Part 9

Ezeket előre bocsátva, halljuk az elmélődő bölcsészet megalapitását a mester, Schelling, után. – Az életnek vagy lélekerőnek magára nem gondoló munkássága, mig ez magáról semmit sem tud, egyenlő fokon áll a kivülöttünk létező vak természeterők munkásságával. A tudalmas és tudalmatlan munkásság között egyedűl az teszi a különbséget, hogy megvan vagy nincs meg benne ez a magára való gondolás. Ama vak tevékenység már épen ugy megvan az emberi élet alsóbb fokán, mint a természet tárgyaiban mindenütt. De ezek nem tudhatják magokat, hanem csak mások által tudathatnak. Az ismért természetben egyedül az ember az, ki alany és tárgy egyszersmind. Ő a maga munkásságában magát tudó lény. Benne az alany és tárgy általánosan ugyanaz. Tehát nem pusztán hasonló vagy egyező, hanem tökéletesen egy és ugyanegy. Ő (alany) tudja magát (tárgy). Öntárgy. Ezen munkásságról való tudat, ez a bennünk mozgó, elevenitő erő, magában és eredetileg egy azon müködéssel, mely magasabb fokon érzéklés (Anschauen), érzemés (Empfindung) és tudás gyanánt mutatkozik. Ha nem volna egy, akkor egyszersmind lehetlenné válnék minden öntudalom, melyben ez magát tudja, s azért igen helyesen neveztetik magáttudásnak, öntudatnak.

Hogy teljes, tökéletes öntudathoz jussunk, előre föltétetik, hogy az, mit tudni kell, egy a tudással; különben mindig rejlik a tárgyakban oly belső valami, a mi titok marad, a mit nem lehet kivilágositani. Csak ha belátja a tudás, hogy a mit lénynek, valónak nevezek, ugyanazon működés játéka, mi maga a tudás: csak ekkor felelhet meg egymásnak tökéletesen az eszmei és való; csak ekkor érdemli meg a tudás a maga nevét; mikor nem áll tőbbé az ismért mondat, hogy „teremtett ész nem fog behatni a természet belsejébe.“ Sőt inkább át és behatja azt, mert az egész természetben csak magát (észt) leli föl ujra; s ez az, mit Szontagh megenged, de nem sürget folytonosan, hogy „ész van a természetben is, mint az emberben;“ más szóval: az észszel biró ember is csak egy mozzanat a természetben. – És ezen tételen tartózkodik, mint első lánczszemen, az ujabb elmélődő bölcsészet, melytől mind a mellett oly nagy irtózás mutatkozik irodalmunkban, hol az ember még folyvást szemközt áll a természettel, mint valami ellenséges hatalommal, mely tőle egészen különböző, elzárt ellentét, megfoghatlanság; melynek csak fölszinét lehet érinteni a képzettel, nem pedig belsejét hatni meg a tudattal.

Állitsuk a föntebbi tétel mellé a régi logika ismérési elméletét. E szerint tanittatik, hogy a világ sok mindenféle tüneményei hatnak reánk és benyomásokat hagynak ézrevevő tehetségünkben. Igy ugyanannyi kép, a mennyi a tárgy, van leirva bennünk. Minő bűvös módon jőnek ezek tudalmunkba, ez iránt senki sem tudakozódik; elég, ha ott vannak. Hogy e sokféle benyomást rendbe hozhassam, összevetem egyiket a másikkal. Észrevett hasonlat után összefoglalom, azaz különbségeikre osztom, őket; és egyes rovatokat, azaz nem szerinti fogalmakat, melyek a rendezésben eligazitanak, csinálok. Ha ismét oly tárgyat lelek, melyről talán nem fogom tudni: melyik rovatba tegyem, utána nézek rovataimnak, s megtalálván a nemi fogalmat, alkalmazom ezt a tárgyra, s ugy tartom, hogy már ekkor ismérem és fogalmazom azt felsőbb nem (genus) alatt. Találok, példaul séta közben, egy nem tudom – mit. Szemügyre veszem, forgatom: mi részei, tulajdonai lehetnek és mégsem tudom: mi az. Ekkor jő valaki és megmondja nekem a közös nevet, a fogalmat, p. ez kagyló. Imé a megmondott szó nekem azonnal a dolog maga, a rejtvényes tárgyhoz kulcs gyanánt szolgál, s bátran mondom ekkor: tudom már, micsoda.

Igaz! mond az elmélődő bölcsész. A logika rendez, ha már van mit rendezni: egyes nézleteket egyetemes fogalom alá. De a kérdés nem az: mikép jő rend az emlékben, felfogásban megtartott képek különféleségeibe, hanem az: mikép változik tudattá avagy csak egyetlen kép is; mikép lesz a benyomásokból tudat? Az első, vagy akárhanyadik, tárgy nekünk közfogalmat juttat eszünkbe, és ha később hason tárgyat lelünk, összevetjük az elsővel, és lényegben egynek tartjuk a kettőt. De hogyan szülhet bennünk előképet, közfogalmat egyes tárgy, és hogyan ismérhetünk föl egyes tárgyban, mely csak egyediség, egyetemességet? Ez itt a kérdés. Azaz másrul van szó, mint a logikai rendezésről. Az észrevételek származását akarjuk tudni, vagy máskép azt: hogyan jőnek benyomások az én testetlen elmémbe a testi tárgyakról. Erre, mint láttuk, a logika nem felelhet. Hanem, gondolák, fog felelni a lélektan. Ezért a lélektan elő is vétetett a logika előtt, és sok igen sok tapasztalati adatokat állitván össze, mégsem segitett azok végére jutni, hanem vastagabb lön a könyv; s a magyarázat ott akadt fel mindjárt, hogy nem lehete jobbat mit tenni, mint eme szellemi tünetközés felvilágosítására bizonyos lelki tehetségeket, minden tüneményre különbözőket, állitni föl és mondani: ez s ez tünemény azon erőbül magyarázható, mely ez s ez tüneményt előhozza. Azonban ez nem egyéb szónál, melynek nincs végérvénye.

Az elmélődő bölcsészek tehát jónak látták felhagyni mind a régi logikai mind az ugynevezett lélektani magyarázatokkal, noha magokét épen annyi joggal mondhatják lélektaninak s logikainak, csakhogy egészen uj értelemben. Ők is ugy tanítanak, hogy az ő magyarázási módjokat sem lehet a szó szoros értelmében megmutatni, hanem ugy kell nézni, mint egyetemes lélektani tényt, belső tapasztalást, közvetlen kényszerüséget. Lássa meg az ember, ha megleli-e magában vagy nem, azt; ki meg nem leli, annak hiába volna mutogatni. Fődolog, hogy legyen az emberben annyi mozgása a szellemnek, élessége a vizsgálódásnak, mennyi arra szükséges. Mert tulajdonkép gondolni mást nem tudunk, mint magunkat; nincs más gondolás mint az, mely magát gondolja, tehát: öngondolás, öntudás[31].

E ponton az elmélődő bölcsészet elveti azt a tant, hogy „minden isméreteink két kutfőbül származnak: előlegesen (a priori) a gondolkodásból s utólagosan (a posteriori) a tapasztalásból.“ Hanem e helyett igy tanit: közvetlen értesülést, átható tudalmat semmi egyébről nem birhatok, mint arról, a mi magam vagyok, a mint én müködöm szellemileg. Látni való, hogy ez által kimondatik az isméret egységes származása. – Szellemem előbb, mintsem mondhatnám, hogy tapasztalok, már müködik: látok, érzelek öntudatlanul, akaratlanul. Tehát minekelőtte tudnám: tudok. A gyermek a világosság felé forditja fejét, mint a virág. Az alany és tárgy (látás és világosság) érintköznek benne az öntudatlan állapotban már. Oly szellemi tény, melyről a szellem sem tudja hogy övé. Azonban ha öntudatra jut a szellem, s e tényeket szabadon ismétli: be kell látnia, hogy ez a tárgy, ez a képzet egyedül az ő munkássága, az ő saját tudalma; mikor a tárgy nem esik többé kivüle szó szerint, hanem tudalmába, mint ő magának egy része, biralma. A szellem az anyagban is megleli a szellemet, az észt: belső a belsőt. Mert nem tudhatok mást, mint magamat, nem egyebet, mint a mi magamban van, mikor a szellem, mint valamely eszmei tériség, foglalatjává, rövid kivonatává leszen a tér és időben megjelenő természetnek, világnak, egyezőleg ama régi mondattal, hogy az ember kis világ a nagy világban.

A spekulativ bölcsészet tehát kettesség helyett abban leli föl az egységet, hogy a tapasztalást és gondolkodást nem állitja szemközt egymás ellenében, hanem inkább és igazabban a bölcsészi tudat különböző fokai gyanánt jegyzi meg. A gyermek, ki a világosság felé hajlik; később midőn eszmélni kezd, különböztet; aztán majd reflektál, abstráhál, végre mint férfi, spekulál: ugyanegy szellem; csak a tudat fokai benne különbözők. Egyuttal rajta van az elmélődés hogy megmutassa, miszerint ez belső szükségesség után van igy. Ha ezen szükségességet sükerült kivinnie s megmutatnia, ugy hiszi, és nem ok nélkül, hogy nyert ügye van. Eme kényszerüség már abban rejlik, hogy midőn a szellem a tudat alsóbb fokát meghaladta, nem vált meg ettől végkép, hanem magával emeli azt minden következő magasabb fokra, mint eredményt, mint tanulságot, mikép esztendeinket az életben; és pedig az ifjuság tapasztalásait példaul későbbi életkor irányzására használjuk fel. A mai bölcsészeti tudalom már nem oly egyoldalu, hogy kizárná a tapasztalást, nem is oly önhitt, hogy teljesen ujnak, eredetinek hirdetné magát; hanem igenis oly hiszemben van maga felől, hogy minden előzményeket méltat, elfogad a magok helyén; s nem nyugszik egyes fejekben, hanem az idők és emberek meggyőződésében, mikor világ- és korszellemnek halljuk közajkon neveztetni.

A szellem először már mint természetes tudalom, az alsó vagy kezdetleges fokozaton ugy nézi a természet egyes tárgyait, mint egymástul elszakaszkodott, önálló, maradékony lényeket; idővel ez a nézet változik, s a világ, ugyszólván, tüneményekké, változandósággá oszlik fel; végre ugy állapittatik meg mint szükségkép valamely fővalóban gyökerező teremtmény. Ha valaki ebben már a hegeli hármasságot sejti meg: nem csalódik s elmondhatja okát a költővel:[32]

„Mert egyenként birni káros, A minek csak hárma jó.“

Lássa ennek ellenében az ugynevezett lélektani bölcsész, ha, makacsul ragaszkodván a tapasztalás és gondolkodás egymástul elszakasztott elméletéhez, ki nem vergődhetik a kettességből; ugy szinte lássa és vallja be őszintén, ha megveti-e az eszmei bölcsészet a tapasztalást, mintha e nélkül és teljesen maga szabadjára szeretne gazdálkodni a világgal, természettel. Igy a lélektani és eszmei bölcsészek abban különböznek egymástól, hogy utóbbiak nem tartják mindjárt életnagyságu, telivér igazságnak azt, a mi közvetlenül van, mert ez csak van; mi által még nem mondatik, hogy valódilag van; hanem ugy hisznek, hogy az ismérő tehetség maga fejlődés alá van vetve ugy az egyesben, mint az összes emberiségben; hogy az igazság nem kész jó, mely a szabad ég alatti „tárgyilagos“ világból napsugáron, lélekző csőn minden gondolkodás nélkül jőne lelkünkbe, fejünkbe, hanem az inkább készülő, és pedig az emberi szellem felvilágosultsága szerint megmegujuló, elémenő, örökös, lankadatlan törekvésben az általános felé. Mig ellenben a lélektan bölcsei a tapasztalás adatait kész pénzül fogadván, elválasztják a gondolkodástól; ezen különböztetéssel átellenes szomszédságban tartják a megismérés módjait, és tanitják: az ember „érez és gondolkozik,“ „minden isméret két kútfőbül származik,“ holott sem a tapasztalás nem menne a gondolkodásba sem ez nem hatná meg azt, ha nem volna valamely közös érülközésök, szellemünkben.

Nem ok nélkül hányják tehát szemökre a lélektani vagy helyesebben a kettősdi bölcsészeknek, hogy az elevent, az összerüt eltépik, elválasztják egymástól, vagyis az értelem szemüvegén nézik a világot. Nem ok nélkül mondják reájok, hogy az igazságot, mely egy, de az értelem előtt kettőnek látszik, abstrakt, elvont részletességben fogják fel, mint az ügyvédek a törvényt, mikor azt lehetne a feleselésekből kihozni, hogy mindkettőnek igaza van, ha nem volna okos biró, kit a különböztetés meg nem zavar. Hasonlókép nem csuda, ha egymástól külön állónak, egymással ellenmondónak tanittatván az isméretszerzés módjai, a bölcsészi igazságok is egymástól független, egymásba át nem vezetett makszimák, aksziomákban határozódnak, melyek mint kész leczke szolgálnak utravalóul a bölcseség temploma felé. Ilyenek példaul: nihil est in intellectu, quod non fuerit in sensu; mi megforditva is igaz. Ilyen a „naturae convenienter vivere;“ mi csak félig igaz, vagy csak oly formán van helye, mint a kettős számnak az egy után és a három előtt; ilyen, hogy az isteni bennünk imádást, a tévelygés roszalást, az erény tiszteletet okoz stb., mert nem ugyanaz tartatik erénynek mindig, s az istenit ha imádjuk is, de a mit imádunk, nem mindig isteni: mutatja minden nép vallás- és erkölcstörténete. A tapasztalás ugyan tanitja, hogy az isteni meghat és imádást okoz, de az is a tapasztalásból bizonyos, hogy a mi imádtatik, nem isteni, példaul a fetisch vallásban. E szerint a tapasztalás vagy nem igaz isméretszerző mód, vagy midőn általa, mint tárgyilagos bizonyosság által akar igazoltatni a gondolkodás, épen azért csak alanyi marad, azaz képzet, ráfogás, ugyhivés fokozatán fagy meg, mint minden egyoldaluság, mely azzal boszulja meg magát, hogy ellenkező oldalra csap által. Valami nem azért igaz, mert tapasztaljuk, hanem a mit a tapasztalás igazol, az tapasztalás előtt is magában hordja igazságát; igy a tapasztalás igazolja az igazat, s lármát üt a könnyű szerencsével. Mert az igazságot nem az teszi, hogy képzetem és a tárgy egyezzenek, hanem az, hogy az emberi ész meglelje a tágyban levő isteni észt, másképen: czélt, rendeltetést, gondolatot, Hegel szerint a fogalmat. Mert az igazság csak ugy tünhetik fel a tárgyban, ha tárgyas ész járul vizsgálatához. Ennyiben az elmélődő bölcsészetet is mondhatni alanyinak, de itt az elme egyszersmind tárgyavatott lény; mig a kettősdieknél a tárgy fő és megközelitő ismérési módja a képzet, vagy a tárgynélküli, üres alanyiság.

XIV.

Nem fog meglepni, ha az egész idealizmusi tan nem mondatik is egyébnek elmés hüpothezisnél, mint Szontagh által. Ilyen észrevétel jó szolgálatot tehet a maga helyén; és a világon minden hüpothezis annak, a ki be nem látja; ezt pedig, ugy hiszem, az egyezményes bölcsészet szószólóira bebizonyitottam, hitelöket a Schelling Hegel fölötti biráskodásban lerontottam. Ők ez ügyben többé nem illetékesek. De ha mégis amaz elmés hüpothezis minden következményekben igazoltatnék, mint a Fulton gőze, Kopernik tudalma: akkor is csak hüpothezis maradna-e? Nem gondolnám! Hiszem és remélem, hogy bölcsészeti előhaladásunk legközelebbi fokozatát az idealizmus megértése, elfogadása fogja képezni. Hanem addig is maradjunk egy perczre még az „öntudat tényei“ vagy az „egyezmény“ bölcsészeténél. – Az öntudat csupa ellenmondás, nem csak az egyesben, hanem az egész emberiségben is. Ha már mint szemünkkel a tárgyak szinét, alakját, mozgását, ugy foghatjuk fel minden előre járó gondolkodás nélkül az igazat, az istenit: megfejtendőnek marad előttünk az a titok: miképen esik hát meg az igaznak, isteninek, erénynek stb. annyiféle módu felfogása, mint a különböző népeknél, idők és helyek szerint tapasztaljuk? Igaz, hogy elmondhatja az egyezményes, eszmei, anyagi bölcsész egyiránt, épen ugy mint a franczia, muszka és hottentott, valamint az ó, közép, s jelenkori ember, hogy „keblünk legbensőbb mélyeiben helyeslést okoz az igazság, tetszést a szép, imádást az isteni;“ tehát elismerhető a tétel egyetemessége. De kérdezd meg aztán egyiktől mint másiktól, hogy mi lesz egyiknek mint másiknak igaz, isteni, szép: látni fogod, hogy tételed egyetemessége üres egyetemesség, mely csak épen nagy széles kiterjedésü, s mint pallium a szobrokra, kivétel nékül rá illik a párisi és hottentott ember igazságára; e szerint az egyezmény gondolata csak forma, mely a tartalmon van, nem pedig a tartalom maga. Vagyis, mert a forma és tartalom külön esnek egymástól, s a forma csak befödi a tartalmat, nem pedig mint kellene, kiegésziti s betölti egymást a kettő: az egyezmény bölcsészete tárgyas ugyan, de khiméra jő ki belőle, mert a néger hihetőleg majmot, a parsz tüzet, a keresztyén a nemgondolhatlant vagy szükségkép gondolandót fogja isteni gyanánt eléd állitani; s igy leszen sorsa az igaznak, szépnek; s ez lesz a te tárgyilagosságod vagy egyezményed érvénye a tárgyilagosságban; azaz igazságod csak formai, elvont, egyoldalu, alanyi, melyből épen a tárgyilagosság van kimaradva. Nagyon sivar üzlet!

Bármi hódolattal legyünk is az ilyen egyetemes igazságok iránt, mégsem lehet megelégedni velök a bölcsészeti tudalomnak, mely összerüt, életrevalót, elevent akar. Nem titok többé azok érdeme. Az emberiség megunta már azt a leczkét, hogyan kell lenni, menni a világ dolgainak; azon egyetemességek pedig csak puszta kellés, parancsolás, „categoricus imperativus.“ Tudat lét nélkül. Állapitsd meg már példaul, hogy az „öntudat ily közvetlen ténye“ föltétlenül igaz; és bár a bölcsészeti magasabb fokon álló gondolatot (p. vallásban a keresztyén hitet) akard is tárgyasitani oly népeknél, melyekben a tudat, a meggyőződés nem fejlett ki eléggé: meg fogod látni: mennyire téveszted az idő járását. Mindent tudhatsz, csak azt nem: hányat ütött az óra. A mit tudsz, igaz, de létbe nem megy át; mert igazságod abstrakt, olyan, melyben nincs számitva a létre, a létesülésre. Az ily egyoldaluság ezer meg ezer esztendők óta gyötri már az emberiséget, Pizarro és Cortez példaadása előtt és után. Megjelent az életben, történetben, meg is bukott mindig szerencsésen. Tanulságos főleg francziaországi szereplése, mit, megvallom, csak azért hozok fel, hogy idézhessem Hegel szavait, ki ugy van elhirhedve nálunk, mint ha a gyakorlatisággal végkép meghasonlott s ellene pártot ütött volna. „A mi az államot illeti,“ mond ő, „a franczia bölcsészek ingyen sem gondoltak még forradalomra. Kivántak, ohajtottak javitásokat, de főkép csak alanyilag: hogy a kormány szüntesse meg a visszaéléseket, alkalmazzon becsületes egyéneket, a kik javitsanak. Aztán ilyen módok látszottak szükségesnek: adassék jó nevelés a herczegeknek, legyenek a miniszterek becsületesek, a fejedelmek takarékosak stb. Nekik csak egyetemes gondolataik voltak, elvont eszméjök arról: hogyan kellene lenni, nem pedig arról, mi kivihető“[33]. Az ilyen közönséges tételek, betanult aksziomák és makszimák aztán igen nagy hangba mennek át; de mai nap már nem hisznek bennök. Hetényi aksziomái; áthozva Görögországból hozzánk, innen másuvá, mintha valami nevezetes gyakorlatiság feküdnék abban, ha egy igazságot felállitunk, mint kaptát, s reá szabjuk a világot. Mintha bölcsészet volna az, mikor az egyezmény köpenyébe minden idők meggyőződését, szükségét beállitjuk. Ez értelmi bölcsészet, értelmi gondolkodás: egyoldaluság. Nincs könnyebb mint azt mondani státusra, egyházra, társadalomra: nem jól van igy. Ennél nehezebb azt vitatni: hogyan legyen. De legnehezebb eltalálni: hogyan legyen addig, a mig oda érünk, a hol ugy lesz, a mint szeretnők hogy legyen, vagy lenni kell. Történetet is irtak ugy, drámát is egyebet is az emberek: a mint lenni kell, vagy szeretnők, hogy legyen. Mai eszmék szerint fogattak nézpont alá ó és középkor eseményei. Azért lehet már végetlenül becsülni, oly történészt minő Macaulay, ki okoskodásaival kiséri az időket, s nem pedig eléjök szabja makszimáit. Ez nem volt mindig igy. Csak Rottecket vegyük példaul. Hemzseg benne az eszmék anakronizmusa; csupa refleksziók halmaza, émelyitő egyetemességek. Nem azt irá: mint fejlődött a történet, hanem azt: mik az ő nézetei, melyek szerint ő csinálná a történetet. Ellenben a történet semmit sem ad az ily abstrakcziókra, s megy a maga utján. Az angol történész pedig az események tövébe áll és szemléli az elvonuló jeleneteket, oldja fel az ellenmondatokat, s engesztel örökké, békitvén a visszásságokat. Mert a fejlődés nem is mehet máskép életben, történetben, eszmei világban. És ha kérdeztetnék: miért erős ország Anglia? felelhetnénk Macaulay szavaival: „bármi nagy legyen a változás, melyen (Anglia) szerkezete az utolsó hat század alatt átment, fokonkénti kifejlődésnek s nem lerombolás és ujra alkotásnak volt az eredménye. Soha sem vala pillanat, midőn a létezőnek főrésze nem a régi volt volna. Sikerült a forradalmat az elévüléssel, a haladást az állandósággal, az ifjuság erélyét az emlékezetet haladó régiség fönségével párositani.[34]

Valóban az egyetemes igazságoknak, ugy nevezhető „locus communis“ oknak becse alászállott. A bölcs ragaszkodik hozzájok, s azon veszi észre magát, hogy hopon marad. Emlékezzünk az irodalom, az élet, a történet folyására, alakulására. Az a csudálatos, hogy a tapasztalati bölcsek mind a mellett megvetik a tapasztalást és ragaszkodnak a magok sovány makszimáihoz, bölcsészi táruk készletéhez; s beczövekelvén igazságaikat az eszmei világba, hozzájuk kötnék a történetek pályafutását. Ez valóban félreértése magának az idők tapasztalásának, s nem csuda, ha legszárazabb metafizikánál egyéb nem terem utána. És mégis ez a nézet van kifejezve Szontaghnál az egyezményes bölcsészet feladatának kitüzésében. „Megmenteni a világot,… visszavezetni az emberiséget az elhagyott természethez, a régi görög harmóniához, s az ujabb kori müveltséget a természettel egyesiteni, harmóniába hozni a testet és lelket, az embert önmagával, embertársaival és a természettel: ez feladata az egyezményes filozofiának.[35] Tehát visszavezetni! Ez nagy szó! És nem is egyéb. A görög müveltség alapkövét teszi az utána jött emberiség haladásának, de hozzá visszatérni? Megvallom, ezt szeretném látni. Hanem tréfán kivül kérdezhető: érti-e a mai kor müveltségét, a szellem utait valóban, ki folyvást görögökkel, talán annyi sok hányt vetett isteneikkel, helótáikkal, vizeszü polgáraikkal álmodozik? Más szóval: érti-e magát s a világot, ki az eszmét, az igazságot mai nap is csak a képzelődés alakjában örvend felfogni s nem inkább a gondolatéban is? Óh az ember gyarló! Korszerű, életrevaló bölcsészetével kiéli magát a világból s a keresztyénség közepéből mint klasszikusokon lelkesedett ifju költő, zarándokutat vállal egy pár ezer esztendővel hátrálni visszafelé a történetekben. De akkor mi törekvéseink legyenek a jövendő számára? Itt vége szakad minden lehető ujabb kérdésnek. Az egyezmény kimondá a végszót. Nincs egyéb hátra, mint fölvenni a vándorbotot és indulni visszafelé az elhagyott természethez, Görögországba. Diogenes, Diogenes! Senki sem akarja hinni, hogy te panaszkodál, s fényes nappal embert keresél lámpásoddal. Anaxagorás számüzetik, Szokrates bürökpohárt iszik, Arisztoteles megfut, nehogy szinte akként járjon; a legnagyobb hazafiak kicserepeztetnek (ostracismus); Themisztokhles, Epaminondás stb! Mondom, ha Görögországrul van szó, senki sem hisz egyébnek, hanem csak a képzelődésnek, mely arany időket fest a háttérbe. És ha csakugyan az a tudomány feladata, hogy visszaforduljon Perikles hona felé, akkor ereszkedjünk Morfeus karjaiba, s álmodozzunk előre, mint Beranger „ábrándos vándora,“ a hajdani Görögországról.

Nem életrevaló bölcsészet biz ez, uraim! hanem mesterségesen kicsinált rendszer, tákmű; melynek épen azért van szüksége mindenünnen összekoldult tartalomra, mert magában semmi elevenítő ereje. Csak a költészetet hozom fel! Nem megfürösztöttük-e azt is Hümettus minden illatában, mézharmatában; mégsem volt szánk ize szerinti. Addig játszott velünk a görög képzelődés, hogy utoljára sem értettük. Bölcsészetben még akaratosb a szellem. Mert ugy hiszi, hogy a mi jó és megmaradni való volt a görög világnak ember, isten, és természetisméretéből, megvan, él a mai kor tudalmában; hogy az folyvást müködik bennünk és hatja gondolatunk világát. Az emberiség a férfikorba is felhozta magával ifjukori gondolkodásából, a mi benne életrevaló volt s az eszmét nemcsak a képzelődés játékában, hanem a maga saját elemében, a gondolkodáséban, is akarja felfogni és felfogatni; és a patakot senki sem tériti vissza kutfejéhez. Vagy az emberiség élete mind azóta hiába folyt, története hiába nyilatkozott volna?

Itt esik már egyenes válaszszal felelnem azon kérdésre: minő rendszer az egyezményes a bölcsészetben. Tartalmára nézve halmaz: skot közérzelem, franczia ekklekticzizmus, német kriticzizmus, görög harmónia: magyar egyezmény. Formájára nézve, mert egyezmény nem lehet egység nélkül, közelit az identitáshoz, de ezt Hetényi ellöki, Szontagh nincs épen ellene, de nem is öleli; s megmarad a kettősdiség elvénél, mikép hajdan, és nem teremt „szunyoglábat.“ Mint mondám: az egyezmény a legjobb akaratu, tárgyavatatlan dilettantizmus Egyezmény, melyből csudálatos módon hiányzik az egység. – Harmónia, melódia nélkül.