Part 6

Bölcsészetben a józan ész rövid de hatékony szerepléssel mutakozott a skotoknál ezelőtt száz esztendővel. Reid volt a józan ész tanainak legméltóbb hirdetője a legelső felüdülés pillanatában, a mint a Hume skepszise által megdolgozott bölcsészet kezdé magát ujra összeszedni. Szerinte „vannak az ember lelkében bizonyos, a tapasztalástól független alapigazságok, melyek után kell okoskodni, s okoskodik is nemcsak minden ember, hanem a legmélyebb gondolkozásu bölcs is, ha t. i. értelmesen akar okoskodni. Ezen alapigazságok mintegy ösztönszerüleg határozzák el az értelem itéléseit, s kiállitják mint tartalom, a közös emberi érzelmet (common sense). Mihelyt az ember ezen alapigazságokat megérti, kénytelen azonnal hozzájok állani. A képesség, hogy megérthessük, velünk született és közös minden emberrel. Hozzá se nevelés se müvelés nem kivántatik. Hanem szükség hogy az értelem ki legyen fejlődve, érettségig jutva, s balitélettől szabadon. Az ilyen elvek léte közönségesen elismertett[13]. E tudomány tételei két osztálybeliek. Elsőben vannak az igaz és bizonyos, másikban a valószinü isméretek. Utóbbiakhoz tartozik p. ez: két tanu hihetőbbé teszi a vallomást, mint egy, ha másként a tanuk egyforma hitelüek; aztán ama newtoni tétel: tulajdonok, melyek az eddigi tapasztalás szerint minden testben és az anyaghoz szoros viszonyban találtatók, az anyag egyetemes tulajdonai tartoznak lenni. Ezek valószinüek. – Az alapigazságokat vagy az első rendbelieket nem lehet kétségbe hozni, vagy ha igen, az nem tarthat sokáig. Azokat nem lehet tulajdonkép s egyenesen bebizonyitani; hanem megforditva (indirecte) az által lesznek bizonyithatók, hogy ellentétök mindig nyilvánvaló lehetlenség. Tételei közül nevezetesbek: 1) mindaz, mit belsőleg a tudalomban észreveszünk, igaz. 2) Minden gondolat, érzemés valamely alanyéi; ez az én vagy a lélek. 3) Minden, a mire tisztán emlékszünk, valósággal volt. Az emlerő oly közvetlen bizonyosságot ad, mint a jelen tárgy tudalma. 4) Meddig a tudalom és emlerő visszament, mindig ugyanazon én, ugyanazon személy voltam. 5) A dolgok, melyeket külérzékeinkkel világosan szemlélünk, kivülünk valósággal megvannak. Az emberi természethez tartozik az érzékek tanuságában korlátlanul megbizni, még mielőtt nevelés, hamis képzet megrontották volna. Érzékek által ismerjük szüleinket, rokonainkat, barátaink s embertársainkat. Általok veszünk minden oktatást. Egész társas éltünk azon bizalmon nyugszik, melylyel az érzéki tanuság igaz volta iránt vagyunk. – Ellenben az eszmeiség (idealismus) alkalmatlan rendszer. Megfoszt szüleink, rokonink, barátink, polgártársainktól; jóakaratunk elől a tárgyakat elvonja, tökélyünk és üdvünknek árt, s viszályban áll tudalmunk és érzésünkkel. Ugyancsak felhordja Reid, hogy Cartes, Malebranche, Locke, Berkeley hadat üzentek a józan észnek, bölcsészetökkel. 6) A mit értelmünk világosan és teljesen ismér s mint hamisat vagy igazat különböztet meg, az ugy van. Egyedül az érzelem azon tehetségünk, melylyel itélhetünk, gondolkozhatunk. Hume állitását, miszerint az ész nem elve a mi cselekvéseinknek, hanem szenvedélyink s hajlamink szolgálója, Reid azzal verte vissza, hogy az emberi cselekvések különféle czéljai közt olyanok is vannak, melyekről ész (Vernunft, reason) nélkül még csak fogalmat sem szerezhetünk. Ha ilyen fogalmaink vannak, ezek után cselekszünk, s ezek észi, vagy okossági elvek (rational principles). –

Ugy látszott, hogy az egységesnek hitt közös érzelmen alapuló bölcsészet összeforrasztja ismét azt a sebet, mely a skepticzizmus által üttetett a tudományon. Az élet s bölcsészet kibékülése váraték tőle; s voltak is követői. Benne valami realitás mutatkozott volna az empirizmus számára; tehát tisztult és növekedett volna a tartalom; mind a mellett a bölcsészeti fejlődés átugrá a közös érzelem vagy józan ész tanát, mert ez csupa bizonytalanság. Volt idő, midőn az egész világ hitte, példaul, hogy a nap forog a föld körül s ez mozdulatlanul áll középen, mégsem volt igaz e vélemény. Igy a józan ész bölcsészete semmit sem gyámolitott a tapasztalás esendő voltán, hanem megmaradt maga is esendő tapasztalásnak, melyet még Locke tanaiban megdönte Hume, s nem volt többé szükség megdönteni.

A mi a skot bölcsészetben kecsegtető, az tulajdonkép az előbbeni metafizikának, melyet Wolf után Baumgarten, Crusius, Mendelsohn egészen ellapositottak, lett volna ellentéte, ugy szintén belső forrása isméreteinknek, mely értelemben jótékonyan, szépen dolgoztatott fel morálra leginkább ugyan magok a skotok, de francziák s németek által is. Az a sok illendőségtan mind itt veszi gyökerét, s befutá a világot, mint valamely folyondár növény. Bölcsészek dolgozták az „etiquette, convenance“ rejtelmeit, világba lépő ifjak, leányok számára ilyforma czimek alatt: a nyájas, vidám társalgó stb. Ezt aztán előkelő szeretettel mondák a szó szoros értelmében gyakorlatnak, életszépitő mesterségnek, az iskolát az élet elejének, a könyvet utlevelének.

A skot bölcsészeti elv, a mint látszik, a szellemet valamely választott ponton akarja meglepni s alapul lefoglalni: a hajlamok, érzések válságos pontján. Erkölcsi érzelem, rokonszenv, jóakarat, sok minden jó dolgozik együvé, hogy a bennünk levő kötelességérzet kifejlődjék, az isméret megalapittassék. – „Az ily okoskodás,“ mond egy bölcsész „a tapasztalásból ered, és mind a mellett kényszerünek akar látszani valamely erő után. Példaul: a társalmiság oly mozzanat, mely megvan a tapasztalásban; a társaság hasznot terem az embernek. Hol alapszik tehát a társaság kényszerüsége? A társalmi hajlamban. Igy szokták általvetni a természettudósok az okot és okozatot egymás helyére; név szerint hogy a villanyos tünemények alapja az erő, mely azokat előhozza. Ez puszta visszalépés a külsőrül a belsőre, meglevőrül a gondoltra, ugy hogy ez ismét meglevőül tekintetik. De mindez annak tudalma nélkül esik, hogy alakra nézve átmenetel van a fogalomtól a létbe, és visszájára; tartalomra nézve pedig a tünemény valóságos esetiség. Látjuk a villanyt, épen ugy mint azt, hogy az emberek társalmiság által ösztönöztetnek, rokonszenvvel birnak stb.“ – A közös érzelem, vagy közrendü értelem bölcsészete a mint hamar felkapott, ugy hamar is letünt; s Hume óta, ki a tapasztalást megkétlette, s ez által lényeges mozzanatot hoza elő a bölcsészeti haladásban, angol bölcsészetről, tudománytörténeti szempontból, mai nap már nem lehet beszélni.

Az, hogy a közös érzelem az észt csak ugy mellesleg veszi, még eltürhető; hanem felötlik, legalább én előttem, Pristley azon észrevétele, mely szerint ez a különben illödelmes elmélet megöli az igazság keresése körüli türelmet, s annyira téveszti követőit, hogy örömest czivakodnak és gorombák. – Ez, a nélkül, hogy kapnék a gyönge oldalak felhajhászásán, nálunk szinten megtörtént, ismétlődött. Az a nagy tüz és pathósz, melylyel nálunk az „előre járó gondolkodás nélküli“, mondhatnám pisztolyból kilőtt, igazság védetik, ajáltatik, fejünkbe veretik: igazán fejbeverés. Az ember nem tudja, mikor mondják bolondnak, eszeveszettnek, ha nem hódol mindjárt az ugynevezett józan ész tanainak. Még az előadási modor is rendesen oly emelt hangu, hogy az ember kisértetbe jő azonnal valamely lármás nemzet bölcsészeteül tartani az egészet. – Gar és zaj, gőg és szánakozás más emberfiak iránt. Csakugyan meglátszanék ez elmélet dogmája, követőin?

A régi (wolfi) bölcsészet maga ellenkezőjévé, azaz egyoldalu idealizmusból egyoldalu tapasztalatiságba fenczezvén át, a közérzelem bölcsészete más alakot öltve mint alanyi értelmi bölcsészet állott elő, s született az ugynevezett viszelmélő (reflektáló) gondolkodás. Ennek az a tulajdona, miről már én többször tettem szót, hogy igen szeret különböztetni, mikor elvonván (abstrahálván) egymástól a tárgy jegyeit, örökösen különit, s különitéseiben makacsul megmarad. Mint józan ész, nagyra van vele, hogy ellenébe tétetik az okoskodó észnek s magának e fölött gyakorlati elsőséget követel. Igy a józan ész, máskép közös érzelem, tartalmára nézve gazdagnak, formájára nézve legegyszerűbbnek, első tekintetre belátható világosnak (selfevident) hivén magát, magánál sem többet, sem világosabban tudni nem enged. A mi ezen tul van, agyrém, hóbort. Igazság az érzéki valósulás. A gondolat csak gondolat; eszmét, gondolatot tárgyilagos lét nem illet; ezek egyedül akkor valók, ha érzéki szemlélet járul hozzájok. „Midőn a gondolkodás igy lemond az észről, az igazság fogalmát veszti el, csak annyira levén szoritva, hogy alanyi igazságot, tüneményt, csak oly valamit ismérjen meg, a mi nem egy a dolog természetével. A tudat vélemés rangjára esik alá.“

A közvetlenül ismérő tehetség, vagy a skotok közérzelme itt egy fokkal magasbbá rangozta magát. Többé nem gondolás nélküli munkásság, hanem ugyancsak különböztető eljárás lön belőle különösen Kant föllépése által. Mind a skotok, mind Kant Hume után és ellen keltek föl, de a skotok bölcselkedése helyszerü maradt, mig a kanti észjárás elfoglalá a világot; mely két irány mintegy az ősökhez való visszatéres örömével nálunk mai nap, állitólag, előkelően pártoltatik, s ezuttal legyen elég rólok ennyit mondani. – Legközelebb visszatérünk a hazai bölcsészethez. –

IX.

Irodalmunkban a bölcsészet leginkább a kijelölt két uton müvelteték a legujabb idő szerint, melyhez számitható az eszmei bölcselkedés is noha csak kezdetileg még s alig egy pár elme hozzájárultával; miről igen kora volna ezuttal végleg itélni; mind a mellett egy két szó nem fog ártani utóbb, jelenségei felől. A közérzelmi bölcsészetet Hetényi fogta fel, a kantit Szontagh; végre pedig megtörtént a fuzió, melyben a kettő egygyé olvadott s én ki fogom mutatni mindkettejök irataiból, miképen jött e két gondolkodó fej kölcsönhatásba egymással apródonként, mignem csakugyan megállapodtak egy nagy szóban, melyet czimeül ajánlanak föl valamely magyar bölcsészetnek.

Előadom pedig legelsőben is Hetényi tanait, észjárását lehető röviden, mégis világosan. – Hetényi bölcsészetének legelső hire a m. t. társaság kebelében pendült meg egy pályairattal, valamint ott érte el tetőzése fokát is a „Magyar Parthenon“ felolvasásával. Az előbb emlitett pályairat megjelent az uj Tudtár második kötetében[14]; a Parthenon pedig a Magyar akademiai Értesitő füzeteiben[15]. E két dolgozat, mint kezdet és vég, függ össze, sőt ez utolsó épen összesége akar lenni mindannak, mi Hetényi lelkét mint bölcsészet izgatta, hevitette, s igy amaz első, valamint a közbe eső számos értekezéseket is magába foglalja. Mind a mellett lássuk gondolkodása menetelét.

Hetényi midőn emlitett pályairatával a bölcsészet eszméjének meghatározásába ereszkedett, igy fejezte ki magát a filozofiáról: az, „magános és társas életünk szépitésére vezérlő, a természet, főleg emberi és müvészet lelkébe mélyen beható vizsgálódás utján szerzett elveknek alapos és erős rendszere (80. lap).“ – Kifejtvén ez értelmezés tartalmát, ily tételeket állit: „a filozofia tárgyai nem annyira iskolaiak, mint életbeliek; nemcsak magunkra vitetik ez a tudomány, hanem a társaságra is; a mi a társas és magános életre nézve nem érdekes, az az iskola dolga. Induljon a filozofia elvekből és adatokból; a tudást a gondolástól szorosan megkülönböztetvén. Legyen rendszeres; nem töredékes, hanem összefüggő, következetes, törvényharczczal vagy antinomiákkal magán nem segitő. Végre fejtse az élet kérdéseit, kövesse a szerény életszépitést, kalobiotismust: ez az én saját eredeti rendszerem (81. lap).“ – Hetényi tehát, midőn értelmezte a bölcsészetet, tökéletesen hitte, hogy uj rendszert fedeze föl, de milyet, még nem mondotta meg világosan, hanem ugyanazon pályairatának vége felé már hagy sejtetni valamit felőle, midőn földicsérvén különösen a német filozofiát, „mely Kant elveire épittetett“; igy szól: „visszatértünk a tiszta izlés, természetes ész, és erkölcsi egyszerü érzelmek[16] harmoniájához; és ezen egyezmény mód nélkül szépiti saját és társas életünket“ (151. lap).

Ugyanis „ezen (kanti) bölcselkedési rendszer nemcsak az iskolában pendült meg, hanem a nagy világban is, a tudósok minden osztályai között érdeket gerjesztett; utóbb folyóiratokban sőt költészek munkáiban is megjelent. Reformálta Némethonban a szentirás magyarázást. Nyert általa sokat a hittudomány, morál és kultus“ (158). „Még szembetünőbb befolyása a nemzetek polgári életére nézve (159. l.).“

Igy mutatkozott Hetényi előtt, pályairata szerint, a kanti bölcsészet; hogy utoljára visszavonja állitásait, meggyőződéseit felőle. Mert nem soká, ugymint 1841. elején az Athenaeumban[17] ily czimet, s czim alatt értekezést olvasunk Hetényitől: az egyezményes rendszerről, hol azonnal „ujdon és teljes joggal magyar filozofiai rendszernek“ nevezi azt, mint valamely fensőbb filozofiát. Egyezmény, serinte, „a fensőbb filozofia legérdekesb kérdése, nem az, mit az iskola tüz ki magának; jelesen: melyik az a bő erü elv, melyből az egész filozofiát ki lehet fejteni, vagy pedig, egy-e a lét a tudattal, vagy ezek külön nemü dolgok-e? Hadd rágódjanak ezek megfejtésén az iskolai bölcselők (Athen. febr. 18. szám).

Hetényi, mondom, tökéletesen hitte, hogy fölfedezte az egyetlen bölcsészetet in natura, s nem szünt meg örvendezéseit folyvást jelentgetni, mind a mellett az Athenaeum szerkesztői nem tarták az értekezést bölcsészetinek, hanem a tárgymutatóban oda sorozák a nyelv és „aesthetika“ rovat alá ily czimek közé: Goethe és Schiller; mü és élv; s okunk van hinni, hogy ezt nem tették ok nélkül, vagy tévedésbül, hiszen mindjárt utóbb oda sorozhatták volna a bölcsészeti rovatba, hol Szeremlei Gábor értekezése: „bevezetés az uj filozofiába;“ Könyves Tóth Mihályé: „rationalismus és supernaturalismus“ állanak; miből ugy vélekedhetünk, hogy Hetényi fölfedezése inkább a szépészet mint filozofia mezején történt az „Athenaeum“ szerkesztői előtt is.

Azonban az egyezményes rendszernek, a fölfedező gondolkodása szerint, eszthetikainál magasabb rendeltetés volt szánva; tudnillik egyenesen bölcsészeti. Nagyobb mérvü előadása, és kiépitése az egésznek, Hetényi halála után, az Akademiai Értesitőben láta világot, s mondhatni nem kevés figyelmet gerjeszte az irodalomban. Ha igazat kell vallanom, én sohasem voltam elragadtatva Hetényi bölcsészete által; s az akademiának azon tagjai közé tartozom, kik, midőn Hetényi rendes tagi székfoglalót olvasott fel az akademia termében, megunván „az ész és filozofia fennségéről“ szóló értekezést, a titoknoki szobába vonultak ki néhányan. „Hát filozofia ez?“ kérdé tőlem egy tag, ki még hamarább igyekezett menekülni.

Szokása volt tudnillik Hetényinek elragadtatni tárgyától vagy belé szerelmesedni annyira, hogy más hozzá sem juthatott a sok szuperlativustól, föltételtől, posztulátumtól. A honnan az a szerencsétlenség is megesett rajta, mi némely szüléken, hogy mikor igen dicsérik saját gyermeköket, annál kevésbbé tudják megszerettetni másokkal. És mégis a mi neki nem sükerült, az a nyelv, az előadás. Mert nézze meg bár ki az ő előadási nyelvét: meg fogja látni, hogy ama dekantáló modor az irodalmak történetében azon időszakra esik, mikor már veszti elevenségét az eszme, s romló félben van a világ. Nem is hagy annálfogva semmit az olvasó vagy hallgatóra, hogy utána gondoljon a tárgynak, s elmélkedjék fölötte, hanem elmond mindent oly bőven és nagyitva, mintha csak ugyan elmondana mindent, és nem is volna szükség többé ujra találkoznunk, hogy beszélhetnénk megint felőle valamit. Izlés embere, ki meg szokta választani, hol, mit és mennyit mondjon valamiről, ki a tárgyat önmaga ereje által is engedi hatni, undort kap az ilyentől; egyszersmind megszökik ama sok minden jótul, mely reá erővel tolatik a bölcsészet kegyelméből.

Minden további kétkedés nélkül mondhatni, hogy a bölcsészet és annak eszméje van ez által lealacsonitva és pedig csendes hatalmu természetéből kivéve, zörgő géppé változtatva, mely lármáz és altat mint a malom. Valóban az a türelmetlenség, várni nem tudás, melylyel Hetényi a bölcsészet imádását sürgette, hasznait a közvetlen szomszédságig elénk hozta, mutogatta: repczetermesztőre emlékeztet inkább, ki minél hamarább szeretné felcsipni a jövedelmet, mint bölcsészre, kinek tudni kell várni, kinek elég magában örvendeni a nyilvánosság tapsai nélkül is. Hetényi pedig ebben volt gyönge, legalább nem oly szeretetre méltó, hogy meg ne unassék, midőn egy akademiai értekezést megrakva posztulátumaival, szuperlativusaival mind az olvasó mind a hallgató részéről teljes kimerülésig zaklat. Nem csuda ennélfogva, ha az ember szabadulni ohajt és másutt keres enyhülést gondolkozó elméjének, mint oly sétahelyen, hol fátul nem látszik az erdő.

Ide igtatok példaul egy idézetet Hetényi Parthenonából, hadd éreztessem az olvasóval, mint nem kell irni bölcsésznek, ki férfiakhoz ir. „Az ész, mely záloga isteni eredetünknek, oly fenséges lény, hogy ha ez az őt sokkép leverő állati szükség, előitélet, szenvedély bilincseiből kiszabadulhat, a józan bölcselés által magasb kiképeztetést nyer, a széptani izléssel párosulhat, és, mint a nap, a ködökön felülemelkedve, fényszekerén diadallal tündökölhet, tisztán emberivé, széppé és boldoggá teheti mind az egyéni, mind a társalmi életet; mely életszépség vagy harmónia aztán csalhatlanul tetőpontja minden szellemi vágyainknak, czélja létünknek, legfőbb indoka minden cselekvényeinknek. Ennél én sarkalatosabb, magasb, életérdekesb igazságot, főbb elvet nem ismerek, mely, ugy vélem, viszhangzik minden emberészben és szivben; ugyanazért méltó, hogy minden filozofia alapelveül tekintessék sőt tétessék.“

Szükségtelen mondani, hogy ily bölcselkedésnél nincs könnyebb. Mert föltéve, hogy, ha ez meg ez történik az észszel: akkor az ész legérdekesb, magasb, sarkalatosabb stb. Ez csupa föltét, kivánalom, követelés; de hát addig, mig az megeshetnék, mint csináljunk az észszel? Lemondjunk róla, vagy elvárjuk, mig bilincseiből kiszabadulhat, párosulhat, tündökölhet? Ez az ugró pont, ez az égető kérdés! Látnivaló hogy a legszebb szavak el vannak vesztegetve utópiai gondolatokra, s a legközelebbi lépés helyett a legtávolabbi van szemmel tartva; s mondatik hogy ez életbölcseség és nem szobai tudósság!

De mielőtt végitéletet kérnék az olvasótul ama lelkesedéssel vitatott egyezményre, szállá fonom ki Hetényi okoskodásait. Hetényi mikor bölcsészeti nézeteit „Magyar Parthenon“ czim alatt egybe alakitá, hihetőleg azon kéziratát dolgozta ujra, melyből az „Athenaeum“ ban közle már mutatványt, mint emlitém. Legalább a tartalom teljesen egy; s az egyezmény vitatása oly módu és irányu. E részben Hetényi elméje állhatatos és saját nyomon járó. Ő csakugyan horda fejében egy eszmét, gondolatot, melyért tuda lelkesülni, fáradni megnyugvás nélkül. Jele, hogy szerette a bölcsészetet. – A magyar Parthenon előcsarnokának, ugy veszem ki, három oszlopa van: ész, élet és harmónia. Hetényi e hármat a görög világban leli együtt, s különösen Szokratesban hiszi megtestesitve oly formán, hogy Szokrates elisméré ugyan Anaxagoras tanát az észről – νȣς – „de ő már nem az eget és földet tevé vizsgálata tárgyaul, hanem az ember és ennek erkölcsi életét tüzé ki tanulmányul, és azt: mi szépiti, mi rutitja annak életét.“ Ámde, folytatja H., „a tudat viszketegétől elfoglalt zofizmus“ szüknek lelé e tudományt. Már Plató tulment rajta. Igy Arisztoteles, Antiszthenes, Zeno, Arisztipp és Epikur. – „Ezen szomoru jelenet korunkban szinte megujult. Kant, eleinte visszatért Szokrates elveihez, de majd az isméret és tudat alaposságát vette kérdés alá, és ez által oly általános alanyiságba sülyedt, mely az őt követőkben gyógyithatlan kórbetegséggé válván, az egész filozofiának ferde irányt adott.“ „Mihelyt elveté (Kant) az alanyiság Éris-almáját, rögtön felkapá azt Fichte“, s annyira vitte hogy „Schelling ezt megsokallá, de azért az egyoldalu idealizmus édes mérgétől szabadulni mégsem birt; mert Fichte alanyi idealizmusát tárgylagos idealizmussá csavarta, mi ép annyi, mint fábul csinált vas karika.“ – Továbbá „Schelling hogy kiszabaduljon a kelepczéből, az azonságtanban, keresett védelmet, egyesitve, sőt – mirabile dictu! – egynek és azonnak mondva a tudatot a léttel. A tudatot a léttel ugyan,“ mond Hetényi, „öszhangba lehet hozni, de azt állitni, hogy ezek egyek és azonok, ez már csakugyan gunyüzés az emberi köz észjárással; mert hányszor megesik, miként a gonosztevő tudja azt jól, hogy tilos az, mit ő most tenni nem irtózik, mégis ezen öntudattal ellenkezőleg cselekszik.“ – „Sőt Hegel még vállat vonit és nagy hidegen azt mondja: a filozofia csak az által filozofia, hogy az értelemnek és józan észnek ellene mond, mely viszonyban a filozofia világa általán fogva megfordult világ.“

Természetesen, hogy Hetényi többé nem a régi becsülője Kantnak, annyival kevésbbé aztán utódainak, kik, mint fölebb láttuk, történeti haladványban müvelték a bölcsészetet. Egyszersmind értékét veszszük Hetényi állitásának „az emberi köz észjárás“ felől, mire szintén megadatott már a felelet azon illető rang kimutatásával, melyet az ugynevezett józan ész számára isméreteink szerzése körül megállapitottunk.

Eme balvégzetü meghasonlása Hetényinek a jelennel, hol semmi életrevaló bölcsészetet nem lát, sőt csaknem őrülteknek mondja ujabbkori hőseit, okozá, hogy lépést tegyen hátra felé, s visszatérjen a mult századba, s dicséretet hangoztasson a közérzelem, az illem bölcsészetének, melyről szintén volt emlékezet a VIII. szakasz elején. „Ezen, még a mult században ajánlatos, szerényen haladó, alapos filozofia,“ mond ő, „korunkban elpártolva az élettől, a józan észjárástól, a lélektan soha nem nélkülözhető vezérletétől, el a tiszta, világos, igazán tanitni és épitni akaró előadástól, napjainkban ellenkező ösvényre tért;… iszonyu alanyiság-állitásba sülyedt.“ – Ilyen állitások után joggal gyanitható hogy Hetényi kész akarva tette tul magát igen sok tudnivalón, s itélt oly dolgok és elmékről, melyeket és kiket ugy nem ismért, mint ha sohasem történtek és voltak volna.

„Csekélységem tehát,“ irja ő nagy szerényen, „a divattá vált általános alanyiságnak az általános harmonizmust teszi ellenébe, mely egységet, öszhangot állit ugyan a világban létezni, de oly nemüt, minő van a jó zenében; harmonizmusom helyet ad mind a mérsékelt idealizmus, mind az empirizmusnak, és meg nem engedi, hogy ezek egymás ellen irtó háborut kezdjenek.“ – Hetényi már ugy véli, hogy az általános alanyiság (helyesen eszmeiség) védői elnézik, ha eszme és tapasztalat, tudat és lét kiirtják egymást, és mindenben ellenkezőt tanitanak azzal, mit az ő „igénytelen“ harmonizmusa vall, tanit, parancsol. Az általános eszmeiség (absolutus idealismus) neki lélektani csoda, szörnyü tévely, tébolydai kórhoz illő gondolatok, herosztratusi merény, rögeszmén alapuló zofizmus. – Ki nem fog itt a rhetorika diadalaira emlékezni az ujoncz vitatkozók virágkorából, s különösen ki nem fog itt a valódi magyar bölcsészet hangzatos voltán megdöbbenni. Ha már a kezdet is ilyen, hát a folytatása minő lehet!