Part 18

Gyönyörü damascusi hölgy volt Aldsalisz. A természet minden szépséget pazaron ruházott reá; bőre fehérebb, mint az elefántcsont és simább, mint a bársony. Hajfürtei mellett csak árny volt a legsötétebb éjszaka, s telt, mosolygó orczájának színe megszégyeníté a hajnalt s a feslő rózsát, s ha e szemekkel Achmedre pillantott, mikben egész gyönyörvilága égett a paradicsomi örömöknek, a padisah édes villámoktól sujtva érzé szívét, s ha e bűvösbájos ajkak megszólaltak, ki volna az, a ki ellent tudjon neki mondani? Achmed bizonyára nem. Oh nem. «Kérjed országom felét.» Ez a legkisebbike azon hizelgéseknek, mikkel őt el szokta halmozni. Ha ő ölelheti, ha égő szemeibe nézhet, ha őt mosolyogni látja, elfeledi Stambult és a hadsereget és a háborút és az idegen követeket, s ez nagy áldás a prófétától.

A kedvencz szultána azon csábító mosolylyal járult Achmed elé, mely örökké ellenállhatatlan volt reá nézve, s nem engedé a szultán ajkain megjelenni a tagadó választ.

Minő sürgető kérése lehetett, hiszen csak hajnalban vált el tőle a padisah, minő álmot láthatott azóta, melynek megvalósulását óhajtja?

A szultán kezénél fogva vezeti őt bibor ottománjáig s megengedi, hogy lábaihoz leüljön; a szultána összefonja kezeit a padisah térdein s fölvetve arczára szemeit, szól:

– Leányodtól, a kis Eminától jövök, ő külde hozzád, hogy csókoljam meg helyette lábaidat. Valahányszor tégedet látlak, felséges chán, mintha az ő arczát látnám, s valahányszor őt szemlélem, mintha a te arczod állana előttem. Úgy hasonlít hozzád, mint a ragyogó csillag hasonlít a tündöklő naphoz. Három évet tölte be már, most lép a negyedik esztendejébe, s még nincs férjhez adva. Ma reggel, hogy arczodat elfordítád tőlem, álmot láttam, mely a következő volt: leányaid hárman, Aisah, Hadissza és Emina ültek a nyilpiaczon, pompás csillogó sátorok alatt; három sátor volt egymás mellett, egyik fehér, másik violaszin, harmadik naphtazöld; ezekben ültek a herczegasszonyok ezüstszövetű kapanidzsákba öltözve, a gömbölyü selmikkel fejükön, s a hét szerencsés karika által fölékesítve, melyek egy nőnek boldogságot hoznak és a melyek az istifan (diadem), a nyakkötő, a fülönfüggő, a gyürű, az öv, a karperecz és a kösöntyü.[14] Mellettük ismét számtalan sátor, háromféle kék, háromféle zöld, miket az Emirek, Defterdárok, Reis Effendik, Muderriszek és Seikek nagy serege foglalt el. És a szekér fölött három magas pálmafa volt felállítva, melyeket elefántok húztak nagy kerekeken és három kert, melyben minden virág czukorból vala készítve, és ekkor elkezdék a fővezérek az ünnepélyt, a kézcsók után a főmufti végrehajtá az egybekelést, melyen a vőlegényt a Kiaja, a menyasszonyt pedig a Kizlar Aga képviselte és azok mind megajándékoztattak. Ekkor jöttek a vőfélyek a nászajándékokkal, száz teve virággal és gyümölcscsel megrakva, egy elefánt aranynyal, drága kövekkel és tündöklő fátyolokkal; két eunuch smaragddal kirakott tükröket hozott, pompásan fölnyergelt lovakat a miri achorok (lovászok). Ezek után jöttek a nagy vezér kisérői és dsiridhajításban gyönyörködteték a bámuló szemeket, jöttek ismét a tömlőhordók, s egy sátorban faembereket és egy eleven centaurt játszattak, és az egyptomi kard- és abroncstánczosok, az indu szemfényvesztők és kigyótánczoltatók, a kik után következett a főmufti, s orczádnak színe előtt a Koránból egy versezetet olvasott föl és azt megmagyarázta szépen. Ezután jöttek az arsenalból való emberek, kik egy egész vitorlás gályát huztak nagy hengereken és utánok a topidzsik (tüzérek), kik szintén hengereken egy várat szállítottak elé, ágyukkal megrakva és azokból lövöldöztek. Ismét erre az egyptomai opiumevők táncza következett, a mely igen csodálatos, a mely után ismét majmok és medvék játszottak furcsa dolgokat; mindezekre következett a czéhek elvonulása és a janicsárok megvendégelése, legvégtére a pálmák ünnepe, a midőn azok a szerály kapujáig vitettek a czukorkertekkel együtt és a lámpaünnepély, melyben tízezer színes lámpa ragyogott húszezer nyiló tulipán között, úgy, hogy azt lehetne hinni, hogy a lámpák virágoznak és a tulipánok világítanak; a rumili hisszár és az anatoli hisszár ágyui mennydörögtek közben, s a Bosporus egy lángtengerré látszott válni a fénylő hajóktól s a szikrázó tűzjátékoktól. Ime ilyen álma volt legalázatosabb rabszolgálódnak Dzsemachir 12. (jun. 15.) hajnalán, a mely szerencsés nap az ozmanlik előtt.

Hasonló álmokat igen unalmas dolog volna végig hallgatni, de Achmed gyönyörűségét lelé azokban; őt az ünnepélyek boldogíták és semmivel sem lehete annyira megnyerni kegyét, mint valami új, feltünő ragyogó pompával, a minőt még elődei nem ismertek. Aldsalisz az által lett kegyenczévé, hogy a tulipánok és lámpák ünnepélyét feltalálta, melyet minden évben megültek, s a «pálmák ünnepélye» ismét új eszme volt és a «czukorkerteké» szintén. Achmed elragadtatással ölelé keblére a kedvencz szultánát s megesküvék neki, hogy álmát teljesíteni fogja, s úgy bocsátá őt vissza a hárembe.

A Kizlár Aga bebocsátá a künn várakozó két főurat. Elül lépett be a főmufti, utána Damad Ibrahim a fővezér, mindkettő hófehér rengő ősz szakállal, komoly, tiszteletgerjesztő arczok.

Ott lehajoltak a szultán előtt, megcsókolák köntöse szegélyét s leborulva maradtak előtte, míg föl nem emelé őket.

– Mi hoz benneteket a szerályba, derék országnagyok?

Mint illett, a főpap kezdé a beszédet.

– Legkegyelmesebb és leghatalmasabb úr. Légy kegyelemmel irántunk, a midőn életed örömeit szavunkkal háborítjuk; mert ámbár áldás az álom, de jobb az ébrenlét az álomnál, s a ki rejtegeti maga előtt a veszélyt, annyit tesz, mintha önmagától lopna. Tudva lesz előtted, legdicsőbb padisah, miszerint néhány év előtt tetszett Allahnak megengedni, hogy a lázadó Esref Persia törvényes fejedelmét Tamasip sahot elűzze fővárosából. – A fejedelem bujdosóvá lett, a fejedelem anyja rongyokba öltözött közszolgáló gyanánt tengette életét Ispahánban. Az ozmán fegyverek nem engedheték a bitorlónak, hogy rablott trónján nyugodtan ülhessen, s diadalmas hadseregeid, miket Ibrahim vezér s az «erényes» Küprili utóda Nuumán Küprilizáde vezérlett, elfoglalák Persiától Kermandzsahánt, s birodalmadhoz csatolák. Ime azonban a prófétának tetszik csodák történését engedni. Egyszerre előtámad az elveszettnek hitt Tamasip sah egy maroknyi hadsereggel s három csatában Damaghan, Derechár és Ispahan mellett tönkre veri Esref chánt, őt magát futtában a lovak taposták el. Most a visszatért fejedelem visszaköveteli az ozman birodalomtól az elfoglalt tartományokat, s fővezére Szafikuli chán nagy hadsereggel közeleg Küprilizade ellen. Az ozmán fegyverek napját sötétség fenyegeti, Leghatalmasabb úr! Ne engedd dicsőségeden e csorbát esni; mi a fővezérrel már összegyüjtöttük a hadsereget, mely készen áll a Bosporus partján minden perczben hajóra szállani; pénz és eleség ezerötszáz teve hátán előre küldetett a határok felé Nuumán számára. Csak egy szavadra van szükség s fegyveres kézzé válik az ország, melynek csapása egy másik országot ejt el; csak egy intése kell szemeidnek, s a földből támadnak elő a harczosok, mintha a négyszáz év alatt elhullott ozman hősök mind egyszerre kikelnének sírjaikból, hogy a próféta zászlóját megvédjék; de a zászlót neked kell kezedbe ragadnod, legdicsőbb padisah, mert fegyvereinknek csak jelenléted adhatja meg a diadalt; azért kelj, övezd föl derekadat Mohammed kardjával és szállj le a seregek közé, melyek óhajtva várják arczod láthatását, mint óhajtja a nap feljöttét, kinek hosszú az éjszaka és aludni nem bir.

Achmed szeliden tekinte le a beszélőre, mintha az alatt, míg ez beszélt, egészen másról gondolkoznék s egy szót sem hallana azokból, a mik hozzá mondattak.

– Hű szolgáim, szólt nyájasan mosolyogva. E mai nap szerencse napja rám nézve. A szultána Asszeki álmot látott e hajnalon, mely méltó, hogy valósíttassék; Istambul utczáin fényes ünnepély volt, ki volt világítva az egész város, lámpák és tulipánok ragyogtak a puszpángfák kertjeiben és az «édes vizek» körüli kiöskök udvarain, s mozgó pálmafák és czukorból készült kertek vitettek körül a piaczokon, az utczákon kerekenjáró gályák és várak sétáltak végig. Ez álom oly szép, hogy valósulásra vár.

A főmufti meghajtá magát mellén keresztbetett kézzel.

– Allah akbár! Allah kérim! Az Isten hatalmas. Legyen úgy, a hogy parancsolod. Keljen fel a nap ezután nyugaton, ha úgy kivánod.

Azzal a főpap visszavonult és elhallgatott.

De előlépett az agg fővezér Damad Ibrahim, s kaftánja szélével megtörülve könyes szemeit, szomorúan állt meg a padisah előtt és szólt.

– Óh uram! Allah külön napot rendelt az örömre, különt a szomorkodásra, s nem jó azokat egymással összetéveszteni. Semmi ok sincsen jelenleg az örömre, de a bánatra annál több. Az ország minden részeiből gyászhírek érkeznek, mint fekete hollók, midőn zivatar közelg: tűzvész, ragály, földrengés, vízáradás, vihar rémíti a népet. Csak e héten égett le Stambul legszebb része, a Chodzsa-basa mellett, alig nehány hete az Ejul külváros az egész part mentében, midőn a város másik része kivilágíttatott Murad herczeg születésére. Kallipolisban a villám a lőpormalomba sujtott s hatszáz munkás repült a légbe. A Kiagadchane patak egy éjjel úgy megáradt, hogy az egész édes vizek völgyét elöntötte, s a fölállított ágyukat elragadta, s ime nézzed: legújabban Santorin sziget mellett egy új sziget emelkedett ki a tengerből, három hónapig folyvást nőttön nőtt és a mig megnőtt, Sztambul alatt reszketett a föld. Oh uram, ez nem jó jelenség nekünk, s ha van füled szolgáid tanácsát meghallani, bőjtöt rendelj és hamvazó napot az örömünnep helyett, mert Stambulra gonosz napok közelgenek. Ellenség szava hallatszik határainkon köröskörül, a Ton (Duna) partjáról, mint a Pruth vize mellett és Eriván hegyei közül, mint a szigetek felől, s ha tíz keze volna minden muzulmánnak, mind a tízre jutna egy kard, hogy azzal védelmezze országodat. Ám neheztelj ősz szakállamra és büntess meg vakmerőségemért; én lángok között látom Istambult, valahányszor ünnepélyre van az kivilágítva s ijedtséggel kiáltok hozzád és a prófétához: segítsetek!

Achmed szultán folyvást kegyesen mosolygott. Hangja édes volt, mint a folyóméz, midőn felelt.

– Nemde tenéked, derék Ibrahim, van egy fiad, a kit Omárnak hínak, a ki meghaladta már a negyedik évet? Nekem is van egy leányom, a ki már három éves, Emine. Él az én lelkem! hogy addig fel nem kötöm a próféta kardját és a veszély zászlaját kezembe nem fogom, a míg őket össze nem házasítám. Régen egymásnak voltak ők szánva, s érdemeid szaporodása sietteti egybekelésüket. A szultána Asszekinak esküvel fogadtam azt fel, s visszafelé esküdni nem lehet, mint a hogy tesznek a hitetlen tűzimádók, kik ha fogadást vagy esküt tőnek, visszafelé elmondják azt, s azt hiszik, hogy az által fel vannak oldva alóla. Igazhivőhöz ez nem illik. Én megigértem ez ünnepélyt s akarom, hogy ez pompás legyen.

Ibrahim felsóhajtott s búsan köszöné meg a nagyúri kegy ez újabb tanubizonyságát. Ráért volna ez ugyan későbbre is maradhatni: hisz a vőlegény csak négy, a menyasszony csak három éves.

– Allah kérim! Az isten ne engedje megrövidülni árnyékodat, hatalmas padisah! szólt Damad Ibrahim s azzal megcsókolva a nagyúr kezét, eltávozának mind a ketten.

A szerály kapujában borusan monda a főmufti a nagyvezérnek:

– Jó lett volna nekünk kettőnknek nem őszülni meg.

Achmed pedig a bosztandzsik (kertészek) kiséretében sietett a puszpángfák kertjébe tulipánjai közé.

IV. A RABNŐ RABJA.

A jámbor Halil Patrona egész példabeszéddé kezde már válni, a bazáron nem is nevezték máskép, mint a rabnő rabjának; a mi egyébiránt épen nem ártott neki, mert annál többen mentek be hozzá csibukot és dohányt vásárolni, minthogy mindenki szerette volna ismerni azt a müzülmánt, a ki egy valóságos pénzen megvett rabnőt még csak kezével sem érint, hanem végez helyette minden házi dolgot, mintha az vette volna meg őtet.

Patrona szomszédságában lakott Muszli, egy veterán janicsár, ki időtöltésből a papucsfoldozás művészetét gyakorolta.

Ez gyakran látta Halilt holdvilágos éjszakákon a háztetőre fellopózni, a hol Gül-Bejáze aludt, s ott két lépésnyire leülve tőle, elmélázni, órákig, éjfélekig, a késő hajnalig; homlokát tenyerébe fektetve nézte, bámulta azt a gyönyörű termetet, azt a szép halovány arczot és gyakran közelebb csúszott hozzá, oly közel, hogy ajkai annak arczától alig voltak egy gondolatnyi távolra; akkor ismét visszakapta fejét és ha olykor föl talált ébredni a rabnő, inte neki, hogy csak aludjék tovább, nem háborítja senki.

Halil mindezzel a beszéddel nem törődött, arcza ugyan még valamivel halaványabb volt, mint azelőtt, de ha valaki szemtől szembe mert volna vele tréfálni, tapasztalandá, hogy karjai most sem gyöngébbek, mint valaha.

Egy napon szintén ott ült boltja ajtajában, keveset ügyelve az előtte járókelőkre, s oly irányt adva messze kibámuló szemeinek, hogy valamennyi feje fölött ellásson, a midőn valaki, a ki egész csendesen lépett oda hozzá, nagy nyájasan megszólítja:

– Kedves tsorbadzsim!

Patrona oda tekintett s Janakit látta maga előtt, egykori rejtélyes vendégét.

– Ah te vagy az, muszafirom. Ugyan kerestelek két álló nap azután, hogy eltávoztál, vissza akartam adni ötezer piaszteredet, melyet nagy bolondság volt tőled nekem ajándékoznod. No de jól van, már most nem kereslek, mert azt a pénzt mind elköltöttem.

– Örülök ezt hallani tőled, Halil, remélem, hogy sorsodon javítottál vele. Elfogadsz-e ismét egy napra vendégednek?

– Kész örömmel. Csakhogy kettőt kell megigérned: először, hogy semmiféle ravaszságot el nem követsz a végett, hogy nekem valamit megfizess, a mit ingyen adok; másodszor hogy nem kivánsz nálam maradni éjszakára, hanem átvándorolsz tanyázni az én derék szomszédomhoz Musszlihoz, a ki szintén magányos ember és papucsokat foldoz, s ilyenformán igen tisztességes férfi.

– És miért nem hálhatok te nálad?

– Mert tudnod kell, hogy most már ketten vagyunk a háznál, én és egy rabnő.

– Hát nem tesz az semmit Halil. Én elhálok a tetőn, te pedig leviszed rabnődet magadhoz.

– Az nem lehet, Janaki, az nem lehet.

– Miért nem lehet?

– Mert inkább elhálnék abban a veremben, melybe a tigris beleesett, inkább aludnám a behemóth fészkében, vagy egy csónakban, melyet kajmánok őrzenek, inkább töltenék egy éjszakát egy pinczében, mely tele van skorpióval és skolopendrummal, avagy a szurémi toronyban, melyet a dzsínek látogatnak, mintsem töltenék egy éjszakát ezen rabnővel egy szobában.

– Bámulatra gerjesztesz, Halil. Tán csak nem te vagy az a nevezetes müzülmán, kiről már Perában is beszélnek, hogy rabnőt vett és azt szolgálja.

– Te mondád. De jobb lesz, ha nem beszélsz róla többet. Mind ennek a te ötezer piasztered az oka, egészen meg vagyok rontva azóta; az eszem visszafelé jár, s ha jönnek hozzám vásárosok, kérdéseikre olyan feleletet szoktam adni, hogy nevetnek rajtam. – Beszéljünk inkább te rólad. Megtaláltad-e már leányodat?

Most Janakin volt a sor felsóhajtani.

– Kerestem mindenütt, nem találtam sehol.

– Hogyan vesztetted el?

– Egy szombat napon több társnéival a márványtengerre ment egy vitorlás ladikban, mulatozni. A zene és énekhangok oda csaltak egy török kalózt, s az a békességes ország közepében elrablá mind a lányokat s oly titokban el tudta adni, hogy nyomára nem juthatok sehol. Már azt kell hinnem, hogy a szultán szerályába vitetett.

– No onnan ugyan pedig sohasem kapod ki.

Janaki nagyot sóhajtott s fejét búsan megcsóválva kérdezé:

– Gondolod, hogy sohasem juthatok hozzá, ha ott van?

– Ha ne ha egyszer a janicsárok, vagy a debedzsik, vagy a bosztandzsik egyet gondolnak s a szultánt leteszik.

– Ki merne ilyesmire még csak gondolni is, Halil?

– Bizony én mernék, ha az én leányom ott volna a háremben, az én akaratom és az ő akarata ellen. Hanem az nem neked való dolog Janaki. Te nem ontottál más vért soha, mint tulok- és ökörvért, hanem annyit mondhatok, hogy ha én olyan gazdag ember volnék, mint te, még a szerályból is ki tudnám hozni leányomat. A gazdagság nagyobb erő, mint a vitézség.

– Kérlek ne beszélj oly fenhangon. Szomszédjaid valamelyike meg találja hallani, s leüt, hogy pénzemet elvegye. Pedig sok pénzt hordok magammal s mindig félek, hogy elrabolják tőlem. A bazár előtt vár egy szolgám öszvérrel. Annak a hátán van két tömlő aszalt pálmaszilva. Neked megmondom, hogy azon tömlők félig aranynyal vannak töltve, s csak azon fölül van a pálmaszilva. Szeretném azokat nálad letenni. Rabnőd nem nyúl hozzá, ugyebár?

– Bátran ott hagyhatod; ha meghagyod neki, hogy ne nézzen rájok, be fogja hunyni szemeit, mikor azon megy.

Ezalatt bezárta boltját Patrona s elvitte vendégét magához; útközben beszólt szomszédjához, az emberséges janicsárhoz, a ki papucsokat foldoz. Musszli szivesen ajánlkozott Halil vendégének éjszakai szállásadásra. Patrona azonfelül meghívta őt magához egy kevés jóízü piláfra s nehány serleg tiltott nedv elköltésére, melyre az érdemes janicsár még szívesebben ajánlkozott.

Azzal beléptek Halil házába.

Gül-Bejáze épen a tűzhely mellett állt és Halil vacsoráját főzte, a mint ez vendégével együtt bejött az ajtón s hallva a lépéseket, visszafordítá arczát.

Ezen pillanatban elordítá magát a görög jövevény s hosszú süvegét magasra hajítva, odarohant a rabnőhöz és térdre borulva előtte, kezeit, karjait, azután halovány orczáját össze-vissza csókolá és a leány odaomlott vállára és átölelte a férfi nyakát és sírt mind a kettő és egyik rebegte e szót: «leányom!» a másik: «atyám!»

Halil csak bámult és nézett reájuk.

Janaki pedig folyvást térden állva, ég felé emelé kezeit és hálákat adott Istennek, hogy lábait ide vezérlé.

– Allah akbar! áldott legyen az úr, szólt Patrona is, oda lépve hozzájuk. Ime, a kit oly régen kerestél, nálam kellett őt feltalálnod. Magasztald Istenedet, mert illetetlenül nyered őt vissza tőlem.

– Nem jól mondád Halil, szólt az apa örömtől ragyogó arczczal; nem fogod őt nekem visszaadni, sőt inkább itt marad nálad örökre. Mert ha háromszor, három irányban körüljárom is ezt a földet, nem találnék számára olyan férjet, mint te vagy; azért mondjad, mi árát szabod neki? hogy őt kiválthassam és mint szabad nőt adjam át neked.

Halil nem sokat gondolkozott a váltságdíjon, hamar készen volt vele. Egy tekintetet vetett Gül-Bejáze mosolygó ajkaira és egy csókot kért azokról.

Janaki megfogá leánya kezét és az ő kezébe tevé azt.

Halil már kezében tartá a forró síma kezecskét, érzé annak biztató szorítását, látta a leányt mosolyogni, látta ajkait csókra nyujtani és még mindig nem hitt szemeinek, még mindig attól remegett, hogy a midőn ajkaival érinteni fogja, a leány ismét el fog halni, halovány lesz és hideg, csak a midőn végre ajka ajkihoz forrott és keble keblén dobogott és érzé a visszaadott csókot és a szív meleg dobogását, akkor hivé csak el boldogságát és azután hosszan-hosszan tartá őt kebléhez és ajkát ajkaihoz szorítva és boldogabb volt, mint a kik a paradicsomban vannak.

És azután leültették maguk közé a leányt, egyfelől az apa, másfelől a férj, kezükbe vették kezeit és hizelgének neki és ölelték. A leány csókot és ölelést kapott, akár jobbra, akár balra hajolt és arcza nem volt halovány többé, hanem égő piros, mint az átváltozott rózsa, melyre Aphrodite vére hullott. Igérte atyjának és férjének, hogy sokat, igen sokat fog nekik beszélni oly dolgokról, minőkről sejtelmük nem volt soha.

Az ablakon keresztül, a vékony rácsozaton át nézte e jelenetet az emberséges Berber-Basi.

Még javában élvezék örömeik mámorát, a midőn bedugja fejét az ajtón a sokszor emlegetett szomszéd, az emberséges Musszli s meglátva ezt a jelenetet, vissza akará húzni ábrázatját, de észrevette őt Halil s nagy vígan rákiálta:

– Gyere be, gyere! jámbor szomszédom, ne tarts semmitől, látod, vígan vagyunk.

A jámbor szomszéd szépen tartózkodva belépett, dugdosva kezeit a kaftánja keblébe, mert szurkosok valának azok igen nagy mértékben, ámbár szüntelen mosta, de nem akart lemenni róluk a szurok; a turbánja tekercsébe pedig most is oda volt szúrva az ár s nagyon szépen vette ott ki magát, mint valami kócsagtoll; természetesen neki is, mint minden csizmadiának, a legrongyosabb papucs volt a lábán.

Midőn meglátta Gül-Bejázét Halil ölében s magát Halilt örömtől sugárzó arczczal, összecsapá a kezeit és elkezdett csodálkozni, mindjárt gondolva, hogy nagy változásoknak kellett itt ma történni.

Halil pedig kényszeríté, hogy üljön közéjök és Gül-Bejázét megcsókolta és monda:

– Látod, kedves szomszéd, ez most az én feleségem; és ezentul szeretni fog engem és én nem leszek az én rabszolgálóm rabja. Ezen tisztes férfiu pedig az én nőm atyja. Azért üdvözöld őket s azután egyél és igyál velünk.

Musszli oda lépett Janakihoz és megcsókolá annak vállát; azután Gül-Bejázéhoz fordulva, kezét a földhöz és homlokához értette s leült Janaki mellé az eléhozott vánkosokra és lakmározott velök.

Janaki elküldé magával hozott legényét a pástétomsütőhöz, Musszli átszaladt házához és hozott át egy ezüsttel kivert tamburát, melyet nagyon jól tudott verni és igen érzékenyítőn tudott mellette énekelni s így bor és zene és szép hölgy csókja mellett vígan folyt le Halil nászestéje.

A vigalmat az ablakon keresztül nézte az érdemes Berber-Basi s alig bírta fékezni csodálatát, midőn látta, hogy Gül-Bejáze sem a csóktól, sem az öleléstől nem rogy össze halottan többé, mint ezt a háremben tevé, sőt arcza pirosabb, mint a hajnal.

Végre nem állhatá tovább a kiváncsiságot, az ajtóra került s belépett a mulatozók közé.

Együgyű baltadzsinak (baltás, favágó) volt öltözve, elég ostoba képe is volt hozzá, hogy többet senki se nézzen ki belőle s nagy alázatosan mutatta be magát:

– Allah kérim! Szalám aleikum! Az Isten adjon áldást a ti mulatságaitokra; olyan vígan voltatok, hogy kihallott a temetőbe, midőn arra mentem. Ha meg nem bántanálak benneteket, örömest itt maradnék, míg megengeditek s hallgatnám a zenét, melyhez ezen derék müzülman olyan szépen ért s azokat a szép regéket, miket amaz égből aláhozott huri zengedező ajkai mesélnek.

Musszli ittas volt a bortól, Gül-Bejáze és Halil a szerelemtől, egyiknek sem volt semmi kifogása az idegen szavai ellen, csak Janaki nem élt sem borral, sem szerelemmel, ő volt józan s fülébe sugá Halilnak:

– Valjon ezen idegen nem kém, vagy nem tolvaj-e?

– Hogy gondolsz arra? mondá négyszem közt Halil, hiszen látod, hogy milyen emberséges baltadzsi. Ülj le, derék müzülmán és tarts velünk.

A Berber-Basi szót fogadott. Evett és ivott, mint a ki három nap óta éhezik, el volt ragadtatva Musszli tamburája által s felnyitott szájjal hallgatta az általa elmondott mesét a fösvény papucsairól s akkorákat kaczagott rajta, mint a ki soha sem hallotta még ezt.

– Már most mondj te nekünk valami regét, asszonyok legszebbike, szólt a hölgyhöz fordulva ekkor, s Gül-Bejáze megcsókolva férjét, egy cseppet ivott az eléje nyujtott serlegből, hogy ajkai nedvesek legyenek és mondott regét:

– Volt egyszer egy gazdag kereskedő, nem tudom már hol? Pérában, vagy Galatában, vagy Damascusban. A neve sem jut eszembe, nincs is arra semmi szükség. Egyetlen egy leánya volt ennek, a kit igen nagyon szeretett, a kinek minden kivánságát teljesíté s még a szellőtől is megőrízte.

– Nem tudod, hogy e leányt hogy hívták? kérdezé a Berber-Basi.

– De igen, Irénének hívták, mert görög leány volt.

Janaki megijedt e szóra. Leánya tán saját történetét akarja elbeszélni, mert hiszen ő kapta e nevet a keresztségben. Az ugyan nagy gondatlanság volna idegen emberek jelenlétében.

– Iréne egy napon ifju barátnéival a tengerre ment csónakázni; énekeltek, dalolgattak, az idő szép volt, a tenger síma; midőn egyszerre a síma tengeren kalózvitorla jelen meg s egyenesen a csónakázó leányok felé csap s mielőtt azok elérhetnék a partot, mindnyáját elfogja és rabul magával viszi.