Part 15

Ali hidegvérrel inte a szolgálattevő odaliszkoknak, azok medenczét és friss vizet hoztak elő, abban megmosta orczáját, szakállát és egyszóval sem felelt az alszeraszkiernak.

Mehemed megvető arczczal állt meg előtte.

– Nyomorult féreg! ki ily bántalmat magadon hagysz száradni; sohasem voltál te bátor, hőstetteid orgyilkolások voltak, a kit megöltél, megölted mint bakó; csúszni tudtál csak, de harczolni soha, s a mi vér rád ragadt, az megkötözött rabszolgák vére. Utálat reád! Még a győzelem is utálatos, mely ily nyomorult csuszómászó állat fölött kivívatott. Sajnálnám kardomat, ha valaha a tiedhez ért volna. Ám mondják mások azt, hogy Alit legyőzték, én azt fogom mondani: én Ali Tepelentit arczul vágtam.

– Allah egy Istenre! azt nem fogod mondani! ordítá Tepelenti felszökve helyéből, és sebesen kirántá kardját, hogy az villámló kört képezett a légben.

Mehemed egy lépést tett hátrafelé s elégült mosolylyal vonta ki damaszk fegyverét.

– Ali! ne harczolj, Ali eredj innen! kiálta Eminah, erőszakosan kapaszkodva Ali fegyveres karjába; Tepelenti eltaszítá őt magától s kardját megvillantva feje fölött, az alszeraszkierre rohant.

Mehemed feltartá kardjával a csapást, s a másik pillanatban Ali vállából vastag vérsugár szökött felfelé.

Eminah kétségbeesetten veté magát a vívók közé, Alit vérezni látva s egy karjával átkarolva annak térdeit, más kezével felmutatá az alszeraszkier elé Kursid basa kegyelemiratát.

– Nézd, ebben esküvék a vezér, hogy Tepelenti nem fog megöletni.

– Nem bakó által, felelt Mehemed, de bajnoki kard elől nem biztosítá őt senki. Jőjj te gyáva! Bújj elő nőd szoknyája mellől.

Eminah Ali felé terjeszté karjait, az ősz férfi elhárítá őt maga elől s másodszor rohant Mehemed basára. Mire odaért, szíve keresztül volt szúrva.

Egy sóhajtás nélkül rogyott össze ellenfele lábainál.

A megrémült odaliszkok sikoltozva futottak szét a csarnokokba; künn egyszerre véres viaskodás támadt Ali és Mehemed harczosai között. Ezek többen voltak, nem sokára le volt verve Tepelenti őrsége, s Mehemed elégült arczczal lovagolt vissza a táborba; nyeregkápájába volt akasztva a selyemerszény, a mely Ali fejét rejté.

Kursid basa kezeit mosá, midőn a főt eléje tették.

Én nem okoztam halálodat. Bakó ellen biztosíthatálak, de hősök kardja ellen nem. Miért ingerléd az oroszlánt?

A mely napra meg volt izenve, az napra megérkezett a tatár Stambulba, Ali fejével.

Jól ki voltak számítva az ő életének órái, a csillagvizsgáló nem számítja ki jobban, mikor lép egy csillagzat a másik elé, mint Kursid ellensége halálát.

A szultán örömünnepet rendelt azon napra.

A Tsiragán palota, a szerály, a kikötők mind ki voltak világítva, s Ali fejét ünnepélyes menettel hordozák körül a város főutczáin, és azután kitevék a szerály közép kapuja elé közlátványul egy széles ezüst tálczára.

Ott álla hát végre ezüst állványon a szerály előtt.

És beteljesült rajta a mondás, hogy «lesz idő, melyben egyszerre két helyen fogsz lenni: Stambulban és Janinában!» Úgy történt. Ali holtteste Janinában volt már eltemetve és feje ugyanazon időben ott állt Stambulban a szerály előtt.

Amott egyetlen gyászoló nő sírt a fejetlen hulla fölött, itt százezer kiváncsi tolakodék ujongva a testetlen fő körül.

Azon kapunál, hol Tepelenti feje volt kitéve, oly nagy volt három napig a tolongás, hogy több ember nyomatott agyon a bámulni kivánóktól, kik mind eljöttek megnézni azt az őszszakállú arczot, melynek haragos tekintete előtt hosszú ideig reszketett az egész birodalom.

Végre harmadnap estéjén, midőn meggyérült a véres látványnyal jóllakott sokaság, egy vén sárga arczú szerzetes közelge a szerály kapuja felé, kinek behúnyva tartott szemein meglátszott, hogy vak. Ruházata egyszerű szőrpalástból állott, mely dereka körül egy gyapot-kötéllel volt átszorítva, onnan görgött alá hosszú olvasója; magas mozsár alakú süveget viselt, mely az omariták különös jegye.

A körülállók tisztelő félelemmel nyitottak előtte utat, a mint lehúnyt szemekkel, előrenyujtott kezekkel tapogatózva előre haladt, s a nélkül, hogy valaki vezetné, egyenesen oda lépett Tepelenti fejéhez.

Ott megállt és jobb kezét a levágott főre tette. Senki sem akadályozta ebben.

És ime ekkor úgy tetszék a körülállóknak, mintha a levágott fő lassan felnyitná szemeit s a hideg, kőmerev, fénytelen csillagokkal az érkezőre tekintene.

Csak egy perczig tartott az. Az omarita levette kezét a fejről, a szemek ismét lecsukódtak; talán nem is volt az egyéb, mint káprázat.

Akkor megszólalt a dervis; mély, nehéz hangja elülte a körülállók szíveit, a kik azt hallák:

– Menjetek Mahmudhoz és mondjátok meg neki, hogy én megveszem tőle a fejet, Ali basa fejét és három fiáét, Szolimán, Vely és Muhtár bégekét, és adok neki díjul egy országot.

– Mely országot adhatsz te? kérdé a fejet őrző csauszok vezére.

– Azt, mely előtte legszebb, mely szívének legkedvesebb és melyhez legkevesebb reménye van: tulajdon országát.

A merész szavakat megvivék a szultánnak, s a nagyúr maga elé viteté az omarita dervist és bezárkózva vele egyedül, késő éjszakáig ott tartá magánál. Midőn a muezzim az ötödik namazátot énekli (éjfélkor), akkor bocsátá el Mahmud a dervist; mit beszéltek azalatt? mindenki előtt titok maradt. A szerzetes kilépve a szultán öltöző szobájából, egy szenet vőn ki a füstölőből s a fehér alabástrom falra e mondást irta fel vele:

«Inkább légy fej kéz nélkül, mint kéz fej nélkül».

Senki sem érté pedig e mondást, egyedül ő és a szultán.

Mahmud megparancsolá, hogy adjanak kilencz erszény pénzt a dervisnek és adják át neki Tepelenti és fiainak levágott fejeit.

A dervis a négy fejjel és a kilencz erszénynyel elhagyta a szerályt, a kilencz erszény pénzen megvett egy nagy üres földet a szelimbriai kapu előtt, azt beültetteté cyprusfákkal, s minden cyprusfa tövéhez állított egy fehér turbános sírkövet, százat meg százat egymás mellé, felirat nélkül. Úgy mondá, hogy majd eljönnek nem sokára azoknak tulajdonosai! A temető közepére pedig egy széles sírt hányatott fel, abba temeté el Ali három fiának fejeit, középre az apáét. Négy turbános sírkő volt lábtól és fejtől felállítva; a középsőre, a legnagyobbra ez volt irva:

«Itt nyugszik a hős Tepelenti Ali, Janina basája, várva maga után a többi hősöket, kik úgy megérdemlék a halált, miként ő.»

A nép zúgott e temető, e felirat miatt; de a mi a temetőn belől van irva, ki merné azt onnan letörülni?

A végzetteljes irás ott maradt négy évig és a negyedik év megfejté annak értelmét.

Vala pedig e dervis a seleuciai dzsin…

A KETTÉ TÖRT KARDOK.

… Allah kérim…

… Allah akbár…

Nagy az Isten és hatalmas!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mit ér az imádság, ha nincs a ki azt meghallgassa többé?

Mit ér a fényes kard, ha nincs a ki csapást osztogasson vele?

Mit ér a kinyitott könyv, ha nincs a ki annak sorait megértse?

Félhold nemzetei! itt az idő, midőn nem segít többé sem a dervisek éneke, sem a görbe kard és a handzsár, sem az Alkorán! nyugotról, éjszakról idegen népek jőnek, sorba állított fegyveres férfiak, mint egy érczfal, kiket egyetlen rövid vezéri szó megindít, megállít, kiterjeszt, tömegbe húz, kiknek szuronyai előtt szétbomlik a vitéz janicsár rend, mint a szélnek szórt polyva, s tűzokádó érczcsöveik előtt rendre hullnak Begtás kertjének virágai, mint a kaszált fű; azok a bölcs emberek, kik oly egyszerű fekete ruhákban járnak, sokat tudnak, a mit ti nem tudtok, kifognak együgyű kormányférfiaitokon, megvernek a csatában, megvernek a békekötésben.

Hiába kiáltjátok a próféta nevét, hiába zörgettek a paradicsom ajtaján. Zárva van az. Mahomed alszik és a többi próféták mind nem törődnek a földi dolgokkal többé; tele van már a paradicsom, ott is kancsal szemmel nézik az újabban jövőket, kik diadalhír nélkül érkeznek meg a Tubafa árnyékai alá; nem mosolyognak többé az örökké ifju húrik az Alsiráth hidján túl a csatában elestek felé; a csatáknak nincsen dicsősége.

Újjá kell születni, vagy meg kell halni immár!

Ime, az ország messzebblátói tudják mit cselekesznek, fiaikat elküldik messze földekre, a gyaurok tartományaiba, hogy tanuljanak ott világi bölcseséget, s nagy változás készül az egész országban.

A vén dervisek, az ó-török barátok ki vannak zárva a szerályból, csak úgy ólálkodva tekintgetnek be az őrizett kapukon s mutogatják egymásnak: «nézd, az idegenek munkáját művelik odabenn; az igazhitű harczosokat szóra tanítják lépni, fegyvert forgatni». Elhányatták a dzsiridet, e mindig győztes fegyvert, s dárdát szúrattak a puska végébe, mint a hitetlenek szokták, kik nem mernek kardtávolságra közelítni ellenségeikhez. Vége, vége az ozmán hitnek!

Legféltékenyebben tekinték ez újításokat a Begtás papok; minden pillanatban lehete őket rongyos, szurtos palástjaikban ácsorogva látni a szerály kapui előtt, mereven bámulva a ki- és bemenőkre s ha egy imám haladt el előttük, vagy egyike a megjegyzett khodzsagiánoknak, kik az újításokat kezdték, nagyot köptek utána és fenhangon kiálták:

– Halál a tiltott szó kimondójára.

E tiltott szó volt a «nisandcsi» név.

Mahmud atyját e név miatt, mely új rendes katonaságot jelentett, gyilkolta meg a stambuli nép, s utóda kényszerítve volt megparancsolni, hogy a ki e nevet kimondja, megölessék.

A nagyvezért a gyülevész gyakran egész palotájáig kisérte, az utczán végig szidalmazva, s ablakán kiáltozák be:

– Emlékezzél Bajraktár kimenetelére!

Bajraktár tizennégy év előtt volt a szultán nagyvezére, ki újra akarta szervezni a török hadsereget s e miatt lázadás tört ki Stambulban, mely tartott addig, míg Bajraktár pártfeleit le nem ölték, őt magát pedig nejeivel, gyermekeivel együtt felgyújtott palotájában veszték el.

Életével játszott az utolsó katonától fel a szultán felkent fejéig mindenki, a ki részt vett a szerály átkos rejtélyes tanácskozmányaiban.

Régen rebesgeték már, hogy valami nagyszerű terv van kitörőben, s a Begtás papok városról-városra jártak a török birodalomban, fanatizálva kedvencz gyermekeiket, a janicsárokat, s észrevétlenül Stambulba gyűjtve őket. Ezen időkben több volt húszezer janicsárnál a főváros falai közt, nem számítva a vízhordók testületét, mely rendesen közös munkát szokott velük végezni lázadások idején. Mikor a janicsár urak gyujtogattak, a vízhordók kötelessége volt oltani, azután raboltak együtt; innen a régi ismeretség.

A diván udvarára az imámokon kívül csupán az omarita vak szerzetesek bocsáttattak, kiknek főnöke Behram, gyakran órákig eltanácskozott a szultánnal, midőn az egyedül maradt.

Május 23-ika volt 1826-ban, midőn a fő mufti hivására az ulemák mind felgyülekeztek a szerályba, s ott egyhangúlag elhatározák, hogy az Alkorán szavai szerint «az ellenséget saját fegyvereivel leküzdeni szabad».

Hatod napra ismét összegyűltek s ekkor a seik-ul-izlám előterjeszté a fetvát, melyben kihirdettetett, hogy a birodalom védelmére állandó hadsereg fog felállíttatni.

Hogy azonban az elátkozott Nisán Dzsedid nevet senki se mondja ki, három nevet adtak a felállítandó hadtesteknek:

Az első volt Ekskendzsi, «rohanók», ezek voltak a fiatal ujonczok.

Második a Taalimlüaszke, «gyakorlott férfiak», a szerály katonaságából válogatva.

A harmadik név volt ez: «Khankiár bigerdi», ez illeté a janicsárokból válogatandó hadat. Ez a név annyit tesz, mint «a császár akarja!» Jelent pedig a Khankiár szó törökül egyuttal «vérontót» is.

Midőn a fetvát alá kellett irni, nagyon kevesen voltak jelen a janicsárok vezetői közül, de a jelenlevők közt ott volt a janicsár aga, s neve ott állt a seik-ul-izlam, a nagyvezér és Nedzsib Effendi neveik mellett.

Másnap korán reggel bámulva olvasá a stambuli nép a minden utczaszegletre kiragasztott fetvát.

A végzetteljes szó ki volt mondva, mely előidézze a véres kisértetet, kinek annyi koronázott fő esett áldozatul.

Az első nap a félelmes várakozás óráiból állott.

A vihart várta mindenki és készült reá.

A szultán Beksistas nyári kéjlakában mulatott; úgy mondák, hogy mulat.

A kínos szorongás véres verítékeinek mulatsága volt az.

Palotája egyik szárnyában háremhölgyei, másikban a főpapok és tanácsadók; Mahmud egyik szobából a másikba járt és nem találta nyugtát sehol.

Százszor leült bölcseivel egy sorban és olvastatá magának Ezaad Effendi, kedvencz történetirója által az ozman nemzet történeteit, de borzalom volt rá nézve azokat hallani. Vérrel van irva az egész világhistoria! Ugyanazok az eszmék ugyanazokat a gyümölcsöket termették mindenha. Hány nagyvezér, hány padisah vére csorgott kétfelől alá a trónról, mely nem ingadozott úgy soha, mint ő alatta. Majd ha visszament háremébe, s jöttek eléje tánczczal, zenével a bájos odaliszkok, mindenik közt leggyönyörűbb a szép Milieva, kinek egy örömórájában országa rózsatermő tartományát, Damaskust ajándékozá s elgondolta, hogy tán holnap, tán még ez éjjel, e szép mosolygó fejek mind le lesznek onnan vágva s omló hajfürteiknél fogva egy halomra hányva, s a gyönge kedves tetemek a Bosporus hideg hullámai közt fognak úszni, veszendő étkül a tenger szörnyeinek!

Ki tudja hány percz, ki tudja hány óra van még hátra?

Óránkint, perczenkint jött a tudósítás Stambulból: hogy a janicsárok fenyegető tömegekben kezdenek csoportosulni s már elkezdték a gyujtogatást, mindennap négy-öt helyen üt ki tűz a városban, de az állandó esőzések gátolják, hogy nagyobbszerű veszély támadjon belőlök. Így szokott Stambulban a lázadás mindig kezdődni.

A Begtas papok bőszült beszéddel fanatizálták a népet a mecsetek előtt, a köztéreken, ingerelve a gyülevészt, mely a vad janicsárhaddal tartott, a szultán hivatalnokai, az újításokat pártoló ulemák, softák és omarita dervisek ellen.

Julius 14-ike volt, a midőn az Etmeidánon híre futamodék, hogy egy orta janicsárság, gyanútól vezetve, körülfogta azon új temetőt, melyet amaz omarita szerzetes elkeríttetett, s az ott talált derviseket leölte, köztük azoknak főnökét, Behrámot. Találtak nála egy csomó irást, mely világosan elárulá az egyetértést közte és a szerály főurai között. De találtak övébe tekerve egy érczlemezt is, a mire arab betűkkel ez volt irva:

– Én vagyok Behrám, fia Halil Patronának, az erősnek és Gül Bejazének, a látnoknak. Apám éltében nagy munkát kezdett meg, melyet holta után folytatott. Be lesz pedig e munka fejezve és tökéletességre megy, a midőn én meghalok és reám többé szükség nincsen. Áldassék az, a ki tudja az életnek és halálnak óráit.

A kik ismerték Halil Patrona életét és végét, jól tudhaták, mi volt az a nagy mű, a mit Behrám értett, a ki atyja halála után száz és kilencz esztendeig élt még, hogy megérje és megérlelje azon eszmék teljesültét, mikbe annak kardja beletörött.

A nép szétszaggattá a dervist s diadallal osztozott meg véres rongyain, s azzal mint a vért szagolt fenevad, rohant a főurak kastélyaira.

Kit támadjanak meg legelébb? Ez volt a kérdés.

Ekkor egy Begtas pap leszakított az utcza szegletéről egy fetvát, mely az új rendszert hirdeté, s felmutatá azt a nép előtt:

– Ime itt áll a hitszegők nevei közt legelől a Kapuszi aga neve. A janicsárok fővezére maga áruló, saját fiai ellen. Halál fejére.

– Halál fejére! ordítá a tömeg s fáklyákat ragadva, rohantak a janicsár-aga palotája felé.

A Kapuszi aga meghallá a zajt s hirtelen egy szolgája köntösét magára véve, a nép közé elegyült s észrevétlenül eljutott a porta kastélyáig, hol a nagyvezér lakott.

A nagyvezér épen vacsorájánál ült, midőn a Kapuszi aga berohant hozzá, s megértve a veszélyt, hirtelen eltorlaszoltatá kapuit s a palota kertjén át családjával és cselédeivel a Bosporuson átmenekült a túlparton levő Jali kioszkba. Az ostromló tömeg csak az üres falakat találta, azokat lerontá földig.

De a Kapuszi aga palotájában hagyta nejeit, gyermekeit; azokat elfogták a zendülők s legyilkolák irgalmatlanul. Az esthomályban láthatá a vizen keresztül a megmenekült aga, mint lobognak az ég felé palotájának lángjai, s tán hallani vélte azoknak halálsikoltásait, a kiket legjobban szeretett.

Nehány percz mulva odaérkezék hozzájok Nedzsib Effendi, az egyiptomi alkirály képviselője, ki szintén menekülve jött el palotájából s hírül hozá, hogy a lázadók egész Stambult elfoglalák s a menekülő főurak családjain tölték irtózatos bosszújokat.

Palotája tetején állt a szultán és onnan nézte a távolból átvöröslő fényt, mely rémesen világítá be az éjszakát, tűzoszlopokat vetve a sötét Bosporusra.

Riadó menekvők azon rémhírt terjeszték, hogy a szerály ég, s a távolból valóban úgy látszott, mintha az égés lobogványa annak kúpfödeles tornyai közül jőne.

Mahmud egész éjszaka imádkozott; két óra éjfél után egy lovas érkezett vágtatva Stambul felől, kinek paripája, a mint a Begsistas cziprusai alá ért, összerogyott. Maga a lovag azonnal a szultánnal kivánt beszélni. Eléje bocsáták.

Mahmud arczán egy pillanatnyi derű sugára látszott, midőn a lovagot megismeré. Thomár volt az, ez időben az ekskendzsik Ferikje, a legbátrabb dalia mind a három ozman földön.

Midőn Mahmud elhagyá a szerályt, kiválasztott tizenhat ifju lovagot kisérői közül, s azokat hátrahagyá palotájában, azon utasítással: hogyha zendülés talál kiütni Stambulban, a mi előre látható volt, vágják keresztül magokat ellenségeiken és siessenek őt tudósítani.

Thomár egyedül érkezék meg, a többi tizenötöt leverték a lázadók; ő utat tört magának s eljutott a Begsistasig.

– A sárkány fölemelte mind a tizenkét fejét uram, mondá a szultán előtt, itt az ideje, hogy vagy levágd mind, vagy megegyen országostul.

A szultán, ki nagyon szereté az ifjut, saját kendőjével törlé le arczáról az izzadságot s megparancsolá neki, hogy várjon reá oda alant, az étkező teremben.

S azzal imádkozott tovább.

Ötödfél órakor, midőn a nap teljes pompájában kelt föl Ázsia kék hegyei közül, leszállt palotája tetejéről a szultán s megparancsolá szolgáinak és fegyvereseinek, hogy álljanak ki a palota elé. Nem volt vele több harczos ezer ekskendzsinél, s még egyszer annyi számú lovász, szilihdár és bosztandzsinál. Ő maga hölgyeit ment meglátni.

Mindazok bámulva tekintének rá, a kik arczát ez órában látták. A különben oly szelid, oly békés kifejezés helyét büszke harag és halállal daczoló bátorság váltotta fel.

Megölelé anyját és a szultána aszszekit, azután fiát, a trónörököst. Egy könyet sem láttak szemeiben ez ölelés alatt. Mindnyájan új erőt látszottak szívni lelkesült szemeiből, nem volt szükség reá, hogy őt biztassa más.

Midőn gyermekét egy kezével, nejét másikkal átölelve tartá, így szólt hozzájok:

– Én most elmegyek. Utam Stambulba visz; hogy vezet-e vissza? azt nem tudom. De arra esküszöm, hogy ha visszatérek, mint országom valódi ura jövök meg. Mit teendtek ti, ha én el találok veszni?

Milieva arcza kigyult e kérdésnél, odavezette Mahmudot a terem hátuljába. A szultán egy nagy halom kerevetpárnát és vánkosokat látott ott felrakva.

– Ha Mahmud elveszett, szólt a cserkesz hölgy lelkesülten, azok, a kik szerették, megtalálják utána az utat; ám lássák elleneid: nekünk csak hamvainkat fogják itt találni.

Mahmud megcsókolá a nő homlokát; méltó volt az, hogy trónja zsámolyán üljön.

Azzal leszállt udvarába, a boltozatoknál paripáját vezették elé; a szultán Thomárnak inte, hogy tartsa kengyelét, míg felhág. Aztán letört egy ágat turbánja mellett lengő kócsagából s azt az előtte térdelő ifju fezjéhez szúrta.

– Te vezesd az ekskendzsiket. És most, a kinek kardja van, mutassa meg, hogy viselék azt őseink?

E szavaknál kirántá pallosát a padisah s lovasai élére nyargalva, maga a vezéri helyre állt. Pillanat mulva útban volt a kisded csapat Stambul felé; elől az ekskendzsik két tömegben villogó szuronyokkal, középett a szultán kiséretével, leghátul a lovászok és kertészek.

Mindannyi el volt szánva: meghalni becsülettel, dicsően.

Azonban a fővárosba érve, várakozáson kívül kevés ellenállás fogadta a merész csapatot.

A mult éjjel küzdelmei kifáraszták a zendülőket, a gyujtogatás bevégeztével hozzá fogtak a rabláshoz, s reggel felé nagy része szét volt oszolva a kávéházakban és egyéb mulató helyeken.

Mahmud egy támadó csapattal sem találkozott egész a szerályig, az utczák ugyan tömve voltak zajongó csőcselékkel, de az minden ellenállás nélkül utat nyitott az ekskendzsik tömött rendei előtt; még csak egy bántó szóval sem illeté a szultánt senki is, inkább a bámulat hangjai voltak itt-ott hallhatók. Az emberek el voltak álmélkodva, midőn a padisaht egy maroknyi fegyveressel megjelenni látták a tomboló vihar közepett, s engedték őt egész békével a szerály kapuin bevonulni.

A minden kapukon keresztül törő ordítás, mely nehány pillanat mulva onnan belülről hangzott, hirdetheté a künnlevőknek, mily lelket öntött a szultán megjelenése a szerályba szorult harczosokba.

Kara Makán megdöbbenve vonta el a lázadók tömegeit a nagyúri palota elől, s a janicsárokat az Etmeidánon csoportítá össze, hol a felfordított üstök mellett ki voltak tűzve a zászlók; az utczaszegleteken a vad Begtás papok lázíták rekedt ordításaikkal a nyugtalan tömegeket s a minarék tetejéről folytonosan szóltak a lázadási tülkök, csak olykor hallgatva el, midőn a nap öt részében az imámok Allah dicsőitésére hivák fel az ozmán népet. A namazát hangjai előtt még a bőszült népvihar is elcsendesült, s csak a végső hangok után kezdte újra.

Stambul fenékkel volt felfordulva, a szemét a felszinen úszott. A hamálok (a teherhordók testületei), a vízhordók, a csónakosok mind a janicsárok mellé álltak s roppant számra növeszték a fellázadt tömeget. Minden mecset, minden kaszárnya hatalmukban volt már, maguk a Dardanellák tornyai is megnyiták a janicsárokkal szövetséges jamakok előtt kapuikat, a szultán be volt zárva palotájába.

A janicsárok arról gondolkoztak, hogy ostrommal vegyék be a magas porta épületét, e végett elküldék kikiáltóikat a dzsebedzsik (táborkovácsok) testületéhez, mely nehéz ágyúival a Sófia mecset táján táborzott, hogy őket az ostrom megkezdésére felszólítsák.

A janicsárok küldöttje rövid dühös szónoklattal hitta meg a dzsebedzsiket a véres mulatságra. Azok sokáig tétovázva hallgattak; egyszerre azonban a tömegek közül egy lövés történt s a szónok halva rogyott össze. Erre a többi dzsebedzsik rárohantak a janicsár küldöttekre, leverték őket, s midőn valamennyinek a fejeit egy helyre hányták, egyhangúlag kiáltának fel: «éljen a szultán!» s azzal fölkerekedtek, fölvonultak mindenestül a szerály elé, ott ütötték fel ágyúikat a lázadók ellenében.

Dél felé harsogó zene mellett érkezett meg a Kapudán, Ibrahim, kinek mellékneve «a pokolbeli», négy ezer hajós katona és negyven ágyúval; nehány óranegyed mulva a Jali kioszk felől lehete látni Mehemed nagyvezér előnyomuló hadait, ki az éj oltalma alatt összegyűjté az ázsiai seregeket, melyek mindig ellenségei voltak a janicsároknak. A janicsár-aga elhozá a Tophánában fekvő komparadzsikat. Az érkező tömegek vérszomjas üdvkiáltásokkal fogadák egymást. A vezérek arczán látszott, hogy ezuttal nem fognak egy lépést is engedni, hogy ma vagy a janicsároknak, vagy az ozman birodalomnak végórája ütött.

Ekkor megnyiltak a szerály kapui s a főhivatalnokok és az ulémák kiséretében előlépett a szultán.

Az ulémák, az imámok és a hadvezérek félkörben álltak a kapu körül; a szultán a legmagasabb lépcsőn maradt.

Teljes padisah díszöltözetében állt ott, egyik kezében a próféta zászlóját, másikban egy kivont kardot tartva.

– Mit érdemlenek a lázadók? kérdé erős átható hangon a sheik-ul-izlamtól, kik Allah és a vallás feje, a padisah ellen feltámadtak?

A főmufti áhitattal felelt:

– Azt mondja az Alkorán: ha az igaztalanok testvéreiket megtámadják, öld meg őket.

– Úgy esküdjetek a próféta zászlójára, hogy kiirtjátok azokat, kik fegyvert emeltek ellenem.

A vezérek megcsókolák a szent lobogót és esküt tevének, hogy megvédik azt utolsó csepp vérükig.

– És most zárjátok be a kapukat! monda a szultán, s egyszerre parancs indíttatott Stambul minden kapuihoz, hogy az ott levő őrségek állják el a kijárásokat. Innen a két harczos fél közül egyik élve ki nem fog menni.

– Hosszú élet a szultánnak, halál a janicsárokra! hangzék ötvenezer ajakról a szerály előtt.