Part 1

A HÉT SVÁB

HERCZEG FERENC

A HÉT SVÁB

REGÉNY

MÁSODIK KIADÁS

(5–6. EZER)

BUDAPEST 1917

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

VI., Andrássy-út 16.

_Minden jogot fenntartunk._

Budapesti Hirlap nyomdája 15001

I.

A citromsárga nagy postakocsi, ajtaján a császári páros sassal, himbálva görög végig a nyilegyenesre kiléniázott országúton. A rónaság fölött, amely lapos, mint a pihenő oceán, olyan mélységesen és vakítóan kék a bánsági ég, hogy egészen bele lehet kábulni, ha sokáig elnézi az ember. Nagy legelők, majd keskeny sávokra osztott parasztföldek maradnak el a kocsi mögött. Kékeszöld májusi buza és kénsárga repcetáblák. Az út szélén óriásivá nő a lapulevél és ölnyire felszökik az ökörfarkkóró; a fekete földben még az őstermészet szűzies ereje erjed.

A postakocsis mellett, minden nemzetbeli futóbetyárok elrettentésére, egy katona szundikál a magas bakon, pipával az agyarán. A mellét fehér szíjak fűzik keresztbe és álmában is erősen ölelgeti szuronyos puskáját.

A kocsis most megfújja rézkürtjét és a postás-induló vidám hangjait fehérre meszelt házfalak verik vissza. A sok eperfáról és az ordítozó gyerekseregről tudni lehet, hogy sváb faluba érkeztek. Egy szembejövő szekeres tisztelettel és ijedten kapkod a gyeplő után.

Mindenki fölébred, a katona is, a faluvégi jegenyéken fészkelő varjuk is, a kocsiban alvó utasok is. A kocsi főhelyén ülő két granicsártiszt rögtön pipára gyújt és megint disputálni kezd. Temesvár óta fölváltva vagy alusznak, vagy pedig kiabálnak. Mind a kettő hadnagy, bár mind a kettő régen túl van már a negyvenen. Az egyik szőrösképü, sovány kis ember, a szeme vérben forog és ha közömbös dolgokról beszél, a hangja akkor is panaszosan és fenyegetően üvölt. A másik sárgaarcu, meredt szemü, hideg és gőgös katona, ő egy-egy kicsinylő, kurta vakkanásával a dühöngésig föl tudja izgatni a bajtársát.

A kis ülésen egy krassói oláh asszony és egy fiatal uriember ül. A parasztasszony már vénecske, maga az alázatosság, a pompás ruhája azonban csupa himzés, a nyakán ezüst tallérok csörögnek, a lábán szép piros bocskort visel. Ő a gőgös hadnagy felesége. Temesvártól idáig nem mert még egy szót sem mondani. Figyelmesen hallgatja az urakat és néha sóhajt, néha meg szerényen mosolyog.

A fiatalember kásztorkalapot, dohányszínü kabátot és nankingnadrágot visel. A kezében vastag kék esernyőt tart és görcsösen behúzza hosszú lábait, nehogy összeütközése legyen a haragos hadnaggyal. Az utitáskájára, amely a hálóban fekszik, csókolódzó galambpár van kihímezve, a galambok alatt lobogó fehér szalag látható gyöngyös írással: _Glückliche Reise!_

A kásztorkalapos ifjú mindjárt az utazás elején kisérletet tett, hogy udvariasan beszédbe keveredjék útitársaival, – ő azok közé tartozott, akik szívesen okulnak az elmés társalgásból, – a tisztek azonban olyan barátságtalanul fogadták közeledését, hogy megszeppenve és sértődve vonta be csigaszarvait.

A granicsárok szerbül beszélnek. A kásztorkalapos ártatlan arccal néz ki az ablakon, de azért meglátszik rajta, hogy megérti minden szavukat.

– Ez a falu is a miénk volt, – mondja a mérgesképü. – Ez itt mind szerb föld. És most mégis a sváboké.

– Úgy kell nekünk! Ostobák vagyunk! – veti oda szárazon a sárgaképü. És kajánul sandit bajtársa felé, akinek arca már megint paprikavörös.

A haragos kis ember vasvillaszemekkel nézi a kásztorkalapos ifjút.

– Mi szerbek fegyverrel jöttünk ide, a németek batyuval a hátukon jöttek.

Az ifjú arca kissé elvörösödik, a fehér, hosszú keze görcsösen szorongatja a kék paraplit, a szeme pedig buzgón keresgél a távoli látóhatáron.

A sárga hadnagy megvetően mosolyog…

A pipák kiégtek, a granicsárok kiverték a hamut, azután egyszerre, minden bevezetés és átmenet nélkül, megint horkolni kezdtek. A cifraruhás vénasszony halkan sóhajtozott, a barnakabátos ifjú pedig egészen belemerült és elveszett a rónaság fölött pihegő azuros levegő-tengerbe. Vajjon eljön-e még az idő, mikor a magasabbrendü ember repülni fog a levegőben, mint a fecskék a sárga repcetáblák fölött? Bizonyára eljön. Akkor lesz az, amikor az emberek mind testvérek lesznek.

A postakocsi most lépésben haladt, mert az út dombnak kapaszkodott föl. A kásztorkalapos szíve egyszerre forrón kalapálni kezd. A nagy rónaság, amely Budától idáig terjed, hirtelen véget ért. Sötét hegylánc emeli az alkonyi ég felé izmos és kecses konturjait. Egy magas csúcson csonka vártorony áll, egy kisebbiken fehér templom. Lenn, a hegylábán, fehér házak kéményeiből ezüstös füst szivárog.

A postakürt megszólal és a granicsárok fölriadnak.

– Versec, – dörmögi az egyik.

A kocsi hosszú, széles utcán döcög végig. Az apró házak előtt ingujjas, kötényes mesteremberek állanak. Mind a sárga kocsit nézik, kiváncsian, szinte epedve. A temesvári posta a hajó, amely az ő elárvult szigetvilágukat Európával összeköti. Pedig Európában sok minden történik a tavasz óta, mert hiszen az 1848-ik esztendőben élünk.

Az utcasarkon a kásztorkalapos ifjú megállította a kocsit. Ő innen gyalogszerrel fog hazamenni, közel van, a nagy ládájáért majd elküld holnap a póstára… Hűvösen, szinte már ellenségesen megemelte a köcsög-kalapját a granicsárok előtt, aztán a hímzett táskájával az egyik és a kék paraplijával a másik kezében nekivágott az alkonyba borúlt városnak.

A Szalvátor-patika előtt valaki a nevén szólította.

– Graf, Graf Jani, te vagy?

A patikus – a barátai csak Szalvátornak nevezték – lesben feküdt a magas lépcső tetején, amely fölvezetett az ódon patika ajtajához.

– Hallottam a postakürtöt… Isten hozott! Bécsből jösz?

– Egyenesen Bécsből. Csak Pesten pihentem egy napot. Megkaptad a levelemet? – kérdezte a kásztorkalapos Graf Jani.

– Meg. Mind a hatan megkaptuk. Mert hat levelet írtál ugy-e?

– Annyit. Reménylem, mind eljöttök a Konkordiába?

– Nem igen szabadulhatok, a segédem részeg. Borzasztó állapot ez a segédekkel! Hanem ha feljönnél egy pillanatra és elmondanád, hogy miről van szó…

A buzgalomnak ilyen mértékü hiánya láthatólag elkedvetlenítette Janit.

– Sajnálom, most nincs érkezésem.

– Nem mégy előbb haza édesanyádhoz? Ő már dél óta vár és minden félórában a postára küld.

– Vannak fontosabb kötelességek is a világon! – mondta Graf és hosszú léptekkel folytatta útját.

A Konkordia a város új nagy kávéháza. Graf, mikor benyitott, a nagy teremben egy huszártisztekből álló társaságot talált együtt. Ketten közülök billiárdoztak, a többiek pipáztak és szakértő megjegyzésekkel kisérték a játékot. Egyikük, egy feltünően fiatal főstrázsamester, valóságos billiárd-matador lehetett, mert bajtársai megtapsolták egyik-másik lökését.

A túlsó sarokban, két szál faggyúgyertya fénye mellett, öt polgárember ülte körül a kerek nagy asztalt. Ők voltak azok, akikkel Graf olyan sürgősen találkozni kíván. Egy héttel ezelőtt mindegyikük levelet kapott Bécsből, a levélben Graf „az emberiség, a becsület és a barátság nevében“ kérte őket, hogy a következő postanapon várják meg a Konkordiában, mert életbevágó fontosságu ügyben kell velük értekeznie. A levelek persze módfölött fölizgatták a jóbarátok kíváncsiságát. Némelyek közülök úgy sejtették, hogy Graf Jani valami nagy üzleten töri a fejét – talán vörös bort vagy verseci selymet akar Bécsbe vinni? – és most társakat keres. Az ötlet mellett az szólott, hogy egy Heim nevű zsidó ifjú is kapott meghívót, ami titokban el is kedvetlenítette a társaság némely tagját.

Miután sorra összecsókolództak – észrevehető volt, hogy Graf tüntető melegséggel ölelte meg a zsidót – megjelent a Szalvátor is. Otthon egypár kanna hideg vizet öntött a részeg segédje fejére, azután futva ide sietett.

– Nincs itt valami külön szoba? – kérdezte Graf. – Mert a dolognak, amelyről beszélni fogunk, titokban kell maradnia.

Külön szoba nem volt. Az urak úgy segítettek magukon, hogy összedugták a fejüket az asztal fölött és fojtott hangon beszélgettek, nehogy a tisztek meghallják. Ez némileg zsenirozta Grafot, mert ő, hogy meggyőzze és megnyerje barátait, az ékesszólás mesterfogásait szerette volna igénybe venni.

– Kedves testvéreim! – kezdte susogó hangon. – Bécsből jövök, jártam a magyar fővárosban is és nagy dolgokat éltem meg… Tudjátok meg, hogy a szabadság forgószele végig vágtat a mi vén világrészünkön… A társadalmi válaszfalak lehullanak, a régi bilincsek széttöredeznek, a főnixként megifjodott Európa szabad akar lenni és a népek testvérekként ölelik át egymást…

Mialatt Pesttől Temesvárig utazott, azzal ölte az időt, hogy egy lendületes szép beszédet szerkesztett össze magának. Most azonban sehogy sem ment a dolog. A frázisok, amelyek Bécs és Pest áttüzesedett levegőjében olyan gyönyörüen szárnyaltak, ennek a sváb fészeknek hideg és vizenyős levegőjében szegett szárnyakkal potyogtak az asztal alá. Az is baj volt, hogy éppen a Fehértemplomról ideszakadt Haller ült vele szemben. A fehértemplomiak többnyire könnyüvérü, elmés és rossz nyelvü legények és Haller arcán meglátszott, hogy alig bír már a visszafojtott jókedvével. Graf elszomorodva és kiábrándultan fejezte be a mondókáját. Arról volna szó, hogy egy titkos társaságot kellene alapítani, amely az új eszmék terjedését tűzné ki céljául. Népjogok, egyenlőség, szabadság és többefféle.

Ekkor két kéz nyúlt át az asztalon és megragadta Graf jobbját. Az egyik persze a Heim zsidóé volt, a másik Lutz hadnagyé. Lutz a Rukavina-bakáknál szolgált, de most otthon volt szabadságon, hogy a beteg tüdejét gyógyítsa. Sápadt, izzószemü, kevés beszédü ember volt.

– Én veled megyek! – mondta rekedt hangján.

Holky doktor, a szenvedélyes egyesületi ember, ugyancsak fölcsapott. Most már persze a Szalvátor sem maradhatott vissza. Ahol a doktor van, ott neki is ott kell lennie.

– És mi legyen az új egyesület neve? – kérdezte Haller, aki elvből mindig a többséggel tartott.

Graf fölemelkedett és megfeledkezve a többi vendégről, lelkesen kiáltotta:

– Uraim, indítványozom, hogy nevezzük magunkat a szabadság barátainak!

Haller ezt a nevet nagyon is cikornyásnak találta.

– Mondj jobbat! – biztatta a doktor.

Ekkor megszólalt egy zengő basszushang a kávéház túlsó oldalán.

– Uraim, indítványozom, hogy nevezzék magukat a hét sváboknak!

Az indítványozó a huszárőrnagy volt, aki olyan gyönyörüen karambolozott. Miután megtette indítványát, nyugodtan a billárd fölé hajolt és megjátszott egy igen nehéz kifordított kvartot.

A fiatal tisztek úgy hahotáztak, hogy az ablakok is megremegtek tőle. Graf kivörösödve fordult a tisztek felé. Haller azonban megfogta a karját.

– Vigyázz, – susogta, – ez gróf Esterházy Sándor!

Graf Janinak a férfias harag tüzében égő feje szomoruan lekonyult. Nem, annyira még nem vagyunk a szabadsággal, hogy egy Esterházynak riposztozni lehetne.

Ennyit mondott csak:

– Köszönöm, gróf úr, Hét sváboknak fogjuk magunkat nevezni.

Azzal elegáns kracfuszt csinált és kiment a kávéházból. A társai néma csendben követték.

*

Ha Graf azt hitte, hogy otthon tárt karokkal várja szerető édesanyja, akkor nagyon csalódott.

Özvegy Grafné rettenetes patáliával fogadta.

Ő a kávéházat magában véve is az erkölcsi züllés tanyájának tekintette, ahová tisztes polgárcsalád fia jó hírének károsodása nélkül be sem teheti a lábát; de hogy Jani megérkezése után a szülei ház elkerülésével egyenesen a kávéházba ment, az már olyan súlyos vétség volt, amelynek kellő megbélyegzéséhez egy órai idő is kevésnek bizonyult.

Grafné húsz esztendő óta, amióta özvegységre jutott, egy férfi, még pedig egy vaskezü és élesszemü férfi módjára vezette gazdaságát. Az övé volt a Bánság legnagyobb selyemgombolyítója és a bécsi selyembeváltó bankárok épp úgy ismerték és rettegték, mint az eperfaültetvények lombszedő gyerekei. A házában mindenki fanatikusan, inaszakadtáig dolgozott. Más akaratot, mint a magáét, nem ismert el és Jani fiával épp oly föltétlenül rendelkezett, mint a Janinál tíz esztendővel öregebb Mihállyal. Ez a Graf Mihály harmincöt esztendős, vöröshajú férfi volt. Egy óriás erejü, komor, szófukar ember, aki kezet csókolt az édesanyjának, ha zsebpénzt kapott tőle. Mihály ma is legényember volt még, egyszerüen csak azért, mert Grafné még nem találta meg számára azt a leányzót, akit hajlandó lett volna menyévé fogadni. Egyszer, sok esztendővel ezelőtt, Mihály már félig-meddig vőlegénye volt egyik Hoffer-leánynak, de Grafnénak az az ötlete támadt, hogy reggeli hat órakor meglátogatja jövendőbeli menyét és mivel még ágyban találta, kurtán kijelentette, hogy ilyen nagyúri dáma nem való az ő egyszerű polgári házába.

Jani fiát azért küldte Bécsbe az asszony, hogy ott a selyembeváltó házakban dolgozzék. Hadd tanulja meg az üzletnek ezt az ágát is. Két évig volt fenn, de azután a „nagy bolondság“, amely 1848 tavaszán megzavart annyi emberi koponyát, valahogyan átragadt a kisebbik Graf-fiúra is. – A leveleiben furcsa és zavaros dolgokat írt a szabadságról és hasonló dolgokról – az aggódó édesanya ezért sürgősen hazaparancsolta. Ő majd kiveri fejéből ezeket az ostobaságokat.

Miután Jani gyermekkora óta megszokott megadással végighallgatta édesanyja prédikációját, elköltötte a vacsoráját és lefeküdt. Most is ketten aludtak egy szobában Mihállyal.

– Tulajdonképpen mért nem jöttél haza a postáról? – kérdezte a nagyobbik Graf fiú.

– A barátaimmal kellett beszélnem. Politikai dolgokról volt szó.

Mihály a bikaszemeivel komoran végigmérte öccsét.

– Mi közöd neked a politikához? Az a császár gondja. Polgárember arra való, hogy dolgozzék.

*

Másnap vasárnapra virradtak. Grafné magára vette fekete selyemruháját és elvitte két fiát a templomba. Ha szigorúan tartotta is őket, egy kicsit mégis büszke volt reájuk. A templom teli volt emberekkel. A padokban egyforma feketeruhás, a naptól és a széltől kicserzett arcu, nehézkes járásu, az örökös munka fáradalmaitól meghajlott csontu parasztok szorongtak. Valamennyi arcon ugyanegy kifejezés: a munka aszkétáinak komor fanatizmusa.

Az emberek ma talán a rendesnél nagyobb megilletődéssel hallgatták az orgona zúgását. A májusi verőfény édesen sütött be a templomba, az emberek mégis hideg borzongást éreztek, mintha a halál láthatatlan angyalának közeledését éreznék. A szerb városból és dél felől, a gránicról és Szirmiából különös és félelmetes hírek érkeztek. A „nagy bolondság“ átragadt a szerbekre is. Abba hagynak minden munkát, gyülekeznek, tanácskoznak, fegyverkeznek. Megint a régi hősi énekeket éneklik, véres és tüzes álmaik vannak, bosszút emlegetnek, az ősi örökségéből kiforgatott szlávság bosszúját, a népen lassankint valami félelmetes mámor vesz erőt, a mámor a gyűlölet részegsége, a gyilkos gyűlöleté, amely elsősorban a sváb telepesek ellen irányul. Mise előtt megbeszélték ezeket a dolgokat, künn a templom előtt és a lelkük most is tele van velük. Néhányan azt mondták: a császár! Majd a császár megvéd bennünket! A császár? De ki védi meg ellenségeivel szemben a császárt?

Az istentisztelet véget ért és a fekete sokaság kiözönlött a napfényes utcára, újabb vészhírekre éhesen. Grafnénak a két fiával meg kellett állapodnia, mert a városi polgárőrség éppen ott parádézott előttük. Ez a furcsa gárda a naplopók élcelődéseinek gyüjtő medencéje volt. A legények hosszúszárnyu frakkot viseltek, a nadrágjukon tenyérnyi széles piros sáv virított, a csákójukon pedig seprőnyi forgó ijesztgette az emberiséget. Az egyik katona hórihorgas volt, a másiknak pocakján majd kipattant a ruha, a harmadik kacsázva lépkedett. A banda, amely a nagydob zsarnokságát nyögte, a Gotterhaltet játszotta, de olyan hamisan, hogy ez már szinte felségsértésszámba ment.

– Na, ezek majd megvédik a várost a rácok ellen, – mondta Grafné, aki igen lenézte ezt a nagy gyerekeknek való játékot.

II.

A girbe-gurba rácváros mellé, amely már a temesvári vilajet idejében is ott állott a maga helyén és amelynek zeg-zúgaiban itt kallódott török emlékek poshadnak, négy nyilegyenes, hosszu utcát tüztek ki a katonai mérnökök: ott laknak a sváb telepesek. A németvárosnak nincs se titka, se emléke, az józan, tiszta és nyilt, utcáit szabadon járhatja a szél és a napfény. Ott trapban mennek a szekerek, mindig hajszolják egymást az emberek, onnan terhek alatt görnyedő munkások lihegése, hordók kongása, kalapácsok csattogása hallatszik. A rettenetes sietségükkel és a brutális lármájukkal a németek fölriasztották és elkeserítették az egész Bánságot, amely addig oly édesdeden sütkérezett virágos mocsarai között.

A németváros utcái sorszámozva vannak és a második számúban, a templom-utcában, áll a Grafék háza.

Hosszu, sárga ház, a lakás tízszobás, ezekből azonban csak kettőt használnak, a többi le van függönyözve és keresztvasakkal van elzárva. Ott benn szomorkodnak kisérteties homályban Grafék remekbe készült bútorai, bécsi porcellánja és drága ezüstje. Mert az özvegyasszony mindig vásárol, hogy több legyen, de semmit sem használ, hogy el ne pusztuljon. Az ő fölhalmozott kincsei szimbolumai, de nem eszközei az élvezetnek, csak arra valók, hogy az emberek tiszteletét és irigységét felköltsék.

Az óriás udvaron emeletes épület áll, olyan, mint a magtár, ott tenyésztik a selyemhernyókat. Az elefántcsontszínü férgek tízezerszámra legelésznek a polcokra rakott friss eperfalombon. A hernyópásztorok mind szerb leányok; a keménykezü németek nem valók erre a finnyás mesterségre. Reggeltől-estig szomorú szép sumadiai nótákat énekelnek a leányok, törökverő hősökről és az aggódó édesanyjukról, – részben a maguk mulattatására, de főleg _az asszony_ parancsára, aki a lakásba áthallatszó hangokból meg tudja ítélni, hogy a maga helyén van-e minden pásztorleány és hogy nem lopják-e a drága időt haszontalan trécseléssel. Mert a selyembogár igen kényes jószág. Oly mohón eszi a levelet, mint a tűz a faforgácsot, – Grafné szekerei reggeltől-estig hordják a friss lombot az epres-tanyáról – ha éhen hagyják a férget, ha nedves, ha hervadt vagy poros lombot adnak eléje, akkor fölágasodik mérgében, elkékül, meghal és akkor nem lesz selyem. A halál az ő fegyvere, mint a rabságba jutott királyleányé.

Férfi csak egy van a sok leány között, az öreg Mita, ő afféle szerb-cigány keverék, de azért meg lehet bízni az erkölcseiben, mert egy kicsit púpos, a hangja pedig olyan vékonyan szól, hogy ki sem rí a leányok kórusából.

Napjában tízszer is megesik, hogy a leányok éneke egy ijedt gikszerrel véget ér, Mita pedig katonásan kihúzza magát: jön az asszony. Kongó katonaléptekkel megy végig a falépcsőkön, a szeme jobbra-balra villan, – jaj annak, akinek osztályán valami rendetlenséget tapasztal. Most egy veréb repül ki az ablakon, kis selyemhernyóval a csőrében és a következő pillanatban Grafné már nyakon üti Mitát. A két esemény között okozati összefüggés van, amennyiben az egerek és a verebek elleni védekezés Mita hatáskörébe tartozik.

Az asszony meg volt róla győződve, hogy minden perc, amit az ember tétlenül eltölt, bűn a világrend ellen, azért Jani fiát, mihelyt az lekefélte magáról az országút porát, tüstént leültette az íróasztal mellé, hogy elintézze az üzleti leveleket. Ezt a tisztet eddig több józan üzleti érzékkel, mint ortografiai tudással, maga Grafné töltötte be, mivel Mihályt amúgy is eléggé elfoglalta az epreskert és a szőlőgazdaság. A hernyópolcok közé egyik fiát sem eresztette, persze nem a hernyóktól, mint inkább a leányoktól féltette őket.

Jani tehát hétfőn reggel féltucat lúdtollat faragott, aztán lendületes kurens írással papírra vetette a Hét svábokról elnevezett szabadságegyesület alapszabálytervezetét. De aztán egyszerre eszébe jutott Zorka, Manin Zorka és ekkor letette a tollat és a kertbe szaladt.

A kis kert, amelyet magas kőfal vett körül, a selyemgyár mögött volt. A kert büszkesége egy mesterséges cseppkőbarlang volt, a barlang hűvös homályában fehértestű rokokó-nimfa pihent a tükörfal előtt. A puszpángbokrok valamikor szépen nyirott, zöld labirintussal vették körül a barlangot, most azonban már elkorhadtak és megritkultak, a nimfa fehér teste is rücskös lett a mohától, a tükör pedig úgy megvakult, mint az öreg ember szeme és láthatólag nem is telt már semmi öröme a nimfa képében. A barlangot Jani szépapja csináltatta, aki nem mint telepes, hanem mint császári hivatalnok került ide és egész életében pepecselő és kissé ledér hajlamú férfiú volt. A kolonistákkal való összeházasodás folytán azonban a későbbi Grafokon is erőt vett a bánsági munkadüh. Jani gyermekkorában nagyon szerette ezt az ünnepélyes kis szigetet a józan város közepén. A templom közel volt és ha megkondultak a nagy harangok, akkor érces hanghullámok viharzottak a kőfalak között. Ha nem szóltak a harangok, akkor is úgy rémlett a fiúnak, mintha néma, nagy ércmadarak ülnék teli a kertet.

Mikor két esztendő múltán újra belépett a kertbe, rögtön a hátsó kerítés-falhoz sietett, kivett belőle egy meglazult követ és átnézett Maninék kertjébe. Szerencséje volt, mert ott látta azt, akit keresett, Manin szomszéd Zorka leányát. A muskátlik közt állott, kis öntözőkannát tartott a kezében, de nem dolgozott, hanem a katicabogarat nézte, amely a kezén mászkált.

– Zorka! – kiáltotta fojtott hangon Jani.

A leány elmosolyodott, fülig elvörösödött és rögtön odajött a falhoz. Alkalmasint várta ezt a találkozást.

Óh, milyen gyönyörü szép leány lett Zorkából! Két esztendővel ezelőtt még kissé esetlen és soványka volt, mint a vérbeli vizslakölyök, arca pedig örökké pattanásos volt. De azóta deli szűzzé fejlődött. Janit azelőtt is mindig a görög templomok bizánci szentképeire emlékeztette, de most még jobban érvényesült szépségének idegenszerű, büszke és szelid karaktere.

– Tudtam, hogy itt van, már tegnap hallottam Hofferéktól, – mondta Zorka.

– Hát már nem tegeződünk? – kérdezte Jani.

– Ha akarja… és mivel szomszédgyerekek vagyunk…

– Nyújtsd át a kezedet, úgy mint akkor, mikor utóljára láttuk egymást, – suttogta Jani.

A leány kissé kérette magát, de aztán átnyújtotta kezét a falrésen. Egy félig kinyílt, szép piros rózsa volt benne. A fiatal úr a kabátjára tűzte a virágot, azután sorra csókolta ujjait, amelyek olyan finomak és fehérek voltak, hogy Grafné bizonyára megbotránkozott volna rajtuk. Mert bizonyos, hogy dolgos leányzónak nem lehet ilyen keze.

Jani Bécsben is sokat gondolt a szomszéd-leányra, akit egy regényeshajlamú ifjú szerelmére igen alkalmassá tett nemcsak a szokatlan hangzású neve és a fekete haja, hanem az a körülmény is, hogy nemes ember leánya volt. Verseket is írt hozzá, amelyekben sok szó esett megőrülésről és öngyilkosságról, sőt egyszer éjnek idején, zivataros esőben, hajadonfőtt szaladgált a Práterban, miközben hangos szóval kiáltozta Zorka nevét és felszólította a cikázó villámot, hogy sújtson le reá és vessen véget kínjainak. Ez azonban mégsem volt egészen komoly dolog. Most azonban, miközben a téglalyukon keresztül érezte a valóság meleg és édes lehelletét, komolyan megdobbant a szíve.

– Zorka, – mondta, – én egy szent elhatározással tértem meg a nagyvilágból. Hogy nem fogok előbb nyugodni, míg édesapád bele nem egyezik abba, hogy egymáséi legyünk.

Édesapát mondott, mert a zsarnoki apa stilszerü alakja minden szerelmi regénynek, tulajdonképpen azonban nem félt Manin szomszédtól, csak a saját édesanyjától.

– Ma megint elmegyek Hofferékhoz, – szólt Zorka. – Mi most együtt hárfázunk a lyányokkal…

Nem folytathatták a beszélgetést, mert valaki Zorka nevét kiáltozta. Manin volt. A szomszéd, egy göndörhaju, barna, szálas szép férfi, lélegzet nélkül sietett a kertbe. Különben nagyon méltóságos viselkedésü ember volt, ami természetes is, mert hiszen nemrégiben még Temesvármegye szolgabírája volt, most azonban kipirult arccal, fiatalos fürgeséggel szaladt végig a kavicsos úton.

– Zorka, Zorka, hamar, nagy dolog történt!

És már karjaiba kapta és összecsókolta a leányát. Jani megszeppenve lapult meg a rés mellett.

– Mi történt, apa? – kérdezte Zorka ijedten.

– Nagy dolog! Egy nemzet föltámadt a sírjából! A mi nemzetünk! A mi édesanyánk! A szerb nemzet! Karlócán megvolt a nemzeti kongresszus… Kikiáltották a szerb vajdaságot. Vajdát is választottak.

– És mi lesz most? – kérdezte a leány, aki semmit sem értett az egészből.

– Az lesz, hogy ezen a szent földön, amelyet annyi szerb vér öntözött, megint a szerb lesz az úr!