

Még azon este visszaküldé Halil Szulalit azon izenettel, hogy a főmuftit szabadon bocsáthatják.

Az öreg éjfél után hagyta el társait, s még alig hajnalodott, már újra hivaték a nagyúr elé.

Achmedet egész éjjel nyugtalanítá a Kizlár aga a Reis Effendi azon mondásával: «Inkább élve kapnánk meg őket!»

– Nem, nem, mondá a szultán, élve nem fognak hozzájuk jutni. Nem fogják őket kínozhatni, széttéphetni. Inkább haljanak meg nálam egy pillanat alatt, félelem nélkül, rövid fájdalommal, megsiratva, megkönyezve.

– Úgy siettesd halálukat, uram! nehogy reggelre kelve életüket követeljék tőled.

– Várjatok még. Várd meg a reggelt. Éjszaka hogy ölnétek meg őket? Éjszaka be vannak zárva az ég kapui. Éjszaka el vannak szabadulva a sötétség rémei. Hogy ölnétek meg valakit éjjel! Várjátok meg a hajnalt.

Alig mutatkozott az első fényvonal a láthatáron, már megjelent a Kizlár aga a szultán előtt.

– Uram, itt a reggel.

– Hivasd a muftit és Szulalit.

Azok megjelentek.

– Vigyétek meg a halált azoknak, a kik rá vannak szánva, szólt Achmed.

Mindkettő térdre esett előtte.

– Miért e sietség uram? könyörge lábait csókolva a vén ulema.

– Mert a lázadók élve akarják őket kiragadni.

– Úgy van, bizonyítá Elhadzs Besir, a Kizlár aga, a kiöszk előtti tér tele van már lázadókkal.

A szultán összeborzadt.

– Siessetek, ne jussanak élve kezeikbe.

– Oh uram, könyörge Szulali, engedd meg nekem elébb, hogy az Aja Sofia Imámjával lemehessek, megnézni, vajjon valóban tele van-e az utcza lázadókkal?

A szultán inte, hogy menjenek.

Szulali, Hasszán és Ispirizáde sietve bocsáttaták ki magukat a szerály kapuján, futottak a kiöszk felőli térre, senkit sem találtak ott. Nem elégedtek meg egy látással, meg akartak győződni felőle: más oldalról nem jönnek-e zendülők s körülkerülték a szerályt.

A szultán ezalatt a perczeket számlálta és nyugtalan volt, hogy még sem jőnek.

– Ezóta kétszer megjárhatták volna a kiöszkig vivő útat és vissza, monda a Kizlár aga. Bizonyosan a zendülők kezébe estek s azok visszatartják őket, hogy hírt ne hozhassanak.

A szultán kétségbe volt esve.

– Siess, siess, kiálta a Kizlár agának s maga futott, menekült belső szobáiba.

Tíz percz múlva visszaérkezett az imám és Szulali s jelenték, hogy körül egy lélek sincs, a ki a szerályt fenyegetné.

A Kizlár aga a kapu alá vezette őket. Egy kétökrös szekér állt ott, gyékénynyel beterítve. A gyékényt fölemelé előttük s a hajnal derengő fényénél három hullát láttak maguk előtt: a Kiaját, a Kapudánt és a nagyvezért.

* * *

A boldog Gül-Bejáze ott ül Halil ölében s andalogva ringatózik annak ölelő karjain. A pompás palota ablakain áthangzanak a diadalkiáltások, melyek Halilt éltetik, ki Stambulnak s az ozman birodalomnak ura e perczben.

Gül-Bejáze rebegve sugdos Halil fülébe, mint szeretne ő e pompás palota helyett Anadoli csöndes olajligetei között a magányos, egyszerű házban lakni.

Halil elsimítja neje homlokáról az omlatag hajfürtöket, elmondatja magának még egyszer újra azon lázasztó jeleneteket, a mik történtek vele a szerályban, a Kapudán fogságában és a becstelen nők börtönében. Miért ébresztgeti úgy a gyülöletet?

A nő iszonyodva mond el mindent. A férj lábai előtt három kosár áll, tele virággal. Ajándékba hozta ezeket Halil.

De a kosarak fenekén még becsesebb ajándék van.

Veszi az elsőt és elhárítja róla a virágokat. Egy véres fő van a kosár fenekén.

– Ki ez?

Gül-Bejáze borzadva rebegé Abdi basa nevét.

A másik kosárról is lehull a virág: véres fő van ott is.

– Hát ez kicsoda?

– Ez a Kiaja bég, nyögé a hölgy iszonyodva.

Most a harmadik virágos kosarat vevé elő Halil s lebontva róla a friss virágokat, egy ősz, fehér szakállú főt mutatott Gül-Bejázénak, mely a kosár fenekén feküdt behunyt szemekkel.

– Hát ez kicsoda? kérdé Halil.

Gül-Bejáze gyöngéd termete reszketett az erős férfi karjai közt, midőn ez kényszeríté őt a véres fejeket nézni. És midőn a harmadik főre tekinte, csodálkozva csóválá meg fejét.

– Nem ismerem ezt.

– Nem ismered őt? Nézd meg jobban. Talán a halál változtatta el arczvonásait? Ez Damad Ibrahim, a nagyvezér.

Gül-Bejáze bámulatra nyitott szemekkel tekinte férjére s azután sietett mondani:

– Valóban az Damad Ibrahim. Igen igen, senki más. A halál tette ismeretlenné arczát.

– Mondám neked, hogy a kik szíveddel játszanak, játszani fogsz az ő fejeikkel; kell-e még több?

– Oh nem, nem, Halil. Én félek ezektől is. Én félek e néma fejeket látni.

– Tehát takard be őket virággal s azt fogod hinni: virágkosarakat látsz.

– Enged őket eltemetni Halil. Ne akard, hogy féljek tőled, engedd, hogy szeresselek ezután is. Bár eljönnél velem Anadoliba, a hol senki sem tudna rólunk semmit.

– Mit szólsz? Most menjek el, midőn a nap nem bir lemenni miattam, s az emberek nem alhatnak el nevemnek hangzása miatt? Nem akarsz-e e dicsőségben fürödni te is?

– Oh Halil. Együtt nő ki a rózsa és a pálma a földből, mégis a pálma nagyra nő s a rózsa kicsiny marad. Engedj megvonulnom csendesen melletted, engem csak szerelmedben osztass, dicsőséged legyen egészen a tied.

Halil gyöngéden ölelé, csókolá meg a nőt, s minthogy ő kivánta úgy, eltemetteté a három főt a palota kertjében, három terepélyes rozmarinbokor alá.

Azután elbúcsúzék Gül-Bejázétól, a nép küldöttei már vezérükért jöttek, hogy kövesse őket Zulejmája mecsetbe, a hol a szultántól jött követek várnak válaszára.

Halil, hogy könnyebben eljuthasson a mecsetig s ne legyen kénytelen az utczákon tolongó nép közt keresztül vergődni, a csatornához sietett s a legelső kajkba beült s parancsolá a hajósnak, hogy evezzen vele a Zulejmája átellenéig.

Útközben a hajós arczára talált tekinteni. Öreg ősz férfi volt ez.

– Jó öreg, szólt Halil, hogy hívnak téged?

– Manoli a nevem, kegyelmes úr.

– Ne nevezz kegyelmes úrnak engem. Látod ruhámról, hogy én csak közjanicsár vagyok.

– Oh én jobban ismerlek: te vagy Halil Patrona, a kit Allah éltessen soká.

– Te oly ismerősnek látszol előttem. Épen oly hosszú fehér szakállad van, mint Damad Ibrahimnak, ki nagyvezér volt.

– Sokszor hallottam ezt, uram.

A Zulejmája átellenébe érve, parthoz hajtá csónakát a hajós. Halil egy arany dinárt nyomott az öreg markába, s ez megcsókolta a kezét érte.

Halil sokáig nézett az öreg arczára.

– Manoli!

– Parancsolj uram.

– Látod fölkelni a napot ott a hegyek mögött?

– Igen, uram.

– Mielőtt az árnyék visszatérne ezen hegyek oldalára, te mögöttük légy és több napfelkölte téged itt ne találjon.

A hajós meghajtá magát keresztbetett karokkal és eltávozott csónakával.

Halil Patrona pedig sietett a mecsetbe.

A szultán küldöttei vártak reá. Seich Szulejmán lépett elé.

– Halil. A három férfi holttestét átadók a népnek. Fejeiket tehozzád küldők.

– Kik voltak azok? kérdé Halil sötéten.

– A Kiaja bég hullája az egyik. Az kivettetett az Atmeidán kapuja elé a keresztútra.

– És a másik?

– A Kapudán basáé, ezt kitevék a Khór-khóri szökőkút elé.

– És a harmadik?

– Damad Ibrahim a nagyvezéré; azt kivetették a szerály előtti piaczra, épen azon szökőkút elé, melyet maga építtetett.

Halil Patrona éles tekintettel nézett a Seich arczába és hidegen viszonzá:

– Tehát tudd meg azt Seich Szulejmán, hogy most hazudtál, azon harmadik holttest nem volt Damad Ibrahim nagyvezéré, hanem egy Manoli nevű hajóslegényé, ki hozzá hasonlított s a ki magát érte feláldozá. A nagyvezér pedig megszökött és nem fogja senki tudni, hová lett? Ezt mondd meg otthon azoknak, a kik küldtek.

IX. LEMENŐ ÉS FELKELŐ NAP.

Az áldozatok holttestei már az utczákon hevertek.

Achmed szultán összegyűjté az ulemákat a kupoly teremében. Arcza szomorú volt és levert.

Mielőtt ide jött volna, sorra csókolá gyermekeit és midőn tíz éves fiára, Bajazidra került a sor s látá, hogy az könyezik, azt kérdezte, mi baja? a gyermek így felelt: «Atyám, jó dolguk van azoknak, a kik te neked ellenségeid és szomorú azoké, a kik téged szeretnek. Mi sors vár akkor mi reánk, a kik legjobban szeretünk? Testvérnénéink között nem egyet fogsz találni szürke gyászruhában, nézd Ummettullah arczát, nézd Szabiha szemeit, Ezma tekintetét, özvegyek és árvák ők, kiknek férjeit, ipáit megöletted». – ‚Hogy titeket mentselek meg′, rebegé Achmed, keblére ölelve őket. – «Meglásd, hogy nem mentettél meg bennünket».

Ezen szavak viszhangzottak Achmed lelkében örökké.

Felült a trónra, körül az ulemák elfoglalták a kördivánokat, szemközt ült vele Ispirizáde a főimám. E mellett állt Szulali.

– Ime az áldozatok vére kifolyt, szólt Achmed bús, ingatag hangon; leghűbb szolgáimat feláldozám. Most szóljatok: mit kívánnak még a zendülők? Miért fújják még tárogatóikat, miért égetik őrtüzeiket? Mire várnak még?

Folyvást viszhangzott lelkében fiának mondása:

«Jó dolguk van azoknak, a kik te neked ellenségeid és szomorú azoké, a kik tégedet szeretnek».

Senki sem felelt szavaira.

– Feleljetek. Mit mondatok reá?

Újra mély csend. Egyik ulema a másikra nézett, többen elkezdék Szulalit rángatni, a ki állt: hogy feleljen. Erre aztán ő is leült.

– Beszéljetek tehát. Én nem azért hivattalak benneteket ide, hogy egymásra és reám nézzetek, hanem, hogy adjatok választ.

Az ulemák hallgattak. Némán ültek ott körül, mintha nem is élő emberek, hanem csak bebalzsamozott hullák volnának, minőket a Pharaok sírboltjaiban találni a királyi ravatalok körül sorba ültetve.

– Csodálatos ez, szólt Achmed, midőn tovább egy óranegyednél az egész tanács hallgatott és senki sem válaszolt neki. Megnémultatok-e?

Ekkor fölemelkedék helyéből Ispirizáde.

– Achmed!

Ez volt a rövid megszólítás, melylyel a szultánt illeté.

– Halil Patrona kivánsága az, hogy lépj le a trónról és add át azt Mahmud szultánnak…

Achmed fölegyenesült ülő helyéből. – A kimondott szavak után minden hang elmúlt a teremben s e rémletes csendben elszörnyedve látták az ulemák a padisáht trónja lépcsőjén állani, a mint kinyújtott kezét az imám felé tartá és szemeit rászegezte és ajka nyitva volt és egy hang sem jött ki rajta.

És sokáig állt így a trónon, kinyujtott kézzel, nyitott ajakkal, kőmerev szemeit az imámra szegezve, hogy a kik látták, az iszonyattól rendültek össze és Ispirizáde kővé válni érzé tagjait s feje körül forogni a világot e rettenetes kép előtt, mely reá nézett, reá mutatott. Egy néma átok volt az, egy néma, szótlan, megvető igézet, mely Istenre és az ő ártó angyalaira bízza, hogy kivánatának szavakat adjanak és olvassanak szívében és teljesítsék azt, a mit ő elmondani nem bir.

Az egész gyülekezet reszketve omolt végre a padisah trónja elé és sokan oda csúsztak lábaihoz és azt könyeikkel nedvesítve, kiáltának hozzá:

– Oh uram, bocsáss meg nekünk! Egy órával elébb egyhangúlag határozták el, hogy Achmednek le kell köszönni és most egyhangulag kérték bocsánatát. – De már megtörtént.

A padisah átkozó keze lassankint lehanyatlott, szemei félig lezárultak, ajkai összecsukódtak s palástja zsinórjába akasztva kezeit, nézett le sokáig az ulemákra, azután csendesen leszált a lépcsőkön. Midőn lenn volt, a trón mellett, reszkető, tompa hangon mondá:

– Én megszüntem uralkodni. Jőjjön utánam, a ki jobb. Nem kérek semmit, csupán csak egyet: esküdjenek meg az ozman birodalom mostani urai, hogy gyermekeimet nem fogják bántani. Esküdjenek meg az Alkoránra. Menjen el kettő közületek s vigye meg Halilhoz e kivánatomat.

Újabb mély hallgatás követte Achmed szavait, az ulemák a föld felé szegzék szemeiket s egy sem mozdult, hogy az izenetet megvigye.

– Gyermekeim halálát is kivánják talán? Vagy egyitek sem mer oda menni, hogy velök beszéljen?

Egy szélütött öreg reszketeg ulema volt ott, Mohammed Dervis, a ki végre megszólalt.

– Oh uram, kinek volna bátorsága beszélni az ordító oroszlánnal, ki tudna alkudozni a sivó Szamum viharával, avagy ki menne követségbe a felháborodott tengerhez, hogy vele beszéljen?

Achmed sötéten, csüggedten tekinte széllyel az ulemákon, arczán a hallgatag kétségbeesés volt kifejezve.

Szulali megszánta a szultánt.

Én el fogok hozzájuk menni, monda biztatólag. Maradj itt addig, uram, míg visszatérek. Bizony mondom, hogy vissza nem jövök addig, míg meg nem esküsznek arra, a mit kivántál.

Most Ispirizáde is felszólalt, hogy ő is együtt megy Szulalival. Nem volt elég ereje lelkének kiállani a szultán tekintetét addig, míg Szulali visszatért; inkább elment a lázadókhoz ő is. Különben is jól értették ők már egymást.

Halilt az Atmeidánon találták a sátor alatt a követek.

Szulali odalépett hozzá s átadta a szultán izenetét.

De nem úgy adta azt át, a hogy Achmed mondta; nem kérve, nem esedezve, nem keserű lemondással, mint Achmed tevé, hanem szigorúan, merészen, a hogy Achmednek kellett volna tennie.

– A padisah saját és gyermekei életét esküvel akarja biztosítani, szólt az egybegyűlt népfőnököknek. Azért esküdjetek meg az Alkoránra, hogy őket kimélni fogjátok; esküdjetek meg társaitok nevében is. A padisah el van határozva: ha megtagadjátok az esküt, ő az egész szerályt minden benne levőkkel együtt lőporral a levegőbe röpítendi.

A lázadók meg voltak döbbenve ez izenetre, csak Halil Patrona mosolygott. Jól tudta ő, hogy e fenyegetés nem Achmed szivében fogamzott. Az ő szelid lelke nem volna képes erre. Karjait összefonta és mosolygott.

Ekkor a főimám arczra borula előtte s alázatos hangon szólt hozzá:

– Ne halljad társam szavait Halil. A padisah alázatosan könyörög neked életeért és gyermekei életeért.

Halil összeránczolta szemöldeit és haragosan kiálta rá: