Part 20

Az odaliszkok serege kobzot, mandolint ragadott, s édes bűbájos éneket zengtek a boldog fejedelmi pár körül, míg odakünn Stambul utczáin dörögve gördültek végig az ágyúk, s a nép fellázadt fanatismussal ordított harczot, háborút a támadó Siíták ellen.

Az első janicsárezred bográcsa körül azalatt zajosan megy a dolog. Ezek a bográcsok nevezetes szerepet szoktak játszani Törökország történetében. Ezek körül sereglett a janicsárság, midőn harczot vagy harácsot követelt, midőn gyülöletes basák fejét kérte, midőn a próféta zászlajának látását kívánta s annyiban félelmesek valának e bográcsok, hogy a megszorúlt vezérek és padisáhk rendesen aranynyal voltak azokat kénytelenek megtölteni, vagy tulajdon vérükkel.

Egy csoport nyugtalan janicsár áll a bogrács körül, mely magas háromlábú vasállványra van föltéve, köztük Halil Patrona és Musszli. Mindketten janicsáröltözetben, kerek turbánokkal, mikbe fekete kócsag van tűzve (fehéret csak a vezérek viseltek), mezitelen lábszárakkal, miket csak térdig fed a rövid, bő bugyogó. Halilon alig ismerné meg valaki a tegnapelőtti szatócsot; merész, bátor tekintete, határozott beszéde s a tegnap és ma elpazarlott pénz, melyet Janakitól kapott, kedvenczévé tették őt új társainak. Musszli még most is ittas, oly kétségbeesett önfeláldozással ivott egész éjjel az új bajtárs egészségeért; valamennyi régi bajtársai s a janicsáraga sátora előtt nem restel kiabálni fenhangon, hogy ha olyan vitéz ember Hasszán, hát bujjék ki onnan a sátor alól, ne őrizze a medve bőrét, vagy pedig adja át a fehér forgóját Halil Patronának, majd az vezetni fogja őket az ellenség ellen.

A janicsáraga jól hallja ez ordítozást, de azt is hallja, hogy még a sátora előtt őrt álló janicsárok is kaczagnak rajta s hallatlanná teszi az egészet.

Ez alatt egy csoport lovas csausz közelít az első janicsárezred bográcsa felé, melynek vezetőjében Halil Pelivánra ismerünk. Allah fölvitte a dolgát, csausz-vezetővé emelkedett.

Az óriás megáll a janicsárok között s dörgő hangon kérdi:

– Melyiteket hívják itt a közjanicsárok közül Halil Patronának?

Patrona előlép.

– Úgy hiszem Halil Peliván, hogy nem szükség nagyon megerőltetned az eszedet, ha rám akarsz ismerni.

– Hol van a te társad, Musszli?

– Nagyságolj engem, csauszkutya! ordít Musszli. Nagyságos úr az én nevem, nem tudod? A míg te janicsár voltál, te is nagyságos úr voltál, most pedig csauszkutya vagy. Miért jöttél Begdas virágos kertjébe?

– Gyomlálni. Ti ketten egymáshoz kötözve követni fogtok engem.

– Nézzétek, barátim, szólt Musszli társaihoz, ez az ember részeg, holt részeg. Alig áll a lábain. Hogy merészelsz te olyast mondani, hogy két janicsár, Begdas kertjének két virágszála téged kövessen, midőn a zászlók előttünk lobognak?

– Nekem parancsom van a Kapu Kiajától, hogy titeket eléje vigyelek.

– Ne úgy mond, izmidi farkas! Ő jőjjön mi elénk, ha dolga van velünk! Micsoda, bajtársim? Nem jól mondom-e, hogy a Kapu Kiaja kötelessége volna itt lenni a harczmezőn, a táborban, nem pedig a mienk ott lenni ő nála. Nincs-e igazam? Ő jőjjön ide.

Ötletét átalános ordítás helyeslé. Jőjjön ide, ha egy janicsárral akar beszélni; mikor hallotta azt, hogy egy janicsárt a táborból kiszólítottak volna?

Peliván alig fékezhette haragját.

– Ti ketten gyilkosok vagytok, megöltétek a szultán Berber-Basiját.

Átalános kaczaj hangzott fel rá. Tudta azt már mindenki. Musszli elmondta azt a történetet százszor, mindenféle változatokkal, leirva, hogy ütötte agyon egy ökölcsapással Halil Ali Kermeszt, hogy esett le annak egyszerre az álla, s hogy nyaklott össze egy állóhelyében, a mi a janicsárok előtt mind igen nevetséges dolog volt.

Erre öten-hatan kezdtek egyszerre felelni Pelivánnak.

– Nincs több berber egész Stambulban, hogy ezért az egyért olyan zajt csináltok?

– Minő káromlás ez? két janicsárt kérni egy borbélyért!

– Hogy soha egyéb mulatságod ne legyen a paradicsomban Kapu Kiajáddal együtt a borotválkozásnál.

Végre előlépett Patrona s kérte társait, hogy engedjék őt beszélni.

– Hallod-e Peliván. Te én nekem ellenségem vagy, jól tudom; légy is az, nem bánom. Nem is azért felelek neked, mintha menteném magamat, hanem csak azért, hogy ha visszamégy a Kiajádhoz, tudj neki értelmes választ vinni, a mi magadtól nem telnék. – Igenis, én megöltem Ali Kermeszt, egyedül öltem meg. Senki sem segített. Most felcsaptam a janicsárok közé és itt állok, a hol ha Allahnak úgy tetszik, hogy halálért halállal büntessen, szabad velem. Meghalhatok és halálommal is az ő neve fog dicsőülni. Legyen meg akaratja. Azért övezze fel derekát az értelmes Kiaja és mind azon úrak, kik a padisah árnyékában pihennek, kössék fel kardjaikat és jőjjenek közénk valahára! én és társaim mind, az egész janicsársereg, készek vagyunk egytől egyig elhullani egy intésükre a csatamezőn, de egyetlenegy sincs a janicsárok között, a ki térdét meghajtsa a hóhér előtt.

A csengő érczhangon elmondott szavakat az egész ezred tetszésordítása követte, mely zaj alatt iparkodott Musszli szintén egy pár izenetet csatolni Patronáéhoz.

– És mondd meg uraidnak, a te Kiajádnak és annak az ősz nagyvezérnek és a hosszú szakállú Muftinak, hogy ha a próféta zászlaját és a szultánt el nem hozzák ide a táborba még ma, holnap már egyiknek sem lesz szüksége borbélyra, ha csak fejeik hiányában a talpaikat nem akarják megborotváltatni.

Peliván e közben folyvást Patrona szemei közé nézett; valami kárörvendő gúny látszott tekintetében, hogy Halil önkénytelen kardja markolatát kereste kezével.

– Ne félj Patrona, szólt hozzá gúnyosan, Gül-Bejázét nem fogják többé a szerályba vinni. Elfogták őt ipáddal együtt a szökés közben, s a hitetlen görög mészárost bevetették a közönséges gonosztevők börtönébe; azon némbert pedig, kit te nődnek nevezsz, ama becstelen nők tömlöczébe zárták, kiket a kegyes szultán az ország minden részeiből összehajtatott, hogy ne rontsák a müzülmán erkölcsöt; ott van ő is.

Patrona, mint az ingerelt tigris, melynek kalitkája egyszerre felpattant, ugrott ki társai sorából e szóra. A kard egyet villant kezében, s ha még egyszer akkorára nőne is Peliván, jaj volna neki. A csauszvezér azonban hirtelen kengyelvasát vágta lova oldalába s kaczagva vágtatott el csauszaival a dühöngő Patrona elől, s midőn jó messze elnyargalt, visszafordulva gúnyhahotával kezde kiáltozni a janicsárok felé, kik közül öten-hatan kergetésére indultak.

– Hah, ez bennünket gúnyol! kiálta Musszli, mire a janicsárok, kik legközelebb álltak, látva, hogy gyalog utól nem érik a csauszokat, a legközelebbi ágyútelephez futottak, erővel elvettek a topidzsiktől egy mozsarat; azt, a hogy tudták megtöltötték s utána sütötték a futó csauszoknak. A kilőtt golyó a fejük felett süvöltött el, s azután messze épen egy őrtűz közepébe esett le, mely körül jámbor bosnyákok sütkéreztek, s szemeik közé rúgta a parazsat, innen ismét felugorva szépen átlyukasztotta a bosztandzsi basi sátorát, két ablakot ütve rajta, s még azután háromszor-négyszer megugrott, felriogatva az útjában fekvő csoportokat s végre sebes gördüléssel futott végig a földön, utoljára egy pálinkaáruló boltjába hengeregve be s összetörve ott számtalan mennyiségű üvegeket.

Peliván itt kapta meg a golyót s elvitte azt magával a Kiajához s elmondván a küldött izeneteket, megmutatá a tizenkétfontos gömböt is, hogy ilyenekkel kísérik a janicsárok mondásaikat.

Peliván azt várta a Kiajától, hogy nagy haragra fog gerjedni, s e dolgokat hallva legalább is megtizedelteti a vétkes janicsárezredet; azonban a Kiaja harag helyett rémületbe jött. Ő e vakmerő válaszokban már a lázadás hadizenetét látta s ijedten futott a nagyvezérhez, magával vivén a tizenkétfontos golyót.

Ibrahim megérté a mondottakat s a golyót bársonynyal bevont ládába zárva, elvitte a szerályba és ott előhivatta a Kizlar Agát, kezébe adta azt és meghagyta neki, hogy vigye azt a szultánnak.

– A hadsereg küldi ez ajándékot a legdicsőbb padisáhnak. Olyan kincs az, mely addig semmit sem ér, míg birtokunkban van, csak akkor becses, ha kifizettük azt, káros pedig, ha nekünk fizetnek vele. Mondjad a leghatalmasabb szultánnak, hogy ha ez egyet kevésnek találja, a hadsereg majd többet is fog küldeni, s átadóul nem választ sem engem, sem téged.

A Kizlár Aga nem tudta mi van a szekrényben s bevitte azt a gyönyörűség termeibe, s az izenettel együtt átadá Achmednek.

A szultán az Asszeki jelenlétében bontá fel a szekrényt s íme meglátta benne a nehéz ágyúgolyót s most értette Ibrahim izenetét.

Lelke mélyéig elszomorodott, midőn azt megérté. Ő oly jó, oly szelid volt mindenkihez, soha sem iparkodott senkinek bánatot okozni s őt hogy szomorítja mindenki. Megirigyelték már édes örömeit s még e titkos örömhelyen sem engedik megnyugodni.

Megölelé, megcsókolá a szép szultánát s könynyel szemében rebegé:

– Halj meg tehát szép virágom, hervadj el, múlj el előlem. Halj meg, ha tudsz; legalább ne legyen szívemnek hova visszavágyni.

A szultána kétségbeesve veté magát lábaihoz, omlatag hajfürteivel s fehér karjaival fűzve át Achmed térdeit s kérte zokogva, hogy ne menjen el ma, csak ma ne szálljon a táborba. Gonosz álmok hadd muljanak el, miket a mult éjjel látott.

Nem lehetett maradni többé. Hasztalan volt sírás, kétségbeesés. A szultán elhatározá, hogy menni fog. Egy perczig tétovázott még csak, egy perczig tartott lelkében azon gondolat, hogy hát ő csak játékszer-e hadserege kezében s nem azért van-e kard az oldalán, hogy azon fejeket, melyek ellene fölemelkednek, leüsse azzal? De rögtön letett e gondolatról; tudta, hogy nem volna azt képes kivinni. Soknak, igen soknak meg kellene halni akkor, mégis csak jobb lesz, ha ő engedelmeskedik.

– Csak te halj meg, szép virágszál, suttogá a szultánához, ki őt zokogva kísérte a hárem ajtajáig, s ott lefejtve vállairól az ölelő karokat, a tanácsszobákba sietett.

Aldzsalisz azonban nem halt meg, hanem titkos folyosókon át fölkeresé a halvány herczeget és vigasztalást talált nála.

– A szultán nem hajtott rábeszéléseimre, monda a fehér herczegnek, ki őt ölébe vette. Elmegy a táborba. Ha még csak egy napig tartóztathatnám vissza, a lázadás kitör ellene – s akkor az ő uralkodása elmult s következel utána te.

– Ne aggódjál, még időt nyerhetünk; izenj ki hozzá a Kizlár Agától, hogy el ne mulaszsza a Korán-szúrást.

– Helyesen szóltál, monda Aldzsalisz s menten elküldé a tanácsszobába Kizlár Agát.

A nagyvezér, a Kapudán basa, a Kiaja, a fő Mufti és az Aja Sofia Seikje, Ispirizáde valának együtt a szultánnal, ki épen rendeletet adott a Silihdárnak, hogy kösse fel oldalára Mahomed kardját.

– Legnagyobb padisah, szólt arczraborulva a Kizlár Aga, a szultána Asszeki figyelmeztet, hogy el ne mulaszd, mielőtt elhatározod magadat, tanácsot kérni Allahtól a Korán-szúrás által, miként őseid tevék előtted, valahányszor béke és harcz közt választának.

– Helyesen mondád, szólt Achmed s parancsolá a fő Muftinak, hogy hozza elé az Alkoránt, melyet nagy országos kérdések alkalmával a szultánok jóslat- és tanácsadásra szoktak felhívni, olyformán, hogy tűvel beleszúrtak annak lapjaiba s a mely lap utolsó volt az átdöföttek között, a keresztülszúrt sorban kellett lenni a jótanácsadásnak.[15]

A tanácsterem minden asztalán állt egy Alkorán, számra tizennégy azon egy szobában. Egynek gyémántokkal volt kirakva táblája, ezt hozá elé a mufti s kezébe adta a szultánnak a tűt, hogy végezze vele a kegyes szertartást.

Ibrahim ezalatt nyugtalanul tekintett a teremben levő három nagy pompás órára, melyek egymás mellé voltak állítva, mindegyik három negyedet mutatott már tizenkettőre és a szertartás annyi időt elvett.

A szultán kinyitá a könyvet, ott a hol a tű megállt és ime az átszurt sor ezt mondá:

«A ki fél a kardtól, annak ellensége a kard, mert jobb a rozsdavette kard a kézben, mint a fényes a hüvelyben.»

– La Illah, il Allah! Egy az Isten! szólt fejét meghajtva Achmed s megcsókolá az Alkorán sorát. Készítsétek paripáimat. Isten akarja úgy.

A Kizlár Aga visszament a hírmondással Aldzsaliszhoz és a fehér herczeghez.

A Koránszúrás is tervök ellen sikerült.

– Figyelmeztesd a szultánt, szólt Aldzsalisz, még egyszer visszaküldve a Kizlár Agát, hogy útra ne keljen a győzelmi Szúrem nélkül.

A Kizlár Aga még a tanácsteremben találta Achmedet s figyelmeztette a Szúremre.

Ez egy szent könyörgés, melyet a főimám szokott elmondani a mecsetben, mielőtt a padisah személyesen a csatába menne, hogy Allah adjon fegyvereinek diadalt.

Az idő rövidsége miatt most az Aja Sofia helyett csak a szerály kápolnájában végzék az imát. Ispirizáde olvasá fel a Szúremet, de oly hosszasan, oly vontatva tevé azt, mintha készakarva az időt akarná vesztegetni; úgy, hogy mire elvégzék a szertartást, épen akkor ütötte valamennyi óra a szerályban a tizenkettőt.

Ibrahim sietteté a szultánt, hogy csak minél előbb szálljon a készenálló hajóra, mely őt a herczegekkel együtt Skutariba fogja szállítani; azonban a lépcsők alján, a szerály külső udvara előtt, a hol a szultán lovai állottak, melyek őt a kerti kiöszkön át a tengerig fogják vinni, útját állotta a Kizlár Aga s levetette magát előtte a földre és lova zablájába kapaszkodva, hevesen kezde kiabálni:

– Uram, tiportass el engem lovad patkóival, de halld meg szavaimat! a déli óra elmult, s a délutáni órák szerencsétlenség órái minden kezdetre nézve, és igaz müzülmán semmit el nem kezd, a mire Allah kezéből jön az áldás, ha a dél elmult. Ime holt testemen gázolj keresztül, de ne mondd, hogy senki sem volt, a ki veszedelmedben meg nem állított.

III. Achmed lelke tele volt minden ábrándos indulattal, a hit, remény és szeretet, mely másokat erőssé tesz, nála babona, könnyelműség s gyönyörvágygyá fajult s elgyöngíté szívét.

A Kizlár Aga szavára ismét kiemelé lábát a kengyelből, melybe azt nagy gondolkodva tette a Rikiabdár térdén s elhatározottan mondá:

– Holnap megyünk.

Ibrahim kétségbe volt esve ez új ingadozás miatt. Nehány szót sugott Izmail aga fülébe, mire az alig várva, hogy a szultán fölmenjen a lépcsőn, lovára veté magát és elnyargalt Skutariba.

Az alatt a fővezér és mufti iparkodtak a szultánt a divánteremben tartani.

Háromnegyed óra mulva visszaérkezett Izmail aga; portól és izzadságtól belepve jött a szultán elé.

– Legdicsőbb padisah. A táborból jövök. Hajnal óta mindenki talpon áll és várja megérkeztedet. Ha estig meg nem érkezel a táborba, egy az Isten! hogy a sereg nem marad Skutariban, – hanem bejön Stambulba.

Ez rémületes szó volt. A sereg bejön Stambulba!

És III. Achmed jól érté, mit jelent az? Nagyon emlékezett még azon szavakra, miket huszonhárom évvel elébb izent a sereg elődének, Musztafa szultánnak, ki adrinápolyi háreméből nem akart kijönni Stambulba: «Ha halott volnál is, holtan ide jöhetnél két nap alatt!» És a mi erre következett: a szultán letaszíttatott a trónról, utána ő lépett annak zsámolyára, s most ugyanazon vihar ingatja azt az ő lábai alatt, mely elődét megdönté.

– Mashallah! Isten akaratja legyen meg, monda Achmed, megcsókolva Mahomed kardját s egy óranegyed mulva, a próféta zászlaját maga előtt vitetve, hajóra szállt.

A szerályban az órák sorba mind egyet ütöttek, a midőn a huszonegy ágyúlövés hirdeté, hogy a szultán a próféta zászlajával együtt megindult a táborba.

És a délutáni órán nem hiszi Allah áldását a keleti nép.

VI. A VIHAR KITÖRÉSE.

A Bosporuson kedvezőtlen szél fútt, úgy hogy a szultán csak este felé érkezett meg Skutariba s ott tengerparti palotájába szállott, vele a vezérek, a mufti, a herczegek és Ispirizade.

Azonban egész éjjel lehetett hallani, ha a közelebbi zaj elcsendesült, a távolabbi zúgást, morajt, mely a tábor felől jött, s melynek okát senki sem tudta megmagyarázni.

A nagyvezér többször küldött futárokat a janicsáragához, megtudakolni, hogy miféle lárma az ott a táborban? Hasszán azt felelte, hogy ő maga sem tudja miért zajongnak, miután már kihirdetteté, hogy a szultán és a szent zászló megérkezett.

Ibrahim erre azt parancsolá neki, hogy fogassa el mindazokat, a kik csendesen nem akarnak maradni. Hasszán elfogatott nehányat, a kik keze ügyébe estek, a többiek azért még sem hallgattak s a zaj kezdett már terjedezni Stambul felé is.

Éjfél tájon érkezett egy csausz a Kiajához, jelentve a vezérnek, miszerint Tebrif felől futamodó katonák jőnek, a kik azt beszélik, hogy Küprilizade serege Tamasip sah által szétveretett s ők annak maradványaiból menekülnek ide, a sereg azért zúg, azért zajong.

A Kiaja fölkelté a nagyvezért, elmondva neki a rémhírt.

– Az nem lehet, kiálta Ibrahim. – Küprilizáde nem hagyta magát megverni, nehány nap előtt küldtem neki fegyvert és segélycsapatokat, azokkal tarthatja addig magát, a míg a derék sereg megérkezik.

– És ha mégis igaz volna? Ha a szultán vonakodása miatt elkéstünk volna s azóta Hamadán, Kermandsahán veszve van?

– Akkor Allah kezében vagyunk mindnyájan. Eredj imádkozni és aludjál.

Ugyanez órában három softa költé fel a fő muftit és Ispirizadet s egy pergamenre irott levelet hoztak eléjük, melyet a közép mecsetbe hajítva találtak. A levél, mintha puskaporral lett volna irva, alig volt olvasható.

Felhivás volt ez a müzülmánokhoz, hogy fogjanak kardot Mohamed védelmére, de midőn ellenségre mennek, vigyázzanak, hogy a legnagyobb ellenség itthon ne maradjon, a ki nem más, mint a szultán miniszterei.

– E levél megérdemli, hogy a tűzbe vettessék, szólt Ispirizade, s a tűzbe veté azt és azután lefeküdt aludni nyugodt lélekkel.

Másnap csütörtök volt, szeptember huszonnyolczadika. Egy év előtt ugyanezen napon halt meg a szultán tizenegyedik fia, ezt tehát olyan napnak tartá, melyet meg kell ünnepelni, s átalános pihenést rendelt a táborban, melyet trombitaszó mellett kihirdetének.

Többen a vezérek közül komolyan vevék a pihenést; a janicsár aga kiöszkjébe távozott, a Kapudán basa a csatornán át Tsengelkőiben fekvő jószágára evezett, épen most kapván egy hollandi kereskedőtől igen szép tulipánhagymákat, melyeket saját kezeivel akart elültetni. A Reis Effendi az édes vizek melletti nyári lakába sietett, újra meg újra elbucsúzni odaliszkjaitól, s a Kiaja Stambulba ment vissza. Ünnepet tartottak mind.

De más ünnep volt a sors által e napra rendezve.

Korán reggel napfeljöttekor tizenhét janicsár állt meg a Bajazid mecset alatt, élükön Halil Patrona.

Mindnyája kezében meztelen kard volt; közepett Muszli állt, a félholdas zászlót emelve.

A népség helyet adott nekik s engedé Patronát a mecset lépcsőzetére felállni, s midőn a lármatülkök recsegése elhangzott, hallható volt a szatócs rengő, átható szózata, mely az eggsz Kalán-piaczon végig hangzott.

– Müzülmánok! Nekünk törvényes követeléseink vannak. Bennünket árulók rontanak. Futó menekültek hozzák hírül a csatatérről, hogy Küprilizáde serege szétveretett, négyezer lovast és hatszáz eleséggel terhelt tevét a perzsák elfogtak, a vezér maga Erivánba futott, Hamadan, Kermandsahan ellenség földe ismét. És ez mind az alatt történik, míg a nagyvezér és a fő mufti lámpaünnepélyeket, pálmák sétáit, kivilágításokat rendeznek Stambul utczáin s késleltetik a tábort a vitéz Küprilizáde segélyére menni; testvéreink a mészárszékre vannak küldve, mi halljuk kiáltásaikat, látjuk zászlóinkat elesni, ellenség kezébe jutni s a kivont karddal kezünkben nem szabad mentségükre sietnünk. Ez árulás Allah és a próféta ellen! Azért a ki igazhivő, hagyja el rögtön a mindennapi munkát, vessetek félre árt, kalapácsot és gyalut, ragadjatok helyette kardot, zárjátok be a boltokat és jőjjetek zászlóink alá. Éljen a szultán, halál az árulókra!

A nép dühödt ordítással fogadta e szavakat. Patronát felkapták vállaikra s keresztül vitték a Bezesztán boltozatos vásárpiaczán. Mindenki sietett bezárni boltját, a város egyszerre fenekestől felfordult, mint mikor az álló vizet felkavarják, mindenféle nyugvó csuda és salak kavarodik felül, úgy özönlött egyszerre az utczákra valami ismeretlen csőcselék, mely minden nagy városban vegetál, a nélkül, hogy tudnának felőle a rendes lakosok, s csak akkor lep meg feltünésével, midőn valamely rázkodás a felszinre juttatja.

Ordítva, dühöngve követék Halilt mindenütt, csak olykor hallgatva el, midőn ő kísérői vállaira emelkedve megszólalt. Mennydörgő szavára elnémult a zaj.

És most épen a janicsáraga háza elé jutottak.

– Hasszán! szólt rövid czímzettel Halil, a bezárt kaput megdöngetve öklével. Társainkat, azért mert zúgtak, elfogattad. Most ordítást hallasz zúgás helyett. Add ki őket!

Hasszán nem szerette az ilyen jeleneteket, hirtelen rongyokba burkolta magát, s a kert hátulsó ajtaján kiszökve a Bosporusra, ott egy rossz csónokra ült s táborába menekült.

A janicsárok betörték kapuját, kiszabadíták társaikat. Halilt felültették Hasszán lovára s úgy vonultak nagy diadallal az Etmeidánra; egy percz alatt fegyveres néppel volt tele a tér, a kaszárnyából előhozták a Kulkiaja üstjét s azt felállíták a középen. Ez volt a szokásos jeladás a felbőszült szenvedélyek harczára.

– Nyissátok fel a börtönöket, ordítá Halil, bocsássátok ki a rabokat. Adjatok a gyilkosok kezébe kést, a gyujtogatók kezébe kanóczot. Menjenek ölni, gyujtogatni. Halálnak, siralomnak napja van ma.

És a népség rohant a börtönökre, feltörte a rostélyokat, gyilkosok, gonosztevők csordái rohantak elő az utczákra és a ki legutoljára jött ki a börtönből, az Janaki volt, Patrona ipa. Ott is megállt az ajtóban, mintha félne, vagy szégyenkednék, míg Musszli oda nem ugrott hozzá s erővel ki nem húzta.

– Ne búsulj muszafir! Fogj kardot és állj mellettem. Itt semmi baj sem fog érni. Most a poroszlókon a sor!

Halil ez alatt azon börtönhöz jutott, melybe a becstelen nők voltak rekesztve, kiket a szultán egy kegyes parancsából minden városból összeszedtek s ide zártak.

Kinyiták a kapukat s beordítának a csarnokokba, hogy fusson, a kinek a szabadság kedves. Mint egy kísértetes raj ömlött ki e szóra a zsivajgó némbertömeg. Azon asszonyok, kik fedetlen orczával járnak a nép között, a kik kifestik szemöldeiket, ajkaikat mások mulatságára, s kiket rút szenvedélyek miatt, mint a dühödt ebeket, elzártak a világtól, hogy meg ne mérgezzék a népet. Némelyik közülök megvénült már azon idő alatt, hogy fogsága tart, de a lángoló szenvedély tüze most is fellobog beesett szemeiben. Hah! Minő pestis van rászabadítva a müzülmán népre! Fogsz-e e viharon nyargalni tudni, Halil, melynek szárnyakat adtál?

Ott áll ő a kapuban. És várja, mikor fog ez undok nők csoportjában az ő tiszta lelkének bálványa, a szép, az ártatlan Gül-Bejáze előjönni? Milyen soká marad. Mind kijöttek, mind szétfutottak már, csak egy-egy elkésett alak rohan még ki a börtönből a többiek után, kit a riadal hangja öltözetlenül kapott, s félig fedett testtel, szétszórt hajakkal rikácsolva száguld tova. Csak Gül-Bejáze nem jön.

Halil aggódva száll le az utálatos fészekbe, melybe csak néhány gömbölyű ablak a tetőn vet gyér világot.

– Gül-Bejáze, Gül-Bejáze! suttogja halkan, széttekintve a börtönben, s suttogó szavára valami fehér tömeget lát megmozdulni a szögletben, a fal mellé huzódva. Oda lép. Egy beteg nő az, ki előle rejti arczát. Szelíden elvonja kezeit arczáról és nejét ismeri meg benne. A szégyen nem engedé neki, hogy megszabadítsa magát. Inkább ott maradt a börtönben.

Halil fuldokolva a fájdalomtól emelé őt karjaira. A nő nem szólt és nem nézett rá, csak arczát férje keblére rejté és zokogott.

– Ne sírj, ne sírj, hörgé Halil. A kik meggyaláztak téged, porba fognak csúszni előtted még ma, esküszöm Alláhra! És a kik játszottak a te szíveddel, játszani fogsz te az ő fejeikkel, és az a gőgös szultána, a ki kezét éreztette veled, csókolni fogja a te kezeidet! ezt én mondom, Patrona Halil! kinek neve legyen megátkozott minden müzülmán előtt, ha valaha hazudott!

Azzal kivivé ölében nejét a néptömeg közé, s ott felmutatva e halvány, megtört alakot, szólt:

– Ime müzülmánok, ez az én nőm, kit elraboltak tőlem menyasszony éjjelén, s kit itt kell most megtalálnom a förtelem és átok tanyájába zárva! Szóljon közületek, a ki férj: kegyelmezne-e annak, a ki így bánna nejével?…

– Halál fejére! ordítá a bőszült tömeg s percz mulva tovább ömölve, mint a gátját szakasztott vízár, egy palota elé jutott.

– Kinek a palotája ez? kérdé Halil a néptől.