Part 10

A nyomorult ember nem várt egyebet, mint hogy Ali rögtön ki fogja tépni azon hagymákat a földből, s az ő fejét ülteti helyökbe.

E helyett Ali kegyesen fölemelé őt a földről, s nyájas, érzékeny hangon szólt hozzá:

– Kelj fel Dirhám. Nem illik szép érzéseket szégyenleni; te fiaimra gondolsz, hát én hogy ne gondolnék reájok. Megtiltottam az egész várban, hogy bárki róluk merjen beszélni; mit ér, ha nem hallom neveiket, de látom arczaikat magam előtt? Azt mondja a világ, hogy ők elárultak engem, de én nem hiszem azt, nem hihetem. Mit mondasz Dirhám: lehet-e az, hogy egy apát eláruljanak tulajdon gyermekei?

Dirhám bátorságot vett magának felelni:

– Üttesd le bár fejemet uram, de én azt mondom, hogy ők nem voltak árulók, hanem magok árultattak el; mert ha lehető volna is, hogy apát eladjanak saját fiai, Tepelenti gyermekei nem adhatták el Tepelentit.

Ali basa egy erszény aranyat adott Dirhámnak e szóért, meghagyá neki, hogy este jelenjen meg palotájában és azon tulipánokat, mik Szolimán és Muhtár neveit viselik, cserepekbe téve vigye fel hozzá.

Dirhám alig várhatta az estét; Ali csarnokában megjelenve, rögtön eléje vezetteték; akkor a basa kiküldött mindenkit a szobájából, hogy csak ketten maradjanak, s elkezde vele bizalmasan beszélgetni.

– Hallom, hogy fiaim nagy szegénységben élnek Edrenében. A szegénység hagyján, de nagy gyalázatban. Senki sem törődik velök. A nyomorult szipahik, kik egykor fogvaczogva ejtették ki neveiket, most nevetnek, ha velök szemközt találkoznak az utczán s midőn gyalog mennek az élelmi piaczra kenyeret vásárlani, az asszonyok fenhangon mondják: hát ezek azon hősök, kiktől Stambul remegett? Bizonyára ez szégyen és Ali basa pirul miatta. Tudom, ha még egyszer azt a jó kardot kezükbe vehetnék, melyet én kötöttem oldalukra, nem adnák azt át olyan könnyen Ali basa elleneinek. Mit gondolsz Dirhám?

Dirhám csak egy igen hallható sóhajtással tudott felelni annak igazolásául, hogy Ali szavait helybenhagyja.

– Halld Dirhám, én ismerlek régen – egy titkom van, melyet rád merek bízni.

– Mintha a föld alá temetnéd, uram.

– A durazzói kikötőben áll horgonyon egy angol hajó, Murrisson kapitány alatt. Azon hajón van énnekem letéve öt millió piaszterem aranyban; nem kevesebb mint öt millió piaszter. Nagy összeg. Akármely perczben akarnám, kilopózhatnám Janina várából, felülhetnék e hajóra, elvitorlázhatnék Angliába, vagy Spanyolországba s élhetnék úri módon, bántatlanul, magam tetszésére. – De minek? Kevés nap van még számomra hátra, miért iparkodnám azokat megmenteni? Itt kell nekem elvesznem, itt meghalnom, a hol nagygyá lettem s nem szabad hátralépnem a közelgő pallos elől. E pénzzel más szándékom van nekem, mely régóta ki van főzve nálam, csak az embert kerestem, ki alkalmas legyen annak kivitelére.

– Ki legyen az, uram?

– Te magad fogsz az lenni. Ne tétovázz. A sors kicsinyekből csinál nagyokat. Te ki fogsz menni Janinából s keresztül mégy Gaskho bey seregein; elérsz Durazzóba, ott megmutatod Murrissonnak e gyűrűt, melyet látva, azonnal tenni fog mindent, a mit te mondasz neki, mert erről tudja meg, hogy az én parancsaim azok. A horgonyt fölveszitek s kedvező széllel elindultok Stambulba. Nem vitorláztok be az Aranyszarvba, mert bajosabb lenne ismét visszajönni, hanem horgonyt vettek Anadoli hissar mellett; akkor te partra szállsz, s magadhoz véve százezer piasztert, azt polyvás-zsákokba rakod, felül a polyvát és öszvérekre rakva elviszed azt Edrenéig, ott fölkeresed fiaimat és ruháik szegélyét alázatosan megcsókolod, tudtokra adván, hogy én küldtelek. Elmondod azután nekik a Janina alatt viselt harczokat, mindent, a mit láttál és hallottál; ha látni fogod orczáikon, hogy beszédedet hidegen fogadják s nem lelkesülnek föl reá, akkor kiméred nekik a százezer piasztert, megmondod, hogy vegyenek maguknak boltot, állítsanak rőfös kereskedést, vagy kinek mihez hajlandósága van, s iparkodjanak szépen gazdálkodni és gyarapodjanak, mint illik tisztes férfiakhoz, élvén hosszú esztendőkig; – ha azonban lángra gyúlni látod arczaikat és szemeikben a hősi dicsvágy szikráit tündökölni, ha szavaidat nyitott ajakkal, föndobogó szívvel hallgatandják és kezeidet forrón szorongatják és gyakran kapkodnak kardjaik markolatához, ha újra és újra elmondatják veled, a mit már egyszer hallottak, akkor mondd meg nekik, hogy a dicsőség útja és Tepelenti karjai még mindig tárva vannak előttük, hogy azon százezer piaszter csak arra való, hogy lovakat és fegyvereket vásároljanak maguk számára, ötvenszer annyi vár reájuk még az angol hajón és ötszázszor annyi Janina vörös tornyában. Amaz öt millió piaszteren vegyenek hajókat és azokat fegyverezzék föl titokban. Ez nem lesz nehéz, miután a török flottáról minden görög legénység megszökött. Ingyen is ajánlkozni fognak; ha készen vannak hajóikkal, értesítsék általad Bubliniát, a görög hős amazont, ki harmincz hajóval czirkál Candia körül, hogy vonja félre a török hajóhad figyelmét s akkor evezzenek ki a Beikoszból. Kedvező idővel tíz nap alatt Durazzo alatt lehetnek. Ugyanakkor egyfelől én, másfelől Kleon, harmadikról Odysszeüsz megtámadjuk Gaskho bey seregeit s ha fiaim a tenger felől segítenek, azon napnak alkonyatán egymás karjai között fogunk megpihenni…

Dirhám sírt, mint a gyermek.

A basa folytatá utasításait.

– Mindenek felett óvatos légy. Mindent a legnagyobb titokban végezzetek; fiaim a pénzt ne szórják jobbra-balra, hogy észre ne vegyék gazdagságukat, az gyanút és irigységet költene; legjobb lesz, ha az összeget a hajón hagyják s csak annyit hoznak el rendesen, a mennyi épen szükséges. Midőn Bubliniának izenetet viszesz, irass pergamenre akármiféle közönbös dolgot: például, hogy gyapjút szállítasz Krétába s czímeztesd azt Argyrocantharydesznek, ki a szultánnak és valamennyi basának jó barátja s a mellett a görögöknek is szállítmányosa. Az üres sorok közé azonban irja fel Muhtár az izenetet Bublinia számára való betükkel s midőn átadod azt, ketté vágott czitrommal nedvesítesd meg a gáliczolvadékkal irt sorokat. Azonban megállj, még jobbat mondok. Pokolkövet olvaszsz fel vízben, azzal irják fel az izenetet kemény tojások héjára, miket azután újra megfőzvén, az irott betűk mind a feltörött tojás belső fehér hártyáján lesznek olvashatók. A tojás leggyanútlanabb szállítmány. Így cselekedjél.

Dirhám mindent figyelmesen gondolataiba jegyzett, elámulva rajta, hogy Ali basa figyelme így kiterjed minden csekélységre.

– Még egyet, szólt Ali és hangja megtompult az érzelemtől. Én jól tudom, hogy veszélyes játék, melyre fiaimat felhívom és nem látható annak vége. E végett fogd e gyűrűt, ennek kövébe alulról talizmán van vésve. Add át ezt Muhtárnak; mindig ujján viselje s ha valami nagy, igen nagy veszély találná környékezni, – mitől Allah őrizze meg, – akkor nyissa fel a gyűrű kövét s olvassa el, a mi abba alulról van vésve; de csak akkor, ha nagy veszélyben forog, midőn életeért remeg, midőn már nem cserélne vele fejet a legutolsó rabszolga, mert egyszer elolvasva, elveszti a talizmán erejét. Most távozzál és gondolj azokra, a miket mondtam.

Dirhám megcsókolá a basa köntösét s fogadá, hogy híven teljesíteni fog mindent. Ali kikisérte őt maga a kertig. Visszajövet azon a helyen kellett keresztül mennie, hová a kivégzett Zaid volt eltemetve; midőn megdobbant az üres föld Ali lábai alatt, megállt egy perczre és magában mormogá:

– Hm. Csak magad vagy?

… Két hét múlva Adrinápolyban találkozott Dirhám Ali fiaival. Murrisson hajója elszállítá őt odáig s Dirhámnak számtalanszor volt alkalma meggyőződni felőle, hogy az Ali által letett pénz híven meg van őrizve a hajófenékben.

Ott elmondott mindent, miket Tepelenti reá bízott s úgy tetszék a szegény szolgának könyező szemein keresztül, mintha a bégek föllelkesülnének azon harczok hallatára, miket ősz apjuk viselt s e meggyőződésben elmondá nekik azt is, hogy Ali öt millió piasztert küldött számukra, hogy azon hajókat vásároljanak s fegyvereseket gyűjtve, hogyan és miképen csatlakozzanak hozzá?

A bégek megörültek az öt milliónak, mindketten összeölelték Dirhámot, ki váltig iparkodott minden érdemet Tepelentire hárítani, ki a pénzt nagylelkűleg küldé.

– Biz az öreg küldhetett volna többet is, mondá Szolimán, úgyis minek az neki Janinában? elébb utóbb ellenségei prédájára jut.

– Megbocsáss uram, szólt Dirhám, nem jut az prédára, ha ti is egyesültök vele.

– Úgy! szólt Szolimán és azon perczben a két testvér egymás szemébe nézett, mintha egyszerre egy gondolatjok támadt volna.

Midőn a küldött gyűrűt átadá Dirhám Muhtárnak, gyanúsan kérdezé az:

– Nincsen a gyűrű megmérgezve?

– Hová gondolsz uram? egész útamban ujjamon viseltem azt; sőt inkább talizmán van benne.

Erre mindakét testvér felkaczagott. Alit sokszor kinevették ők babonás hitéért. Azonban a gyűrűt megtartá Muhtár, mert pompás smaragd volt közepében.

Hanem a tojások titka teljesen megnyeré a testvérek tetszését. Ez valóban jeles ötlet volt Alitól, ilyen formán még a basák háremeibe is lehet küldeni titkos izeneteket – ki gyanakodnék egy tojásra? Ezt legközelebb megpróbáljuk. A szeraszkier odaliszkjainak fogunk beküldeni szerelmi nyilatkozatokat tojásba irva.

Dirhám fejet csóvált s komolyan kérte a bégeket, hogy mindenekelőtt tegyék magukat összeköttetésbe Bubliniával, a chioszi amazonnal, ki olykor elég vakmerő a Dardanellákig nyomulni hajóival, mert ha ezzel nem sietnek, kincseiknek semmi hasznát nem veendik. Edrenében veszedelmes mutatniok, hogy pénzhez jutottak, az angol hajóskapitány pedig egyéb szivességet nem hajlandó tenni, mint hogy pénzöket őrzi, de ha valami bajuk lesz miatta, az meg nem fogja védni, sem őket a török vizekről el nem szállítja.

E bölcs beszéd hatott a bégekre; mintha folyvást egy nyomon haladnának gondolataik, rögtön rábizák Dirhámra, hogy vegyen számukra tehát tojást, pokolkövet és irószereket s más egyéb haszontalanságot, a mi kell. Pénzt is elfelejtettek neki adni, majd vásárol szegény a magáéból.

Alig huzta ki Dirhám a lábát, a két testvér egymásra tekinte és mosolygott.

– Nekem egy jó gondolatom van, kezdé Szolimán.

– Nekem is, mondá a másik.

– Eszemben sincs, hogy Alihoz visszatérjek.

– Nekem sincs. Nagyon jól emlékezem még Zaid történetére.

– Én azt gondoltam, hogy vásárolni fogunk egy hajót, melyre pénzünket átrakjuk.

– És azt ellátjuk görög legénységgel.

– Azután elküldjük Dirhámot a tojásokba irt izenetekkel Bubliniához, irjunk bele mentül nagyobb dolgokat; hogy mi itt kész hajóhaddal állunk, s ha ő támad elülről, mi hátul rohanunk a Kapudán basára. Az a nő őrült, elő fog jönni az Archipelagusból s belevesz a török hajóhadba. A Kapudán basa majd ellene gyűjti hadait s míg a figyelem feléje fordul, mi addig elvitorlázunk szépen s meg sem állunk Cadixig.

– Helyesen, ott a jó bor és szép asszonyok hazája.

– Ali basa azután várhat bennünket, akár Izrafil angyal trombitaszaváig.

– És Bublinia szintén, – a szultán nem különben. – Hadd üssék egymást.

– Mashallah! Szép az élet!

Így történt tehát, hogy Ali basa fiai, mint a tündérmesék herczegei, egyszerre csodálatos módon gazdagsághoz jutottak s elég bölcseségük volt e gazdagságot a legvidámabb módon fordítni haszonra. Vérre és fegyverre volt az nekik adva, ők borra és szerelemre fogják költeni; s nem legszebb-e így az élet?

A mint Dirhám visszatért, rögtön megfőzeték a tojásokat keményre, s irtak rá mindenféle nagyszerű izeneteket, kinek mi eszébe jutott; igérték, hogy szárazon, vizen fognak a görögök segítségére sietni, hogy tűzhajóikkal a flották közepébe vágtatnak s levegőbe röpítik az admirálhajót, hogy a janicsárokat fellázasztják a szultán ellen, a görögöket a janicsárok ellen, a mikben egy betű sem volt igaz. Csak a jó Dirhám hitte azokat és remegett teste-lelke a félelemtől, ha elgondolta, mily nagy dolgokat szándékoznak az ő urai megindítani.

Maga azután kibérelt egy dereglyét, azt megrakta gyapjúval s egy kosárba eltéve a titokteljes tojásokat, megindult az Archipelagus felé.

A jó fiuk kaczagtak magukban, kaczagtak a jámbor Dirhámon, a vitéz Bublinián, a bölcs Kapudán basán és a mulatságos jó szerencsén, mely őket csoportosan éri; de senkin sem annyira, mint a vén Tepelentin, ki most azt hiszi, hogy fiai az ő számára hajóhadat gyűjtenek.

De vajjon azt hiszi-e?

A mely napon Dirhám elindult Edrenéből, ugyanakkor egy nimetullahita szerzetes furakodott be a szerályba, követelve, hogy a szultán elé bocsássák.

Ugyanazon vén jós volt ez, ki Tepelentinél mutogatta varázslásait.

Mahmud elé érve, megállt előtte merészen, s még csak fejét sem hajtá meg előtte jobban, mint a mennyire már azt az idők terhe meggörbeszté.

– Allah küld engem te hozzád, mondá a dervis nehéz, mély hangon, mely minden érczét elveszté már; nagy veszély közelg ellened, a vihar, mely fejedre készül, még most egy tojás héjába van szorítva s egy tenyereddel elnyomhatod azt, de ha megengeded tojásából kikelni, egész országod sem lesz elég azt befogadni; azért azt izeni tenéked Allah: e napon és ennek éjszakáján és holnap és a jövő éjjel állíttass meg minden hajót, mely az arany szarv szorosán keresztül evez és motoztasd meg azokat, és valahol egy tojásra akadnak őreid, azt foglalják el és hozzák eléd, mert köztük van azon sárkánynak tojása, mely ha kikel, téged és országodat el fog nyelni.

Ezt mondva, megfordult a dervis, s nem köszönve a padisaht, sem papucsait le nem húzva előtte, eltávozott, nem is kért semmi jutalmat.

A szultánt meghatotta e merészség s rögtön parancsot adott a két őrtoronynál, hogy a keresztül menő hajókat megvizsgálva, minden tojást elfoglaljanak rajtok és eléje vigyék, hajósaikat letartóztatva.

A sors úgy akarta, hogy Dirhám hajója legyen legelső, mely a kutatók kezébe került.

A mint a szerencsétlen szolga meglátta, hogy az őrök a tojásokat elfoglalják, kiugrott a tengerbe, s bár jól tudott úszni, belefojtá magát a vízbe, nehogy urai ellen tanúskodni kényszerítsék.

A tojásokat a szultán elé vive, a mint azokat feltörék, elszörnyedve olvasák a belső hártyára átirott sorokat. Árulás és lázadás! Az ország egyik határától a másikig elterjedt összeesküvés, bonyolódott cselszövény, melynek egyik fonala Janinában, másik a szigetekben, harmadik magában a birodalom fővárosában van. Ez rettentő megtorlást kiván.

A bégek még azon éjjel elfogattak, örömeik közepéből, reményeik paradicsomából hurczoltattak a börtönbe.

Ki árulhatta el a tojások titkait?

Ki más, mint maga Tepelenti?

Esztelenek! azt hitték, hogy Tepelenti fölött kaczagni lehet.

Szolimán elájult, a mint tudtára adták, hogy a tojások titka fel van fedezve. Muhtár is érzé, hogy itt van azon percz, melyről Ali megmondta, hogy az utolsó rabszolga nem cserélné el fejét az övével, s most e veszedelmes perczben eszébe jutott a talizmán-gyűrű, melyet külde neki. Hirtelen felnyitá annak smaragdját; azt hivé, legalább gyorsan ölő méreg lesz abban, mely által meg fog menekedni a gyalázatos haláltól. Nem volt abban méreg, hanem e szavak voltak belevésve:

«Ali kezei hosszúk!»

Muhtár megsemmisülve ejté el a gyűrűt; Ali kezét, ezt az engesztelhetlen kezet, mely a világ túlsó részén is rátalál, mely a sírból is kinyúl utána, érzé fejére nehezülni.

Meg kell halnia és testvérének is.

A Reis Effendi elé vitték őket, ott mindketten merőben tagadtak mindent, a mi a tojásokra volt irva; de nem tagadhattak egyet: az öt millió piasztert az angol hajón és az volt legnagyobb bűnök és ez veszté el őket.

A szultán követelte Murrissontól a bégek pénzét. Murrisson maga jelent meg a Reis Effendi előtt védeni a letéteményt, melyet csak annak köteles kiadni, ki törvényes tulajdonosa.

– Az ozman birodalomban csak egy törvényes birtokosa van minden vagyonnak, mondá a Reis Effendi, és az a szultán. Mindenkinek vagyona, a ki meghal, a nagyúrra száll és azzal senki nem rendelkezhetik.

Murrisson helyesnek találá azon ellenvetést tenni, hogy hiszen a bégek nem halottak, s élők után a szultán sem öröködik.

A Reis Effendi felelet helyett kiküldé őreit egy aláirt pergamennel s nehány pillanat mulva ott álltak a bégek levágott fejei Murrisson előtt ezüst tálakon.

– Ha csak az volt a hiba, hogy még nem haltak meg, mondá a belügyér, íme azon segítve van.

Murrisson kiadott aranyat, ezüstöt, a mi nála volt, gyorsan és elhagyta még azon órában Konstantinápolyt, hol minden szavára egy emberéletnek kelle kialudni.

A bégek fejei pedig három nap és három éjjel voltak a szerály kapujába kitéve, közszemléletül a népnek; a lovas kikiáltók óranegyedenként hirdeték:

«Ime ezek a lázadó Ali Tepelenti fiainak fejei, kik Stambult el akarták pusztítani!»

A nép átokordítása szállt reájok mindannyiszor.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Napok mulva elérkezett a hír Janinába is, hogy Szoliman és Muhtár bégeket Stambulban lefejezték.

Ali basa háromszor borult arczczal a földre, hálákat adván Allahnak e kegyelemért. S körül a falakon trombitaszó mellett hirdetteté ki, hogy fiait, az áruló bégeket Sztambulban lefejezték, – ez jutalma az árulóknak!

És azután három nap, három éjjel, – a mennyi ideig a bégek fejei a szeralyban ki voltak téve, – lakoma, zene és táncz folyt Janina városában, s minden reggel százegyet lőttek a bástyákról, a hogy szokták nagy diadalhirek után.

S midőn estendén Ali kiment kertjébe sétálni s járt alá s fel a virágok között, megdobbant néha lába alatt a föld. Zaid sírja volt ottan, az döbörgött; ott megállt a vén dalia, ki egyedül maradt meg kiirtott családjából, s lábával a földdel egyenlővé tett sírra dobogtatva, suttogá magában:

– Nem vagy egyedül többé… nem vagy.

«BEGTAS KERTJÉNEK VIRÁGAI.»

A tizenötödik század vége felé, hogy az ozman félhold állandó helyet vert magának Európa csillagzatai közt, élt a török birodalomban egy jámbor dervis, a kit neveztek Hadzsi Begtasnak.

A hogy a megalapult birodalom túlömlő hadseregei eláraszták a körülfekvő keresztyén tartományokat, Hadzsi Begtas mindenütt járt, a diadalmas hadseregekkel, időközben pedig koldulgatott az országban és alkalmas összeg pénzt kiharácsolt a török nagyoktól, vagy a zsákmányosztályt pazarló katonáktól.

Mire való volt a jámbor dervisnek e sok pénzt összegyűjteni s fárasztani magát a Feketetengertől az Adriai tengerig, holott elülhetne naphosszant a Kaába ajtajában, mely a próféta sírjára nyomtatott kőnek neve, s ott hosszú olvasójáról számlálhatná Allah kilencz tulajdonságait, a mi nem igen fáradságos munka, s kapna érte zarándokoktól ételt, italt és gazdag alamizsnát?

Hadzsi Begtas nagy munkát vállalt magára. A török hadseregekkel együtt járva, midőn azok valamely keresztyén helységet megleptek, midőn a lakosságot levágták s a foglyokat szőrkötelekre fűzték, a dervis odavegyült a vérengző hadak közé s ha meglátta, hogy valamely vad baskir vagy kurd csatár az elhajtott anyja után síró gyermeket a falhoz vágni készül, megfogá kezét, elvevé tőle a gyermeket, palástjával betakarta, megcsókolgatá és elvivé magával; és így ment elébb tovább, úgy hogy néha egész csoport gyermeket vitt el magával, kik mind hosszú lebernyeg palástja alá voltak bujtatva, a hol nem bánthatta őket senki, sőt gyakran még pólyázott csecsemőt is hozott ölében; azzal ugyan szerették volna tudni, hogy mire megy?

Később kihirdette, hogy valaki egy fogoly gyermeket visz neki, fejenkint mindenikért egy ezüst dinárt ád; az ugyan kevés pénz, de mikor a gyermekfélének épen nincsen ára; a vásáron az embernek is csak a nagyja kelendő. Számtalan gyermeket hordtak össze a jámbor dervisnek.

Ő azokat mind elhordta magával Drinápoly mellett fekvő mecsetjébe; a népek nevették és azzal gúnyolták, hogy tán kertet csinál belőlük.

Hadzsi Begtas elfogadá a gúnyt és nevezé a gyermekeket Begtas kertje virágainak és ezt a nevet a késő századok is fentarták.

A fiatal csemetéket, kik közül a legidősebbek hat-hét évesek lehettek, Hadzsi éveken át nevelte fáradatlanul, megtanítá őket az Alkoránra, megismerteté velök ama menyei gyönyöröket, miket a próféta az igaz hitben elhunytaknak igér, s a mellett hozzá szoktatá őket a földi sanyaruságokhoz.

Legtöbben e gyermekek közül nem ismertek sem apát, sem anyát, a ki ismerte is, elfeledte mire felnőtt; semmi családi szeretet nem köté őket a világhoz, de annál több egymáshoz, ők csak társaikat tanulták szeretni, s valamennyi egy apát ismert, az öreg Begtast; az ő szava szent volt előttük.

A mellett erős munka, folytonos fegyvergyakorlat, úszás, birkózás között teltek le napjaik, a tizenkét éves ifju már képes volt közülök megküzdeni más felnőtt férfiakkal és serdült korában egy-egy Sámson volt mindenik.

Ez időben sok veszteséget szenvedtek az ozmanlik a keresztyének fegyverei által. Főerejük jobbára lovasságból állott, mert a töméntelen gyalog gyülevészből tíz sem tett egyet az európai rendes, pánczélos, tömegbe zárt gyalog hadsorok előtt s várak ostromainál csak arra volt jó, hogy a sánczárkokat hulláival betemesse az utána jövő vitézebbek előtt.

Ekkor, mintegy varázsszóra, egy kisded gyalogcsapat jelent meg a harczmezőn, öltözetük egészen különböző a többiekétől; fejükön magas, előregörbülő kuka, lengő fekete kakastollakkal, dolmánjuk himzéstelen kék szövet; salavárijaik csak térdig értek, azon alul az egész lábszár fedetlen; minden fegyverzetük egyedül egy széles görbe kard, ellentétben a többi török hadakkal, kik annyiféle fegyvert hordtak magukon, mintha tíz kézzel kellene hadakozniok.

Senkisem ismerte a fiukat; mind ifjak voltak még, nem keveredtek a többi csapatok közé, nem veték magukat alá a főhadvezérnek s nem kértek zsoldot senkitől.

Hanem a legelső ütközetben megmutatták, hogy kicsodák. Egy várat kelle megostromolni, melyet széles folyam vize védett elől. Az idegen ifjak fogaik köze szorítva széles kardjaikat, átúsztak a vizen, tűzben lángban felhatoltak a bástyákra, s a legelső lófarkas félholdat ők tűzték ki a toronyba.

Ezek voltak Begtas kertjének virágai.

Az első csatában meg volt alapítva a vén dervis által nevelt ifju csapat híre, s míg a második hadjárat elé került, akkorra már Hadzsi Begtas számtalan kolostor főnöke volt, melyeknek alárendelt papjait Begtas szerzeteseknek nevezték, s ezek alakítottak, egyenesen a szultán parancsára, elfogott keresztyén gyermekekből egy új gyalog hadsereget, mely vitézsége hírével majdan a fél világot betölté.

Ezek voltak a jeni cserik (új katonák), mely név később «janicsárokká» alakult. De még századok mulva is, ha büszkeséggel akart szólani a janicsár bajnok, magát «Begtas kertje virágának» nevezte.

Sok dicső név virágzott fel századok lefolyta alatt e kertben, a szultánok hatalma az ő vállaikon nyugodott, s ha ők lerázták a szultánt vállaikról, le kellett annak esni onnan; a milyen erős szolgái, olyan erős zsarnokai voltak az uralkodónak; vitézségük gyakran aratott győzelmet, de nyakasságuk számtalanszor eltépte a már kész diadalt; hatalmuk nőttével elbizottságuk is nőtt, nem a szultánok, nem a vezérek parancsoltak többé nekik, hanem ők a szultánok és vezéreknek s ha a fellázadt odzsák kitüzték az Atmeidánon az üstöket, zendülésük jeleit, remegve kérdezék a szerályban, mivel kivánják azokat megtöltetni, s könnyebben lélekzett az egész diván, ha az volt a felelet, hogy aranynyal és nem az volt, hogy vérrel: a vezérek vérével. S midőn a nagy Bajrám után kioszták a piláfot, megrakva a veszélyes üstöket a végzetviselő riskásás juhhússal, remegve nézett szét a szultán, mint fogják azt elkölteni a méltóságos janicsárok? ha mohón elkapkodták, az örömjel volt, de ha csak finyásan nyultak hozzá, ekkor futott a szultán szerályába és bezárkózott háremhölgyei közé, mert bizonyos volt, hogy a janicsár urak neheztelnek, s jó volt, ha e neheztelésüket csak az által érezteték, hogy aznap egy-egy városnegyedet hamuvá égettek.