Part 19

Szegény Iréne! még csak Istenhozzádot sem mondhatott szerető atyjának; elgondolá, midőn a rabló vitorlája sebesen repült vele s mindig messzebb látta távozni a várost, melyben lakott, hogy ott őt most várják – várják! Atyja künn áll az ajtóban s minden érkezőt megkérdez, ha nem jön-e még leánya? Otthon vigalmat rendezett számára, minden vendég együtt van már, csak ő nincsen; majd kimegy a tenger partjára s végig nézi a síma, fényes víztükröt szemeivel és kérdi a haboktól: leányom hol van, ki tud felőle?

(A férj és apa szemei önkénytelen megteltek könynyel.)

– De ne sírjatok hát, milyen bohók vagytok ti, hisz ez csak mese! Halljátok tovább. Az elrabolt leányt Stambulba hozta a rabló s egyenesen a Kizlár-Agához vitte, a ki a padisah háreme számára szokta a rabnőket összevásárlani. Az alku rövid volt; a Kizlar-Aga kifizette, a mit a kalóz kért s azzal átadá Irénét a szerály rabnőinek, kik őt rögtön illatos fürdőkbe vitték s csodálkozva magasztalták arczát, termetét, szépségeit. És midőn Iréne e magasztalásokat hallá, szívében elborzadt. Tehát Isten azért adott neki bájakat, hogy azok miatt áldozatul veszszen el? Jobban szerette volna ekkor, ha púposnak, kancsalnak, feketének született volna, ha arcza ragyás volna, mint a jégverte víz és teste bélpoklos, hogy undorodnék el tőle, a ki látja, oh! mert jobban undorodott ő magától így.

Ekkor czifra köntösöket adának reá, fülébe gyémánt függőket akasztottak, derekát shawllal fonták körül, karjaira, lábaira arany kösöntyűket csatoltak s így vivék be őt a titkos terembe, melyben a padisah hölgyei voltak együtt. Ez pedig régen-régen volt, ki tudja, melyik szultán alatt, a kit atyáink sem ismertek.

Fény és pompa, virágok és szőnyegek ékesíték a roppant termet, melynek boltozatja drága kövekkel volt kirakva és a padozat csupa merő gyöngyházból állt, hogy csillogott, mintha csupa merő szivárvány volna összetörve s annak darabjaiból volnának a földön kirakva virágok s madarak a legcsodálatosabb formákban, mely miatt szőnyegeket nem volt szabad a padozatra rakni s hogy a hideg padon át ne hűtsék a delnők lábaikat, apró zsámolykák álltak készen, melyeket lábaikra kötöttek s azokon állva sétáltak végig a teremben. Ezeket nevezik kobkobnak.

– Ej, ej, szólt aggódva Janaki, oly elevenen irod le a szerály belsejét, hogy szinte félni kezdek tőle. Ha az ember ezt hallgatja, annyit tesz, mintha a szultán háremébe vetne egy pillanatot s annak jobb volna előre meghalni.

– Hiszen csak mese ez és képzelt terem, melyről beszélek. A terem közepén volt egy nagy szökőkút és abból illatos rózsavíz szökellt magasra, arany labdákkal játszva; a falakon földig érő velenczei tükrök, mikben gyönyörű odaliskok bámulták termeteik alkotását, az oszlopokon száz meg száz lámpa ragyogott, mindenféle színekben s tündéri világítást adott a teremnek, melyen valami átlátszó kékes köd látszott derengeni, az ambra és burnut füstjéből támadt ez, melyet a delnők hosszú argylákból szívnak. De jobban mint minden pompa és ragyogvány lepé meg Irénét a szultána Asszeki alakja, kihez vezetteték. Egy magas, ideges termetű hölgy ült a terem végén emelt divánon, termete derékban karcsú, de vállban széles és gömbölyű, hófehér nyakát és karjait igaz gyöngy-füzérek köríték, gyémántos kapcsokkal, drágaköves turbánjába magas kócsagforgó volt tűzve, mely még büszkébb tekintetet adott fejedelmi alakjának; nagy fekete szemeivel igazgatni látszott az egész világot.

– Ejnye, ejnye, szólt közbe Janaki, olyan elevenen irod le, hogy szinte félek rá hallgatni, legalább csak egy kis fátyolt hagytál volna meg az arcza előtt.

– Hiszen régen történt ez, ki tudja melyik szultán alatt?… A rabnő a szultána Asszeki elé vezetteték, ki kétszáz rabnőtől környezve, kis kedvencz törpéjével játszadozott, körüle énekeltek, tánczoltak és füstölőt hintének, fölötte egy nagy czukorból készült gyümölcsfa volt, melyen mindenféle alakú és színű czukorgyümölcsök függtek, a mikből gyakran szaggatott le a szultána s megkóstolá egy kevéssé, a mi megmaradt, a kis törpének adta, az megevett mindent. Irénét itt egy fekete eunuch fogadá el, ripacsos fekete képű férfi, kinek felső ajaka fel van hasítva, úgy hogy fogai kilátszának.

– Épen mint a mostani Kizlár Agának! kiálta fel kaczagva Musszli, mintha csak őt látnám magam előtt.

– A szerecsen parancsolá Irénének, hogy boruljon arczra a szultána előtt. Iréne leborult és a míg ott arczczal a földön feküdt a szultána előtt, e szavakat mondá magában: «Boldogságos szent szűz! Isten anyja, szűzek védője, láss meg engemet ezen helyen és midőn hívlak, szabadíts meg engem.» A szultána ezalatt parancsolá rabnőinek, hogy bontsák le Iréne hajfürteit s a midőn sarkig omló hajától eltakarva ottan előtte állt, meghagyá, hogy fessék ki orczáját pirosra, mert nagyon halavány volt, szemöldeit feketére és haját kenjék be illatos olajjal, nyakára és karjaira fűzzenek igaz gyöngyöket. Iréne nem tudta, hogy mi fog történni vele? a midőn a Kizlár Aga odalépett hozzá s bíztató hangon e szavakat mondá neki: «Légy örömben, boldog hajadon, mert nagy szerencse ért ma tégedet. A Beirám ünnep egy hét mulva leend s a kedvencz szultána téged választott ki a többi odaliszkok közül, hogy a padisahnak ajándékozzon. Azért örülj.» Iréne pedig szeretett volna meghalni e hírre. Azzal a szultána egy nagy legyezőt adatott kezébe merő pávatollakból s megengedé neki, hogy folyvást ott lehessen mellette s a kis törpét ölében tarthassa. Mint később megtudá Iréne, ez is nagy kegyelem jele volt. Hat napig azután halálos aggodalmak között élt ott a leány. Társnéi irigykedtek rá, mert a háremhölgyek nem szeretik egymást, ők csak gyűlölni tudnak. Mindennap látta a szultánt, szelid, nyájas arcza iránt önkénytelenül tiszteletet érzett, de ha arra gondolt, hogy őt szeretnie kell, elborzadt lelkében. A szultán legtöbbször a kedvencz nővel töltötte idejét, de néha megesett, hogy egyik vagy másik odaliszknak veté a kendőt és az nagy szerencsének tartatott, vagy nagy szerencsétlenségnek. Egy szép szőke olasz leány volt ott, kit a nagyúr nagyon látszott kedvelni; egyszer a szép szőke leány elmulasztá szemeit lesütni a szultána előtt, midőn vele találkozott. Másnap Iréne nem látta többé a leányt s midőn tudakozódott utána, hálótársnéja megsugá, hogy az a mult éjjel megfojtatott. S akárhányszor lehete hallani éjféli sikoltásokat a szerály titkos erkélyén s utána mintha valami nehéz hullana a vízbe és másnap rendesen egy-egy ismerős arcz hiányzott a szerályból. Azok mind elbízott rabnők voltak, kik örömüket nem birták elrejteni a szultán kegyei felett s e miatt a vízbe hányattak. Senki sem kérdezősködött felőlük többet.

Janaki összeborzadva szólt közbe:

– Ugyan jó, hogy mindez csak rege.

– Eljött végre a Beiram ünnepe, folytatá Gül-Bejáze a regét, egész nap dörögtek az ágyuk a Bosporuson. Este kifáradva érkezett a padisah háremébe, a midőn a szultána Asszeki kézen fogá Irénét és oda vezeté a nagyúrhoz s a más egyéb neki rendeltetett ajándokokkal, aranynyal kivarrott jószágokkal és befőtt gyümölcsökkel együtt őt is átadá a padisah gyönyörűségének. A nagyúr nyájasan tekinte a leányra, míg az, mint az oroszlán kalitkájába vetett őz, reszketett előtte és midőn a szultán megfogá kezét, hogy őt keblére vonja, e szókat suttogá: «Szűz Mária…» És ime, azonnal elhalaványult a leány, szemei lezáródtak és holtan rogyott le a földre. Nem első volt az ilyen jelenet a háremben, az ide hozott hölgyek mindegyike rendesen az ájuláson kezdi; a rabnők rögtön futottak hozzá, testét illatos szerekkel dörzsölék, átható szeszeket töltöttek arczára, jeges vizet csepegtettek szívgödrére, mind hasztalan! A leány nem ébredett föl és holt maradt másnap reggelig; a hová letették, ott maradt. Másnap ismét maga elé hozatta őt a padisah; előbb hizelgő szavakat mondott neki, megajándékozá szép ruhákkal, kösöntyűkkel, arany istifánnal, a rabnők körülfüstölék bódító illatokkal, megfüröszték hevítő ambra és nárdus fürdőben, vérlázító italt adtak neki inni. Mind hiába. A szűz Mária nevére ismét megszünt minden vérforgás szívében, lerogyott, elhalt és föl nem ébredett semmi mesterségtől; ez így történt harmadnap is. Ekkor a szultána Asszeki dühre gerjedett ellene s azt mondá, hogy ez nem Isten műve e leányon, hanem gonosz indulatból tetteti magát halottnak s rögtön parancsolá, hogy meg kell kínozni a rabnőt. Elébb jéghideg márványlapra tették a leányt egészen öltözetlenül; nem reszketett! Azután lassú pártűz fölé tarták vasrostélyon. Nem mozdult meg. Azután vörös hangyákat kerestettek elő a puszpángfák kertjéből, azokat bocsáták el testén. A leány meg sem sziszszent mérges harapásaikra. Végre hegyes tűket szurdáltak körmei alá és a leány még arra sem mozdult meg. Ekkor dühében korbácsot ragadt az Asszeki s maga addig verte azzal a leány testét, míg bele nem fáradt, de lelket még sem tudott bele verni.

– Allahra mondom! kiálta az elbeszélésnél Halil, öklével az asztalra ütve, azon szultána megérdemlené, hogy bőrzsákba varrva, a Bosporusba vettessék.

– Hisz ez csak mese, szólt Gül-Bejáze, megsimogatva a jó Halil Patrona állát és folytatá. A szultán megparancsolá, hogy el kell Irénét távolítani a háremből, mert nem akarta az eleven halált látni maga körül; s a szultána oda ajándékozá őt a padisah kis öcscsének, ki a szultán testvérének fia volt. Szép halavány ifju volt a herczeg, mint rendesen szoktak lenni azok, a kiket az asszonyok nagyon szeretnek. A szerály külön részében tartatott ő fogva, mert bár minden öröme meg volt, pompa, gazdagság, rabszolgák vették körül, de a szerályt soha sem volt neki szabad elhagyni. A szultána maga vezeté hozzá Irénét, gondolva, hogy a leányon ülő varázst legkönnyebben meg fogják törni az ifju szép szemei. A halvány herczeg el volt ragadtatva a leány látásától, hizelgett, rimánkodott előtte, kérte, hogy ne haljon meg csókja, ölelése elől. Hiába. A leány ismét elalélt az első érintésnél s mintha hullát csókolna, a ki ajkát érinté. A herczeg ráborult, sírva kérte, hogy térjen magához. Nem hallá az és nem felelt. Végre maga is megszánta őt a szép szultána Asszeki, a köny, a rimánkodás, mely nem hatott a halottra, az ő szívét indítá meg; odahajolt a halavány herczegre, átölelte őt gyöngéden, keblére vonta szeretettel és elkezdé vigasztalni, megcsókolva ajkát és szemeit s a herczeg megvigasztalódott és nagyon örültek egymásnak, nem volt senki más jelen, csak az alélt leány, ki csak annyi volt rájuk nézve, mint egy halott.

– Üm, mormogá magában a Berber-Basi, ezt is jó volt megtudni.

– Másnap oda ajándékozá a halvány herczeg Irénét a fővezérnek. A fővezér is nagyon örült a leánynak, elvivé őt pinczéjébe, megmutogatá a három nagy kádat, mely tele van aranynyal és drágakövekkel s azt mondá, hogy ezt mind neki adja, csak őt szeresse, megmutogatta neki a tömérdek drága ékszert, melyet a palota eresze alá eldugva tart és azokat is neki igérte, kinálta az édes vizek mellett épült palotáival, minden csókért egy palotát.

– Tüzet ezen palotákba! kiálta fel hevesen Halil.

– No no, fiam, legyen eszed, szólt Janaki, maga is sejteni kezdve, hogy ez aligha nem több mesénél.

A Berber-Basi szörnyű módon fülelni kezdett a nagyvezér által eldugott kincsek emlegetésére.

– Irénét a kincsek látása sem hódítá meg. A szent szűz nevét soha sem hallgatá el, midőn férfi arcza közeledék arczához és az mindig csodákat tett.

– Én azt hiszem, szólt Halil, hogy azok nem csodák voltak, hanem e hölgyben volt az erős akarat és holtnak tetteté magát minden kínozásra.

– Végtére az határoztatott a rabnő felől, hogy ki kell őt állítani a bazárra, a nyilvános rabszolgák közé és eladni a többet igérőnek. És ekkor megvette Irénét egy szegény zsibárus, a ki mindenét érte adta; egy hó lefolytáig érintetlen hagyá rabnőjét a vevő és a leány, kit sem kínzás, sem nagy urak kegyelme, sem kincs, sem hő gerjedezés meg nem hódított, megszerette a szegény szatócsot és többé nem rogy össze holtan, midőn forró ajk érinti arczát.

Ezt mondva átölelte férjét Gül-Bejáze s megcsókolá és szemébe mosolygott azokkal a nagy ragyogó szemekkel.

– Ez ugyan szép történet volt, monda Musszli nyelvével csettentve, kár, hogy tovább nem tart.

– Oh, ne búsulj, jámbor müzülmán, szólt felállva helyéből a Berber-Basi. Van folytatása a mesének. Csak hallgassatok rám; a padisah eladatván a leányt a bazáron, rábízá Ali Kermeszre, az ő Berber-Basijára, hogy látna utána, mi történt az odaliszkkal tovább? És a Berber-Basi megtudta, hogy a leány csak tetteté magát, midőn elájult és a Berber-Basi visszavitte őt a szerályba, mielőtt férjével egy éjet töltött volna. Mert én vagyok Ali Kermesz! és te vagy Gül-Bejáze, azon Iréne nevű rabnő, ki holtnak tetteti magát.

Mindenki rémülten ugrott fel helyéből, kivéve Janakit. Ő térdre esett a Berber-Basi előtt s átölelte lábszárait s úgy könyörgött neki, hogy tegye mind azt hallatlanná, a mit leánya most beszélt.

– Elvesztünk! rebegé sápadtan Gül-Bejáze, ki egyszerre kijózanodott a mámorból, mit a bor és szerelem idézett szívébe.

Janaki könyörgött, Musszli szitkozódott, csak Halil nem szólt semmit. Ő hallgatva tartá szorosan magához ölelve nejét s arra gondolt, hogy elébb le hagyja vágni kezét, mint őt elereszsze.

Janaki roppant kincseket, pénzt igért Ali Kermesznek, hogy hallgassa el a történteket s engedje leányát férjénél maradni.

– Leányodat is elviszem s kincseid is enyimek lesznek. Halál fiai vagytok mind, a kik itt e házban lélekzetet vesztek, mert azon titkok hallása, miket e rabnő kifecsegett elég arra, hogy háromszor meghaljon valaki. Parancsolom, hogy vedd fel fátyolod és kövess, ti pedig itt maradjatok, míg a debedzsik a zsineggel értetek fognak jőni.

Ezzel elrugta magától Janakit s odalépett a delnőhöz és megfogta annak kezét. Halil folyvást átölelve tartá őt.

– Jöszte velem.

– Szűz Mária, szűz Mária! rebegé a hölgy reszketve.

– Védszentednek nincs rajtad hatalma többé. Téged férfi ajka érintett. Jöszte velem.

Ekkor megszólalt Halil, tompa, mély, elbúsult hangon:

– Bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.

– Hallgass eb! Egy óra mulva függsz kapud előtt.

– Még egyszer kérlek, bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.

Ez felelet helyett egyik karjával ki akará szakítni a férje keblére borult nőt s másik karját Halilnak feszíté.

Erre Halil olyat sujtott öklével a Berber-Basi fejelágyára, hogy az egy árva szó nélkül menten összerogyott.

– Mit cselekedtél! kiálta Janaki ijedten. Megölted a szultán Berber-Basiját!

– Úgy hiszem, hogy megöltem, felelt Halil nyugodtan.

Musszli odaugrott Ali Kermeszhez, megtapogatta s a tűz felé fordítá.

– Meghalt biz ez. Tökéletesen meghalt. Ejnye Halil, ez szép ütés volt tőled. A prófétára! ilyen ütést nem minden nap látni. Puszta kézzel, csupasz ököllel így megütni valakit! Ha ágyú hordta volna el sem halt volna meg tökéletesebben.

– De mit tegyünk most? aggódék Janaki. A szultán kerestetni fogja elveszett Berber-Basiját. Tudva van, hogy ide jött álruhában, az eset kitudódik.

– Ne féljetek semmit, biztatá őket Musszli. Könnyű itt a tanács. Mielőtt kitudódnék a dolog, elmegyünk az Etmeidánra, beállunk a janicsárok közé. Ott keressen bennünket valaki. Ott legbiztosabban leszünk. Tavaly történt, hogy a lázadó Dsefir chán, kit még a külső országokon is halálra üldöztetett a padisah, utoljára azon gondolatra jött, hogy beálljon janicsárnak és itt Stambulban biztosabb volt az élete a selyemzsinór ellen, mint mikor Rhodusba menekült. Beállunk mindnyájan janicsárnak, én is, te is, Janaki is.

Janaki tiltakozott ez ötlet ellen.

– Csak menjetek ti ketten, majd mi addig leányommal elszökünk Tenedosba, s ott várjuk be tudósítástokat. Az egyik tömlő pálmaszilvát én elviszem, a másikat oszszátok ki a janicsárok között, hogy szivesebben fogadjanak.

Halil átölelé nejét, megcsókolá, megsiratta. Nem sok idő volt a búcsúzásra; a debedzsik, kik a Berber-Basit kisérték, már nyugtalankodni kezdének gazdájok kimaradásán s hallatszott kopogásuk a ház körül.

– Hirtelen, hirtelen! ne sokat csókolózzatok, sürgeté őket Musszli, hátára vevén az egyik tömlőt.

Halil még egyszer egy hosszú csókot nyomott Gül-Bejáze reszkető ajkára.

– Alláhra mondom, nem sokára látjuk egymást.

S már most ki jobbra, ki balra!

Musszli elvezeté Janakit egy felől a házak alatti pinczéken keresztül, Halil másfelől a háztetőkön át menekült tova, s egy óranegyed mulva egyszerre értek mind a ketten az Etmeidánra.

V. A TÁBOR.

Minő zaj, minő élénkség ez Stambul utczáin? A nép tömegestől tódul az Aranyszarv kikötői felé. Ifja, véne lelkesült tekintettel látszik buzdítani egymást, tízen, húszan megállnak egy csoportban, s magyarázzák egymásnak a történteket; az Etmeidánon, a szerály előtt, a mecsetek kapuiban rajzik a nép, s kíséri utczáról-utczára a zászlós dülbendárt, ki trombitaszó mellett hirdeti ki az igazhivőknek, hogy III. Achmed szultán megizente a hadat Tamasip-sah ellen.

Mindenütt lelkesült arczok, harczias kiáltások.

Olykor egy-egy csoport janicsár, vagy egy csomó arnót lovas vonul végig az útczán, vagy nehéz, hosszú kerekes ágyúkat vontatnak bivalyokkal. Azokat ezernyi népség követi a Skutari felé vezető útra, hol a tábor már fel van ütve.

Végre valahára megeléglette a padisah a sok ünnepélyt és kivilágítást, s miután mindenféle szelid ürügy alatt 18-ik Szaferről (2. szeptember) Rebiulevvel elsejére, arról ismét tíz nappal később a próféta születésnapja után halasztá a próféta zászlójának kitűzését, elközelgett a várt, az igért nap, s az egész hadsereg összegyűlt a táborban Skutari alatt, csak a szultán megérkezésére várva, hogy a készen álló hajókra szálljon, s a csatatéren álló Küprilizáde segélyére siessen.

Az egész Bosporus egy eleven erdő, mely rengő árboczokkal, vitorlákkal van beültetve; ezernyi színes lobogó repked, pattog a reggeli szélben. A roppant sorhajók hármas fedezettel, hosszú evezősoraikkal, mint százszemű tengerszörnyek látszanak úszni száz lábbal a vízszinen, ágyuik dörgése bömbölő visszhangot költ a Bosporusra néző paloták homlokán.

A part hosszában mindenütt fegyveres nép; fénylő kardok, kopják ezrei verik vissza a nap fényét. Az egész zöld tér be van ültetve minden színü sátorokkal, fehér a főmufti számára, világos zöld a vezéreké, skarlátszín a kiajáké, sötétkékek a főországbirák, emirek, a mekkai, medinai és stambuli birák, a Defterdár és Nisandsi sátrai, lilaszín az ulemáké, világoskék a Müderriszeké, lazurkék a Tsausz-Agáké és sötétzöld a Mir Álem, a szent zászló vivőié, melyek közül legmagasabb dombra feszítve tűnt ki a padisah narancsszín sátora, arany és bibor függönyökkel s bejárása elé letüzött kettős és hármas lófarkakkal.

Még naplementekor nyoma sem volt az egész tábornak, egész éjszaka verték a sátrakat s reggelre, mint egy tünemény, készen állt az egész.

A síkságot elfoglalták a szipáhik, a sereg legszebb, legdélczegebb lovasai, parthosszant álltak a topidzsik, sorbahelyzett ágyúikkal, vagy el voltak helyezve a dombokra, szélrűl volt helyezve az arnót lovasság, a tatárok, s a horáni drúzok; középett illeté a hely a sereg színét-javát, a büszke janicsárokat.

S valóban jól látszottak azt tudni, hogy ők a sereg java, s még csak közeledni sem volt szabad hozzájuk más seregosztálynak, nem hogy összeelegyülni velök, legfelebb egy-egy delinek (őrjöngő) engedék meg, hogy fanatikus elmerevedésben soraik között előre-hátra ődöngjön.

Az egész sereg harczvágytól van lelkesülve s ha olykor tömeges ordításokat hallani, mikbe egész dandárok összhangzó kiáltása vegyül, az a hadizenet kihirdetésére történik; míg a hajóhad ágyúk dörgésében nyilvánítja tetszése örömét.

Achmed szultán ez alatt reggeli imáját végzi, mint a hogy azt napról-napra pontosan megszoká.

Az éjt nem tölté háremében, hanem együtt tanácskozott vezéreivel a divánnak azon titkos teremében, melynek arany kúpozata van. A tanácskozmány eredményét senki sem tudá rajta és a vezéreken kívül és mégis, midőn imatereméből kilépett, a Kizlár Aga már ott várt reá s egy pecsétnyomó-gyűrűt nyújtott át a szultánnak.

– Legdicsőbb padisah! Az asszonyok legbájosabbika küldi e gyűrűt neked. Jól tudod, hogy e gyűrű köve alatt mi volt? Halálos méreg volt ez alatt. Most nincsen ott. Üdvözletét küldi neked a szultána Asszeki és szerencsekivánatát a harczhoz. Üdv neked. Az őrangyalok kísérjék minden léptedet. A szultána elzárkózott magányos szobájába s azon órában, melyben te a szerályt elhagyod, beveszi a mérget, melyet a pohárban felolvasztott, hogy meghaljon.

A szultán nagyon elkomorodott.

– Miért búsítasz engem ily szavakkal?

– A szultána szavait mondom, legnagyobb padisah. Azt mondja ő, hogy ha te most a harczba mégy, soha sem térsz vissza többet, és ő nem akar azon uralkodónak rab. nője lenni, a ki utánad a trónra lép.

– Miért búsítasz engem e szavakkal?

– Nyelvem átkozza meg ajkamat és fogaim harapjanak nyelvembe, a miért ezeket mondom. A szultána parancsolta így.

– Menj vissza hozzá és mondjad neki, hogy jőjjön ide.

– Ez izenet halála lesz, uram. Élve el nem hagyja szobáját.

A szultán elgondolkozott s azután mélázva kérdezé:

– Ha házad ég, és benne van kedvesed: arra fogsz-e gondolni, hogy elébb a tűzet oltsd, vagy kedvesedet megszabadítsd?

– Bizonyára az oltás ráér és a kedves megszabadítandó.

– Te mondád. Minő ágyúlövések ezek?

– A tábor üdvlövései.

– A szerályba is lehallanak-e?

– Elnémítja azokat ott a dal.

– Vezess Aldzsaliszhoz. Neki nem szabad meghalni. Mit ér az ég, ha nincs többé nap, mit ér az egész világ, ha a legkedvesebb elvész. Eredj előre és mondjad, hogy sietek hozzá.

A Kizlár Aga eltávozott. Achmed magában suttogá:

– Csak egy perczig, csak egy pillantatig, csak a meddig egy hosszú csók tart, csak egy óráig, csak egy éjszakáig, csak egy álomig még. Azután is jókor lesz a hideg, fagyos csatatérre menni.

Azzal háremébe sietett.

Ott ült a szultána, széjjelszórt hajakkal, megtépett ruhában, ékszer nélkül, himzetek nélkül, szürke gyászruhában. Előtte az asztalon kis pohár, átlátszó kék nedüvel. Azon nedv bizonyára méreg. Rabnői körüle a földön heverve sírtak és körmeikkel tépték orczáikat s kebleik havát.

A padisah odajárult hozzá s gyöngéden keblére ölelte.

– Miért akarsz én előttem meghalni világok világa?

A szultána eltakará arczát kezeivel.

– Szeret-e nyílni a rózsa, mikor tél van? Nem lehull-e a levél, ha az ősz szelei ráfúnak?

– De még az a tél messze van, mely téged elhervaszt.

– Oh Achmed, mikor valakinek a csillaga lehull, kérdik-e attól: ifju vagy-e? szép vagy-e? Tetszik-e az élet? Mashallah! Holt ember az. Az én csillagom a te orczádon ragyog, s ha azt elfordítád tőlem: haljak meg akkor én.

– S ki mondá neked, hogy én elfordítám tőled arczomat?

– Oh Achmed, a szél nem mondja: én hideg vagyok, mégis érezzük azt. Te elvivéd szívedet tőlem messze, messze, midőn még közel voltál. Az én szívem veled van a távolban is; ott vagyok hozzád közel, de te messze vagy, midőn mellettem ülsz is. Ez nem Achmed, a ki velem beszél. Ez csak Achmed teste. Lelke másutt jár, véres harczmezőkön, hideg fegyverek közt. Azt hiszi, hogy e zászlók, e fegyverek, ez ágyúk őt jobban szeretik, mint a szegény elhagyott, elfeledett Aldzsalisz.

Egész sor ágyúk tüze hallatszott a szerály előtt.

– Hallod mint szólnak hozzád? Az ő szavuk erősebb, mint Aldzsaliszé, eredj, kövesd hívásukat. Eredj, a merre ők mutatják az útat. Aldzsalisz szava nem versenyez velök, mi az én szóm? gyönge erőtlen hang. Eredj! ott is veled fogok lenni. S midőn a zászlók hosszú sörényei előtted lengenek a diadal mezején, gondold, hogy Aldzsalisz lobogó haját látod magad előtt, ki, hogy lelkével követhessen, megszabadítá azt testétől.

– Oh ne mondd ezt, oh ne mondd ezt, rebegé a szelid szultán, magához ölelve az édes kedves termetet s ajkait lezárta ajkával, mintha meg akarná őrzeni, hogy lelke el ne repüljön.

Döröghettek már az ágyúk künn a Bosporuson, hirdethették a csauszok nagy trombitaszó mellett a hadizenetet, várhatott a tábor népe Skutari síkjain, Achmed szultán sokkal boldogabb volt Aldzsalisz karjai között, mintsem arra gondolhatna, hogy most a próféta zászlaját kezébe vegye, vérszomjas tömegeket vezetendő a fáradalmas csatatérre.