Part 13

Ama megszelidült tekintetben volt a gondolat szülemlése, hogy a janicsárhadnak el kell törültetni a föld szinéről. – «Mit kivánsz?» kérdé szeliden a padisah.

Kara Makán tekintélyes arczot öltött, mint a ki át van hatva azon tudattól, hogy ő most országok sorsát intézi el.

– Halljad kivánatainkat. Mi józan müzülmánok vagyunk. Nem kérünk lehetetlent. Ha meggyőzhetsz a felől, hogy kérésünk helytelen, elállunk tőle; ha meg nem győzhetsz, teljesítsd azt.

Mahmud ajkai keserű gúnyra vonultak el e bölcs beszéd felett.

– Nem vitázok veletek. Ti parancsoljatok velem. A kalifák kalifája engedelmeskedik szolgáinak. Hozass pergament és irónádat és mondd tollam alá, a mit kivánsz! a szultán lesz a te iródeákod, nagyságos zendülő.

Kara Makánnak nem volt elég esze e szavak iróniáját elérteni, sőt hizelegve érzé magát ez alázatos szavak által.

Büszke biztonsággal nyult keblébe s onnan egy nagy csomó kész megirott levelet vont elő.

– Felszabadítalak e munka alól, felséges úr, monda Mahmudnak, eléje téve az iratokat. Ime már készen vannak. Csak alá kell irnod.

– Megengeded, hogy elolvassam? kérdé keserű mosolylyal Mahmud, vagy kivánod a nép nevében, hogy olvasatlanul irjam alá?

– A hogy tenéked tetszik.

Mahmud feltárta az iratokat egymásután s az elolvasottakat maga mellé rakta.

– Ah. Ez új szerászkier kineveztetése. Nem is olvasom tovább. Helybenhagyatik. A nevét sem kivánom tudni. Helyes az, mihelyt ti kivánjátok.

– Khursidot kivánjuk, magyarázá Kara Makán, látva, hogy a szultán el sem olvassa az iratot.

– Ez a másik jutalmat kér a janicsárok számára. Igen természetes; megadatik. Ingyen csak nem ostromolták a szerályt. A mennyit kivántok, fizesse a fő khaznadár. E harmadik Janina elfoglalását követeli. Megengedem. Hihetőleg az egész janicsársereg meginduland Ali basa ellen.

– Mihelyt te élére állsz, szólt Kara Makán megzavaratlanul, a janicsárok csak a szultán vezérlete alatt tartoznak harczolni.

– És e többi mind hasonló bölcs kivánat, szólt a szultán, alig tekintve egybe-egybe.

Végre az utolsót vevé kezébe, de a mint azt felnyitotta, arcza elsötétült, s egyszerre talpra ugrott; szemeinek egykedvű apathiája düh és haragra vált, öklével a kinyitott irásba ütve, kitörő indulattal kiálta:

– Mi ez? Ti elég merészek vagytok ez iratot elém nyujtani, hogy azt aláirjam?

Kara Makán sokkal inkább készen volt a szultán haragjára, semhogy meg lett volna lepetve általa. Pórgőggel viszonzá:

– Akarjuk azt és követeljük.

– Tudod-e mi van ez iratban kérve?

– Az, hogy szabadítsd meg országodat az idegenektől. Az, hogy az orosz követet Sztroganoffot ültesd hajóra és küldd haza; az angol és frank hajóknak tiltsd meg a Bejkószba jövetelt, a Valideh szultánát küldd messze Damascusba, a nagyvezért, a Kizlár agát, a berberbasit és a Kapudánt pedig ölesd meg és holttesteiket add a népnek.

A nagyúr megvetéssel hajítá a földre az iratot s lábával rátapodott.

– Gyalázatos martalóczok. Nem vér, hanem pénz kell tinektek, ugy-e bár? nem az országot megmenteni, hanem az országot kirabolni kértek ti engedelmet. S azt várjátok, hogy a padisah szentesítse azt! Nem ti emeltétek-e magatok hatalomra a vezéreket? Nem ti vagytok-e okai, hogy ők e hatalmat nem gyakorolhatják? Ha győznek rajtunk a gyaurok fegyverei, nem ti voltatok-e az elsők, kik mindig megfutottatok a csatából, s ha elsűlyed az ország, nem ti vagytok-e az utolsók, a kik segélyére jöttök? Nem utódai, árnyékai vagytok a dicső janicsárseregnek, mely nevét véres betűkkel irta fel az idegen népek emlékébe, ti pedig szégyent, gyalázatot irtatok oda. Öljetek meg. Nem első szultán leszek, kit a janicsárok meggyilkoltak, de Allahra mondom, utolsó; mert utánam vagy nem ül senki Omár trónján, vagy ha ül valaki, az titeket kiirt!

A janicsárfőnököt csak elemébe hozta magas foglyának ez ellenállása. E dühvel szemben sokkal otthonabb érezte magát, mint az előbbi nyomasztó gúny nyugalmával. Ezt tudta viszonozni.

Fölemelé az összegázolt levelet, melyre a vezérek halálitélete volt irva, s letörölve róla a port, ismét odatartá a szultán elé.

– Vagy aláirod a levelet, vagy leszállsz az Omár családja ősei trónjáról s keresünk a próféta utódai közül mást, a ki helyöket elfoglalja.

– Alacsony rabszolga! Felfuvalkodottságodban nem tudod mit beszélsz. A halál Allahtól jő és azt senki ki nem kerülheti; de ki volna hatalmas elvenni a királyi pálczát Omár utódaitól, s ki volna elég esztelen azt akarni?

– Láss engemet.

– Látlak. A nap nem lesz mocskos az által, hogy a fertőbe süt, tehát nézlek; de azt nem nézem ki belőled, hogy a míg «hatalmas» Szoliman unokái élnek, a surgodzsál a te fejedet ékesítse.

– Egy intésem csak – és ők nem fognak élni! kiálta a vakmerő zendülő, gőgösen emelve fel a szultán előtt fejét. Tudd meg, hogy fiad, Abdul Medzsid, kezeink között van.

A szultán összerezzent; egész arczán látható volt a megdöbbenés, mely e szavakra felriasztá.

– Fiam? Abdul Medzsid? Az nem lehet.

– Ugy van az. A szultána Valideh adta őt ki kértünkre.

– Oh ez őrült gondolat! kiálta fel a szultán s hevesen kezdett járni alá s fel a teremben. Abdul Medzsid még igen gyönge gyermek korában hasonló lázadás alkalmával nyavalyatörőssé lett; ha most kiadták őt a lázadóknak, az annyit tesz, mint őt menthetlenül megölni; ha meg nem gyilkolják is, a rettentő idegkór megöli, elveszti, mint elveszté Mahmud szultánnak már huszonkét gyermekét, kik mindnyájan nyavalyatörésben haltak el. Gyönge, idegzetes alkotásuk ifjukorában összeroskadt a folytonos rémület befolyása alatt, melynek a minden kalifák kalifájának gyermekei örökké ki voltak téve; mi fog történni Abdul Medzsiddel, ha a marczona nép kezei közé került?

– Oh ti pokolbeli emberek vagytok. Gonoszabbak mint a gyaurok, mint a görögök, mint a moszkók; ti lábaitokat teszitek uralkodótok fejére.

A szultán kétségbeesése elbizottá tevé a janicsárt.

– Vagy aláirod ez itéletet, vagy fiad fog meghalni kezeinkben!

– Gyávák, nyomorultak, hörgé a szultán. A kik védték is gyávák voltak. Hát nem volt anyja, a ki megvédte volna? Ki kelle őt adni!

– Nem történt semmi veszedelme, szólt Kara Makán, és jó helyen van; rajtad áll, hogy karjaid között legyen.

Azzal oda nyujtá neki a meggázolt iratot.

A padisah lesújtva a visszás érzelmek rohamától, megalázva saját szivének érzései által, ingadozó léptekkel a falhoz tántorodott, s a mint a kezével megtámaszkodott a sima márványhoz, egyszerre végigcsúszott azon és összeroskadt, égő homlokát a hideg kőre nyugtatva.

Beszélhetett tőle azután a janicsár akármit. A szultán nem hallgatott rá, nem felelt rá.

A hatalomra jutott durva harczos végre bőszült haraggal kiálta kívül leskelődő társainak:

– Hozzátok elő a herczeget!

A szultán hallá, mint szaporodnak a léptek teremében, kardok csörömpölése vegyült a zúgó hangok közé. Ő nem nézett oda.

– Ime, szólt Kara Makán, odalépve hozzá. Itt áll fiad, a kivont kard föl van emelve feje fölött. Vagy nevedet látod ez irás alatt, vagy az ő fejét látod lábad előtt.

Mahmud reszketett, de nem felelt, sem arczát oda nem fordítá.

– Irj, vagy meghal fiad! kiálták egyszerre többen a janicsárok közül.

Ekkor egy csengő, ismerős hang szólalt meg a vad ordítók közepett:

– Atyám! Ne hallgass reájok. Hadd öljenek meg engem, ha van bátorságuk, de te ne alkudjál szolgáiddal!

Mahmud meglepetve pillanta fel ez ismerős hangra s egy deli alakot látott maga előtt a herczeg öltözetében és büszke fejedelmi arczczal; de ez nem fiának arcza és mégis ismerős, mégis kedves. Ah, ez Milieva!

Az odaliszk észrevette, hogy Mahmud vonásai ellágyulnak, hogy szeliden tekint reá, s mintha félne, hogy a szultán gyönge talál lenni miatta, kigyulladt arczczal fordult hirtelen a janicsárok felé.

– Ti vérengző samsund-kutyák! kik leugatjátok a napot az égről, végezzétek véres munkátokat. Elő ti bátor vitézek, kiknek csak hátaikkal ismerős az ellenség, ketten-hárman rohanjatok reám, ha egynek nincs elég bátorsága hozzá, hogy szivébe verje vasát Omár utolsó ivadékának. Az én halálom nem fogja kényszeríteni a szultánt, hogy veletek alkudjék; öljetek meg, míg hatalmatok van fölöttem, mert ha énnekem lesz rajtatok hatalmam, én nem fogok előttetek sírni, miként láttátok sírni Mahmudot és Szelimet, hanem én elpusztítlak benneteket, hogy még az is átkozott lesz, a ki hasonló öltözetet visel, minőt ti viseltetek és a ki neveiteket kimondja, halálát hívja az!

Az ingerelt zendülők villogó kardjai emelkedtek a merész gyermek feje körül e fenyegető szókra; egy pillanat, és ő halva fekszik.

De Mahmud felállt, félrehárítá őket a vélt herczeg mellől, s elvéve Kara Makán kezéből az irónádat és iratot, nevét aláírta annak.

Milieva megragadá a szultán kezét, hogy meggátolja őt az irásban; de Mahmud szeliden megcsókolá homlokát s gyöngéd szóval suttogá:

– Inkább az egész világ veszszen el, hogysem te…

Azzal odaveté a janicsárok közé az aláirt halálitéletet.

Az engedmények kivívása után lecsillapultak a zendülők, a szultán közbocsánatot hirdetett ki a vétkesek számára, előcsahosaikat hivatalra emelte, és a khaznéból pénzt szóratott közéjük.

Ezzel ki voltak békülve; a szultánt és a vélt herczeget visszavitték a szerályba. Roppant néptömeg kisérte őket odáig, az egész tért az Ibrahim szökőkut mellett ellepték a janicsárok jelvényes turbánjai, kik a megnyert diadal után most «sokáig éljen»-t kiáltának a megalázott padisahnak.

Mahmud végignézett az ujjongó tömegen, egyik ember a másik mellett, oly szorosan, hogy nem lehetett látni egyebet fejeknél.

És a szultán arra gondolt, hogy mily szép lesz, ha majd az a sok ezernyi fő mind legördül onnan helyéről!…

KURSID BASA.

Gaskho bey, a tehetetlen óriás, egy éjszakai rohamban a szulióták foglya lett, seregeit széthajtották Janina alól, s Ali basa korlátlan úr lett Epirusban ismét.

Ekkor, mint az égből esett villám, váratlanul, véletlenül jött egy férfi Thessaloniából, kinek nevét nemsokára a félvilág viszhangoztatá és e név volt «Kursid basa».

Szikár, alacsony termetű férfi, arczvonásai nagyon elütnek az ozman faj közönséges jellegétől, vékony arczél, világos szőke szakál és bajusz, kék szemek hajlékony szemöldökkel egészen idegennemű jellemet kölcsönöznek arczának, mely félreismerhetlen nyomait viseli magán az átható észnek s hideg bátorságnak.

Tizezer harczos követte az új vezért Janina alá s az első csatában harminczezerre növekedett azok száma. Kleon és Ypsilanti seregei megverettek, s Gaskho bey szétszórt csapatai összegyűltek a győzelmes vezér körül.

Ez időben, míg Ali basa Janinát védte, az alatt a görög fölkelők Arta várát ostromolták, melyet Szalikh basa védett kisded csapatjával.

Kursid előde, Gaskho bey, azt a hibát követte el, hogy egyszerre Janinát is ostromolá s Artát is fel akarta szabadítni; így mind a két helyen megverték. Az új vezér más tervvel jött elő. Tudta ő jól, hogy egy fej sem olyan magas az egész görög lázadásban, mint Ali Tepelentié, s ott hagyva Szalikh basát, minden erejével Janina felé fordult.

Férfi támadt ellened, Ali basa! Olyan vitéz, mint te, olyan ravasz mint te; ha te róka vagy, ő meg kőszáli sas, mely a rókára lecsap, s ha te tigris vagy, ő meg az óriás kigyó, mely körülölel és agyonszorít.

Ali sürgeté Kleont és Artemiszt, hogy siessenek segélyére. Küldöttei nem jöttek vissza a várba. A görög vezérek nem feleltek izenetére. Más talált volna vigasztaló magyarázatot kimaradásuk felől, de Ali jól tudott sejteni. A görögök azt mondák maguk közt: «hagyjuk az öreg fenevadat vermében reszketni, hadd zárják körül, hadd szorítsák meg. Ő kénytelen életre halálra védeni azt az ősz fehér szakálát. Majd ha Arta vára el lesz foglalva, majd ha már a végső lehelletet nyögi a gyűlölt szövetséges, – mert gyűlölték őt, mint jó barátjukat is, – akkor érte megyünk; kiszabadítjuk és engedjük tovább élni.»

Tepelenti jól tudta, hogy ekként beszéltek felőle. Jól tudta, hogy gyűlölik és hogy örömest elhagyják veszni; eddig sem volt a görögöknek egyéb okuk Alival szövetkezni, mint hogy várában roppant kincs, fegyver és hadkészlet volt lerakva, s az ő ősz feje volt az egész lázadás forduló pontja.

Tehát e kincsektől, az erős vártól és az ősz fejtől legyenek megfosztva!

Egy napon az Arta előtt táborzó szulióták azon rémhírt vevék, hogy Kursid basa elfoglalta Lithanizzát és La Guliát, a janinai vár két mellékerősségét s Ali most várába van visszavetve.

Ez megdöbbenté őket; ha Janina elvész, az egész görög fölkelés elveszti költségeinek kútforrását. A kincsek, miket Ali pazar kézzel szórt a görögök közé, egyszerre a szultán kezébe jutnak, s akkor annak egy csapással sikerül Epirust letörni.

Hirtelen Bozzari Márk vezérlete alatt megindult egy görög sereg Arta alól, Janinát felszabadítani. Ali megtudta azt előre. Bozzari kémei keresztül szöktek Kursid táborán Janinába, jelentve Alinak, hogy vezérök rögtön jő az «Öt kút» felé, s Ali számára sereget hoz.

– Nincs arra szükségem, felelt a basa hideg mosolygással. Én három hónapig képes vagyok magamat Janinában bármilyen erő ellen megvédeni. Nagyobb szükség van arra, hogy Artát elfoglaljátok. Azért menjetek vissza és köszöntsétek Bozzari Márkot; ne jőjjön Janina alá, menjen Szalikh basa ellen. Janinában elég Tepelenti maga.

Bozzari megérté a vén oroszlán izenetét: nem akarta ez, hogy Janinába görög sereg vonuljon, inkább maga kivánta védni az utolsó bástyákat. Pedig már nem volt több embere négyszázharmincz albán vitéznél. Az ágyúkhoz ennyi is elég. És ha azoknak egy tizede marad csak, a vörös torony védelmére az is elég; s ha a végső rettentő munkára kerül a sor, oda elég lesz Ali egyedül is.

Ide hordatta Ali minden kincseit, minden fegyvereit, ruháit, a félvilág fejedelmeivel folytatott levelezéseit és ifju hölgyeit. Alant a torony pinczéjében ezer hordó lőpor volt felhalmozva; a hordók egyikéből hosszú kanócz nyúlt fel Tepelenti szobájáig, s két fáklya ott égett mindig mellette.

A kinek Ali feje kell, tessék érte jönni.

Bozzari visszatért Arta alá s nemsokára bevette azt rohammal a görög sereg; az egész várban egy töltésre való lőport nem találtak, a török had csak akkor győzetett le, midőn már utolsó töltényét is kilőtte.

Ali megérté, hogy ismét egy ellenségét látta elhanyatlani: Szalikh basát; még eddig mindazok, kik ellene harczoltak, dühödt gyűlölői valának, személyes ellenségei, irigyei, s keserű gyűlöleténél fogva erős sejtelme volt Tepelentinek, hogy azokat mind maga alá kell gázolnia; de ez a Kursid oly közönyös ember, sem haragjáról, sem ármányairól nem tudni semmit. Ez nem volt soha Ali ellensége, ezt nem volt semmi oka gyűlölni. Mint nyugtalanította e gondolat!

Ali sokszor próbálta azt, hogy midőn valamely ellenségét igen nagyon gyűlölte, s ostrom vagy csata alatt megpillantá őt ágyúlövésnyi távolban, ha akkor ő irányozta neki az ágyút, a kilőtt golyót gyűlölete bűbájos hatalma látszott vezérleni és megtalálta az czélzott emberét ezer lépésnyi távolból is; de Kursid sokszor sétált ott a várfalakhoz közel, az őrök egyik ágyút a másik után sütögették ki rá; még csak közel sem jártak hozzá a golyók.

– Hagyjátok el, mondá Ali, ezt az embert mi nem fogjuk megölhetni.

Mintha egyszerre megbénult volna, elhagyta régi tettereje.

Felszólítá Kursid basát, hogy eszközöljön számára kegyelmet a szultánnál és ő kincseivel s hadaival újra a nagyúr pártjához fog állani és a görögök ellen fordul.

Kursid azt kívánta, hogy adja neki föltételeit irásban, s midőn Tepelenti megtevé ezt, akkor Kursid elküldé ez iratot – nem Stambulba a szultánhoz, hanem Artába a szuliótákhoz, hogy lássák, milyen könnyen elárulná őket Ali.

A görögök utálattal fordultak el Alitól. Ez újabb árulás elcsüggeszté őket diadalaik tetőpontján; látták, hogy Kursid basában hatalmas ellenfelük támadt, ki elég nagylelkű az árulókat nem használni, hanem megvetéssel kiszolgáltatni.

E szellemi fensőbbség biztosítá Kursid harczait. A török vezér elég éles eszű volt nem Alinak, hanem a szuliótáknak nyújtani kibékülő kezet.

Tepelenti hiába várta Janina tornyából a felszabadítására siető segédseregeket; a szulióták megtértek falvaikba s Artemisz titkos örömmel gondolt arra, hogy ugyanazon veres toronyban, melyben Ali az ő vőlegényét lefejezteté, most maga ül kétségbeeséstől környezve, s botor reménynyel várja, hogy a vérig keserített némber segítse őt ki onnan.

Az epirusi lázadás le volt csillapítva Kursid által, s csak egy pont égett még veszedelmes tűzzel az egész tartományban: a büszke Janina.

CARETTO.

Csak annyi helye volt már Alinak, a mennyin fejét lehajthatá, húszszor annyi volt az ellen, ki őt éjjel-nappal ostromolta, s a vármű a Lithanizza hegyén és a Gulia szigetén Kursid hatalmában volt már. A vén vezér még sem adta meg magát.

A várába hányt bombák összeronták palotáit, a pompás márványtermek mind halomba voltak már döntve, szétszaggatva hevertek a kioszkok, s eltemetve, feldúlva a pompás kertek.

De Ali basa nyolczvan ágyúból okádta vissza az ostromlókra boszúját, s nem egyszer megtörtént, hogy a közelebb hozott ágyútelepek alatt rejtett tűzaknákat lobbanta fel, légbe röpítve ágyúkat és ágyúzókat.

Egy olasz hadi mérnök vezette a vár védelmét, kit legboldogabb napjaiban roppant kincsek igéretével csalogatott magához Ali s azután soha sem bocsátá el többé.

Carettonak hítták az olaszt. Az ő tudománya tevé oly erőssé Janinát; a török vezérek ügyetlen lövészeinek vitézsége porba hullott az olasz strategia ereje előtt. A legutóbbi napokban sokat kérezkedett Caretto, hogy bocsássa el egy fillér nélkül; de az lehetetlen volt többé. Ha Caretto Janina kapuján kívül van, akkor Janinának sorsa az ő kezében van, mert ő ismer minden bástyát, minden tűzaknát, minden rejtekutat a vár alatt.

Carettonak menyasszonya is volt otthon Palermoban, kit mint gazdag család leányát csak úgy akartak hozzá nőül adni, ha ő is gazdagságot szerez; azért fogadta el az ifjú az epirusi zsarnok ajánlatát. Most hírt kapott Siciliából, hogy kedvesének szülői meghaltak, s az tárt karokkal vár reá, jőjjön szegényen, jőjjön koldusmódra bár, övé leend. És ő nem mehet, mert Ali basa fogva tartja; neki kell rendezni az ágyúkat, neki ott járni az ellenség süvöltő golyói közt s várni a végenyészetet, míg otthon ő reá vár a szerelmes menyasszony.

Egy napon, a mint Caretto az ágyúkat irányozá, egy, a Lithanizzából belőtt granát feje fölött pattanva szét, balszemét kiütötte. Caretto szomorúan gondolt reá, hogy fogja-e őt kedvese szerethetni ily elcsúfitott arczczal? Azontúl mindig fekete kötelékkel, sebhelyes arczczal lehete őt látni s az ostromlók úgy nevezték őt, hogy «a félszemű gyaur».

Február egyik derült reggelén ismét dühös ágyúzást intézett Kursid basa a vár ellen. Ekkor érkeztek meg a Cassandra ellen használt ostromlövegek, s három órai ágyúzás után meglátszott az új tűztelep romboló hatása, az éjszaki bástyatorony halomba volt lőve. Ali basa dühödten nyargalt föl s alá a bástyákon, buzdítva, fenyítve a pattantyúsokat, kezében kivont kardja, a ki elhagyja helyét, az ő kezétől esik el. Caretto hidegvérrel állt egy sánczkosár mellett, onnan intézve a leghatályosabb tűztelep, a harminczhat fontos sugárágyúk lövéseit. Minden órában harminczat lőtt minden ágyúja e lövegnek.

Egyszerre elhallgatott az ágyútelep.

Ali basa felindulva rohant oda, rá kiáltva Carettóra:

– Miért nem folytatjátok a tüzelést?

– Mert nem lehet, felelt az olasz hidegen, összefonva karjait.

– Miért nem lehet? ordítá a basa, egész testében reszketve a dühtől, melyet az olasz hidegvérűsége még magasabbra fokozott.

– Mivel az ágyúk a gyors tüzeléstől keresztül vannak tüzesedve.

– Tehát öntsétek le vízzel, kiálta Ali, s már ekkor leugrott lováról.

Caretto meg nem állhatá, hogy ez esztelen parancsra fel ne kaczagjon, mire Tepelenti egyszerre odaugrott hozzá, s úgy üté arczul, hogy kalapja messze kirepült a bástyáról.

Ott üté meg Carettót, a hol nehány hét előtt Kursid granátja megtépte arczát.

Az olasz helyreigazítá a szeméről félrecsúszott köteléket, s hideg tréfával mondá:

– Ugyan jól tevéd uram, hogy azon az oldalon ütél arczul, a hol már kilőtték a szememet, mert meglehet, hogy ha túlfelől ütsz meg, a másikat is kiütöd s akkor mivel irányoznám az ágyúkat?

Ali azonban úgy tett, mintha nem figyelne rá többet, parancsot adott, hogy öntsék le az ágyúkat hideg vízzel, s azután újra töltötte s ő maga sütötte el az elsőt.

Az ágyú azon perczben ketté repedt s az egyik mellette álló tüzérnek elszakítá a lábát.

– Mit sem tesz, kiálta Ali, töltsétek meg a másikat. Midőn a másik is szertepattant, akkor földhöz csapá a kanóczot s lovára vetve magát, elnyargalt onnan; úgy reszketett minden íze, mintha a hideg láz törné.

Az olasz pedig hidegvérrel parancsot adott, hogy hozzanak mind a két elrontott ágyú helyett újakat a fegyvertárból, s azokat az ostromlók golyózápora közepett felállíttatá.

Midőn készen állt a löveg, akkor az ellenség behúzta ostromágyúit, s másnapig egy lövés sem történt Janina ellen.

Tepelenti jól érzé, hogy Carettót halálosan megsértette, s jobban megtanulta ismerni az embereket s az emberek közt az olaszt, mintsem elhihesse, hogy Caretto azon tréfás mondatnál nem gondolt egyebet ama meggyalázó és hálátlan ütés után.

Valóban hálátlan tett volt az. Azt a sebhelyet, melyet ő érte kapott, megütni! Megütni egy európai katonatiszt arczát! Ali jól tudá, hogy ez soha meg nem fog engesztelődni.

Még azon éjjel magához hivatott két tüzért s megparancsolá nekik, hogy szüntelen Caretto nyomában legyenek, őt soha szem elől el ne bocsássák s ha szökni akarna, lőjjék azonnal keresztül.

Caretto másnap szokatlan jókedvű volt. Korán reggel fölment a bástyákra, melyeket akkor friss hó lepett el. A tél utolsó mérgét látszott kiadni, a hó nagy pelyhekben ömlött alá oly sűrűen, hogy húsz lépésnyire nem lehetett látni.

– Ez igazán ostromnak való idő, mondá fenhangon Caretto, a körüle álló törökökhez fordulva, ilyen vad időben meg nem látjuk az ellenséget, míg bástyáink előtt nem áll. Mernék fogadni, hogy lappangva közelítnek Kursid csapatai e sűrű hóesésben; kedvem volna egy lövést intézni vaktában a bástyákról, hogy felriadjanak.

Többen helyesnek találák aggodalmait. Ott volt maga Ali basa is; nem szólt, de ellent sem mondott.

Caretto felhuzatott egy ágyút a Lithanizza felőli bástyafokra, hosszú köteleket kötöttek az ágyú elé, azokkal vontatta azt fel egy csapat albáni.

– Csak hadd maradjanak a kötelek rajta, szólt Caretto, mert meglehet, hogy ismét másfelé kell vontatni.

Azonban jó helyen volt ott. Caretto kiszámítá térképéről astrolabiumával a lövést, utána irányzá az ágyút s parancsot adott, hogy töltsék meg.

A két tüzér, kiket Ali basa őrizetére rendelt, szemeit le nem véve az olaszról, állt háta mögött, kezeik pisztolyaik agyán. Caretto nem tartozott azt észrevenni, hogy ezek ő rá vigyáznak, gondolhatta azt is, hogy az ő szolgálatára rendeltettek.

Az ágyút jobbra-balra kellett irányozni, Caretto maga czélozott, de az ügyetlen albánok vagy innen, vagy túlnan taszíták a nehéz lafetát; végre a mögötte álló két őrnek kiálta:

– Ugyan segítsetek az ostobáknak!

Azok gépileg lehajoltak a lafetát emelni; «elég!» kiálta az olasz, s azzal tenyerét a gyujtólyukra tette.

– Most lőjj! kiálta a tűzmesternek, elkapva onnan kezét. A kanócz lecsapott, a lövés eldördült, s azon pillanatban megkapta Caretto az ágyú karikáiba hurkolt kötelet, s alávetette magát a bástyáról, végigcsúszva a kötelen.

Az őrök a rettenet és düh gyorsaságával rohantak a mellvéd szélére: Caretto a kötél végére jutott már, s két kézzel fogózkodott rajta. Alatta még harmincz lábnyi mélység tátongott. A kötél nem volt elég hosszú, s ő ott csüngött két halál között.

– Jőjj vissza! kiáltának utána az őrök, pisztolyaikat fejének szegezve, vagy keresztüllövünk.

Caretto vadul tekinte fel, a kötelék leesett véres szeméről, s oly halálos dühvel nézett reájok, mint a megsebzett fenevad.