Part 17

Halil csodálkozva vevé át a levelet, melyet eddig meg sem nézett, s valóban saját nevét olvasá rajta.

– Akkor az bolond, a ki nekem ezt a levelet adta, hiszen egy erszényt is kellene átadnom.

– Ime arra is a te neved van irva.

– De mikor nekem semmi közöm sem a levélhez, sem az erszényhez. Bizonyára őrült volt az az ember, a ki ezeket rám bízta.

– Legjobb lesz, ha feltöröd a levelet és olvasod, ekkor megtudod, hogy mi közöd van hozzá?

Valóban ez a legegyszerűbb mód megtudni az embernek, hogy mi köze egy levélhez, ha feltöri és elolvassa.

A levélben pedig ez volt irva:

«Jámbor Halil Patrona. Nem vagyok én szegény ember, mint neked mondám, sőt inkább Isten kegyelméből elég gazdag. Nem is azért járok én alá s fel a világban, mintha marháimat vették volna el, de elrabolták egyetlen egy leányomat, a ki kedvesebb volt nekem minden kincseimnél s most azután járok nyomrul nyomra, hogy őt feltaláljam s ha lehet, kiválthassam. Te jót tettél velem. Birkóztál érettem a részeg óriással, megosztád tanyádat, saját ágyadba fektettél, magad háltál a földön, még kaftánodat is alám tetted; fogadd el kérlek háládatosságom fejében ezt a kis erszényt, melyben vagyon öt ezer piaszter, hogy majd ha egyszer ismét visszakerülök hozzád, jobb állapotban találhassalak; az Isten segítsen meg mindenekben, háladatos szolgád Janaki.»

– Mondám, hogy ő a bolond, nem én! kiáltá fel a levelet elolvasva Halil, csak nem fog nekem valaki három vereshagymáért ötezer piasztert adni?

Lármájára többen gyülekeztek oda, Patrona és a pénzváltó ismerősei, s sokáig tanakodtak egymás közt, hogy melyik hát a bolond: Janaki-e, a ki ötezer piasztert ád három hagymáért, vagy Patrona, a ki nem akarja azt elvenni?

Csakugyan Patrona maradt a nagyobb bolond, mert most meg elindult fölkeresni azt az embert, a ki neki e pénzt adta; hiszen keresheti azt már! Hamarább megtalálhatna valakit, a ki ugyanannyi pénzét ellopta.

A nagy csavargásban egyszer ugyanazon helyre talált jutni, a hol harmadnapja Halil Pelivánnal birkózott. Megismeré a helyet. Egy tócsa vér, a mi az óriás fejéből kifolyt, most is ott látszott az utcza közepén, s a mellette levő ház falára volt irva mindkettőjük neve; hihetőleg mikor felocsúdott a janicsár, saját vérébe mártott ujjával irta fel azt a falra emlékezetnek okáért, Halil Patrona nevét alól, Halil Pelivánét felül.

– Ez így nem jól van, mondá magában Halil, te voltál alul, nem én, s kapván egy veres tégladarabot, felül irta vele a nevét.

Késő estig lótott futott, nem találta Janakit sehol, s úgy tele zavarta a fejét mindenféle gondolattal, hogy mikor este felé az Etmeidánon halat vásárolt, egy cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha azt hallja, hogy minden pontyot ezer piaszterért adnak.

Átlátta, hogy csakugyan meg kell tartania a pénzt. És a miatt egész éjjel nem tudott aludni.

Másnap ismét kiballagva a bazárra, újra azon ház előtt ment el, a hova tegnap a nevét fölirta. Ime Peliván neve megint az övé tetejébe volt irva.

– Már ezen segíteni kell, monda Halil s odahíva egy teherhordót, annak a hátára felállt, s legeslegfelül az eresz alá irta a maga nevét, a hova azután Peliváné nem férhetett; s már ebből is látszik, hogy Halil Patronában van valami titkos ösztön, hogy ő nem szeret alul állani, nem szeret magánál magasabb embereket ismerni, s a mint végigmegy az épülőfélben levő Tsiragán palota előtt és találkozik a padisáhval s a mint III. Achmed szultán, Damad Ibrahim a nagyvezér és a Kiaja Bég és a Kapudán basa és a fő imám Ispirizade kiséretében elvonul előtte s ő alázattal hajtja meg fejét a porba előttük, mintha valami azt súgná szivébe: «lesz idő, a midőn ti valamennyien így fogjátok fejeiteket a porba hajtani előttem, mint én most, Halil Patrona, a zsibárus, előttetek országok, világok urai!»

Szerencséje azonban Halil Patronának, hogy arczát föl nem emeli, a míg a napok urának kisérete előtte elvonul, mert meglehet, hogy Halil Peliván, ki a szultán előtt megy kivont pallossal, ráismerhetne s nem igen sokat kérdezősködnék senki is utána, hogy ennek vagy amannak a zsibárusnak miért hasították ketté a fejét?

II. GÜL-BEJÁZE. (FEHÉR RÓZSA.)

Halil Patrona zsibárus boltja ott állt a bazáron. Nem igen jövedelmes kereskedés volt; dohányt, csibukot és pipaszárakat árult. Áfiont (mákony) nem igen tartott, pedig ez akkor kezdett legkeresettebb czikk lenni Törökországban. Meg is látszott rajta. De Patrona felfogadá, hogy ő e lélekbódító szert nem fogja boltjában megszívelni soha, s a mit Patrona megfogadott, azt ő meg is szokta tartani. Sokszor összeült szomszédjaival e felett beszélgetni, s elmondta nekik, hogy az áfiont mind a sejtán (sátán) küldé az igazhivőkre és az nem egyéb, mint a dzsínek (rossz szellemek) által elhullatott rútság, mit a müzülmánok nem átallanak szájukban forgatni, lenyelni, felszíni és ettől következik a romlás mind rájuk, mind maradékaikra, és az egész mozlemin népre! A szomszédok helybenhagyták beszédeit, de azért ők csak árulták az áfiont, mert abból volt a legnagyobb haszon; s hát aztán azért, ha valaki elvágta a torkát késsel, soha se áruljanak többet kést a boltban? Látszék, hogy Patrona nem született kereskedőnek. Azonban a mi kevés haszna származott, az neki untig elég is volt és soha sem jutott eszébe, hogy valamire szüksége volna, a mi nincs.

Nagyon meg volt tehát akadva, midőn most egyszerre ötezer piasztert kapott, hogy mit tudjon azzal csinálni? A mit ő óhajtott, azok mind igen távol eső dolgok voltak. Szeretett volna hajóhadakat vezényelni a tengeren, hadseregeket a táborban, városokat építeni, basákat tenni le és fel, uralkodni, parancsolni; hanem arra mind kevés ötezer piaszter; ez olyan sok volt és olyan kevés ránézve, hogy nem tudott vele mit kezdeni?

Boltja épen azon részére nyilt a bazárnak, hol egy rostélylyal különválasztott helyen a legalacsonyabb fajú kimustrált rabszolgákat szokták elárverezni. Naponkint látott Halil tíz-húsz ilyen emberi áruczikket boltja előtt eladatni. Ez nem volt előtte valami különös dolog.

Nem azok az érzékeny jelenetek voltak ezek, miket a költők olyan szépen le tudnak irni, midőn a gazdag derbendi kalmár elhozza a szépség tündéreit a kéjnek, a gyönyörnek játékszeréül, a szép cserkesz és georgiai szűzeket, kiknek arczuk elpirul a férfitekintet előtt, s szemük könybe lábbad, midőn hozzájuk szólnak; ide csak az unott, hánytvetett portékát, a kelletlen jeszíreket (rabszolga) szokták küldeni, csak a kérges szájú szerecsen rabnők, az elvénült mérges dajkák, az emberi barmok szoktak jutni, kiknek mindegy, akármely gazdánál szolgáljanak, kik egykedvűen hallják a kikiáltó szavát, a ki éveikről, tulajdonságaikról beszél, s engedik a vásárosok által fogaikat megnézetni, karjaikat, lábaikat próbálgatni, s az egész dologgal legkevesebbet törődnek.

A legközelebbi Pazárgün napján (vasárnap), hogy Janaki Haliltól eltávozott, ismét künn ült a szatócs boltja előtt a bazárban, midőn a kikiáltó megjelent a vásárban, egy lefátyolozott rabnőt vezetve kézen fogva, s végig kiabált az utczán:

– Emberséges müzülmánok! Ime egy odaliszk a felséges szultán háreméből, ki a nagyúr parancsára nyilvánosan eladatik. Neve az odaliszknak Gül-Bejáze, fehér rózsa, éveinek száma tizenhét, fogai mind megvannak, lehellete egészséges, bőre tiszta, haja sűrű, tud tánczolni és énekelni, s mindenféle női munkákat. A ki többet ád érte, annak eladatik, s ára a dervisek között fog kiosztatni; kétezer piasztert már igértek érte, jőjjetek ide és nézzétek meg, ki ád többet érte!?

– Allah őrizzen meg bennünket ily gondolattól, hogy mi e leányt megvásároljuk, mondának az okos kalmárok, az annyi volna, mint készpénzen venni meg a nagyúr haragját, s bölcsen visszahúzódtak boltjaikba; nagyon jól tudták ők, mit tesz az: egy elutasított odaliszkot a szultán háreméből valakinek házába fogadni? Jobb volna annak, a ki ilyesmit merészel, mind a négy ártó angyal nevét szobája falaira irni, vagy a talizmánra gázolni papucsával, mint fölvenni egy virágot, melyet a szultán elhajított, hogy azt megszagolja.

A kikiáltó egyedül maradt a bazár közepén a rabnővel, a kereskedők még boltjaikat is bezárták. Köszönik alássan, még ajándékba sem kell az ilyen szerencse.

Csak egy ember maradt boltja előtt, csak egynek volt bátorsága megtekinteni a kikiáltott rabnőt és ez volt Halil Patrona.

Talán megszánta azt a rabnőt. Látszott, mint reszket szegény a sarkig érő fátyol alatt, melyből bár nem látszott ki egyéb, mint szemei, de e szemekben meglátszott a köny.

– Jer, hozd be őt boltomba, szólt Halil a kikiáltóhoz, ne leplezd le az utcza közepén.

– Nem lehet, szólt a kikiáltó, fejemre van parancsolva, hogy a bazár közepén, a hol a többi közönséges rabszolgákat szokták eladni, vegyem le arczáról a fátyolt, s kiáltsam ki az árát mindenki láttára és hallatára.

– Nem tudod mit vétett ezen odaliszk, a miért ilyen csúfosan eladatik?

– Halil Patrona, szólt a kikiáltó, sokkal jobb lesz mind az én nyelvemre, mind a te füleidre nézve, ha az ilyen kérdésekre nem felelek. Én teszem, a mit nekem parancsoltak, leleplezem az odaliszkot, elmondom mit tud? mire alkalmas? nem ócsárlom és nem magasztalom, senkit sem biztatok, hogy vegye meg és senkit, hogy ne vegye meg. Allah mindnyájunkkal szabad s az történik velünk, a mi régóta elvégeztetett.

E szavakkal leemelé az odaliszk fejéről a fátyolt.

– A prófétára! ez szép delnő! Milyen szemek! Az ember azt hiszi, hogy beszélnek, s ha sokáig néz beléjök, többet tanul, mintha az Alkoránból olvasna; milyen ajkak! Szeretnék kívül maradni a paradicsomon, hogy ez ajkakat láthassam mindig. És minő halovány arcz! Jól nevezték őt Gül-Bejázenak. A fehér rózsához hasonlók arczai. Látod, harmat is van rajta, mint a rózsán szokott lenni. A szemek harmatja. Milyenek lehetnek e szemek, midőn mosolyognak? minő ez arcz, midőn elpirul, minő ez ajk, midőn beszél, midőn sóhajt, midőn édes vágytól remeg!

Halil Patrona egészen el volt ragadtatva.

– Ne vidd őt tovább, szólt a kikiáltónak és ne mutasd meg senkinek, úgy sem meri őt megvenni senki. Én olyan árt adok érte, a minőt más sem adna, ötezer piasztert.

– Legyen úgy, szólt a kikiáltó, lefátyolozva újra a delnőt, ám te lássad, hozd a pénzt és vigyed a leányt.

Halil bement az erszényért, átadta a kikiáltónak, egy pénz sem hiányzott belőle; az kezébe tevé az odaliszk kezét és ott hagyta azt nála.

Halil Patrona rögtön bezárta boltját, fogá az odaliszkot kézen fogva s elvezeté őt magával szegényes, magányos lakáig.

A leány nem szólt az egész úton.

Haza érkezve, Halil leülteté a leányt tűzhelye mellé, s nyájas, szelid hangon monda neki:

– Ime ez itt az én házam; a mit látsz benne, az az enyém és tiéd; igaz ugyan, hogy mindaz kevés, de nem tartozol vele senkinek; ékszert, füstölőt nálam nem találsz, de járhatsz szabadon és senki nem néz utánad. Ime itt két piaszter, ebből készíts ebédet mindkettőnknek.

A jámbor müzülmán azzal visszatért a bazárra, s egyedül hagyá a hölgyet házánál, s csak este tért vissza ismét.

Gül-Bejáze ez alatt vacsorát készíte számára, a mi két piaszterből kitelt. Halil tányérát oda tevé a gyékényre, maga leült a küszöbre.

– Nem ott, itt mellettem ülj, mondá Halil, s megfogá az odaliszk remegő kezét, s oda ülteté őt maga mellé a vánkosra, s rakott eléje a piláfból és kinálta megható szóval, hogy egyék. Az odaliszk szót fogadott. Még egy szót sem szólt ekkorig, csak mikor elvégezte az evést, oda fordula Halilhoz és alig hallható hangon rebegé:

– Hatod napja, hogy nem ettem.

Halil csodálkozva kiálta fel.

– Hatod napja! Irtózatos! s ki volt, a ki ennyire kínzott?

– Magam akartam úgy, meg akartam halni.

Halil fejét csóválta.

– Ilyen ifju és már meg akar halni. És most nem akarsz meghalni többé?

– Szemeiddel látod.

Halil nagyon megszereté a leányt; sohasem volt neki senkije, a kit szerethetett volna, s a mint ott ült vele szemközt a leány, nagy, sötét szempillái árnyékot vetve fehér arczára, azon méla hallgatag ajakkal, azt hivé tündért lát maga előtt, kinek varázsa által új emberré érzi magát alakulni.

Halil nem emlékezett rá, hogy valaha örült volna, hogy szive dobogását észrevette volna; és most, midőn a szép hölgyet látta maga mellett ülni, úgy dobogott az, úgy örült.

Ah bizonyára jól énekli a költő: «két világ van, egyik a nap alatt, másik a hölgy szivében».

Sokáig elnézte szép rabnőjét gyönyörködve, arczát, bűbájos szemeit, huri termetét; az mind mind olyan szép volt.

S ha gondolt rá, hogy e szépség mind az övé, hogy ő ura, birtokosa e lénynek, ki parancsára keblére omlik, s éjhaja sátorával eltakarja és bársony karjaival átöleli, hogy ez ajkak nemcsak pirosak, de édesek is, s hogy e kebel nemcsak hófehér, de forrón is dobog, óh akkor eszét kezdé veszteni a gyönyör, a vágy miatt!

És mégsem tudta, hogyan szólítsa őt meg? Soha sem volt még rabnője, nem tudta mit mondjon neki? Az ő nyelve nem volt édes hizelgéshez szokva, nem tudá mit kell mondani a nőknek, hogy szeressenek?

– Gül-Bejáze… rebegé halkan.

– Parancsolj uram.

– Az én nevem Halil. Nevezz engem úgy.

– Parancsolj Halil.

– Ne mondd, hogy parancsoljak. Ülj mellém. Még közelebb hozzám.

A leány oda ült mellé. Egészen hozzá közel.

És most még kevésbbé tudta Halil, hogy mit mondjon neki?

A leány szomorú, egykedvű volt, de nem sírt, mint a rabnők szoktak. Halil úgy szerette volna, ha beszélne a leány, mondaná el élte történetét, szomorúságának okát, akkor talán könnyebben szólhatna ő is; vigasztalná, s a vigasztalás után megjönne a szerelem.

– Mondjad nekem Gül-Bejáze, miért történt az veled, hogy a szultán a bazárban eladatni parancsolt?

A leány föltekinte Halilra azokkal a nagy fekete szemeivel; mikor hosszú szempilláit fölemelte, mintha az éjszaka nyílna meg két fekete nap előtt, s azután sokáig nézett rá merően, szomorúan.

– Azt majd te is meg fogod tudni Halil, felelt neki suttogva.

És Halil mindinkább hevülni érzé szivét ily közel a legforróbb, a legégetőbb lánghoz; szemei kápráztak ennyi szépség láttára, megradá a leány kezét és ajkaihoz szorítá azt. Oly hideg volt e kéz. Annál több ok, hogy azt ajkain, keblén melengesse fel, de a kéz csak hideg maradt, hideg, mint egy halott keze.

Vajjon a kebel, az ajk is oly hideg-e?

Halil szenvedélyittasan ölelé át a leányt és a mint keblére voná és magához szorítá, hosszan, édesen, a leány halkan rebegé magában:

– Szűz Mária…

És a leány hosszú fekete haja leomlott arczára, s a mint Halil félresimítá azt a szép arczból, hogy meglássa, ha pirosabb lett-e az az öleléstől? íme az még fehérebb volt. Eltünt belőle minden élet, a szemek le voltak csukva, az ajkak zárva és elkékülve. Holt, holt, halott!…

Halil nem akarta hinni. Azt vélte, a leány csak tetteti magát. Szép keblére tevé kezét. Nem dobogott az. A leány nem érzett semmit. Tehetett vele Halil, a mit akart. Egy holttest feküdt a keblén.

A forró szenvedély lángja után egyszerre jéghideg borzadály hatotta át Halil szivét, reszketve tevé le a leányt, s ijedten rebegé:

– Ébredj fel, nem bántalak, nem bántalak.

A könnyü kaftán le volt csúszva kebléről, azt ismét betakarta s félelmesen nézte a szép hullaarczot.

A leány egy percz múlva nehéz sóhajjal nyitá meg ajkát, azután nagy sötét szemei nyíltak meg ismét, ajkai újra visszanyerék az előbbi pírt, szemei a bűbájos ragyogást, arcza a fehér rózsa gyöngéd elevenségét, szép keble ismét szállt, emelkedett.

Fölkelt a szőnyegről, melyre letevé Halil, s a szerte heverő edények eltakarításához fogott, s csak néhány percz múlva susogá Halilhoz, ki bámulatából nem birt magához térni:

– Már most tudod, miért adatott el engem a padisah a bazárban? A mint engem férfi ölelése érint, azon perczben holt vagyok és holt maradok, a míg ismét el nem bocsát és ajkai megfagynak rajtam és szíve visszaborzad tőlem. Az én nevem nem Gül-Bejáze, hanem Gül-Ölü (holt rózsa).

III. ACHMET SZULTÁN.

A nap a szerály ablakain keresztül sütött már, a két ulema, ki a szultánnal együtt szokott imádkozni, épen most távozott el, s a Kapu Agaszi és az Anaktár Oglán (főajtónálló és kulcstartó) sietnek nyitni az ajtókat, melyeken keresztül a padisah öltözködő teremébe szokott lépni, a hol már készen várnak reá az udvar legnevezetesebb személyei: a Khasz-Oda Basi (főöltöztető), a Csohodár, ki a szultán felső köntösét adja fel, a Dülbendár, a ki a shawlt köti a derekára, a Berber-Basi, a ki fejét megborotválja, az Ibrikdáraga, a ki megmossa a kezeit, a Peskiridzsi Basi, a ki megtörülgeti, a Serbedzsi Basi, a ki italát tartja készen és a Tirnakdzsi Basi, a ki körmeit elmetéli. Mindezek a legnagyobb hódolat- és tisztelettel hajolnak a földig, midőn a padisah orczáját megpillantják, ki a számtalan faragott ajtókon keresztül öltöző szobájába lép.

Egyszerű hatszögletű terem az, magas, arany rácsos ablakokkal, minden szépsége abból áll, hogy falai ki vannak rakva amethysttal, miknek jáczintszínéből élénken ragyognak elő a topázból és almandinból rakott arabeszkek. A padisah nagy kedvelője a drágaköveknek; öltözetének minden darabja gyémánt, rubin és gyöngyöktől ragyog, s ujjai nem látszanak a szikrázó gyűrűktől. Ő e pompában örömét leli. És arcza illik ennyi fény közé. Szelid, nyájas, tündökletes arcz, mintha egy atya lépne gyermekei közé. Nagy mélázó szemei enyhén nyugosznak meg mindenki arczán, szép sima homlokán semmi ráncz nincs, látszik, hogy nem szokta azt redőkbe vonni, hogy nem haragszik soha; hosszú, tömött, fekete szakállában egy ősz szál sincs, látszik, hogy nem szokott búsulni, hogy igen boldog.

Valóban az. Huszonhét éve ül már a trónon. Meglehet, hogy e huszonhét év alatt történtek birodalmában olyan változások, a miken nem volt oka örülni, de Allah azon különös áldásban részesíté őt, hogy az ily szomorú dolgokkal nem törődött, hanem, mint minden bölcs, örült annak, a mi örvendetes; szerette a szép virágot és a szép asszonyt; volt is neki mindkettőből elég. Kertje pompásabb volt, mint «ragyogó» Szolimán alatt, s hogy szerálya nem volt örömtelen, bizonyítja az, miszerint ez ideig harminczegy gyermeknek lett boldog édes atyja.

Ma különösen jó álmainak kellett lenni, vagy a szultána Asszeki (kedvencznő), a felülmúlhatlan szépségű Aldsalisz regéi lehettek nagyon mulattatók, vagy tán egy új teljes tulipán nyílt ki az éjjel, mert mindenkinek odanyújtja kezét csókolásra, s midőn a berberbasi elkészíti alája a vánkost, megveregeti annak csattanó piros orczáját, melyet az érdemes basi még zárai borbélylegény korában szerzett, s azóta olyan szépen megnövelt, hogy gyönyörűen odaillik vele berberbasinak.

– Allah gondoskodjék rólad, hogy szádnak sohase legyen panasza kezed ellen, derék berberbasi. Mi új dolog történt tegnap óta a városban?

Úgy látszik, hogy a berberbasik Stambulban is nevezetesek arról, hogy szeretik a napok eseményeit figyelemmel kisérni, s azokat másokkal közleni, azon unalom enyhítésére, melyet a borotválkozás rendesen előidéz.

– Ha érdemesítesz arra, leghatalmasabb és legkegyelmesebb úr, hogy a mit leghaszontalanabb szolgád érdemetlen száján kibocsát, azt menyei szózatokra méltó füleidbe bevedd, elmondom azt, a mi legújabban történt Sztambulban.

A szultán gyűrűivel játszék, miket egyik ujjáról a másikra vont.

– Megparancsolád legnagyobb kegyelmű padisah, szólt a berberbasi, letekergetve a gyöngyös kaukot (turbántekercs) a nagyúr fejéről, miszerint tudakozzam ki, mi történt tovább Gül-Bejázéval, miután háremedből elvitetett? Reggeltől estig és estétől reggelig kutattam házról házra, tudakozódtam, hallgatóztam, füleltem, álöltözetben a kereskedők közé vegyültem, beszédet kezdtem, szaglálóztam, míg végre kitudtam a dolgot. A leányt sokáig nem merte megvenni senki, mert illendő, hogy a mit a világ leghatalmasabb ura elhajít, azt senki fel ne merje venni, és a hová ő pipája hamvát kiveri, azt a helyet mindenki kikerülje és rá ne merjen arra gázolni. Ime azonban mégis akadt egy vakmerő férfi a bazáron, kit megvesztegetett a leány szépségének látása, s megvette azt a kikiáltó kezéből ötezer piaszteren. Ez volt minden pénze, ezt is csodálatos módon kapta egy idegen mészárostól, kit házába fogadott.

– Mi neve e férfinak?

– Halil Patrona.

– Mi történt tovább?

– Az ember haza vitte a leányt, kinek szépsége bizonyára mindenkit el fogna ragadni, a ki még nem tudná, hogy mik történtek vele a szerályban és a Kiaja bég s Damad Ibrahim fővezér kioszkjában és a fehér herczeg háremében. Valóban gyönyörüség látni e leányzót és könnyen eszét vesztheti miatta, a ki még nem tudja róla, hogy a szép virágszál csak nézni és nem letörni való, hogy azon szép és a paradicsom hurijait megszégyenítő alak egyszerre holt és merevvé válik, a mint férfi keze érinti őt és e halálhidegségből sem a padisah napként melegítő arcza, sem a nagyvezér haragja, sem a szultána Asszeki korbácsütései, sem a fehér herczeg könyörgése nem birta őt fölébreszteni.

– És utána jártál, hogy mi történt ezen leánynyal tovább?

– Áldott legyen minden szó, mely ajkaidról engemet illet, oh hatalmas padisah! Igenis, utána jártam. A jámbor szatócs hazavitte a leányt magához; örült neki, hogy mindenét oda adhatta érte. Maga mellé ülteté. Vacsorált vele együtt, akkor át akarta ölelni, keblére vonta és ime a leány holtan rogyott karjai közé, mint szokta mindig, valahányszor férfi ér hozzá, valamely bűbájos varázsoló szót ejtve ki ajkain, melytől őrizzen meg minden igazhivőt a próféta; azon szent asszony neve ez, kinek képét a gyaurok zászlóikon viselik s nevét kiáltják, midőn az igazhivőkkel harczolni szállnak.

– Haragos volt-e a vevő?

– Nem, sőt inkább megnyugodott benne. Ez idő óta békében hagyja a leányt. Úgy tekinti, mint egy tündért, mint az őrülteket szokás, a kiket nem bánt senki. Szabadon jár-kel házában. Halil nem engedi semmi durva munkát végezni, inkább maga tesz helyette mindent, úgy, hogy azok között, a kik őt ismerik, már példabeszéddé kezde válni a neve, hogy Halil rabszolgálót vett magának s maga lett annak rabszolgája.

– Ez valóban nevezetes eset, monda a padisah, tudd meg tovább is, mi kifejlése lesz e dolognak? A Teszkeredsi Basi (titkár) jegyezzen fel mindent, a mit elmondasz, örök emlékezetre.

A Berber Basi e beszéd alatt ügyesen végzé a padisah fejével hivatalos működését, s azután jött az Ibrikdár Aga, megmosá annak kezét, a Peskiridzsi basi megtörülgeté azokat, a Tirnakdsi Basi elvagdalá körmeit, a Dülbendár felköté fejére a gyöngyös kaukot, s derekára a hosszú keleti shawlt, a Csohodár ráadá a turquoisoktól nehéz binist (felső gunya), a Szilibdár felköté bogláros kardját, s azután a szokott főhajtások mellett mindnyájan eltávozának előle, csak a Khasz-Oda Basi és a Kapu Agaszi maradtak mellette.

A Khasz-Oda Basi jelenté, hogy a szerály előcsarnokaiban térdhajtva várakozik a szultán legalázatosabb két szolgája: Abdullah a főmufti és Damad Ibrahim a nagyvezér, kik fontos országos ügyben kivánnának szót terjeszteni a nagyúr elé.

A szultán még nem adott feleletet, midőn a háremhez vezető ajtókon keresztül belép hozzá a Kizlár Aga (eunuch főnök) tisztességes fekete, hasított ajku nemes úr, kinek azon szomorú kiváltsága van, hogy a szultán háremében szabadon járhat ki s be és abban neki semmi öröme nincsen.

– Mit kivánsz hű szolgám, Kizlár Aga? szólt eléje menve Achmed s fölemelve őt a földről, hová előtte leborult.

– Legkegyelmesebb padisah. A virág nem tud ellenni nap nélkül, a virágok legszebb, legillatosabb szála, a szultána Asszeki óhajtja látni orczádat.

E szókra még szelidebb, még mosolygóbb lett Achmed arcza; inte a Khasz-Oda Basinak és a Kapu Agaszinak, hogy vonuljanak ki a másik terembe, a Kizlár Agát pedig visszaküldé, hogy vezesse elé a szultána Asszekit.