Part 7

Hetényinek megvan a maga jó oldala. Erkölcs, életszépités stb. minden, minden kész szivvel igértetik, két kézzel nyujtatik általa; de ovást kell tenni az ő „szerény, mérsékelt, igénytelen“ eszmeisége, idealizmusa ellen. Roszul jő ki bölcsészetben ez a nagy ovakodás, ez a nagy középszerüség. Nagy és mély gondolkodás ellen, melyről azt mondják, hogy nem veszi be az élet, hogy érthetlen, miért oly nagy szenvelemmel táborozni! De mégis ha bőviben volnánk a mély gondolkodóknak! Ha vérünkben volna, magyarokul, merni az eszmék világában! El kell ismérni továbbá, hogy Hetényi bölcsészete járatlanra csábitó, jártasra gyötrő; levén minden rend és szigor nélkül, mire amaz nem gondol, mi nélkül emez utolsó el nem lehet. Az ő elméje fuladásig telve volt jóra való eszmékkel, melyek szónoki beszédben, erkölcsi tanitásban, mint sok olvasás, buvárlás utáni halmaz isméret, jól fogtak volna elhelyezkedni, de bölcsészetnek igen szónoklat, rendszernek igen esetlenség. Ő nem szereti a rendszert. Ki is mondja ellenszenvét iránta; mintha bennünket valaha megrontott volna már erkölcs- vagy országilag is a rendszer. Be is teljesedik rajta, hogy „a magyar Parthenon előcsarnokai“ meglehetős zavar, mondhatni, szószaporitás, mert a mit a három első lapon ir, a többi ugyanannak rhetorikai változata; őrizkedvén folytonosan és számos helyen a tovább lépéstől, mint egy miniszter, mondván: „most róla (a harmonisztikárol) csak ennyit! Majd annak helyén és idejében megmondom. Itt többet a harmonisztikai metafizikáról mondani nem lehet.“

Hetényi felől tehát nem tudjuk, mi volt tulajdonkép az a harmonisztikai metafizika; ugy látszik, hogy későbbi idők tanulmányai előtt fog, ha ugyan fog, egyszer tisztába jőni az egésznek szerkezete. Némi ösmértetésül ide igtatok egy helyet a magyar Parthenon előcsarnokaiból, melyben a harmónia igy magasztaltatik: „roppant eszme a harmónia; világtörvény, éltetője a sféráknak ép ugy mint a parányi lényeknek. Kulcsa ez a világegyetemnek, melynek uralma alatt áll a porszem ugy, mint a fönséges napország. Ez teszi lényét a test és lélek minden gyönyörének; ez központja minden szebb és nagyszerübb eszméknek; ennek törvénye legfensőbb, melytől foly ki mind fenn, mind alatt minden törvény. Ez fentartja uralmát minden szabály és norma mellett és fölött. Ez törvényadója minden magasságnak és mélységnek: ennek trónját tiszteli különösen minden élet, és ha tőle eltér, a halálnak esik martalékul. Megfoghatlan lelke ez a világnak, irányadója minden alárendelt erőnek. Ez állitá meg a szellemi és testi világ fejleménye rendét, és ennek pálczája alatt áll minden lény, minden élet, minden törvény. A mi amaz alól elvonja magát, az mint törvénysérv, más egyéb mint rut, valótlan és jogtalan nem lehet. Ez mint legfelsőbb lény, magánal fensőbb hatalmat nem ismérhet; azért a szellemi világban is olyan, mint a kozmikaiban az általános sulyerő, melynek uralma alól a legtávolabb eső fényfelhők napjai is magokat ki nem vonhatják. Ez szolgál a bölcsnek kalauzul, midőn azon főlényhez tekint fel, kihez a hiuk vagy ritkán fordulnak, vagy ha fordulnak is, a szenvedély szele az érzelem világát gyakran eloltja bennök. Ez biztos vezérök, midőn a világ nagy könyvébe tekintenek, mely fénylő csillagbetűvel szól hozzájok; ez iránytüjök, midőn saját testök óramüvét vizsgáljak, ez, midőn az ész, a tudományok és a müvészet, ez, midőn a családi és társalmi élet viszonyait fürkészik“[18].

Tehát ez az alapgondolat; s a fentebbi előadás ennek magasztassá lenni akaró kifejezése, de nem egyéb rhetorikai dagálynál, mindenes, üres egyetemességnél. Képzelhetni, mennyi sok törődés előzhette meg eme nagy eredményül felmutatott nyilatkozványt. Sok van itt összefoglalva, minek igazolása nincs máskép, hanem ha csak mondva; nem sajnálandó-e annálfogva, ha, jó, rosz eredménynyel bár, örökre elmaradt az egyezményes bölcsészetnek, mely különösen magyar bölcsészet is, bevégzett felalkotása? Igy Hetényi rejtély, mint én hiszem, magának, rejtély maradt még inkább a világnak. És akad-e majd, ki e nyomokat lépve, utjába igazodik, folytatni szerencsés a félbeszakadtat?

Részemről oda járulok meggyőződésemmel, hogy Hetényi hallott az általános eszmeiségről, s talán rémlett is előtte valami annak természete felől, de az igazságnak végire járni elmulatta; s megnyugvék az ellennézetü bölcsészek vádjai, kifogásai, ellenvetéseiben. Ugy tartom továbbá, hogy az egyezményes bölcsészet emberi tehetségeink, talán az érzelemmel áttört ész s képzelődéssel fokozott gondolat titkos, rejtélyes forrásából ered, s homályos vidékekre fut ki, félig bölcsészetnek, félig költészetnek. Ezért ragaszkodik oly lelkesülten a görögökhöz, név szerint a görög világ kihimzett és nagyitott harmóniájához, de minden esetre olyanhoz, mi letünt immár az élet szinvonaláról. Más idők, más erkölcsök! Ha mégis életfilozofiárul van vele szó, ezt csak a multra, a görög életre kell és szabad érteni, nem a jelenre; de igy aztán élet és tudomány alig ha fog használni nekünk, a kik sem görögök, sem rómaiak, de még csak pogányok sem vagyunk immár.

X.

Mielőtt Hetényi tudományát Szontaghéval, mely annak folytatása, sőt kiegészitése akar lenni, összefognám, idézek néhány tételt a Parthenon előcsarnokaiból, melyek ugyancsak kiemelendik azt a bölcsészietlen álláspontot, melyet Hetényi a bölcsészetben elfoglalt. Ilyen már a franczia bölcsészetről való jó megemlékezés; mivel az „nem az ellentétben keres üdvöt, mint a berlinizmus, hanem az egyesitésben (M. akad. Ért. 229. l.).“ Ez magában derékül hangzik; de hát mit egyesit a franczia bölcsészet? Olyat, a mi egyező? Ez nem egyesités, hanem csak hozzá toldás. Ellentéteket? Ez jobban van mondva, s ehez hajlik Hetényi is, mondván: „értenünk kell tudományban, mint életben az ellentétek kiegyenlitését (216. l.);“ de vajjon a berlinizmusra bebizonyitotta-e Hetényi hogy az ellentéteket csak magokért szereti, nem pedig azért szedi külön, hogy egyesithesse? Hetényi semmit nem bizonyított, hanem csak ráfogással élt, s ugy látszik, mindannak mi a franczia mellett dicséretül mondatik, ellentételét, a berlinire titkon, nyilván hajlandó átruházni. Annálfogva Hetényi ünnepélyesen állitja, hogy az (a berlini) „nem tiszta irányu Parthene, nem tiszta jó akaratu filozofia többé, hanem undok csábitó Circe, fensőbb életünknek, és emberi méltóságunknak aláásó Phryne (217. l.).“ Szép! Hasonlóul kidicséri Hetényi a régi görögöket, mert „az ellentétekben nem lelék kedvöket, a tárgyakat épen nem állitották élökre (137. l.)“ – „A nagy természetben csak az tökélyes, a mi harmónikus és mennél öszhangzatosb valami, annál inkább diszlenek azon a természet és müvészet alkotó ujjai; minél ellenmondásosabb, annál tökéletlenebb és megvetendőbb (276. l.).“ „Ellentét nélkül nincs harmónia, az élet föltéte a mozgás, ellentét nélkül összefolynának a lények és az ős khaószba merülnének (283. l.).“ – Ezek egymás után mind megjárják a papiron, de fejben igen zavarosra mutatnak, mert ha „ellentét nélkül nincs harmónia,“ kell mégis abban a berlinizmusban valamely harmóniának lenni; mikor a franczia bölcsészetben, ha csakugyan oly ellentét nélküli, alig van harmónia, mert ez nincs ellentét nélkül; s hihetőleg innen ered aztán, hogy a történet bizonysága szerint Francziaországban „a lények“ annyiszor folynak össze s merülnek az ős khaószba. – Azonban Hetényi emlegeti az „anyagiság és szellemiség egyesitését“ (266. lap); s ezt is harmóniai müveletnek mondja. Ellentétek vagy különbözők vannak-e itt egyesitve? Nem, hanem ellenmondók; s bármennyire vesződik is Hetényi az ellenmondásokkal, mégis az a legszebb harmónia, melybe nemcsak az ellentétek, hanem az ellenmondások (contradictio) is befoglalvák, beszeliditvék. Hanem az ő „igénytelen harmonisztikája összesit minden együvé illőket (327. l.); aztán a változatosságot is észreveszi az életmüves testekben, létezik az emberi észben, mely az észjárás változatossága daczára eleitől fogva egy volt; az erkölcsi, a széptani világban (328. l.);“ mik után bátran érthető, hogy ellentét nélkül se a természet, se az ész, se az erkölcsi, se a széptani világ nem szükölködik. Ekképen ki mondja meg, hová megyünk az ő harmonizmusával?

Hetényi, midőn a harmóniát főelvül felállitandónak elhatározta, ingyen sem vélte, hogy az ellentétek s ellenmondások természetét félreismeri, s nem gondolta hogy velök a harmónia uralkodása mellett igen nehéz bánni. Jónak lelte annálfogva kénye kedve szerint gazdálkodni velök, azaz bevevén a harmóniaba az ellentéteket, ok nélkül zárá ki az ellenmondásokat. Ez, ha ugy tetszik, féluton való megállapodás, mert az ellentétet nincs mód megtartóztatni az ellenmondásba való átmeneteltől; ugyanazért ennek is be kell az egyezménybe foglaltatnia. De továbbá épen ez által azonságot, mit pedig gyülöl, állit fel, mely szászorta roszabb, mint a schellingféle, mert kizárván egyezményéből azt, mit össze kell egyeztetni, t. i. az ellenmondást (anyagot és szellemet), nincs benne mit harmóniába hozni, mikor valóban ködbe ir hamuval; holott az észi és összerü harmóniának épen az a természete, hogy tartalmáva teszi az ellenmondásokat s mindazt, mi az ellenmondások közé esik, példaul a különféleséget, ellentétet, s igy semmi sem marad ki belőle. Az ő harmóniája tehát azonságok harmóniája, vagyis üres, tartalmatlan, egyoldalu jószág, melyre miként fog aztán illeni az általánosság bélyege, nincs mód belátni; sőt inkább észi helyett leszen az, elvont, értelmi egyezmény; a mint alább még jobban ki fog mutattatni. Hol itt a szükségesség, a kényszerüség? Nyert-e vele a logika, ha elveül az egyezmény van elfogadva, mint Hetényi nagy önkényesen (217. lap) elhatározza?

De Hetényi harmóniát kiván, minő van a jó zenében. A példa bármennyire világos, még sincs jól választva. Ki nem tudja ugyanis, hogy az ellenhangok (contrapunkt) összehozása meriti ki a harmónia lényegét, s annál tartalmasabb leszen az, mennél távolibb hangok vannak benne együvé foglalva, öszhangba engesztelve. Igy beszélhetni a szinek harmóniájárul is példaul föstészetben. És bár helyén legyen felhozva szin és hang, melyekkel üzi játékait az egyezmény, mégis csak külsőségnek marad a harmónia mint ellenmondók egyezése, ahoz képest, a miben alapul a különbözők, ellentétek, s ellenmondók egyezése. Ezért Hetényi alaptételét, mely igy hangzik: „csak az lehet igaz, mi egyezik, a mi pedig ellenmondásban van, nem való (217. l.),“ igy kell módositani: csak az lehet igaz, miben az ellenmondások kiegyeztetvék. E tétel körül forog a bölcsészet sorsa; s felőle, ugy látszik, Hetényinek is voltak sejtelmei, mert különben hogyan szólhatott volna „szellem és anyag egyesitéséről“ melyek az igazi ellenmondások; de nem voltak bölcsészi meggyőződései, hanem szivesen járt egyezményével a változatosság, ellentétek körül, mikép a hangokban és szinekben, melyek ugyancsak külső tapasztalatiság dolgai, mig az ellenmondásoknak egységre vivése valódilag metafizikai eljárás, melyre illik aztán az általános czimezet. – Ennyit a harmóniáról ezuttal.

Az egyezménynek ama béna felfogása, melyet fentebb kimutattam, okozá, hogy Hetényi nem birván a tárgygyal, maga erejéhez méri azt. Innen ő szerinte „a józan filozofiának nem szabad az alapi és fensőbb élet teréről lelépni, és fürkészhetlenek után kapdosni, minők példaul a léleknek, a világnak, a főlénynek benső természete és lénye.“ Azonban e tilalom az ész feljebbviteli törvényszékinél: semmi. Szabad, nem szabad: a szellem, az ész nem kérdi, hanem világosodik és világosit. Hasonlóan nevezetes állitás mai nap: jobb lett volna az embernemet a hit karjai között szunyadni hagyni;“ akkor volt az ember „elégült, életvidor, a főhatalomnak engedő és boldog.“… „Mi európaiak a tudományok föléledése, a müveltségnek elterjedése óta már nem lehetünk ily egyszerüen boldogok[19]. – Ilyen állitások megjárták a mult században; de az alapok, melyekre voltak helyezve, kiszedvék alólok. Ha mai nap is halljuk még uj alapok nélkül fölmelegittetni: eszünkbe jutnak a guggon ülő indusok, kik egyebet sem csinálnak, mint igen nagyon hisznek. Egyébiránt a hitet elszigetelve tartani, s minden időkre megállapitani, lehetlen. A hit karjairól senki sem tépte le, nem is fogja letépni az embert, hanemha saját gondolkozó természete fog változtatni hitén, a mi ellen nem tehetünk. –

Eredeti jámborság az, melylyel Hetényi kijegyzi a józan filozofia teendőjét, mondván: „nyujtson ez kristálytiszta elveket a politikának.“ Ilyen követelésre könnyen rámondhatjuk: tehát nyujtson! – „Képezzen emberbecsülő fejdelmeket.“ Tehát képezzen! – „Képezzen népet is, mely távol legyen az ábrándos népfenség, korlátlan szabadság és egyenlőség hagymázától, és minden alkalmat ne használjon kirugásra[20].“ Mi is ekképen gondolkozunk, és ohajtjuk hogy képezzen mindent olyat, mint Hetényi követeli; de hát csakugyan olyan számadó gazda volna már a bölcsészet, hogy mindenért ő vonatnék felelősségre? Ezt a munkafelosztás napjaiban még sem gondoltuk volna!

Különös metafizikára lehet következtetni némely tősgyökeres igazságaiből Hetényinek; ilyen már ez: „ha reál dolgok léteznek e világon, kell létezni ezek reál okának is; és ha van reál világ, kell lenni reál istennek is“[21]. Egyet jelent-e itt a „reál“ szó ha világra és istenre is vitetik egyszersmind? Mert nem lehet oly könnyen megengedni, hogy a „reál“ mindkét esetben helyén álljon. Különben az okoskodás igen gyermeteg ájtattal folytatható ily formán: ha van testi világ, kell lenni testi istennek is, mert ha van testi világ, van testi oka stb. Igy ott vagyunk, a hol mondám, hogy a harmónia az egyoldalu azonság hibájában szenved, s mint egy bekötvék szemei az eszmeiség felfogása előtt, nem birván belátni, hogy annak, a mi reál, az oka ne reál, hanem talán ideál is lehessen. A reál szó e tételben hamis játékot játszott Hetényivel; s ő a reált bölcsészetben használta, de bizonyosan nem vette ki jól értelmét.

Kalandszerü állitások, egy pontra vihetlen tévedések. Csalódásai egy minden jóra való elmének csak azért, hogy a mi ellen maga is harczol, rendszert, ujat, alkosson. Csuda-e, ha Platótul Hegelig minden nagy gondolkozót, egy kettőn kivül, szándékosan mellőz, s hazafias bölcselkedési vágytól elragadtatva, meglepetik ön maga által?

XI.

Hetényi nem valósithatván igéretét, hogy az egyezményes bölcsészetet utóbbi változott nézetei szerint kiállithassa, tudósaink közül néhányan ugy vélekedtek, hogy a nemzeti tudományosság érdekében munkálódnak, ha e félben maradt egyezményes rendszert kiviszik. Valamennyi között Szontagh volt legjobban megkapatva általa, annyival inkább, mert a hazai bölcsészetet mint nemzetit ápolni, müvelni, alkalmasint hamarább fordult meg az ő, mint Hetényi, elméjében. Hanem Hetényi először saját rendszert födöze föl az egyezményben; Szontagh ezután nemzeti bölcsészetet vitata; nem sokára pedig Hetényi már magyar rendszernek is mondá az egyezményt; igy ketten tőnek egyet. A Hetényi kidöltével árván hagyott rendszer, melynek csak a neve maradt fenn, kifejtendőnek ajálkozott előtte. „A hiányt,“ irja Szontagh, „nekünk hátramaradtaknak kell kipótolnunk s e munka kivált engem illet, ki a boldogultnak osztálybeli akademiai társa valék, s ki rendszerében a magyar filozofia életbe léptetését látom, azon filozofiának, melynek már Popylaeumaimban utját egyengetni törekedtem“[22].

Szontagh, hogy az igen sok mellékes kérdést hát mögé hagyjam, minő példaul azon állitás hogy Hetényi nem tartá eredetinek az egyezményes rendszert, mire nézve én Hetényi saját igenlő szavait idéztem s őt megczáfoltam; uj-e vagy nem a harmónia elve a bölcsészetben stb., ünnepélyesen magaévá teszi az ügyet, és legelőbb is a magyar bölcsészet történetében akar lelni alapot arra, hogy az egyezményes rendszer nálunk már Hetényi előtt is járta, hogy Hetényi azt csak kikiáltá. Ezen állitás támogatásaul idézi Szontagh legelőször is a tulajdonképi bölcsészek közül Imre Jánost, Köteles Sámuelt, és a „Propylaeumok“ at, mely munka, Hetényi szerint, az egyezményes rendszer szellemében van irva, tehát magát; aztán Purgstallert, ki azon szives elismerésre, hogy ő is olyan szellemü, rendszerü bölcsész, mint Szontagh hirdeti évek óta, gyermetegül hallgat, s folytatja, mint kell, vizsgálódásait és pedig más irányban; mikép elő fogom tüntetni. Mübölcsészeti irók közül Berzsenyit emeli ki Szontagh, mint olyat, ki a müvészet főelvéről egyezményes uton bölcselkedett, nemcsak, hanem meg is előzte vele Hetényit.

Ezen történeti fölfedezést és „megmutatást“ oda lehetne kibőviteni: soha sem volt bölcsészet a világon, se ma se hajdan, mely annyira igénytelen lett volna, hogy még csak egyezményes se akarjon lenni, pedig sokkal régibb idők óta, mint mikor Püthágorás egy kovács pőrölyeinek ütéséből, történetesen, kivevé a hangtant, s a harmóniának bölcsészetben is érvényt szerzett. Magyarországban szintén voltak hegyek, még mielőtt Köteles vagy Imre harmonizáltak volna; kiknél jócskával régebben élt Pósaházi s ő is emliti a harmóniát. Mert mit kerese a gondolkodó ész egyebet, mint összeköttetést való és eszme, anyag és szellem, lét és tudat között, Imre János szerint: amicum foedus rationis cum experientia? Talán nem volt bölcsész, ki a harmóniát nem tanitotta volna a sférák zenéjétől kezdve Leibnitz „praestabilita harmoniáján“ keresztül, Hetényi harmóniájaig. Azonban a bölcsészet nem egyezményt keres, hanem egységet. Amazt lehetlen föl nem találni, mert épen utjába esik az egységnek; de azért ki a harmóniát feltalálta, még nem találta fel az egységet. Tulajdonkép amazt nem is kell keresni, mert a szemeit felnyitó ember előtt, a legelső széttekintéskor egyszerre nyilatkozik a még érzékileg ismérő elmének már; az egység pedig annál nehezebb, mert a természet, a meglevő világ minden tárgyai egymástól külön álló, független valókul tünetköznek, s minden dolog akként mutatkozik, mint ha magára hagyott önlét, elszigetelt állomány volna, melybe maga emberségéből szállt volna be valamely mozgató erő, s különválva egyik a másiktól szeszélyesen pattant volna elő földbül, légbül, mint a „rideg Somló“ egy sikság közepén. Pedig ez a rendes bölcsészi, azaz bölcsészietlen gondolkodás. Ridegség, elvontság; mely megfagyaszt, s eltép minden eleven bölcsészetet; melynek aztán ellenlábasa még a régi bölcs (Heraklit) nagyszerü kijelentése: minden foly; vagy bölcsészeti rövid szigorábul kifejtve: a természet és szellem minden lényei egymásnak föltétei, alapjai. Egyik nincs a másik nélkül. Ok és okozat egymásba folynak feltarthatlanul, és szülvén egymást, előállitják a minden pillanatban jelenlevő örökkévalóságot.

Lépne föl német, franczia, skot, vagy bármely kalmuk bölcsész, mindenik oly bizton, bátran merhetné állitani, hogy az egyezmény franczia vagy skot, azaz nemzeti bölcsészet, és igaza volna; mert a harmóniát ugy nem kerülheti ki az emberi gondolkodás, mint nem az ok és okozat, belső és külső, én és te, itt és ott, fő és melléknév viszonyát, mivel az oly emberi és egyetemes, hogy nem is lehet kizárólag nemzeti, mint nem a „quantitas,“ melynek az csak egy része; és oly kezdetleges felfogás, hogy rendesen a tudomány fejlődésének megindulási korszakát képviseli. Kezdette bár valaki reál vagy ideál szempontbul a bölcsészetet, mindig oda ment ki, hogy egyiket a másikból magyarázta, s én fel vagyok jogositva állitani, hogy igen tisztelt bölcsészeti elődöm, Erdélyi Boétius[23] dömés, Nagy Lajos királyunk idejében már, Arisztotelest magyarázván, nem kerese mást mint a mit utána öt száz évvel később Imre János: amicum foedus rationis cum experientia. Apáczai Csere vitatá Cartes „cogito ergo sum“ ját, Ladivér mondá: universale in intellectu est res, igy tovább; azaz „bizonyos“ tekintetben minden bölcsészet harmónia, egyezményes, nemcsak az, melyet a mieink öten hatan csináltak és csinálnak.

Hanem alkalmasint, fogja ellenmondani az olvasó, az „egyezmény“ szóra lesz itt fektetve különös nyomaték. Meglehet. A mi felvilágositást eddig Hetényi föntebb idézett filozofusi bombasztjában vettünk, tévelyit inkább mint utba vezet; azért idézem Szontaghot. Szerinte az egyezményes filozofia „sajátságos jellemét képezi fő elve, az egyezmény; ezt alkalmazza végfolyamatban tárgyilagosan ember, világ, isten, alanyi czéljaink, az igaz, szép, jó és isteni magyarázatára, és pedig alaki szintugy mint tárgyas tekintetben, bebizonyitván, hogy ezen elv nemcsak összes gondolkodásunk főtörvénye, hanem főtörvénye egyszersmind az összes valóságnak élete minden müködéseiben ugy, hogy ezen elv fenállása nélkül isméretet sem önmagunkról sem a természetről nem képezhetnénk, sőt még egymás közt a világban fen sem állhatnánk, de maga a mindenség sem, mert az egyezmény minden isméretünknek szintugy mint az összes létező fenállása és törvényes munkásságának legáltalánosabb elve általában“[24]. –

Nevezetes hogy mind Hetényi mind Szontagh sokat tartanak az érthető, világos előadásra; helyesen; de magokat mind a mellett sem birják világosan kimagyarázni, s tömik a nagy szavakat tárgyaikba. De a szó nem megy a tárgyba, ha egyszer nincs benne. Igy bár Szontagh csufot üz a keleti bölcsészekből, a mit felőlem bátran tehet, mégis követi őket. Tudjuk, mikép keleten divatosak a hoszu czimek, elnevezések. Istent magát sok nevünek hivják, mert reá ruháznak minden lehető jelzőt, mely néminemü tökélyt mutat: mindenható, mindentudó, ezer karu, szemü stb. Hasonlóul a kalifák, szultánok sok szép czimmel, névvel birnak. Igy, magyar bölcsészeinknél a filozofia, mint a tudományok kalifája, szintén sok szóval tiszteltetik. Megjegyezvén egyfelül, hogy a bölcsészeti tudomány, mikor igen népszerű akar lenni, ellaposodik, másfelül a nagy világosság benne hamar lesz taütologiává, mert ha az egyezményes filozofia főjellemét csakugyan az egyezmény képezi, akkor utoljára is igaza van Ballaginak, ha mondja, hogy ez a magyarázat amaz isméretesre hasonlit: a kirchenparádé (sajátságos jellemét képezi a) kirchenparádé. Én ezt nem hozám vala föl, ha később tán kifejtetik az egyezmény mivolta, mi örökre elmaradt, mert minden utóbbi magyarázat ide megyen ki: egyezik az egyező.

Azonban ezzel nem igen sok van megmagyarázva; sőt csak egy derekas lépés sincs téve ama két nagy bölcsészeti ellenmondásnak: anyag és szellem, tárgy és alany, lét és tudat, egymáshoz közelebb hozására, pedig épen ez, a mit évezredek óta keres a bölcsészet. Az egyezményes bölcsészet e szerint nem lehet más mint egyoldaluság, megfejtetlenül hagyván a másik, vagyis az ellenmondási oldalt. Ha kérdezzük, Szontagh szerint, mikor hat és müködik a mindenség törvényesen és mikor törvényellenesen, a felelet igy hangzik: „midőn munkásságuk saját maguk törvényeivel egyezik vagy ellenkezik“ (M. Egyezm. Phil. 30. l.). Ezen tétel aztán alkalmaztatik folyvást. De legyen minden aggatózás nélkül kérdezve viszont: létezhetik-e valami a maga létele törvényein kivül még akkor is, ha ugy látszik, hogy ellenkezésben van magával; vagy nem inkább a létel törvényei maga a lét? Ha létem törvényei az én létem maga, s ez nincs különben: ugy az én létem egyezik a maga törvényeivel; vagyis a bölcsészet ős feladatára vive át az alkalmazást: minden lét és mindenkor egyezik a maga törvényeivel, és az anyag anyag, a szellem szellem, mert mindkettő létezik és a maga törvényei szerint, de hogyan lesz harmóniába hozva a kettő? Ez az, mit az egyezményes bölcsészet Hetényinél tudni sem akar, s megfejtetlenül hagy, mi Szontaghnál is csak törekvésbe oszlik fel, kivánt eredmény nélkül.

Azonban hagyjuk az emlitett főtétel taglalatát; nincs azon több taglalni való; hanem jegyezzük meg előre, hogy, legalább az én belátásom szerint, az egyezményes bölcsészet, mai nap már e tudománynak magas fejlettségi korszakában, csak népszerüségi, életrevalósági számitás, tulajdonkép csak bölcsészeti dilettantizmus. Jegyezzük meg továbbá, hogy Szontagh nem folytatja Hetényi rendszerét; végre, hogy épen azért, mert nem folytatja: mozdulóban van régi állásábul azon bölcsészethez, melytől eddig veséje titkaiban irtózott. Saulus Paulus: egy betü különbség. A jelenet minden esetre örvendetes. – E szerint a mondott három tétel közül avagy csak egynek is bebizonyitása lön ezennel föladatommá, s nem kivánok mást mint figyelmet, hogy a többit is belássa olvasóm.

XII.