Part 5

Nem! a bölcsészet többé nem ily szempontbul felfogandó. Mert, ismétlem, ugy, a mint mai nap történeti fejlődésében s tudományos formájában előttünk áll, nem egyes, hanem valamennyi müvelt nép csinálmánya. Az emberi ész nyilatkozása időnkint: az emberiség közös müve. Mennyiben járult hozzá egyik vagy másik nép, a tudomány történetéből kimutatható; valamint az is, hogy nem volt nép, mely állandóan egy nézethez, kategóriához ragaszkodott valna, sőt tanita sok egymással ellenkező tant, véleményt vagy nézetet, melyek közül nehéz volna kivenni: melyik volt már igazán odavaló, hazai, nemzeti. És e sok törekvésből, vergődésből állott elő a bölcsészet, minden egyes bölcseletek rendszerbe öntése által tudománynyá, mely egészen akar ismértetni s nem részenkint, mi a tudás dolga; de hogy micsoda bölcsészetet honositson meg valamely nemzet, ez nem esze s érzékisége valamely szerencsés arányától függ, hanem igen sok mástól, mit egy szóval bátran nevezhetünk a népek jó vagy bal sorsának. A német más körülmények között épen oly gyakorlati lehetne, mint az angol; vagy legalább nincs megmutatva, hogy mindig ez állapotban maradna; igy az olasz, igy a magyar. A héber nép irtózott a kereskedéstől; ma egyebet sem szeret. Hajdan költő volt, ma csupa kalmár; sőt a régi görög, virágzása fő pontján, jobban különbözött saját magától, a mint kezdetben volt, hogysem mástól.

Az ujkori bölcsészet, hogy a régit mellőzzem, Francziaországból indult meg Cartes hatalmas „cogito, ergo sum“-jával, mely három szó egész mélyében rendité meg az emberi tudalmat. Utána jött az amsterdámi Spinoza, kit a hannoverai Leibnitz, kit a német-latin Wolf váltott fel egymásután, fokozatosan. Más oldalról, a tapasztalatiságot Locke és Baco nyomták erősen, kik után a skot Hume jött, s megtöré a tapasztalatiság örök érvényességét kételmeivel; s bölcsészete szikráiból gyulamlott meg utóbb az itészet fáklyája, Kant kezében.

A königsbergi bölcsészszel igy megint az európai szárazra jött által a gondolat müvelése, s ezóta mind mélyebben vette magát a német elembe. – Kant, ha szabad igy szólani, tudományos végrendeletet tön a bölcsészet iránt, megosztván ezt a tapasztalatiság, eszmeiség között. A kettő közötti hidat ő még nem ismérte. Utódai lelkesen láttak mindkét oldal müveléséhez. De a tapasztalatiság követői s vallói mihamar fenakadtak törekvéseikkel. Ők véges elvet követtek, mely nem képes a végetlent magába ölelni. Aztán a világ sem volt igen jól érzülve tudományuk iránt a mult századi franczia események miatt, mikor az anyag volt minden; csak benne ész, erő, isten. A másik rész örökösei méltónak lelvén a szabad eszmeiséghez ragaszkodni, ez uton haladtak. A mester ugyan eléggé ovakodott egyiket vagy másikat tolni előnybe; ha inte az idealizmus kicsapongásaitól, szintugy elevenen hagyott emlékezni a tapasztalat förtelmeire is; ekkép tehát valamely közép ut lett volna választandó, de nem volt még rá készen az idő. A franczia materializmust ugyanis a német idealizmusnak kelle más oldalra kiegésziteni, s ez megtörtént részben már Kanttal, de teljesen Fichtével, Schleiermacherrel, s oda dölt el a filozofia sorsa, hogy az eszmeiség ismértetett el végetlen alaknak, mely a tapasztalatot is magába veszi, uralkodó elvnek, mely után a lét is kimagyarázható, az anyag és szellem a legfelső fokozaton összehozható. Igy Schelling még egy lépéssel hatolván előbb, már az egész természetben eszmeiséget látott, s a kültárgyak világát is észi léttel gazdagitotta föl. Hegel pedig öszszefoglalván mindazon fokozatokat, melyeken a gondolat fejlődése áthaladott, rendszert alkota belőlök, melyben a tapasztalat mint kezdő ismérési mód épen ugy megleli méltatását, mint a legfellengősb eszmeiség, Locke mint Cartes, Baco, mint Fichte; s atyja lön az általános eszmeiségnek (absolutus idealismus). Az emlitett nagy elmék körül csoportosulnak már a kisebb nagyobb tömbök nemzet és idő szerint; de valamennyien, kicsinye, nagya, képeznek egy egészet, s álliták fel a mai bölcsészet dicső alkotmányát. Ki mai nap mint bölcsész akar megjelenni az irodalomban, nem mint ábrándot vagy észficzamodást tekintse a tudomány legutóbbi fejlődési fokát; mert ez történeti jelenség, nyomrul nyomra kimutatható haladási mozzanat. Az idők senki kedveért nem térnek vissza egy két száz esztendővel. A mi történetileg megjelent, azt nem lehet oly könnyen kitudni a világ folyásából. Azt meg kell érteni, vagy ha nem, kénytelenek vagyunk az idő nyelvét utándadogni, mint a beszélni kezdő gyermek, ki „mondja s nem érti szavát.“

Nem példátlan ugyan a müvelődés történetében, hogy a nemzetiség egyetemes kategória gyanánt nézetik. Egy gondolatnak sincs tetsző alakja máskép, csak ha ennek birja kenetét. Szerencsés a nemzet, mely minden intézetein valósitá ezt annak idejében, azaz: mikor még ifju volt s abban állott minden ereje, hogy fenállhatásért küzdött az egyetemes emberiség vagy különböző népek ellen, hogy beléjök fel ne olvadjon. Mert a nemzetiség különös eszme, azaz választó, elfalazó, különitó, tehát épen azért tagadólagos. Azonban nem lehet mindig csak különösnek maradni az egyetemes irányában; mert összeütközés esetére amannak nincs megállása imez utóbbi ellen. S körülbelül e pár szóban foglaltatik ama sok jött, ment népek története, melyek a közvándorlás időszakában neki neki esvén Europának, jogot kértek, helyet kerestek benne, és egymás után mint a kő, tüntek el az események folyamában. Szerencsétlenek! Nem volt erejök egyenlő szinvonalra emelkedni a meglátogatott népekkel, nem állhaták ki a szellem héfokát. Annyira magokszerüek voltak, hogy nem birtak másfélék lenni, s kivesztek az életből. – A nemzetiségnek tehát ki kell adni magát annak idejében, s valósulni az élet és cselekvés minden alakjain, azaz: lenni először különösnek faj és nyelv szerint, de azután jő az egyetemes müveltség, és lenni bölcsészinek, vagy az egyetemes világforgással haladónak.

Éljünk hazai példával. Meg kell vallani, hogy a nemzetiség eszméje sokképen hevitett és csalt bennünket. Vajjon miben állhatott akkor a magyar nemzetiség, midőn diák nyelven folyt a müveltségi élet? A nyelvnek hire sem volt a tudomány embereinél egy két szerény irón s a népen kivül. Szent-István kora azért volt és marad is nagy, mert az európai uralkodó eszmék szinvonalára emelte, s vivta föl nemzetünket. És mégis hallottam a szent királyról nagy dicséretet és nagy kárhoztatást. Tudnivaló, hogy nemzetiségi elv után járt ki számára ez utolsó, eszmei szempontbul az első. Kérdjem-e; melyik a méltóbb gondolkodás, s igazabb itéletmondás? Igy vannak olykor összeütközései eszméknek; mely esetben csak a tiszta, minden előitélettől ment, szabad felfogás az egyetlen biztos vezető. Minő hazaárulás, nemzetiség elleni bün volt 1841-ben egy akademiai beszéd! Azt nem mondhatta jó hazafi. Akkor legalább ugy hittük. Hiszszük-e még ma is? Mindig csodáltam Kölcsey szép parainezisét; de azt soha meg nem foghattam, hogy „Zrinyi csak egy Magyarországért halhatott meg.“ A hazafi örömest hall ilyet, s örvend magyar emberben látni valósulva haza és fejdelem iránti kötelességet. És Zrinyi mégsem a hazáért halt meg, hanem kötelességérzetből. E nélkül senki sem hal meg szabadon Magyarországért; s ez nincs kizárólag a magyar szellemhez kötve. Az magasabb fogalom; és Magyarországon kivül is vannak hősei a feláldozásnak. – Hasonlóul el vagyok ragadtatva költészeink nemzeti lángolása, emelkedése által. Érzem, hogy e lángolás engem is hevit és hevitett szóban, tettben; sőt szabad hinnem, hogy ezt mások is tudják és becsülik törekvéseim között: mégis nem tudom eléggé megköszönni Vörösmartynak, hogy e néhány szót irta: minden ember legyen ember és magyar. Ugyszintén végetlenül le vagyok kötelezve a bölcsészet nevében Eötvösnek, hogy Karthausiában egy gondolatot kér, mely megtartsa e világot. Vajjon azt a gondolatot értette-e, mely magában tehetlen, élhetlen, a mi fejünk alanyi koholmánya, és valamelyik égalj alá különösen tartozik; vagy azt, mely a dolgok lelke hatalma, tárgyilagossága; melyen mint szálon függenek az idők meggyőződései, mely örökös, szünhetlen nyilvánulásban mutatja erejét, hatékonyságát, minő a keresztyénség, a polgárisodás szelleme?

Az e részben tudnivalót következőleg fejezem ki. Való ugyan, hogy az emberi nem több fajokból áll elő, melyeken vallás, égalj, életmód szerint egymástól messzi elütő különbségek észlelhetők. Igaz, hogy a müvelődés története soha sem volt oly kegyes, miszerint Afrika forró vagy a sarkak hideg öve alá vette volna utját, hanem a történeti kor óta előkelően a mérsékelt földtájakon ment, leginkább a középtenger mozgása körében forgott s a partok fejlődéseit követte; ez igaz. De ha még ennyi és több különbséget tudunk is fölfedezni égtáj szerint a fajták között, ez mégsem alapszik az emberiség fogalmábau, azaz fogalmilag, a lélek állománya szerint nincs annyi különbség a fajták, annyival kevésbbé szomszédos népek között; nincs oly különbség, hogy a bölcsészetet, mely egyetemességek tudása, különösségbe ugy be lehessen foglalni, hogy semmi ki ne maradjon belőle. A nemzetiség különösségek öszlete, véges elem. Jól veszi ki magát benne a vélemény, rövidlátás, előitélet, ha bölcsészetet akarunk belőle csinálni; ellenben a lelkesedés, költészet, müvészet, édes hazaiság: ha nem akarjuk körén tul fesziteni – szétpattantani.

VIII.

Visszatekintve röviden a mondottakra, ugy hiszem, hogy érvényre vivtam fel azon állitásomat, hogy bölcsészetünk mai emelkedésének akadályai sem a multban nem keresendők, sem valami rendfölötti dolgok, hanem különösen három előitélet, ugymint életrevalóság, népszerü köznyelv, és nemzetiség követelése. Első eredett a tárgyilagosság elégtelen felfogásából, mely szerint e kategória igen takarékosan pusztán a tapintható, vagy érzékelhető világban mondatik érvényesnek, mikor hit, isten, halhatlanság stb. metafizikai lények aztán nem birthatnak tárgyilagossággal, s az eszme csak eszmének marad az érzékeinket meghaladó tulban, létrejöhetlen elvontságban. Másik eredett azon képesség számba vétele nélkül, mely a nyelvekben, különösen a magyarban is, feltalálható, t. i. a bölcsészeti hajlam; mintha szó és gondolat örökre kivül esnének egymáson, s a népek nyelvalkotó tehetsége minden ihletést, öntudatlan tudalmat végkép nélkülözne. A harmadik előitélet a különös fogalomnak egyetemesre átviteléből származott, mely szerint nemzetiségi sajátságok, idő és tér utáni adalékok vétetnek föl bölcsészeti alapul, holott a bölcsészet egyetemességek tudása, vagy a gondolat tudománya. Legnevezetesebb pedig, hogy mindez előitéletek a józan ész nevében tanittatnak, ápoltatnak.

Mielőtt azonban tovább mennék, elő kell adni nézeteimet az annyiszor emlitett józan ész körül azon kérdés fölvetésével; megmaradhatunk-e ezen vezető ige szövétnekénél minden isméreteink szerzésében; elegendő-e a józan ész bölcselkedésre? – Első boldogság a jó ész; mondják már közéletben, mintha mondatnék: van rosz ész is. Hasonlóul mondatik valakire, midőn nem helyes gazdálkodás, viselet után jobbra tér: elővette a jobbik eszét. Azonban ez még mind nem józan ész. Hanem látunk jeleneteket embertársaink között, midőn egynémely a nélkül hogy tudományosan müvelte volna magát reá: jól gazdálkodik, kalmárkodik. Hivatalviselésben ügyesen, óvatosan jár el, keze alatt minden sükerül, annálfogva szokták reá mondani: életrevaló, józan eszü; de leginkább mégis azt tartják felőle, hogy szerencse fia. A józan ész tehát, a vele született hajlam és ügyességnél fogva egész erélylyel üt szét a köznapi valódiság között, és rendin van a dolog. Egy falusi biró, egy csendbiztos igen könnyen államférfit s rendőrfőnököt fog megszégyeniteni vele. A mi való: való; e tekintetben a magyar népnél sok józan észt lehet tapasztalni. Nevezzük tapintatnak, természetes gondolkodásnak, vagy az ész fortélyának: mindegy, de az csakugyan igen dicséretes, jóravaló tehetség, istennek különös ajándéka. Mind a mellett ugy látszik, miszerint a józan ész nem elegendő magában, hogy az ember nagyra menjen vele, s ahoz még egyéb is kell. Egyes józan eszüre, ki rendesen a mi népünknél falu esze, falu szája, őszintén szokták elmondani: püspök lett volna belőle, ha iskolába járatják. És e ponton a józan ész, midőn maga magát igy felfogja s megitéli, a tetőzést éri el, s bebizonyitja józanságát, az önisméretben.

Hanem a józan ész elméletét elrontották a bölcsészek, midőn többet csináltak belőle, mint a mi; többet fogtak rá, mint a mennyi tőle telik. A józan ész idom, mely felsőbb rangu nevelés, müvelés nélkül természetesen tud, s itél s annál biztosabban, mennél szükebb körre van szoritva. Az eredeti, vagy ehez közel eső állapotban élő népeknél uralkodó nézpont; a természet fia megeszméli vele az időjárást, az egy két napra való jövendőt, a legközelebbi tárgyakat, s kimondja felőlök itéletét szabadon, őszintén, föltétlenül. Ha tán csalódnék, nem sokat törődik vagy pirul miatta, hanem más oldalrul kerül a tárgynak, s a mit kivesz belőle, minden elfogultság nélkül elfogadja; és csalódjék bár ezerszer, mindig elül kezdi s gyermetegül vallja be: az ember nem isten; nem lehet mindentudó. Igy a józan ész. Ha keresnők: miféle népnél van legjobban kifejlődve, előhozhatnók Pallas után mindjárt a kalmukokat, Haraszty amerikai utazásából az indiánokat, kikről csodálatra méltó adatok olvashatók, p. megismerik a láb nyomáról az életkort, és a láb nyomát lehullott leveleken stb. A pásztorembernek szinte sok józan esze van. Lehajlik éjtszaka a föld szineig, s ugy nézi marháit az ég enyhében. Mondhatnók: van az isméretnek oly alsóbb köre, melyhez szintén igy le kell hajolni, s a józan ész ez ismekörben járja meg mint vezető elv.

De alkalmazzuk csak felsőbb ismefokon, kérdezzük itéletét túl a szomszédos közvetlenségen, meglátjuk, minő sokképen törik ki az emberből előitélet, önfejü dacz alakjában, de együgyüen sőt nevetségesen is majd. Emlékezzünk vissza elmult néhány évünk tapasztalatira, ki volt, a ki okot is tudott mellette mondani, hogy jobb a régi mint az ujmódi gazdálkodás? Széchenyit rendesen a józan ész nevében ostromolták, ő a zavart eszmékről alapos, érdekes leczkét ada elleneseinek, midőn fölfedezte nekik, hogy a lótenyésztés nem hazafisági, hanem gazdászati osztályba tartozik. Ezóta nem is hallom, a gazdálkodásban legalább, a józan ész emlegetését; azt szivesebben mondják okszerünek, ellentétül a régihez, mely igazán a józan ész szerint folyt. Aztán nem tudom, minő rangu észt tulajdonitsak azon igen tisztelt hazafiaknak, kik féltek, hogy a gőzhajó elveszti a tutalyosokat, elkergeti a halakat, rontja a partokat, drágává teszi a piaczot; hogy a gőzkocsi tönkre viszi a szegény fuvarosokat; vagy mint tapasztaltuk, azon értelmes nagy sokságnak, mely kétkedett benne, ha termelhet-e a világ annyi vasat, hogy ki lehessen rakni vele az utat, mint kővel szokás, ha már csakugyan vasutat akarnak épiteni. Hasonlóul nem tudom, követelhetem-e a józan észtől, hogy felfogja, megértse: mikép csakugyan a föld forog a nap körül; hogy van abban valami becs, ha őseinkről sokat akarunk tudni; ha kivánatos előttünk távol országok ismérete; ha nyelvünket hasonlitgatjuk, bölcsészileg fejtegetjük; ha mesterinasnak előbb pontokat és vonalokat irunk, mint azt mondanók, hogy példaul a kerékgyártó inas „pingáljon nekünk egy hátulsó kereket, a szabósuhancz pingáljon egy szál czérnat.“ És pedig mennyi van ilyen felfogás; de hát szabad-e kérdeni: józan-e vagy nem józan? és melyik ilyen vagy amolyan? Mi lehet nagyobb áldás emberen, mint a nevelés, mind a mellett belátta-e szükséges voltát minden, a kiről föl lehetett tenni, hogy bir józan észszel? Még nem régen is több gond volt nálunk a dolgokra, mint személyekre; juh, marhanemesités hamarább lett közteendővé, mint az ember nemesitése, és mondatott, hogy a nevelt ember csak jobban fogná érezni bajait. A falusi asszony pedig azért nem hagyá irásra tanittatni leányát, hogy levelet fog küldeni szeretőjének. – Nem lehet megmondani, mi mindent lehet és nem lehet várni, tudomány dolgában a józan észtől. Az utazók beszélnek Amerikában egy szép láttani csalódásról, mely, mikor eléretik, azonnal elenyész. Látszik valaminek, de semmi. Point, no-point. A hol keresem, nincs, a hol nem keresem, találom. Ha nevelést adok a józan észhez, elrontom; ha e nélkül veszem, elvet sértek. Vagy a józan ész lesz oda, vagy az elv. Sohasem tudom, hol kezdjek valamit vele; mennyi kell vagy nem kell hozzá a tudományos müveltségből.

Firenczében láttam egy föstvényt, mely Galileit ábrázolja, a mint a mozgás elméletét egy haránt lapon szemlélteti, fejtegeti. Ott lebeg az uj eszme a tudós feje körül minden villanyosságával. Körötte pedig papok gyülvék össze itéletmondásra; s meglátszik rajtok, hogy remegnek az istentelen gondolattól, melyet a bölcs földünk mozgásárul kiejte. Azért előhozatik a szentkönyv. Czáfolatot keresnek benne a tudós ellen, ki várja itéletét. – Mi lehetett akkor ez embernek lelkében, minő kin, minő fájdalom! Vajjon melyiket hitte akkor józan ész emberének a világ; és kit hisz ma; s vajjon épen józan, vagy talán müvelt észnek inkább? Sokat merengtem azóta e képen, mely avatlanok elől el van zárva, és hasonlitgatám egybe a fájdalmakat, melyek dulhatják ember belsőjét a méltatlanság, a vesztés, a csalódások miatt. De midőn, mert több esze van mint másnak, szándékosan, okoskodva üldöztetik a tudós, a mi több, vallás és erkölcs rontója, emberiség káromlója gyanánt is kiáltatik ki a világ előtt, ez oly kegyetlenség, igaztalanság, mely csak a józan észtől telhetik ki. Ugy tetszik, hogy ilyenkor az emberi lény végetlen részébe dulakodik be a gyötrelem, s bennünk, noha csalódom, az isteni fáj. – Galilei arcza e föstvényen mély és nyugodt. – Még oly ritka példáját sem láttam a józan észnek, mint Pilátusban, ki nem itélt hanem megmosá kezeit.

Elvégre téhát miben látjuk szerepelni az ugynevezett józan észt? Az eszme története ugy tanitja, hogy az ujitók, akár Galilei, mint természetbuvár, akár Széchenyi, mint államgazdász, akár Kazinczy, mint nyelvész. lett legyen az, rendszerint a józan észtől kapják az első ellenmondást; legalább a legelső követ mindig annak nevében és még hozzá, teljes jóakarással dobják az ujitóra. A józan észnek tehát van joga ellene szólni az ujnak; van joga makacsnak lenni, és bevásni az előbbeni szük világnézletbe, s bolondnak tartani mást, mint tartatott Fulton, Colombo. Van joga nyilvánosan vádolni a legüdvösbet, szóval: van joga lenni farizeusnak és irástudónak. Igy a józan ész mindig a bevégzettet akarja, vitatja; ujjá megeredni, megujhodni már nincs módjában. Ellenben a szellem mind a mellett folytatja maga utját, viszi elő a világot, mialatt a régi emberek kidölnek és ujabbak állanak helyökbe. És mert a józan ész mindig a bevégzettet akarja, örömest ragaszkodik a kész igazságokhoz, melyeket valamely bölcsészeti vagy politikai felekezet valaha elvekké tett, mintegy örökig tartó érvényességgel felruházott. Ilyen igazság és elv példaul a stoa bölcseitől: a természettel egyezőleg élni; aztán sok számos egyes tételek, a magok körülményeiből, az egészből kikapva, minők nagy részt Horácz müszabályai; a a közép ut dicsérete: legjobb a közepes szerencse; extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita! Baco mondatai a tapasztalati bölcsészeknél; aztán a régi: „semmi sincs az értelemben, mi nem volt az érzésben;“ ilyen volt a nemesi szabadság ezen szavakban: réven, vámon nem fizet. Mindezen bölcsészeti, erkölcsi, politikai igazságok nagyon kedvesek az értelem előtt, és épen azért kedvesek, mivel oly kereken kiválnak az egészből, mikor aztán ily különösségben az idők megszokásai által minden perczben kész pénzül szolgálhatnak. A törvénytudók, gazdák, orvosok aztán az ilyeket „maximákká“ dolgozzák ki, s az ügyvéd nem is ügyvéd, ha ezeket nem tudja; a gazda leginkább időjárást jósol velök, az orvos pedig életrendi szabályokat csinál belőlök versben, prózában. De a megszokás, az avulás ezeket is megrontja előbb utóbb; mint példaul a stoikus tételt: „naturae convenienter vivere“ mivé tette az a nagy megnyugvás, mely szerint oly bizton támaszkodtak hozzá, hogy utoljára elvesztette valódi értelmét s egészen a külső, gyepes és árnyékos természetet értették alatta. Oka, mert a tétel bölcsészeti tekintélyre volt emelve, s vétkellették közelebbről venni vizsgálat ala; mig nem szájantivá lön annyira, hogy semmi köze sem maradt vele az észnek; vagy ellenkezőleg ismét felkapva, mint Rousseaunál, egyetemessé tétetett mindenkép. Ha ezek kiavulnak, onnan van, mert az emberi ész tulment rajtok, a nélkül, hogy a magok helyén lemondana rólok, miért csak módjával, annak rendi szerint, és többé nem általánosságban isméri el igazságukat. Példaul „a természettel egyezőleg élni“ vajmi szép dolog „bizonyos“ tekintetben; de azért nem szaggatjuk fel vassineinket, távirdai sodronyainkat, bárminő természet elleni dolgokul látszottak is valaha. –