Part 11

Két szultán akará e veszélyes kétélű fegyvert ketté törni, mely a hány sebet ütött kívül, annyit vágott az ország belsején; de a janicsárok bűvszerű hatalma annyira bele volt már a nép lelkébe szőve, oltva, hogy mindkét uralkodó elveszett a merész kísérletben. Ozmán szultánt a szerályból hurczolták elő, s hátrafelé fordított arczczal sánta szamárra ülteték, úgy hordozák végig a városon s végre bezárták a fatális héttoronyba, melyben a török uralkodók és rokonaik szoktak elfeledve, elevenen eltemetve meghalni. Második Mahmud atyja, Szelim pedig a lázadók kardcsapásai alatt húnyt el, és az a kard még éles volt és azok a kezek még erősek, melyek őt megölték, a midőn fia a trónon ült, mely egy szultán alatt sem ingadozott annyira, mint ő alatta.

A hatalmas janicsárhadtest csak bűneiben, csak nagyszerű hibáiban élt még ekkor, a régi dicsőség nem lett többé új; egy század óta folyvást csorbát szenvedtek fegyvereik az európai rendszeres hadtudomány túlnyomó összecsapásai alatt.

Begtas kertjének virágait nagyon megviselék az idők; a dicsőség hímes szirmai lehullottak már róluk, csak a tövisek maradtak még meg, ezek sem voltak pedig többé a vitéz csipkebokor tövisei, melyek a kert határait ellenség betörésétől védik, hanem a csalán tüskéi, melyek a gyomláló kertész kezeit összecsipkedik.

Semmi vagyon, semmi élet nem volt tőlük többé biztos; a szultán maga legveszélyesebb helyen volt, midőn trónján ült, s a vezérek, az ország legfőbb hivatalnokai mindennap remeghettek életükért, a janicsárok zajgása egy örökké visszatérő betegség volt az ország minden ereiben, mely mérges kelevényekkel tetézte az egykor hatalmas birodalmat.

A diván tanácskozásai az ő ordításaik alatt történtek, s a félelem más tanácsot adott a kupolyteremben ülő palotauraknak, mint a meggyőződés.

A janicsárok fenyegetései kényszeríték Mahmudot, Ali basát fegyverrel támadni meg, s íme midőn Ali lángba borítá az országot, akkor felszólítá a szultán a janicsárokat, hogy siessenek az ellenséget leküzdeni és ők azt felelték, hogy nem tartoznak másként harczolni, mint ha a szultán maga vezeti őket.

E helyett Stambul falai közt kezdtek háborút; valahányszor egy vesztett csata híre érkezett a fővárosba, a janicsárok mindannyiszor a védtelen görögöket rohanták meg, s ezerenkint gyilkolák le.

Távol Ázsiából, az ország legvadabb vidékeiről előjöttek a Begtas papok s halált, pusztulást hirdettek a mecsetekben a görögök fejére, s maguk ragadták kezükbe a fáklyát, úgy rohantak az őrjöngő janicsárok élén Bujukdere és Péra és Galata ellen, mely városnegyedeket a görögök lakták, s mindennap döngeték buzogányaikkal a szerály kapuit, új meg új halálitéleteket követelve a hét toronyba zárt fogoly görögök ellen. A szultán hivatalnokai remegve irták alá a követelt itéleteket, s százankint hullott az áldozat s midőn az orosz követ, Sztroganoff, tiltakozott a mészárlások ellen, az ő palotájára rohantak a janicsárok s ajtaján, ablakain belövöldöztek; – ez lett később csirája azon hosszú háborúnak, mely megrendíté a birodalmat, de melynek a janicsárok kezdetét sem érheték meg…

… Mahmud a császári palota tetejéről nézte a pusztulást, Stambulnak és birodalmának pusztulását és nem látott segélyt sehonnan, nem látott semmit, mint őseinek szomorú példáját s birodalma elenyésztét, s midőn első szülötte, a nyolcz éves Abdul Medzsid fejét simogatá, elgondolá magában: ez már nem fog trónon ülni, ez már nem lesz uralkodó, miként ősei voltak; nem fog parancsolni a fél világnak, mint Omár minden utódai, hanem bujdosni fog a világban, idegen népek szolgája, miként bujdosott a világban Dzsem, a kit századok előtt elűztek!

Milyen szomorú a szultán élete!

Mit ér, ha a föld paradicsomai nyitva vannak előtte, ha maga az élet be van zárva? mit ér neki Istennek lenni, ha nem lehet ember? A szultán soha sem ismeri testvéreit; korán, még gyermekéveikben, elzárják az utóbb szülötteket a héttoronyba, az elsőszülött velök nem találkozhatik, hanemha a trón lépcsőjén, midőn a lázadó janicsárok kihoznak egyet a börtönből, hogy őt zárják be helyette, s amazt emeljék a trónra. A szultánnak nem lehet neje, csak kedvencznői vannak, százan, ezeren, a mennyit akar, s köztük csak az a különbség, a mit némely nő szépsége, vagy a vakeset, mely gyermekkel áldja meg, hoz számukra és egyik sem tartatik jobbnak, mint a másik, s egynek sem hivatása, hogy férjét szeresse, elég ha gyönyörrel szolgál neki. Ha aggodalma, ha bánata van a padisáhnak, senki sincs körüle, a kivel azt közölje, úgy járhat végig háremében, mintha egy üvegkertben járna, melynek virágai mind oly szépek, mind oly mosolygók, de miknek hiába mondja el bánatát, aggodalmait, mert nem értik, mert nem törődnek vele; s tán ha azt mondaná nekik, hogy a világ négy részéből hatalmas ellenségek jőnek Stambul ellen, még itt-ott egy-egy vágyó sóhajt is hallana; ki feledni nem tudott, egy-egy rablott szűz lehet ott, titkos örömmel gondol arra a boldog órára, midőn megzördül a kéz a háremajtón, mely annak zárjait feltöri, s visszaadja a szép napvilágos szabadságot.

Szolgaalázat, nem egyéb, mely a nagy úr előtt térdel; félelem, nem szeretet, mely őt fogadja. Kihez forduljon hát, midőn az ő szivét is körülfogja azon szorongó indulat, mely a hatalmasokkal tudatja, hogy ők is csak emberek: a félelem?

Egyetlen öröme volt Mahmudnak nyolcz éves fia; ezt nagyanyja nevelte, a még akkor alig negyven éves szultána Valideh, egy Francziaországban nevelt európai míveltségű hölgy, kihez az ifju herczeg nagyon ragaszkodék s tőle nyeré mindazon vágyakat és nemes ösztönöket, miknek befolyása alatt harmincz évvel később új élet támadt Törökországban.

A szultána Valideh úgy akarta unokáját nevelni, hogy az egykor méltán foglalhasson helyet Európa többi uralkodói közt, korszerű ismeretek, nemesebb elvek magvait ülteté szivébe, s gyakran elhallgatá a szultán kis fia bölcs beszédeit, a mint őt térdein ringatá, s míg arcza mosolygott reá, szíve aggódva dobogott, nehogy valaki odakünn megtudja azt!

Az ó-török párt minden szavára figyelt a szultánnak, s jobban kellett félnie egy Begtas szerzetes mutatóujjától, mint a legjobb görög hős fegyveres kezétől; ha valaki meg találta volna tudni az ulemák közül, hogy az ifju trónörökös más könyvek tudományaira hallgat, mint az alkoránéira, melyben minden világi bölcseség benfoglaltatik, képesek lettek volna a janicsárokat a szerály ellen lázítani, s megölni az uralkodót és gyermekét.

Még nagyon friss emlékezetben volt Szidi Achmet emléke, ki a főulemák egyike, a Sófia mecset imámja volt, s midőn a közelebbi években Katalin czárné seregei és diplomatái csatát csatára nyertek az ozmanoktól mind a harczmezőn, mind a szerződések terén, e szerencsétlen imám azt tanácsolá a divánban, hogy a keresztyének fortélyainak kiismerése végett tanulmányozni kellene a török diplomatáknak a bibliát; akként okoskodván, hogy valamint a mozlemin bölcsek mind a hadviselésre, mind a státusbölcsészetre az Alkoránból szedik tudományaikat, hasonlóul a keresztyének a bibliából tanulják azt, s ennek ismeretével a keresztyének minden tudománya elsajátítható;[9] de e tanácsért keserűen meglakolt a jóakaratú ulema, mert száműzetett Chioszba, s ott csekély vétség miatt rangjából letétetve, minthogy ulemát fegyverrel kivégezni nem szabad, az ottani basa által nagy kőmozsárba tétetett, s úgy zúzatott össze, félelmes intésül mindenkinek, a kinek eszébe jutna bár csak egy követ is megmozdítani a régi ozmán alkotmányból.

A MEGÁLDOTT LEÁNY.

Midőn Smyrnából elindult a derék Argyrocantharidesz Leonidász, egyikén legszebb hajóinak, valami kis baj érte az úton.

Hajóját, mely festett bőröket szállított volna Stambulba, fele úton zivatar fogta elő, mely elverte a seleuciai partokig, ott sötét éjszaka közepén rávetette egy zátonyra, melyről reggelig nem birtak megszabadulni, s a mint szürkületkor világosulni kezde a táj, akkor tünt fel a kereskedő előtt a kellemetlen állapot, melybe hajója jönni talált, daczára szent Procopiusnak és szent Demeternek, a kik igen szépen voltak kétfelől a hajó mellényére festve. Az egész jármű féloldalra volt már dőlve, s azt az oldalt, mely a hullám felé volt fordulva, minden perczben összetöréssel fenyegette a tajtékzó vízroham, olykor-olykor keresztülcsapva a födélzeten, melyről minden árbocz és vitorla szépen le volt már tördelve; a hajó pántjai kezdtek szétmenni eresztékeikből, recsegve, ropogva minden újabb hullámtaszításnál; s ha szomorú volt a hajó sorsa a zátonyon, még szomorúbbá kellett lennie, ha onnan leszabadul, mert előtte a seleuciai partok szirtei állanak, miknek meredek falát oly dühvel korbácsolja a fellázadt tenger, hogy a megtörő hullám néha húsz öl magasra felcsap oldalukon. Ide szép volna valami hajóval jutni.

A jámbor kereskedő nagyon sajnálta sorsát, sajnálta azt a szép hajót, mely a világ minden szineivel szép tarkára ki volt festve, sajnálta azt a sok szép kecskebőrt, melyből egyetlen köteget sem engedett volna kivetni a tengerbe könnyebbülés végett; inkább sülyedjen el valamennyi; sajnálta magát is, ilyen szépen kezdődő év elején a tengerbe levén kénytelen fulladni; de a mit hajójánál, bőreinél és saját életénél jobban sajnált, az a két cserkeszgyermek volt, a drága szép fiu és leány, Thomár és Milieva, a kik megértek ez idő szerint kiki tízezer aranyat, azért pedig Leonidász saját bőrét is odaadná.

A két gyermeket épen nagy reményekkel szállítá Stambulba; festett bőr csak mellékes dolog volt, s íme czélja végénél érte utol Kasi Mollah átka.

Két dereglyét legénységgel megrakva elindíta a part felé, hogy kötelet vontassanak odáig; mindkét dereglyét szeme láttára zúzta össze a habtorlat a meredek sziklafalon, s a kalmárnak nem maradt hátra egyéb, mint elveszni ott a zátonyon.

Egyik hullám a másik után sűlyeszté mélyebbre a roncsot; a kik még rajta voltak, kezeiket tördelve imádkoztak, vagy káromkodtak, kinek mint véralkata hozta magával.

Cselekedte mind a kettőt Leonidász: imádkozott és káromkodott és pedig vegyesen, s úgy látszott, hogy egyik sem válik hasznára.

A két gyermek pedig egymást átölelve ült az árbocz tört oszlopa mellett s gyönyörködni látszék a felséges zivatarban.

Semmi félelem sem látszott arczaikon; ez a bömbölő szél, ezek a tajtékot túró hullámok nekik kedves mulatságot látszottak nyujtani, a fehér és fekete vészmadarak, ráülve a tornyosuló habra, ott uszkáltak a veszendő hajó körül, vígan csapkodva szárnyaikkal a vizet. Ejh be jó dolguk van a sirályoknak!

A két gyermek régóta összebeszélt már, hogy a mint a hajó elmerül, ők a vízbe fogják magukat vetni és kiúsznak a partra. Hisz az nekik gyönyörűség lesz.

A kalmár kétségbeesve rohant oda hozzájuk és átölelve őket két karjával, felkiálta keservvel az égre:

– Tízezer arany! irgalmas menyország!

A gyermekek azt hivék, hogy a kalmár félelmében megtébolyodott s vigasztalták őt jó szavakkal:

– Ne búsulj jó nevelő apánk, nem veszünk mi itten, s téged sem hagyunk el! mihelyt a hajó elmerül, kiúszunk innen a partig; tudunk mindketten jól hullámokat hasítani erős karral, te pedig fogózzál öveinkbe, s velünk együtt megmenekülsz.

A kalmár összecsókolá a két kedves gyermeket, megölelgetve őket gyöngéden; egy óra mulva a szép hajó utolsó deszkája is elvált a többitől, a szétbomlott gerendákon erre arra kapaszkodva hányódott-vetődött a hajótörést szenvedett nép, nagyobb részét eltemette a hab, vagy oda verte a kemény sziklákhoz, vagy behajtotta a sík tengerbe; csak hárman menekültek meg: a két gyermek és a kalmár.

Leonidász öveikbe kapaszkodva engedé magát vontatni a vizek között; legelső volt Thomár, ki a tajtékzó hab által magasra kiemelve, megpillantá azt a sziklát, melyen egy utána jövő habtorlat össze fogta volna zúzni, s azzal ellesve a helyes pillanatot, hirtelen megragadá a szikla tövében hosszan lelógó fagyökereket, s mindhármukat erőszakosan felhúzta oda. A hab keresztülhömpölygött rajtuk, egy perczig mély víz alá temetve őket, a következő pillanatban visszaomlott a hullám s ők a sziklaparton voltak.

A kalmár nem volt sem élő, sem halott, úgy kellett őt a gyermekeknek a földön tova hurczolni, nehogy az újra visszatérő hab ismét a tengerbe sodorja őket; csak akkor pihentek meg, midőn egy sziklahasadékhoz érve, ott végre biztosítva látták életüket; itt is minden perczben elborítá ugyan őket a víz, mely torony-magasságban fecskendezett fel az ellenálló sziklaparton, de súlyával mégsem érte őket.

Késő estig ott kellett összeszorulva maradniok, sem előre, sem hátra nem volt menekvés, s csak úgy irigykedve nézkedtek fel a hojszákra, melyek este felé hosszú sorban ültek le a sziklák párkányain, hová nekik nem lehetett menni.

Alkonyatra azonban elcsöndesült a vész, a tenger lelohadt, elsimult s az a hely, hová a hajótöröttek menekülének, három ölnyire emelkedék ki a tenger szine felett.

Ekkor tekinthetének csak széjjel; a part gerendákkal és elzúzott hullákkal volt fedve, a szép hajóból és gazdag terhéből csak a halottakat és a romokat okádta ki a tenger.

De a kalmár nem volt kétségbeesve. Letérdelteté maga mellé a két gyermeket, maga kettőjük között térdepelt és imádkoztatá őket háladatosan az éghez a csodás megszabadulásért, s aztán kebléhez ölelve, könyekkel szemeiben rebegé:

– Mit bánom én, hogy hajóm elveszett és kelméim elmerültek, csakhogy ti megmaradtatok nekem, én drága szülötteim, ez nekem elég vigasztalás.

Igazat is mondott a derék kalmár, mert csak eljuthasson Stambulba, azért a két gyermekért kap annyit, a mennyin hajót és árúkat vásárolhat, kétszer többet, mint a mennyit a tengerben hagyott.

De az volt most a nehezebb kérdés: hogyan elmenni innen e helyről valamerre, a hol emberek laknak? E vészes partokat messze kerüli minden hajós, nincs is mit keresnie e helyen, még csak halászok sem hajtják ennyire bárkáikat, s a menekvőkre vizbefulás helyett közeleg az éhhalál.

E szomorú helyzetben egyszerre úgy tetszett a menekülteknek, mintha nem messze emberhangokat hallanának, még pedig élénk szóváltást, férfias mély beszédet.

A két gyermek megörült, gondolván: jó emberek vannak itt közel, de a kalmár megrettent, azt gondolva: hátha rablók?

Thomár azt mondá testvérének, hogy csak maradjon ott Leonidászszal, majd ő azalatt utána megy a beszélő hangnak és megtudja, kik laknak ott.

A bátor fiu egyik szikláról a másikra kapaszkodva, megkerülé a kőszálat, mely mögé el voltak rejtve, s a mint annak túlsó oldalára jutott, egy tág barlang ürege sötétlett előtte, afonyabokrokkal félig eltakarva. Hihetőleg onnan jött a beszéd, de sem közelebb, sem távolabb nem látott emberi lényt, sem emberek nyomait a földön; a barlang elejét buja zöld moha lepte, melyben a lépés nem hagy nyomot.

Thomár bekiáltott a barlangba, s hogy onnan szó nem jött vissza, bátran bement, lassan előbbre haladt; bement egész annyira, mennyire a külvilágosság behatott, s miután ott sem felelt hangos kiáltozásaira senki, ismét visszatért s ugyanazon az úton, melyen jött, megkerülte a sziklát, elmondva a kalmárnak, hogy embereket ugyan nem talált, hanem egy barlangra akadt, mely legalább éji szállásnak elég jó lesz.

A hallott beszédet csalódásnak tartották.

Azzal egyenkint átsegíték egymást a sziklán s a barlangba jutottak.

Milieva alig tekinte szét abban, midőn örvendve kiálta fel:

– Nézzed Thomár, itt két láda van a bokrok között.

Valóban két deszkamálha volt ott és Thomár csodálkozott, hogy azokat ő még nem látta.

Bizonyosan a tenger veté azokat oda, valami korábbi összetört hajóból.

Az egyik láda nagyon hasonlított azokhoz, minőkben a hajósok a kétszersültet tartják, a másiknak pedig külső alakja elárulá a pecsétes borokat tartó edényt.

Ha még használhatók volnának!

Egyszerre hozzáfogtak fölnyitásukhoz s mily nagy volt bámulatuk, midőn a fölnyitott ládában nemcsak hogy penészes nem volt a kétszersült, hanem egészen száraz és ép, mintha csak most hozták volna azt oda; a másik ládában szintén egy üveg sem volt összetörve, vagy kipattanva, mind szépen polyva közé takarva álltak ott.

A menekülteknek nem volt sok okuk azon töprenkedni, hogy ki és miért hagyta ott ezen dolgokat? Nehéz volna valakiről föltenni, ki három napig hányatott a tengeren s azalatt nem evett és nem ivott, miszerint az egy véletlenül megtalált kenyeresláda és boros üvegek előtt elébb megolvassa az Alkoránt, hogy mit parancsol az hasonló esetekről? s vajjon nem tiltja-e tisztességes müzülmánnak, hogy azokból egyék és igyék?

A gyermekek elfeledék nyomban a kiállott veszélyt, s az első pohár bor után fáradságtól elnyomva eldűltek a puha ágyon, a mit a természet mohából vetett számukra; Leonidász még fenmaradt, czélszerűnek találván sorra kóstolni az ingyen borokat, minek következtében vége felé olyan jól kiválasztotta, hogy hová feküdjék, miszerint a feje volt lefelé, a lábai pedig magasan. Így aludtak szépen mind a hárman.

Ekkor újra hallatszottak az emberhangok a barlang távolában, s nemsokára előtünt a sötét űrből hat ősz, halvány arczú férfi. A melyik legelül jött, volt a legvénebb, fehér szakála övén alul ért, s szája nem látszott bajuszától és szemei a fehér szemöldöktől.

Azon omarita szerzetesek voltak ezek, kiket fogadásuk a legirtózatosabb nélkülözésre kötelezett, a napvilág megtagadására. Örök sötétségbe vonulva egy hosszú éjszakává tevék az életet, Allah dicsőségére, és soha a nappal nem látta őket a föld felett.

Már jól elhaladt az éj, midőn a hat omarita kijött az alvókhoz, s míg öten hallgatva álltak körül, a hatodik, azzal a hosszú rezgő ősz szakállal, lehajolt a gyermekekhez és megnézve arczaikat figyelmesen az éjjeli sötétnél, melyet csak alig enyhített néhány fellegbujkáló csillag világa, halkan suttogá társainak:

– Ők azok.

Azzal hüvelykujját hegyével lefelé fordítva, Thomár fejelágyára tartá; mind a hatan hallgatóztak figyelmesen. Az alvó fiu keble nyugtalanul kezde lihegni, kezeit ökölre szorítá, arcza hevült, ajkai dagadtak; az ősz férfi ekkor homlokára látszott lehelni, mintha valamit sugdosna, s erre megszólalt álmában a fiu, érthető erős hangon mondva:

– Karddal! Ágyúval! Fegyverrel!

A férfiak fejeiket csóválták, mutatva, hogy helybenhagyják a mondást.

Erre a másik gyermekhez hajlott a vén, s öt ujját nehányszor végighúzá annak arczán; a leányka keble szemlátomást emelkedék, a mint az ősz arczára hajolt és rálehelt, felkiálta hevesen, parancsolóan:

– Térdre előttem!

Az omariták ezzel összesúgtak, s ketten vállaikra emelve egyet-egyet az alvók közül, bevitték őket a barlang mélyébe.

E barlang torkolata volt amaz emlékezetes alagút, melynek túlsó kijárása a seleuciai völgyben végződik, fél mérföldnyire a tengertől, egy terméketlen, kietlen puszta völgyben.

Az omariták szövétnek nélkül jártak-keltek a sötét üregben, mint a vak, ki nem téved el az utczák tekervényein, bár azokat nem látja. A három alvó bűvös italt ivott, mely nem engedé, hogy fölébredjenek; a férfiak egész a túlsó nyilásig vivék őket vállaikon, s ott letevék ismét a mohára, azon helyen, a hová a napvilág be szokott járni.

Késő reggel volt már, midőn legelébb a két gyermek fölébredt. Egyszerre nyiták fel szemeiket, s első dolguk volt egymást megölelni, megcsókolni.

Felránczigálták azután a kalmárt is, s kitörülve szemeiből az álmot, elkezdék neki gyermekszokás szerint elmondani, mit álmodtak.

– Ah, mi szépet álmodtam, szólt Thomár, s még most is szikráztak bele szemei, – a szultán mellett állottam, ki vállaimra támaszkodék. Előttünk és körülöttünk lázongó sokaság ordított, a szultán halvány volt és bús. Oda fordult hozzám, felsóhajtva: mivel engeszteljük meg e felháborodott tengert? Én sokáig nem birtam szólani, mintha valami nyomta volna mellemet, nehéz, mint a hegy; míg egyszerre kiszabadult ajkaimon a szó, és kiálték: «karddal, ágyúval, fegyverrel!» És azután a padisah saját kardját köté oldalomra, s én berohantam az ordító tömegek közé és vágtam, vágtam őket, mígnem elfogytak és utoljára egy learatott mező volt előttem, melyen nem volt egyéb, mint holttestek.

– Bolond álom biz az, minek ettél az este olyan sokat? szólt reá Leonidász. Erre Milieva mondá el álmát.

– A bor zavart meg engem is. Előttem is lázadó tömegek jelentek meg, és nekem úgy tetszett, mintha akkor nem leány lettem volna, hanem fiu. Minden oldalról ellenem rohantak dühöngve, és nem féltem tőlük! midőn közel értek hozzám, büszkén kiálték reájok: «Térdre előttem! Én vagyok a szultán fia!» És elcsendesedtek mind.

A kalmár kaczagott a megfulladásig ez álom felett. Ki álmodhatna ily bohóságokat más, mint gyermek?

– Pedig azt állítják hazámban, szólt Thomár komoly arczczal, hogy a hol valaki először hál, azon a helyen látott álmai beteljesülnek.

– No azt szépen megköszönném, mondá a kalmár, engemet álmomban Szalonikiben felakasztottak, még pedig lábamnál fogva, a fejemmel lefelé.

Ezzel kiküldé a kalmár a fiut a barlangból:

– Nézd meg gyermekem: elcsendesült-e már a tenger, s nem közelít-e valahonnan hajó?

Thomár szót fogadott, kiment a barlangból, s bámulva kiáltá el magát:

– Nézd, nevelő apám! nem hogy hajó volna itten, de még a tenger is eltünt, csak a feneke maradt itt.

Valóban, az előtte terülő vidék elég kopár volt arra, hogy tenger-fenéknek nézhesse.

Leonidász tréfának vette a fiu szavait és nem mulatott rajtok.

– Máskorra tartsd elmésségedet fiam és törüld ki szemeidet s nézz jobban.

Erre Milieva is kiszaladt Thomár után s odaérve, összecsapta kezeit, gyermeteg csodálkozással kiáltva:

– A tenger elfutott előlünk!

Már ekkor a kalmár is fölkelt helyéből, kilépett a barlangból, s alig akart hinni szemeinek, midőn a sivatag kősziklás vidéket látta maga előtt, melyet még csak a harmatcsepp sem látott, nem hogy a tenger!

– Csodák számára tartott meg bennünket az Isten! sóhajta fel a kereskedő. Látni való volt, hogy egészen más helyen vannak, mint a hol lefeküdtek.

– Bizonyosan a Kaf hegyi tündérek hoztak ide bennünket, monda Milieva.

– Úgy van, tündérek voltak, állítá Leonidász, körültapogatva tüszőjét és érezve, hogy gyémántjai benne vannak. Ha nem tündérek lettek volna, a gyémántokat bizonyosan megkeresték volna ottan.

Most csak az volt még a megtudandó: van-e és merre van kijárás a sivatagból? A legnagyobb aggodalom elenyészett, a tengerparton veszhetés félelme, a száraz földön könnyebben találni menekülést.

Rövid keresés után egyszerre lábnyomokat találtak a homokban, e nyomok egész a völgytorkolatig elvezeték őket. A nagy cochenilla kaktusok erdőként lepték el a sziklákat, s az aszu gyöpön egy-egy szelid kecske látszott legelészni.

Nemsokára a pásztorra is ráakadtak.

Leonidász inkább megijedt, mint megörült az izmos, marczona alak láttára, ki a mint észrevevé őket, szemközt jött reájok, s durva hangon megszólítá őket.

– Ti vagytok azon hajótörésből menekvők, a kik az éjjel itt a dzsin barlangjában aludtatok?

– Dzsin? mondá magában Leonidász. Gonosz lélek lehetett az.

A gyermekek bátran merték a kérdést igenleni, s kérték a pásztort, hogy igazítsa őket útba, valami lakott táj felé.

– Csak menjetek itt a völgyszorosban egyenesen, nem tévedhettek el. Jobb kézről fogtok találni egy kunyhót, abban lakik egy Erdbuhár szerzetes, a ki tovább fog vezetni. Szalem alek.

S azzal a kalmár nagy bámulatára ott hagyá őket a pásztor. Leonidász nem várt tőle egyebet, mint hogy ki fogja őket rabolni.

Dél felé eljutottak az Erdbuhár szerzeteshez.

– Vártalak benneteket, szólt a dervis, a mint megérkeztek hozzá. Nemde hajótörést szenvedtetek, s az éjjel a dzsinnél háltatok?

Egyik csoda a másikat érte velük.

A dervis ételt és italt hozott számukra, és megmosta lábaikat, s midőn mind azt elfogadták, felajánlá magát, hogy elvezeti őket egész Seleucia kapujáig.

A kalmár sokat szeretett volna megtudni csodás menekülésük felől, de a szerzetes minden kérdésére az Alkoránból felelt, s abból nem értett meg semmit.

A mint Seleuciát megpillanták, a kalmár megköszöné a dervis szolgálatát.

– Nem fárasztlak tovább, derék müzülmán, nem tudom megjutalmazni fáradságodat, jutalmazza meg Allah; én koldus vagyok. Látod, így maradtam, mint az egy ujjam. A tengerbe veszett mindenem.

Tele volt ugyan tüszője drágakövekkel, de nagy bolondságnak tartotta volna szerencsétlenségéből valami hasznot nem húzni, s szép mondásokkal nem fizetni meg a dervist.