Part 2

Meghiszem, hogy a bölcsészet némely buvárai, támaszkodva folytonosan Kant tekintélyére, föl sem vevéssel akarják elütni a dolgot. De mikor a szellem világában lényeges változás történik, és ezt a tudományok fejlődése a legutolsó következményekben is igazolja, akkor hiába törekszik egyes feltartani a kiavult formákat, elunt módokat, s legjobb megadni magát, mert utoljára akaratlanul is oda sodortatik, hogy mikor nem is hinné, szól uj nyelven, uj dolgokat. Meddig állt ellen Szontagh Gusztáv a legujabb filozofiai mozgalmaknak, mindenki tudja, ki olvasá a tudományos irodalmat. Ugyanis nem volt alkalom, kisebb vagy nagyobb értekezésben, tudományos vagy vezérczikki alakban, hogy földig ne verte volna Hegelt s más ujabb kori bölcsészeket. Ő kifáradhatlan volt apró szurkálások, élczelésektól kezdve a legkomolyabb hangig emelni a vádat ellenök; aztán talált gunyneveket a német és magyar szobatudósság és zsófiféle[4] bölcsészetre. Kedvtelésében soha és senki sem haboritá, mert a hegeli bölcsészetnek csak egy védője sem állott fel czáf vagy megtorlás végett, s utoljára egyedül monologizálván örökké, maga is elhitte hogy igaza van mindenekben. Eszembe jut egy olasz tudós szónoklata Rousseau ellen, kit minden áron össze akart törni, de már ekkor nem élt többé a franczia bölcs, s ügyvédet sem rendelt maga helyett, hogy védené. Az én olasz tudósom tehát hogy segitsen magán? Leteszi sapkáját maga elé, s hozzá, mintha Rousseau lett volna, a legkomolyabban intézi ellenvetéseit: „No szólj most, Jean Jacques! (A sapka természetesen hallgat). Nem szólasz, ugy-e? meg vagy győzve!“ – Eszembe jut Banquo árnyéka, melyhez elég nyomatékosan mondá Macbeth: eredj onnan! Az árnyék elment, de ujra feljött. Igy van Hegellel a régibb bölcsészeti felekezet; igy maga Szontagh. Leverik: fölkel; megölik: feltámad; rávallanak: ujra előttök áll. Ez igy foly mindazon idő óta, mikor a hegelisták elveszték a csatát, és meg se mukkannak. A diadalmas fél egyre tombol holt testeiken. „E diadalnak férge van.“ S mi történik mindezek ellenére? Az, hogy Szontagh, mint ki fog tetszeni alább, ma leglelkesebb ápolója, hive a hegeli bölcsészetnek – félig meddig, azaz közelit hozzá, mikép Ballagi Mór is megjegyezte már, hogy az egyezményes bölcsészetről irván, szerencsésen használta föl ama bölcsészet néhány tételeit.

III.

Egyébiránt általánosan a tudományok, és különösen a bölcsészet életrevalóságát lehet védni, csak külön ne választassék azok igazságától. A bölcsészet igen is hat az életre, de sohasem közvetlenül. Tudomány létére ugyanis messzi jár az élettől, vagy épen fölötte annak, a nélkül, hogy a mindennapi tevő vevő életbe a legrövidebb uton, azaz közvetlen avatkozzék. Igy az élet, a nagy közönség sohasem veheti első kézből igazságait, hanem csak szelét hallja sejtve, gyanitva, okoskodva, a mikor kinek-kinek jut belőle annyi, hogy meggyőződést szerezhessen magának egy két napra, hoszabb időre, kitől hogy telik. Egyik hisz, a másik tudni vél; s ha a nagy szám eltalálja az igazat, a valódit, azt mondják: a tömegnek esze nincs, hanem tapintata, szelleme. A bölcsész azonban fölötte van a sokaságnak, mint a nap, melynek déli fénye külön szinekké van felaprózva a természet tárgyain.

De ha már csakugyan föl kelle hozatni az életrevalóságnak, Szontagh Gusztáv okosabban teende, ha a produktiv és improduktiv isméretek valóban merev szemközt állitása helyett talán azt vitatja, mit Aristoteles tanit, hogy a bölcselkedés világa, a gondolat uralkodása ott és akkor kezdődik, hol és mikor az ember, és társadalom tulvan immár az első szükségeken. Vagy ha őszintén bevallja, hogy még nem értünk meg annyira, hogy mikép egy költői müvet birunk élvezni, egy szónoklatot megtapsolni, ugy élvezhessük a gondolatot is; azaz nem jutánk el még a gondolat élvezetére. Ezen állitásnak azonban bármennyire ellenmond is a mi polgárisodásunk története, mégis van annyi ereje, hogy legfölebb igen ifjunak mondatván a nemzet, ha bántó, ugyanakkor sürgető is, mig az improduktiv oldal emlegetése kedvetlenitő.

Elismerem ugyan, hogy bölcsész előtt nagy fontosságunak kell lenni nemzete sorsának, kivált ha példák intenek felé a multból, mint az idők kényszerüsége, vagy felsőbb erkölcsi rend, által megjátszott s hiusitott kisérletek. De ha ezen kisérletek talán épen a bal és tévesztett felfogásnak, valamely korszerü de mind a mellett hibás gondolkodásnak köszönhetők, a veszteség, a hiány koránsem a nemgondolkodással, vagy a fő igazságok keresésének elhanyaglásával üthető helyre, hanem a hibás nézetek, vélemények, meggyőződések kijavitásával. Csak nagy megrendülések, világos erkölcsi roszak, az emberi tudalom egységének megtörése, a társadalmi szervességnek megszakulása azon igazi tényezők, melyek a gondolkodást legerősebben villanyozzák, hogy az eltévedt nézetek valamikép a helyes utra visszatérittethessenek. Gondolkodást csak gondolkodás gyógyit.

Igy ránk nézve ha soha nem, de most következett el a bölcselkedés valódi korszaka, midőn a régi intézvények halomba döltek, s mindenestől uj földet érzünk lábaink alatt; mintha mondatnék, hogy a sokáig tapodott nyomokat a történetből kitudni ugyan nem lehet, de a lépést meg kell változtatni. S hogyan lehető ez? Egyik rész feleli: a produktiv isméretek müvelése, pártolása által; én (ha talán másik rész vagyok) nem téve oly barbár különbséget az isméretek között, csak minden oldalu müveltséget ohajtok, s mi különösen a bölcsészetet illeti, nem vegyiteném ezt be oly mélyen a közvetlen haszon érdekeibe, sőt szeretném megtartani azon szerencsés nyugalomban, melyben marad a delejtü minden vihar ellenére s mutatja örökké az éjszakot.

Ki a bölcsészettől közvetlen hasznot s társadalmi befolyást igényel, nem ismeri a gondolat természetét, s a tudomány lassu de annál tartósabb hatalmát. A legelső tengernagy sem tudna egy hajót összeácsolni, mint nem készit távcsöveket a csillagász. Az éjszaki csillagot senki sem akarja lámpásba tenni, hogy utczai kóborlókat vezetgessen haza vele. Mert hová lennének akkor a világtenger utazói? Ha pedig csakugyan lehuzatik fönségéből a bölcsészet és a népek s egyesek külön és apró érdekei előmozditójává, épen taligatolóvá fokoztatik alá, akkor lesz minden vallásu és rangu, szinü és érdekü tudomány, mely a helyett, hogy a magával, mint tartalommal, foglalkodó gondolkodásban összehozná, egységbe hóditaná az emberi tudalmat, megosztja és szétszórja ezt. A fának nem ágai fognak hajtogattatni a viharban, hanem gyökerei is minden szilárdság nélkül; a hajó sulypontja nem lesz egy irányban és ugyanaz, hanem itt és ott, azaz sehol. „A magához ért, s magát fölismerő gondolkodásban hallgatnak azon érdekek, melyek a népek s egyesek életét mozgalmazzák.“

Ha mondatik, hogy a bölcsészet igazságaiban szunyadnak a külön érdekek, s mintegy közönyösen vannak meg egymásban és egymás mellett, mikép a virág vagy növény magvában a szin, illat, gyümölcs stb. még mielőtt kifejlődtek volna, tehát csak képesleg: alkalmasint fel fog ismérszeni tüstént szavaimból az elhirhedt azonság, Hetényi és Szontagh által lehurogatott, tanitmánya. Mind a mellett utána mondom, hogy ezen közönyös magasságban leli föl igazi helyét s rangját a bölcsészet; ez az igazi eszmeiség. Ily állitás, lehet, hogy sokak előtt nem fog tetszeni, de bölcsész megértheti. És ha becsüljük erkölcsi tekintetben Horácz igaz és czéljahü férfiát, kit az állhatatosság egykedvüvé tön a polgárok haragjára, zsarnok dühére, sőt ki azt is egykedvüen veszi, ha rá szakad az ég: miért ne volna igénye becsültetni, elismértetni a tudatnak is ama fönségében?

Azonban az eszme épen azért életrevaló, mert minden különösségek, ellentétek sőt ellenmondatok megvannak benne mint rejtve duló és forró, állitó és tagadó elemek, mert ez az utja a létesülésnek. És e ponton igazán az elmélődés (speculatio) magasságain veszszük magunkat észre, hol minden csupa ellenmondás, vagyis ellenmondások egysége. E magasságra a pusztán csak különböztető, és különböztetéseiben megfagyó gondolkodás soha de soha fel nem jut. Azért volt és van és lesz, hogy a közrendü miveltség, az ugynevezett józan ész, mikép nálunk ugy másoknál is, rendesen „inconsequentiákat“ vesz észre legnagyobb embereiben; de a felsőbb egybefüggést nem is keresi; s tudjuk: mi foganatos eljárás, minő szerencsés fölfedezés volt nálunk következetlenségen kapni valakit. Az elvesztette ügyét. Az egész nemzet prokátori müveltség volt. Különböztettünk vég nélkül de nem egyesitettünk soha. A fejünkben kicsinált szubjektiv igazságot, egyoldalu különbséget kidobtuk a világba, hogy álljon meg, mint talpra esett igazság, ha csak egy lába volt is. Az eszme történetének hazai buvára egykor keserü mulatságát fogja találni benne, ha e „consequentiák és inconsequentiák“ hajhászatát minden nyomon fel fogja ismérni ott, hol küzdő mezejök volt, a nyilvánosság terén.

Mondom: e magasságán az eszmét, a gondolatot nehezebb észrevenni, mint gula csucsán a betetőző követ, mely anyag létére is fölötte van mindegyiknek, s uralkodik mindegyiken. És mégis ez a valódi elmélődés; ez az igazságnak valódi felfogása, melylyel a köztudalom is egyez olyképen, hogy részrehajlatlanságban fejezi ki az igazságról való tiszta fogalmát. A bölcsészettől épen ilyen részrehajlatlanságot annál inkább követelhetünk, mert ez tulajdonkép az igazság tudománya, mely minden más tudományok fölött intéző rangban áll. Mikép a gula legfelső köve csak azért legfelső, mert valamennyi alsóbb kő mintegy érte van: ugy a bölcsészet, mint minden emberi tudásnak kivonata, röviditett egyszerüsége, szóba fuladástól kimenekült öszszehuzása, érdekektől ment tisztasága formailag, s gazdagsága tartalmilag, csak magaért mint tiszta tudat érdemelheti becsülésünket, s ha nem ezért, ugy semmiért. Általa nem közvetlenül a tárgyak nyernek igazodást, hanem a magában müködő ész élesiti s isméri fel magát, mely aztán a tárgyakkal bánásra utasitást ad, törvényt szab. Ilyen eljárása kétségbevonhatlan. Különben az utolsó falusi borbély is tultenne rajta, ki addig feni szerszámát, mig finom élét a puszta szem már be nem láthatja.

Ha a bölcsészet oly tiszta, részrehajlatlan tudomány, hogy nem akar különbséget tenni az emberi érdekek között, ez által azt müveli, hogy egyenlően osztja befolyását egyetemes müvelődésünkre. Ezt érzi a világ, isméri és megőrzi a történet. Ennyiben a bölcsészet csakugyan életrevaló, a nélkül, hogy segitségre volna szüksége innen vagy amonnan; sőt ha mint tudat és meggyőződés üli meg az emberiség elméjét, szivét, érzékenységét: akkor kivivja magát minden áron, mint a keresztyénség, mint a hitujitás nagy korszakaiban. Miből azt tudhatjuk meg, hogy az ugynevezett életrevalóság nem a mi válogató akaratunktól függ, nem is irható elé, mint egy orvosi gyógyszabály, mint valamely remedium, mely szerint kellessék élni, munkálni a léleknek: hanem

„Az eszme áll, mióta e világ, Felé a kor csak fokrul fokra hág,“

és ekkor az életrevalóság nem esik külön az igazságtól, hanem ebbe foglaltatik be amaz, mert az igazság nem puszta szó, hanem eszme, melyet már a gyermek is érez mozogni magában játékai közt, mikor arról vitáz: kinek van igaza; a meglett ember pedig oly kebelszükségnek vall, hogy avagy csak egy perczig sem mondhat le róla kétségbesés nélkül. Ha már az igazság ily magát kivivó eszme, akkor bizonyosan életrevaló, azaz összerü; s a kérdés kettessége, a tudományoknak igazság és életrevalóság általi becse felől, megszünik és egységgé magasul; azaz kivilágosodik, hogy az életrevalóságot kevésbbé kell ajálgatni a bölcsészetnél, mint eddigelé; a közvetlen hasznuságot pedig, mi anyagi felfogás, lehet tanulmányozni a francziaországi események között, melyek mint bölcsészeti mozgalnak, épen a bölcsészetnek ártottak legtöbbet, midőn veszett hirbe hozták ezt.

IV.

Átmegyek azon második balitéletre, mely előadott véleményem szerint a népszerü előadás követelése, s a köznapitól eltérő nyelvnek kárhoztatása és szinte a berögzöttségig ment már irodalmunkban, pedig koránsem netaláni fölszines hirlapirók sürgetései, hanem magok a bölcsészek feladása után.

Minden tudománynak vagy bármely czélzatos emberi munkásságnak, minő avagy csak a mesteremberek foglalkozása is, megadatik, hogy tanulni kell. Csak a bölcsészet e részben kivétel; mert mennél kevésbbé tanultatik, annál jobban akar tudatni, és ezt valami születési jognál fogva követeli magának, még pedig a józan ész nevében, boldog, boldogtalan. A versirás elég sok embernek gyöngéje, mig fiatal, de a költészeti dühből láttam már kigyógyulni egyéneket: bölcsészetiből soha. A különbség csak az, hogy a költői düh fiatal embernél talán a természet rendin van, de a bölcsészeti a korral növekszik, a mi, ugy látszik nekem legalább, fölötte viszásan esik. Senki sem igényli, hogy próbák és kisérletek nélkül vegyésznek tartassék; ellenben bölcsésznek mindenki épen ugy, mint jó hazafinak, becsületesnek.

Továbbá: minden tudománynak meg van engedve, hogy saját nyelve, szótára legyen. A törvény, a természettan, a vegyészet, mathezis, igy más tudományok: csak a filozofia kivétel. Ennek nincs megadva, némely bölcsészeink véleménye szerint, a tudományi jog, mely szerint szabad legyen ugy szólani, a mint a dolgok természete kivánja, hanem könnyen oda vetett szókban, közérthetőségü rendezetlen előadásban diszleni; különben száraz, sovány elvont, szobatudós; ki fogja élvezve olvasni!

A mi nyelvünk szép nyelv, gyönyörü nyelv, csak egy a baja: nem volt még bölcsész kezében; és most sem látok irót, ki ne csak nyelvész lenne, hanem filozof és műbölcs is. Az én bölcs nyelvészem most épen az, ki máskor és más téren is az volt már: a nép, a köztudalom, a nyelv élete. Nem lehet kivánni nyelvtől hogy eredetileg, az iskolátlan nép befolyása után több és mélyebb nyomai legyenek benne a bölcsészeti hajlamnak, mint vannak a mi nyelvünkben. Példa és utmutatás illendően van kiszolgáltatva benne tudósaink számára, kik, mint alább ki fog tetszeni, bünig vitték a hanyagságot e részben; s ma sem látok derekas igyekezetet a hiba kijavitására. Mondom tehát ismét: a mi szép nyelvünknek egy a baja: nem volt még bölcsész kezében.

A franczia s német bölcsészek és olvasók e részben meglehetős tág keblüek. Az elsőbbi nép csak nem rég jutott azon fokára az öntudalomnak, hogy a nyelv olyan, minő a gondolkodás; és versben és prózában, müvészet és tudományban uj nyelvet csinált magának 1830 óta. Mire viszi a bölcsészetben, nem tudhatni, de hogy e részben is ügyekszik tökéletesedni, a legujabb bölcsészek irataiból látom, kik az akademia ellenére járnak el bár, de a nemzet által figyelemmel kisértetnek. – Sokkal jobban áll a német iró és olvasó nyelvéhezi viszonya. A filozofok igyekeznek a nyelv bölcsészeti hajlamát az élő használat után kifürkészni, s az olvasót oda vinni, hogy a fölfedezett hajlamnál fogva annál inkább betalálja magát a bölcsészeti gondolkodásba egész hazaiságával, nemzetiségével. Igen helyesen ugy hiszik, hogy „nagy előnye valamely nyelvnek, ha sajátságos, különszerü logikai kifejezésekben gazdag a gondolat határozmányaira.“ Ez által a legnehezebbnek látszó dolgok is közel hozatnak a köztudalomhoz, vagy épen belé plántáltatnak. És ha előnye a tudománynak a nyelv ilyszerü készlete, még nagyobb előny a belőle meritett nemzeti tudalom, a nyelvhez való bizalom és szeretet, bizonyosan, Mert nemcsak költészeti müvek által nyer pallérozódást a nyelv, hanem bölcsészetiek által is; mint tudatik: rendesen költők és bölcsészek együtt a nyelv leghatalmasb elővivői.

Azonban egyikénél sem volna alábbvaló a viszony a magyar bölcsész és olvasó között, ha ez oldalról is hozzálátnánk a nyelvműveléshez. Én szólottam egyszer a nyelv bölcsészeti műveléséről, s érdemes nyelvészünk, Hunfalvy Pál, kész volt azonnal semmisnek mondani az egész gondolatot, és tanita engem az összehasonlító nyelvészetre, tudtul adván, hogy majd megmondja: mi az a bölcsészeti nyelvmüvelés, de mai napig sem mondta meg. Pedig erre már igen nagy szükség volna. Bölcsészeink rettentenek a szobatudós nyelvtől, talán hogy magok fölületességét mentsék, talán hogy eszök ágába sem jutott müvelni a tudományos nyelvet, hanem vesztegelni s elsekélyesedni a népszerüségben.

Különösen valami aggodalmas félelmet látok az idealizmustóli ovakodásokban nyelvre, józan észre nézve. A tudománytól féltik a nyelvet. Elhiszem, hogy azon fokaig a haladásnak, meddig a mi keletben levő bölcsészeeink feljutottak, nincs szükség a gondolat megjelölése végett szabatos nyelvre, s meg lehet elégedni a közbeszéd szolgálatával. Azonban félek, igen félek, hogy eddig is a nyelv tudtán kivül bölcsészkedtünk, vagy legalább a belőle merithető adatokat nem használtuk fel a bölcsészeti gondolat kategóriáinak világositására. Az ontologia mindig oda tartozott a metafizikához, s tanitott a lényről, valóról; mind a mellett hová lön nyelvünkből az ennek megfelelő ige: val vagy vol gyök szerint, mely közkeletű alakjaiban élt s él maig is, de fogyatékosan, példaul: binös valván (ma levén) és pirongván (Magyar Benigna imakönyvében) és: bünös voltomat megvallom (Molnár Albert), hova lett? kérdem. Kiveszvén a fogalom, a lélek, elfelejtetett maga a szó is, mint a fészek, melyből kirepitett a madár. Hová lőn a vall igének „habere, haben“ értelme? Hiszen a vallani annyit tett mint a német haben (Jászay). Különös, hogy azon idők folytán, mikor hazánk „lenni vagy nem lenni“ sorsa forgott kérdésben a hanyatlási korszak alatt, két igénk: a lét és birást jelentő lesz és val, vall romlott meg, és pedig emez fogyatékosan maradt fel, amaz jövendő helyett jelen értelmüvé alakult.

A nyelvben tehát nem utolsó kellék a bölcsészeti szabatosság és telj. Mikor a gondolkodás eleven, és munkás, nem lehet a szónak értelem vagy magaért megfelelő jelentés nélkül üresen hagyatni, jelentésének kiavulni, megromlani. Egy szó egy eszme, de nem papiron és szótárban, hanem azon kelet után, melyet a gondolat világában és az észi vagy képzeti bensőségtől, tartalomtól kap. Szókkal eszmék halnak el a nemzet tudalmában; s hervadván a gondolkodás, elhervad az élet.

Itt jelenleg hazai bölcsészetünkről levén szó, az iránt támad kérdés, van-e a magyar nyelvnek oly netaláni hajlama, s készsége, hogy belőle a népi gondolkodás hajlamára is lehetne következtetni. Azaz más oldalról téve föl a kérdést, nincs-e nyom a mi népünk nyelvében, mely után hajlandóságot fedezhetnénk föl az elmélődő eszményi bölcsészetre? Sőt igen is van, minden bizonynyal.

A németek nagyra vannak vele, hogy eleitől fogva bir nyelvök egyes szókat, melyek a köztudalomból a legpontosabban vétethetnek föl a bölcsészetbe, mint gondolathatározmányok. Mintegy fensőségi érzettel mondogatják, hogy szavaik nemcsak széles tartalmuak, jelentésüek, hanem arra is képesek, hogy épen ellenkező értelmet is fejezzenek ki, „miben lehetlen rá nem ismérni a nyelv elmélődési hajlamára. „Öröm,“ ugymondják, „ily szavakkal birni, és az ellentétek egyesitését, mely eredmény az értelmi gondolkodás előtt bolondság, igen gyermeteg módon, szótárilag már egy szóban feltalálni.“ Az efféle meggyőződés alá és föl, széltében és hoszában van elterjedve s meggyökerezve a német nép között, s meglehetősen segiti a bölcsészeti dolgok felfogását vagy vele valök megbarátkozást, nemcsak, hanem az egész európai müveltség előtt ugy van fölvezetve nyelve becse, hogy a régi görög óta nincs is más bölcsészeti nyelv, csak az egy német.

Ugyan mondjátok meg: mi hasznát veszitek azon hiteles történeti adatnak, hogy nálunk harmincz és néhány évvel hamarább irt magyarul Apáczai Csere, mint Németországban Thomasius németül? Talán megint csak a régiségre fogtok büszkélkedni, mint a családban, birtoklásban? Annál szomorubb, ha mai nap legalább száz esztendővel vagyunk a német müveltség mögött, s az előnyt, melyet biránk a multban, háromszornál többszörte vesztettük el azóta, s midőn nyugoti szomszédunkat elisméri a világ, irodalmát, müvészetét tanulmányozza épen ugy mint nürnbergi portékáit Amerika is veszi: minket alig egy pár év óta fedezett föl az államisme, mint egy pár év óta veszik, viszik tőlünk a bundát Krimiába.

De bizonyitsuk be hogy van a mi nyelvünkben elegendő hajlam az eszményi bölcsészetre, habár váltig akarják is némely ó iskolabeli tudósaink, hogy a magyar elme irtózik az effélétől. Az ellentéteket sőt ellenmondásokat is egyesitő azaz speckulativ gondolkodási módot nem leli ész- és természetellenesnek a magyar elmejárás, mint a németektől vett példa és iesztés után hihetnők. Isten mentsen! mondják, az elmélődő bölcsészettől, idealizmustól! De a magyar ember több ily módokat ismér, s mégsem esik kétségbe. Nevezetesen több alakját, s példáját birjuk az efféle gondolkodásnak egyes szókban és közmondási formákban. – Észre kell valahára venni ebbeli gazdagságunkat is. A magyar köznép ellenmondást nem látó, spekulativ szellemben szól, mikor igy fejezi ki magát: egynek elmulása, másnak ujulása; a világ tagadva szaporodik; tolvajok (rosz erkölcsök) hozzák a jó törvényeket; hogy sokat egyél, keveset egyél; kevésből sokat végy; hegyes szarv megtonkul; együtt jár a két (jó és rosz) szerencse; fülünk csak csendességet hall (Csokonai); sirva vigad a magyar (Bajza); nincs oly lángoló szerencsétlenség, melyben egy szikra jó szerencse ne volna; egy száj fu hideget is meleget is stb., minők elég bővségesen találhatók a közmondások között. De ilyen ellentétek halmaza eleinte az egész nyelv, midőn egyes szavait mint a lét és tudat, az anyag és szellem kifejezőit használja. – Különben hol venné magát az az ellenmondás, hogy szellet hajdan (Zrinyinél: isten haragjának én szelleti voltam) jelentette a spiritust és aurát (csak később Kazinczy által lön: szellem); tehát használtatott szellemi és anyagi tárgyra egyszersmind. Mondatik: fogni észszel, kézzel; látni testi, lelki szemmel. A szellemi és testi világ összefüggésére a köztudalomból is elég a példa. Ez igy van a nyelvekben általánosan. Ilyen ellenmondások kifejezői különösen emez egyes szavak: jár (jő és megy); kel a tészta (nagyobbodik) és a portéka (fogy; a felföld elkel utána. Vörösmarty); van, jelent oly létet is, mely akár nem volna, ezen kifejezésben: vanni van, de annyi, mintha nem volna; emészt a gyomor, midőn a bevett táplát semmivé teszi, ugy hogy a test javára felhasználja. Igy mondatunk megemészteni esztendeinket, p. a negyven éves magában hordozza, jelenleg is birja, elmult ifju korát. Hasonlő értelemben használható az emik ige, példaul ily alakban: fölemni azaz fölvenni, mint mikor valamely nép, név szerint a spanyol, fölemte a mór befolyást, a római a görögöt. Ilyen fölemett lét szerint van meg a virág a gyümölcsben, mert virágzás nélkül nincs termés. A virágzás nem szünt meg végképen, hanem föl van emve a gyümölcsben. Hasonló észjárás, s mi különben a dolog maga, érvényesült a latin tollere (fölem, fölemel, nevel, megöl) és német aufheben, szintén olyforma ellentétes értelmü szavakban. Hát a száll ige mit vétett; nemde innen, az ellenmondatot eltürő nyelvhajlamból magyarázható az ilyen más más értelmü szók majdnem tökéletes egyformasága: hives, hüvös, hüs, hő, hőség; csend, csendül; rend, rendül stb.

Ezen egyes szavakat, ugy hiszem, ellenmondhatlanul száz meg száz éves gyakorlat s mindennapi szokás igazolja, s nem is fogja senki légből kapott ábránd s képtelenségül tartani, mind a mellett köznapi létökre is megütik a spekulativ gondolkodás mértékét s a spekulativ gondolkodást a közrendü elmejárás előtt és után is igazolják. Ha ezen nyelvbeli példák mind kivül esnek a józan ész határain, vagy ha a népi gondolkodásmód sem fogadtatik el a bölcsészeti gondolkodás világositására, akkor én nem ismérem azt az igen szerény közepes állást, melyet az elmélődés ellenére óhajt elfoglalni a hazai bölcsészet, nem ismérem bistosnak a megszilárdulásra, s magát a bölcsészetet népszerübbnek tartom a népszerünél, mi tulajdonkép együgyüség, legyen bár tapasztalatiság vagy lélektani módszer a neve.