Part 12

Ha mégis a történeti szempont fölvétele után aggodalom keletkeznék az iránt, hogy adataink sovány multra, szégyenlendő kezdetre fognának visszavezetni: ez a legalaptalanabb aggodalom volna, s épen ellenkező a történeti szemponttal. Hiszen a történetnek épen azt kell mutatni, a mi történt, a mi megesett; s megvallom, én nem volnék oly nagyra vele, mint közönségesen a történetirók, hogy a mi eleinknek a tüzimadással nem épen legalább való fogalmuk volt istenről. Sőt egyáltalában kétséges előttem minden nagy kezdet; akkor pedig, ha netalán az utódok a nagy kezdet után is alászállottak, nevetséges. Sohasem vált szégyenére a görög elmének, különösen az ion iskolának, hogy Thales a vizet, Anaximenes a léget, Anaximander a vizet és léget, Heraklit a tüzet, Empedokles az elemek khaószi vegyületét tartá a dolgok kezdetének, mig Leucipp és Demokrit a parányokat (atomokat). Ki veti szemére a Püthágorás által alapitott olasz iskolának, hogy istent az anyaggal együtt hivé öröktőlinek s ezek egymásra mükődésének harmóniájából hozta ki a világot? Igy vagyunk a többi oskolákkal is. És miért nem volnánk igy továbbá minden egyes népekkel és tudósaikkal? Nekünk magyaroknak, utoljára is csak magunknak kell magunkat felfogni, megismerni; s vajjon aggodalmasan kell-e nyulnunk Laszkói Csókás Péter bölcsészetéhez, mert ő a lelkeket, a test halála után, egész saját, nekik való helyen egy nagy társaságban együtt tartja, mit bölcsésznek tudni alig lehet; piruljunk-e, ha Pósaházi előtt nem látszott épen nevetségesnek a föld napkörüli forgása, mig Sartori Bernát egy századdal utóbb is lehetlennek hitte azt?

Szokjunk hozzá észrevenni a kicsiségeket, majd rá kapunk a nagyra is. Hibábul, tévedésbül még a kicsi jó. A történeti szempont már legbiztosabban juttat bennünket eme nem irigylendő jóhoz; de ha egyszer nincs jobb, az is több semminél. És ha netalán ugy látnók, hogy az a nagy bölcsészeti tökély másutt is csak nagy idők és törekvések munkája s eredménye, nem kapnánk-e vidámságot, kedvet a tudományhoz inkább, mint bölcsészeink szokásos gyakorlatával, kik elsajátitván a fő eszméket a külföld tudósaitól, vadonat ujdonság gyanánt bevetik közinkbe rágódni és veszekedni rajtok mint Pósaházi korában Cartesen, Rozgonyi korában Kanton, Szontagh Gusztáv korában Hegelen? Ki látta fejleni azon körülményeket s föltéteket, melyek alatt, által és között az emlitett bölcsészek tudománya nem épen szörnyeteg szülött, vagy az emberi elmejárásnak ficzamos gyermeke, hanem rendes maga utjáni teremtmény gyanánt mutatkozik, s természetesnek találtatik? Senki! – Pedig ha egyszer bevétettek tudósaink által, kellett annak valami belső okának is lenni. Az nem lehetett puszta ránktapadás. Ily módok előadásával ohajtanám én elfoglalni egy időre bölcsészeti irodalmunkat. De még eddig elhanyagoltatott közöttünk a bölcsészetnek ily utu müvelése; szakadékos jelenetek mutatkoztak folytonos velebánás helyett. Fölvettük, letettük a tárgyat, mint a pert; s nem adván semmit lelkünk elevenségéből a tudományhoz, elidősült, elócskult a legszebb ujdonság is, mig végül hasznavehetlen jószág gyanánt rajtunk veszett, rajtunk száradt mint a gyalázat. Hiányzott a szerves munkásság, fejlődés.

Mindez semmi volna magában, ha némileg elvből nem történnék. Talán minden gonoszkodás nélkül állithatnám, hogy mi, magunk között elméletét állitottuk fel a nemgondolkodásnak. Valaki elkiáltá magát egy rosz órában, hogy a magyar szellem fellengősdi járásu, és legott elkezdtünk lenni gyakorlatiak, életbölcsek s ellenségei minden elmélődésnek. Hetényinek szüksége volt a gyakorlat erősbödésére, s igyekezett bebizonyitani, hogy a magyar „keleti faj“ és „gyakorlati irányu“; igy felhőt támasztott a szobatudósság ellen. S általában a tudós czimet gunyul szokták használni akademikusok épen ugy mint ujdonságirók, előtte utána, kivétel nélkül. Aztán velőnket veték latba, s mérlegelék az érzelmi és értelmi természet vegyarányát. Honnan mindez állitások? Felmutatta-e valaki: miben áll a magyarság szelleme, gondolatjárása kezdettől mostanig? Művelődési történetünk csak most kezdődik, mióta az irodalmat, s tudományosságot fejtegeti egy két elme, de még nem jutottunk el a magunk megismerésének határpontjához.

És legyen kárhoztatás nélkül mondva, de mégis megmondva egyszer és őszintén, hogy a történeti életére oly sokat adó magyar népnek bizony nem válik dicséretül az a fél meleg fél hideg indulat, melylyel a legujabb magyar irodalom történeti irányát fogadja, ha még most is csak áldozatul kell vinni az irónak minden tudományát, erkölcsi s anyagi haszon kétes kilátásával. Mit nem követ el az irodalom, hogy kellő méltánylást gerjeszszen Szalay, Teleki, Toldy e nemű vállalata iránt? Micsoda mesterséges az a kelet, mely a „Nemzeti könyvtárnak“ csináltátott? Az „Erdélyi történelmi tár,“ a tudós társasági „Magyar történelmi emlékek“ hasonló utánalátással remélhetik az életet. Az ember ohajtana ilyekrűl nem beszélni, mert kinos kinnal esik. De a kényszerüségnél, mely ilyekrül beszélni kötelességül teszi, fájdalmasb volna mégis a hallgatás.

Senkisem olvasta hivebben a történetirókat, mint én; de hát hol volt az a magyar történeti munka, mely kielégitett volna? Hadainkról, katonai erényeinkről meglehetősen hallottam; valamint jelenlenni véltem magamat nem egyszer a Rákoson vagy Budán a nemzet tanácskozásaiban. Figyelemmel voltam az ipar, czéh s jobbágyrendszer multjára, s már már történetiró lett belőlem, de mind nem láttam, mind nem találtam még fel azt a lényeget, vagy inkább ős alapot, mely középpontja fogott volna lenni az én bölcsészet-történelmi dolgozatomnak. Mikép a föstész, midőn arczot másol, a szemet rajzolja ki legelőbb, hogy mintegy folyvást nézhessen a másolandó egyén lelkébe: ugy kerestem én azt a szemet, melyen a magyarság szellemébe láthassak, s nem találtam.

Kiki megérthet, hogy az én tekintetem s vágyódásom belső történet után sovárog, melyhez az irodalom ismérete ad vezérvilágot. De az irodalomnak sem minden ága ver ide. Mert más valamely tudomány története a nemzet irodalmában, más ismét oly tudományé, mely magának a nemzetnek belső története, s alaplényiségére vonatkozik. Mint az egyes igen rég óta vesz és tesz, alkot és ront az életben, mielőtt teljes tudalommal birna minde felől: ugy a nemzet. És pedig a szellemnek ilyféle nyilatkozása hiába mondatik egyesben ifjui megnemgondolásnak, nemzetben kezdeti müveletlen kornak; annál jobban magyaráz és fest mindkettő. Nem ok nélkül vetettem hát én magamat utána ilyen mozgalmaknak a magyarság szellemi életében; nem ok nélkül kerestem össze a nemzet dalait, közmondásait, meséit, s ohajtanám ismérni most bölcsészetét. Nekem az alapvonásokat nem adja ki a polgári vagy világi történet. Nekem a polgári élet körülményessége, közel és távoli befolyásoktól függése a legmeglepőbb eseményeket adhatja had és békében; de maga az egész polgári élet olyan, hol sokan csinálnak egyet. Melyik a sok közül a mester, nem birom kivenni, mert gyakran a vezér is vezettetik. A szellem függ, határoztatik. Mennyi játéka van mindenféle ingernek az ember lelke körül. A dicsvágy még legártatlanabb, noha legbizonyosb. De a kül s erőszaki befolyások! Ha észreveszem is a sok egyesben a nemzeti lelket, de sokkal inkább rajta kapjuk a szellemet az igazságon, midőn is ten, világ, lélek eszméivel foglalkozva lepjük meg az egyest; midőn gondolatait, és érzelmeit vallás, bölcsészet aztán szépmüvekben tárja elménk, szivünk elé; s ugy gondolom, hogy eme dolgok ismérete az a szem, melyen a nemzet lelkébe pillanthatunk.

Nem kisebb tehát ohajtásom, mint belátást, meggyőződést szerezni arról: micsoda fokát birja meg szellemünk az elmélkedésnek, s mi a magyarnak belső embere a gondolkodás szerint; s hogyan mutatkozik ez a bölcsészet történetében. És ha mind ezt ki tudnók fejteni, magyarázni! Ha módunk esnék a földig alázott bölcsészeti müveltséget nem lábra állitani, hanem mélyebb sülyedéstől megovni! Mert ha százszor derűl is aranyidő az anyagi érdekekre, melyek hatalom és nyervágy uralkodása által szinte divattá emelvék: még sem fognak lehullni magasságukból az égnek csillagai, melyek a világutazót vezetik; ezek pedig épen a magas metafizikai eszmék, a szellemi világ vezérszövétnekei. És ha csakugyan elvéljük s meggondoljuk: miben áll parányiságunk, mint nemzeté, saját népé; mi vitte elő eddigi sorsunkat vallás, polgárzatban; mi az, minek nevében annyiszor formáltattunk ujjá ezer év alatt: ugy fogjuk találni, hogy az mindig és kivétel nélkül valamely észiség, változott meggyőződés, emberiségünkhöz méltóbb felfogás, értelmi alap nevében s érdekében történt; és ha külön czimet szán is müvében az anyag ügyének a történetiró, s megjegyzi az időt, mikor külső jóllét, vagyon előmenetelt vőnek: mégis a nagy életet intéző mozzanatok mindig az eszme, az igazság, a magasabb gondolkodás ereje által születtek; sőt magának az anyaginak többre becsülése is onnan van, mert tisztultabb felfogás bánik vele; holott értelmi gyarapodás, eszmék körüli jártasság nélkül az anyag igen könnyen megöl.

Mivel pedig nálunk hamar elszaggatják egymástól az élő igazságot, minő például ez is, hogy anyag nincs szellem nélkül, s megforditva, de mégis emez utolsó a nemesb, óvást teszek minden egyoldalu, ügyvédi felfogás ellen, mely csak ellentétek szerint, a maga eltépett állapotában képes fölismerni az igazságot, s arra, hogy anyagot és szellemet összerüen, együttesen fogjon fel, végkép gyarló, s egyáltalában képtelen Az ilyen felfogás ellen óvást teszek, s ujra mondom: ama nagy változások, melyek az európai népségek közt idegen magyar elemet megtartották, koronként elővitték, mindig az eszmeiség jelszava mellett történtek. Hogy ne volna hát érdekes tudni ama változások mélyebb fekvésü okát, vagyis az idő lelkében működött értelmet, meggyőződést; mert hogy a keresztyénség, a hübériség, a hitujitás, a szabadelvüség csak külsőleg ragadtak volna reánk, s nem meggyőződéseinkben vertek volna gyökeret, alapot: megfoghatlan. A történészet ugyan kijegyzi helyét most német és bizanczi, majd szláv és vegyes természetű befolyásoknak, ugyszinte bevon bennünket legujabb idő szerint, az európai bölcselkedés ármozgalmába: de kimagyarázni, okot fejteni még eddig vagy módjában nem állt, vegy érdekében. Ide járulnak azután a hidegség, közönyösség utáni meggyőződések az emberekben; például az a meggyőződés, hogy a magyar sohsem törődött az elvont eszmékkel; az nem természetéhez való; ha őseink nem sokat gondoltak velök, miért lennénk mi különbek, mint voltak apáink?

Ez igen fontos ötlet némely történeti egyoldalu miveltség előtt, de máskülönben nem igaz. Mind a mellett bizonyos, miszerint a kik a történetet az emberi szellemen kivül keresik, vagy történeteikből a tudat, a gondolat életét kitudják: előbb utóbb kiesnek a történetből mindenestűl magok is. Részletesség, töredékesség soha meg nem tart. – S megvallom, e ponton engem egyes, társalgási mondatok, önkénytelenül elejtett szavak is érdekelnek jóra való emberek szájából. Itt azonban nem szükség urát adnom: kitől, noha ma is élő magyar irótul hallottam ily határzott, egyenes nyilatkozatot: „a tudományok legközelebbi változása, tökélyesbülése abban fog határozódni, hogy a metafizika elenyészend közülök“. Egy ily mondat bárminő elszigeteltnek látszik is a papiroson, mégsem áll magában. Ám enyészszen ki a tudományok sorából minden metafizika, jobban lesz-e akkor? De a mondat egyáltalán helytelen. Hogy ez megtörténhetnék, embernek tulajdonlag nem kevesebbről, mint eszéről kellene lemondani. Azonban kérdés: lemondhat-e? A vakand tur, mert neki turni kell; az ember gondolkodik, mert ez által ember. De továbbá az sem hiábavaló kérdés: mi minden fogna ez esetben maradni tudománynak metafizika nélkül? Bizony legfölebb is meddő, sivatag tekintet a külvilágba, mint az állatok megrebbenése. Még csak heraldikára sem lehetne kilátásunk.

Igaz ugyan, miszerint nagy emberek, sőt egész tudós felekezetek ovakodtak a metafizikától. Névszerint Newton, de csak a természettanban; mind a mellett semmi sem bizonyosabb, mint hogy maga sem tette. Az ilyen ovakodási beszéd aztán nagy névi tekintély gyanánt foly ki a világba. Isten tudja, hány ember hiszen ugy mint ő kitalálta ejteni a szót, ha szinte nem érti is. Hasonlóul tilt a metafizikától az anyagi s tapasztalati bölcsész, de még sincs avagy csak egy is, hogy tudta volna óni magát Locketól kezdve Moleschottig.

Se a természet, se a szellemi világ nincs addig kiösmérve s kellően felfogva, mig átlátszóvá nem tétetett a buvárló gondolkodás által. Mint nem puszta vakeseményt látunk a természetben immár, ugy kell kiösmérszeni a szellemnek a történetből, mely az összes emberiség vagy egyes népfajok szerint válik emberiség vagy nemzet szellemvilágának tűkörévé. Mert a történet nem csak tények halmaza, előszámlálása; de sőt inkább a tények magok is akarat, elhatárzás, meggyőződés müveletei. E szerint a mi nálunk az idő folytán ténynyé vált, az egyszersmind visszamutat a lélekre, a meggyőződések mibenlétére. Csak a tények és meggyőződések szigoru egybefoglalása viheti oda müveltségi haladásunkat, hogy saját egész valónk, nemzeti méltóságunk, magunk és az emberiség irányában önisméretté világositassék fel, s egész történelmi életünk átlátszóvá tétessék a nemzeti öntudalomban.

Ennyi, a mit mondani akartam, ennyi az, minek végbevitelére szólitom fel a magyar tudományosság embereit azon idő elfolyandása alatt, melyre a bölcsészet jelen korunkban megállapodott, vagy legalább megállapodni látszik. Különösen minden szeretettel fordulok a hazai bölcsészet müvelőihez. Emlékeztetem őket az eddigi foganatlan kisérletekre a bölcsészet utján, melyek mint rendesen idegenből jött mozdulatok, csak függelékei a külföld munkásságának, mint ügyekvés csak vesztegetése az erőnek, mint előmenet, csak toldozásai a szellem életének. Azonban a szellem soha sem fog előmenni a maga természetén kivül. A szellem élete a gondolkodás, előmenete a szervesség. És ha már az anyagi világban is oly szerepet játszik ez: mennyivel inkább a szellemiben. Sőt szervesség a szellem igazsága, egészlete. Azon kivül csak töredék, összefüggetlen részenkéntiség. Ohajtásom ennélfogva bölcsészetben is visszafordulni, meddig csak nyomokat lelünk, a mult emlékeihez. Helyezzük be hát magunkat, bölcsészetileg is, a történeti állás jogaiba, mint a költészeti oldalon eddigelé behelyeztük már. És midőn ezt ohajtom, nem beszélek valamely soha nem gyanitott eredetiségről, hanem gondolkodásról, olyanról a milyenről: ez lesz az eredetiség. Mert az eredetiségre nem szükség egyéb mint az emberi szellem buvárlása, fölismerése. Ez uton senki elől sincs elvéve az. Ily formán együtt vagyok azokkal, kik a külföldi bölcsészet mozgalmaitul ónak: de koránsem nemzetiségi önségből, hanem, mert szeretem hogy mi is gondolkozzunk, nehogy megemésztessék belső emberünk. Együtt vagyok továbbá azokkal is, kiket anyagiakban a külfölddeli verseny dicse ösztönöz: de reszketek ama szellemi szolgaság előtt, melybe már eddig is sülyedtünk, hogy eszméink, gondolataink sincsenek, mielőtt idegen könyvet át nem lapoztunk. Ez oly vivmány, melyért nem magunk fáradtunk; oly dicsőség, mely magunk előtt aláz meg; oly előmenetel, melyből még igen sok van elmaradva; oly nyereség, mely veszteséggel ér föl.

Tudom én hogy a gondolkodás egyetemesbe visz: a nemzetet összeköti az emberiséggel. Tudom hogy minden folyó a tengerbe siet, de mégis a tenger a folyók éltetője, folyók a tenger élete. Kölcsönhatásban áll egymással a kettő: nemzet és az emberiség, folyók és a tenger. Tudom, hogy a vizcsep természete nem más akár Tiszábul, akár Rajnábul merittessék, de mégis a Tisza délre foly, a a Rajna északra. Ilyen lenne talán az, mit a hazai bölcsészet neve alatt értek? Ugy vagyon! mert az egész csak hasonlitás. Hanem az igaz szó ennyiben áll: bölcsészeti multunk összeállitásábul folyó fogna elő állni a szellemi élet mozgalmával, elevenségével; és ki fogna tünni a munkarészlet, melyet a magyarság elméje vön a gondolkodás nehéz pályáján. Az a részlet, melyet nemzetünk az ész, a tulajdonképi emberiség ügyében leszolgált. Azon illetőség, mely reánk mint nemzetre, az emberiség egy családára, világpolgári kötelesség gyanánt esett a közös teendőbül.

Vajha senki ne lássa magát oly nagynak, hogy kicsit lásson ebben s méltatlan magához! Vajha előitéleteink földet veszitsenek a bölcsészet mezején, s adassék ellenkezőleg tám az önisméretnek és a nemzeti tudalomnak az által, hogy az idők rendiben mindig volt annyi életrevalósága szellemünknek hogy, ha rátelt az idő, szert foga rendesen a szellem, a gondolkodás nehéz, de dicső munkájában. Öt hat század beszélhet nálunk a bölcsészetről; s a mit ők beszélnek, az lesz a magyarság szelleme, s bölcsészete okvetlenül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nyomási hibák,

Lap. Sor. Helyett Olvasd. 75. felülről 19. hat. i. ha t. i. 84. – 14. vitágot világot. 94. – 8. tökéletetlenebb tökéletlenebb. 95. alulról 6. bélyege nincs, mód bélyege, nincs mód 107. felűlről 8. vegyik vegyük 120. alulról 9. ogitare cogitare.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Philosophiaí pályamunkák. Első kötet. Budán, 1835.]

[Footnote 2: A magyar philosophia történetirásának alaprajza. Uj Tudtár. 1837. 2. köt. 76–164 lap.]

[Footnote 3: Munkái, azon kis logikán kivül, mely a Széchenyi-katalogusban találtatik, a sárospataki főiskola kéziratai között: 1) Pneumatica, 2) politica, 3) ethica, 4) grammatica, 5) rhetorica, 6) logica, 7) philosophica, 8) annotationes in logicam etc. – Leirattak 1656–1659 folytán.]

[Footnote 4: Philusophia; ennek utóbbi része sophia, nőnév; köznyelven kicsinyitve: Zsófi. Tehát zsófiféle talán asszonyi, férfiatlan, mendemonda filozofia? Propylaeumok 1839. 103. lap.]

[Footnote 5: Uj Tudtár. 1837. 2. k. 90–91. lap.]

[Footnote 6: Philosophia. Irta Ercsei Dániel. Első db. Debreczen, 1813. Előljáró beszéd 8–9 lap.]

[Footnote 7: Erdmann. Grundriss der Logik und Metaphysik. Zweite verbesserte Ausgabe. Halle, 1843 22. 23. lap.]

[Footnote 8: Erdmann, fentebb idézett munkája 66. lap. jegyzetében.]

[Footnote 9: Hegels Werke. Encyklopaedie. Sechster Band. Zweite Auflage. Berlin 1843. 254. lap.]

[Footnote 10: Uj M. Muzeum 1853. VII. 346. lap.]

[Footnote 11: Hegels Werke. Encyklopaedie – 327. lap.]

[Footnote 12: Az egyezményes Philosophia stb. 41 l.]

[Footnote 13: Buhle, Geschichte der Philosophie. Göttingen 1802. 7. kötet, 433–34 II.]

[Footnote 14: Buda, 1837. 76–164 lap.]

[Footnote 15: Pest, 1853. 204. 223. 263. stb. lapokon]

[Footnote 16: „Értelmek“ áll, nyomási hibából, mint én hiszem, a szövegben.]

[Footnote 17: Athenaeum 1841. febr. 16-ki számában *) alatt: mutatvány ily czimü, kéziratban levő munkából; „Szépélettan, vagy az egyezményes rendszerre épitett fensőbb filozofia.“]

[Footnote 18: M. Akademiai Értesitő. 1853. 273. lap.]

[Footnote 19: M. Akad. Értesitő. 1853. 275. l.]

[Footnote 20: U. o. 242–3. l.]

[Footnote 21: Magyar Akadem. Értesitő. 333. l.]

[Footnote 22: A Magyar Egyezményes Phlosophía. Irta Szontagh G. 24. lap.]

[Footnote 23: Toldy. M. irodalom története. Pest, 1851. 8dr. Első kötet, 137. lap.]

[Footnote 24: A Magyar Egyezményes Phil. 11. lap.]

[Footnote 25: Chalybäus. Historische Entwickelung der spekul. Philosophie. Vierte Auflage. Dresden und Leipzig. 1848. 258–9. lap.]

[Footnote 26: Magyar Akad. Értesítő. 1853. 211. lap.]

[Footnote 27: A Magyar Egyezm. Phil. 29. l.]

[Footnote 28: A Magyar Egyezm. Phil. 21. l.]

[Footnote 29: Hegels Encyklopädie. Sechster Band 282–3. lap]

[Footnote 30: A Magyar Egyezm. Phil. 24. l.]

[Footnote 31: Chalybäus „Historische Entwickelung d. spekul. Philosophie.“ 230–341. l.]

[Footnote 32: Vörösmarty Csongor, és Tünde. 2. fv.]

[Footnote 33: Geschichte der Philosophie. 15. Band. 3. Abtheilung. Berlin. 1836. 516. l.]

[Footnote 34: Anglia története. Irta Macaulay; magyarul Csengeri Antal. I. kötet. 21–22. l.]

[Footnote 35: A Magyar Egyezményes Phil. 40. lap.]

[Footnote 36: Philosophiai pályamunkák. Első kötet. 121. l.]

[Footnote 37: Tud. Gyüjtemény. 1822. X. kötet. 73. lap.]

[Footnote 38: Principia Philocaliae seu Doctrinae Pulcri. Pestini. 1828. 8 dr, 184. l.]

[Footnote 39: Tud. Gyüjtemény. 1818. Első kötet. 10. lap.]

[Footnote 40: M. Tudós Társaság Évkönyvei. Negyedik kötet. 60–86 lap.]

[Footnote 41: Uj M. Muzeum. 1854. VII. füzet. 13. lapon, alul, szerkesztői jegyzésben.]

[Footnote 42: Philosophiai Tanulmányai. Pest. 1856. 202. lap. – Olvastatott a magyar akademiaban, febr. 26. 1844.]

[Footnote 43: U. o. 196. lapon.]

[Footnote 44: M. Akademiai Értesitő. 1853. 41. lap.]

[Footnote 45: Térey. Elmélet és szemlélődés. Pest. 1843.]

[Footnote 46: Hetényi. Palinagonia. Protestans Egyházi és Iskolai Lap. 1843. 477–95. l.]

[Footnote 47: Protestans Egyházi és Iskolai Lap. 1844. 128. lap.]

[Footnote 48: Pesten, 1841. 8dr. 183 lap.]

[Footnote 49: Sárospatakon, 1849. 8dr. 158. lap.]

[Footnote 50: Egyház és oskola. Szarvas. 1852. 42. lap.]

[Footnote 51: Uj M. Muzeum 1855. 353–369. l.]

[Footnote 52: Uj M. Muzeum 1856. VII. VIII. füzet.]

[Footnote 53: Eszményi = ideal, eszmei = ideel.]

[Footnote 54: M. Akad. Értesitő. 1855. II. sz. 151. lap.]

[Footnote 55: M. Akademiai Értesitő. 1855. II. 155 l.]

[Footnote 56: Magyar Sajtó Tárczája. 1857. 21. vagy január 27-ki szám.]

[Footnote 57: Feuerbach, Vogt, Moleschott.]

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 |sürgetní |sürgetni

18 |változtatní |változtatni

46 |ngyanannyi |ugyanannyi

88 |ő,“ korunkban |ő, „korunkban

91 |tekinteuek |tekintenek

122 |tökéleteseu egy |tökéletesen egy

126 |tndalom |tudalom

131 |leezkét |leczkét

159 |jauuár |január

167 |bogy Thales |hogy Thales]