Part 11

Irodalomtörténeti tényül, s teljes határozottsággal állitható ezen adatok szerint, hogy az ujabb elmélődés midőn megbukni látszott, nem bukott el, hanem csak védelmezői hanyatlottak meg. Ez okbul reá, mint olyanra hivatkozni, mint történettani lényre mutatni, még igen korai. Sőt inkább élő elevenség az közöttünk. Mert nem felfogta-e ujból az elmélődés ügyét Térey még 1843-ban mindjárt Szontagh ellen, birálván ennek Propylaeumait[45]; aztán nem tört-e egész bátorsággal lándzsát Hetényivel[46] Bocsor István ugyanez időtájban[47]; mig a régi harczosok mindegyike folyvást hive maradt az ujnak e jelen óraig, sőt egyes tudományokra is többen átvitték a hegeli bölcsészetet, mint különösen nevelésre Warga és Szeremlei; ez utóbbi a jogbölcsészetre is; ki, miután még 1841-ben adta volna ki a hegeli rendszert ily czim alatt „Az uj filozofia szellemvilági fejletében[48], 1849. év folytán jelent meg tőle “Jogbölcsészet[49]. Mindkettő önállóan. Folytassam-e a neveléstan ujabb alakulását? Csak jó emlékezettel fordulok vissza néhány sorocskára, melyet ama nemes törekvésü, alföldi kisded irói kör, a „Néptanitók könyvének“ alapitói[50] Hegel ügyében jó alkalommal Eötvös ellen, ki az uj kor Arisztotelesét kárhoztatja, mert igy tanit: „a mi van, az jó,“ védelem gyanánt elmondottak. Emlitsem-e továbbá a „Protestans theologiai könyvtár“ dolgozó társait, s ujból egy kis önczélu szaktudós irodalmi kört, mely Hagenbach után a velőkig van meghatva az ujabb kori bölcsészet által? Ők a theologiát Schleiermacher elvein, a mint ezeket a hegeli befolyás meghatotta s módositotta, irják, tanitják; s egyuttal beösmerik, hogy mai nap puszta józan észszel, tudomány dolgában, nem sokra mehetni. Még nem szóltam a történetirásról, jog- és széptanról. Nem is akarok oly határzott itéletet mondani, mint ha példaul az ujabb és valóban uj történészek, Csengeri, Szalay, Wenzel iskolailag tanulták volna be Hegelt, s kapnák az ihletést utána. Ilyet nem mondok, mert négy fal közötti elmélkedéseiket nem ismérem. Igaz mégis, hogy munkálataik át meg áttörvék a hegeli elmejárás verőfényével. Sőt többet mondok. Henszlmann Imréről, önvallomása után, mihez nem fér kifogás, tudom, hogy sohasem foglalkodott Hegel széptanával, mégis, mint én kimutattam, semmi sem igazolja ugy egymást, mint Hegel theoriáját Henszlmann gyakorlata, az viszont ezt, elannyira, hogy mindkettőnek széptani nézetei, habár különböző oldalrul indultak is, egy nagy igazsággá jöttek össze, mint én az egykor kigunyolt „eleven, czélirányos, jellemző“ három szépalakot a hegelféle „jelvi, remek és regényes“ müformákkal ugyanegynek bizonyitám[51]. Mondhatnék s pedig egész jámborsággal, magamrul is annyit, hogy előbb voltak afféle meggyőződéseim gondolkodás után, mint tanulmányaim könyvből; de hát ki hisz mai világban az irói önvallomásoknak? Végezetül legyen az eszmei bölcsészet javára felhozva Győry Sándor[52] nagy becsü értekezése az Uj M. Muzeumból. Őt nehezen fogja érthetni könnyed külföldi tanultság, ifjusági kapkodás ellenvetése. „Az emberiség eszményi fejlődése,“ ez az értekezés czime, az uj filozofia sarkköveit rakogatja le. Hadd szóljon Győry maga. „Az általános filozofia, mint egy másik uj korszak az elméleti világban nagy részvétet gerjesztett és szintugy számos követőkre mint megtámadókra talált. Legkellemetlenebb benyomást talán az tehetett az elmélkedni szerető közönségre, hogy a legmélyebb gondolkozó fők, milyenek minden kétségen kivül az általános filozofia alapitói, ugy hurczoltattak, meglehet méltatlanul, a fel nem világositott nagy közönség törvénytelen itélő széke elibe, mint éretlen gyermekek vagy szinte tébolyodottak. Az általános filozofia követői közönségesen idealizmussal, pantheizmussal, atheizmussal, erkölcs elleniségre vezető elvekkel, fatalizmussal vádoltatnak és minden egyébbel, ha van még valami, mely irántok gyülöletet gerjeszthet. Ezen vádaktól távol azon férfiak nyilvános élete, a kiknek tanitmányait látjuk előnkbe terjesztve, és ha a filozofiában elégnek tartatik néhány betanult szavakkal vitázni, azoknak értelmét hol ide hol amoda huzni vonni, azokhoz következtetéseket aggatni, mind addig mignem föltett eredményünkhöz jutunk, ugy hadd menjen a maga utján, nem sokat törődünk vele.“ – Igy szól Győry Sándor elfogulatlanul és eléggé idős korában, hogy éltesek által ifjunak ne kisebbittessék; és fejtegetvén az ujabbkori elmélődést, ezen tételben mondja ki megnyugvását, s az eszme iránti hódolatát: „korunk az általános filozofia kifejlődésénél állapodott meg;“ és ez alapon szövi további okoskodásait az emberiség eszményi (talán inkább eszmei[53]) kifejlődése körül. Elég, elég, hogy az eszmeiség ócsárlói ellen bástyát találtunk legyen okoskodásaiban. –

A helyett, hogy a tudományoknak nem a divatos vagy jobban: a régi skot- és kantféle bölcsészet nyomán való haladását részletesen és tovább is bizonyitgatnám, egyedül a nyelvészetről van egy két szóm, részint magam igazolása végett, részint a nyelv körüli más más utú törekvések összehozására. Én, mint másban, ugy itt is szeretem együtt tartani az elméket, s nem látok semmi veszedelmet abban, ha Czuczor egyik, Hunfalvy másik utat követi a nyelvtan megalapításában. Ez nincs az én általam követett bölcsészet ellen; azonban más oldalról nem kis aggodalmak keletkeztek az iránt: lehet-e Czuczor utját jogositani. Én, részemről, jogositottnak hiszem, tartom; s nem támasztok gyanut okok ellen, ok nélkül. De honnan van hát nyelvészeink aggodalma, kik a bölcsészeti nyelvészettől, mint Hunfalvy Pál, féltik a nyelvet? Felelet: nem elegendő bölcsészeti műveltségből, vagyis az egyoldalu gondolkodásból, mely szerint a történeti vagy összehasonlító nyelvészek elvetnek mindent, a mit a nyelv külső történetéből nem merithetnek, vagy más szóval: semmit sem hagynak az élő tudalomra, a nyelvösztön és érzékre, holott a magyar nyelv nem oly teljesen bevégzett jószág még, melynek csak története volna már, hanem van folyvást eleven, munkás élete, szülemlő képessége, mely szerint ha nem teremt is minden nap uj alakot, de legalább ujraszülheti a régieket, mint ujra is szüle már sokat; nem is említve az egyszerüséget, mely a tisztultság, éredés tagadhatlan jele. – Hibáznak továbbá nyelvészeink abban, hogy a nyelvet, mint bölcsészetit, nem a képzet, hanem teljesen a gondolkodás müvének hiszik; legalább ide vág Hunfalvy Pálnak ellenem felhozott okoskodása, melyben a betük jelentességet, az organizmus szolgálatát a nyelv körül, elveti. Mert ha valamit állitok is „a magyar betük ősjelentéséről,“ ez még nem azt teszi, hogy annak „minden más nyelv betüiről is okvetlenül“ állani kell. Épen az a nyelvek sajátsága, hogy bennök nem azon abstrakt egyetemesség dolgozik, mely nem is egyéb, mint egyetemesség, hogy a mi egy nyelvben történik, másikban is ugy történjék. Épen abban áll a nyelvek szelleme, hogy a mit egyik nép igy fejez ki: a másik amugy fejezi ki, vagyis a dolgot, mely egy és ugyanaz, p. a napot, egyik mondja nap-nak, a másik sol-nak a harmadik Sonne-nak, igy az isten, világ stb. szavak végetlenül. A mit már élő nyelv körül tudni lehet, az nem foglaltatik mindig oklevelekben. Sőt a nyelv élete épen a tudalom maga. Soha se keressünk azért oly egyetemességet, a mi csak névleg az, ne különösen nyelvekben; ne is fogja rám senki, mintha én olyan bolondot állitanék, „hogy egyedül a mi nyelvünk hű lenyomata az emberi organizmusnak, s a többi nyelvek elkorcsosultak“[54]; mert ez az én bölcsészeti meggyőződésemmel ellenkezik; holott más oldalrul nem csudálom, ha olyanokért tétetem felelőssé, a mik a régi elvont bölcsészeti gondolkodással épen egyeznek. Ilyen már az a meggyőződés, „hogy a nyelv bölcsészeti müvelése az élő tudalom és ezer meg ezer példák nyomán fölösleges, mert a bölcsészet egyetemes tudalom dolga, igy tehát bölcsészeti nyelvmüvelés után a nyelvek között nem volna különbség, holott a tapasztalás ellenkezőt tanit.“ És épen mert a tapasztalás ellenkezőt tanit, azaz a nyelvek különbségét: ezért kell lenni a magyar nyelvben is valami különböztető határozmánynak, tulajdonkép sajátságnak. És ez a sajátság nem épen az, mi a magyar nyelvnek, példaul az uralaltaji nyelvek közül, mint felmaradt rész, jut, hanem az, a mi a magyarnyelvet folyvást élteté s virágoztatá addig is, mig uralaltaji nyelvekről nem is álmodtunk. Ez pedig a nyelv mai élete, melynek törvénye nincs megirva előre a rokonság határai között.

Hasonlóul hiába való törekvés „a magyar nyelvnek minden izikéjét oklevelesen meghatározni“ akarni, mert a nyelv oly szabad alkotásnak is helyt ád, minő a legszilajabb költői képzelődés vagy kedvcsapongás mögött sem marad hátra. Én tisztelem az összehasonlitó nyelvészetet, s erről Hunfalvy P. is vön értesülést, hanem az még nem minden. És Hunfalvytól nem vehető épen rosz néven, ha emlitvén „a hires filozofia tudományt,“ kicsinléssel szól felőle, mert ez neki már szokása, másfelől az a bölcsészeti gondolkodás, a melyre munkáiban ismerhetni, nem is egyéb mai nap, mint csak épen hires. Ő, hiszem azon bölcsészetről szól kicsinléssel, a melyet ösmér; tudnillik a magáéról; ez jogában áll.

A nyelv, mint emberi szellem müve, dolgok tárgyak neve. A dolog vagy tárgy (nap, isten, világ) ugyanegy; a név (nyelvek szerint) különböző, hasonló vagy épen ellentétes. Lucus a non lucendo. De a dolgok nem üres, holt lények, hanem bennök erők, törvények munkálnak, nyilatkoznak; és pedig elménk meg szokta különböztetni bennök a lényegest a látszattól, az allományit (substantiale) a járulékitól. Egyik tárgyat elnevezé az ember egyik, másikat másik tulajdona után; vagy épen a magyar ember a lényegi, másik csak a látszati oldalt vette észre, s fogadta el inditóul a dolog elnevezése végett. Sőt tetszett valamely nyelvnek ugy és nem máskép álkotni szót, mint Humboldt irja: aus freier Lust, teremtői játékból: ki veheti kérdőre? Az összehasonlitó nyelvész? Soha! A mit a képzetek társakozása egy Shakspearenél, egy Jean Paulnál vagy magánál a népnél, dalai, meséi, közmondásaiban szabad, senkitől nem engedelmezett, de nem is kért módon összehoz: mindazt előhozhatja, mindazt a szabadságot követheti a nyelv és jaj a nyelvnek, a mely ebbeli szabadságát nem követi, nem használja, mert megkövesül, elveszti szülemlő erejét utóvégre. Mondom, ismét mondom, „okleveli bizonyosságot“ ne keressetek a nyelvben; ne is feszitsétek a szellemet a tudvalevő szabályokra, és ugy ne a nyelvben, mint ne egyebütt. A maga önutú, szeszélyes, daczos alakaiban a nyelvet követni, a nyomokat kimutatni, ez nem épen oly csekélység, mint pusztán az adatok emberei gyanitják. Tiz összehasonlitó nyelvészünk lesz addig, mig nem kettő olyan, minőt, előbbiek után, ohajtok, Czuczorban pedig jó formán birunk is már.

Ha tehát történik, hogy valamely tárgyat ez a nyelv talán lényegi, amaz ellenkezőleg látszati oldalrul foga föl és nevezett el, és erre a betük vagy hangok segitségét sajátságos módon vette igénybe: nem lehet-e szólni bölcsészeti nyelvmüvelésről, mint ezt, Czuczor után, tömérdek példában isméri a magyar olvasó már eddigelé? És ha nyelvünkben talán inkább lényegi mint látszati oldaláról van elnevezve a dolog, nem mondhatni-e, hogy a magyar elme inkább bölcsészi mint költői határozmányait ragadta meg annak, vagy mgforditva? Igy a bölcsészeti nyelvmüvelésről, igenis, lehet sőt kell szólni, ha nem akarjuk egyoldaluságban szilárditani meg a nyelvészetet, mitől isten őrizzen. De ez a bölcsészeti nyelvmüvelés korántsem azt teszi, hogy mindig kategóriákat pergessünk ajkainkon; hanem ez uton lehet szólni valamely nyelvnek bölcsészeti vagy költői hajlamáról, de akár ezt, akár azt mondjuk, mindig bölcsészkedve, okot fejtve szólunk, különben az egész nyelvészetet igen közönyös dolognak tartom, olyannak, melyben semmi sincs egyéb emlékezeti tudatnál, a lélek bensősége nélkül.

Mindezektől azonban elüt Hunfalvy P. értelme a bölcsészeti nyelvmüvelésre nézve. Szerinte „bölcselmi magyar nyelvtudomány az leend egyszer, mely felfogva a nyelvek közötti egyezést és különbséget, fel az altaji nyelvek általános jellemét, azok mélyébe hat, s a magyar nyelvnek minden izikéjét oklevelesen meghatározza“[55]. A mi ezenkivül van, szerinte, ráfogás, ugyhivés. Látni való, hogy ő pusztán csak adatokat szeret a nyelvben még pedig irott adatokat. Ez igen fontos egy dolog, de az élőnek van élete is nemcsak története, jövője is, nemcsak multja. Én ezt is becsülöm Czuczorral és Lugossy és Ballagival együtt, mig ő csak amazokhoz ragaszkodik. Ez érdeme egy részrül, mert munkássága eddigelé is bámulatos, és hibája más részrül, mert türelmetlensége már is kiállhatlan. A bölcsészeti nyelvmüvelés nem törli el a nyelvek közötti különbséget, ha bár egyes hangokat, szókat végső elemekig bonczol is. Ugyanazon hangot máskép veszi más nép. Ugyanazon tárgyat más tulajdonság után nevezi el más nyelv. Ugyanazon nyelvtani alakot más módon szerkeszti más nyelv. A hang egy, de a felfogás különböző. A tárgy egy, de sokfélék a benne fekvő tulajdonok. Egy az értelem, de más az alak, p. a mondat formája.

Ha tehát emliti Hunfalvy, hogy nem tudja: „miért nevezte el az ökröt a régi hindu a vah (vehere) szótul, a görög a boare-tul s a magyar az öklelni-tul;“ ha nem látja be „azon belső metafizikus szükséget, melynél fogva különböző uton nevezték el a nyelvcsinálók az ökröt;“ és ha „az erre adandó felelettől függ az igazság, melynek hódolni fog“[56]: ugy előbbeniekben kész az eligazitó felelet. Hiszen a magyar sajtói Tárczában hozza fel maga Hunfalvy, hogy „némelyek a szanszkr. uksan-t (taurus) seminatornak értelmezik.“ Hogy ez épen valami nagy metafizikus szükség volna, arra semmi szükség, mert a nyelv a képzet dolga, nem pedig a gondolaté s épen azért különböző. Ha a gondolaté volna, ugy nem volna különböző; mert a gondolat egy és ugyanaz, p. az ökör sehol sem tartozik nem szarvas állatok közé, de tulajdonai után egy osztályba eshetik lóval, tevével; s a lovat, tevét is el lehet vala nevezni vah (vehere) szótul a nélkül, hogy mindaztal ló és teve összetévesztetnék az ökörrel. De az öklelni-tul lovat már nem igen fog nyelv nevezni soha, mert a ló nem öklel. És igy a metafizikus szükség mindössze is a dolog, a tárgy maga. „Vah (vehere), seminator öklel, boare,“ mind tulajdonságai az ökörnek, ennélfogva lehete is közülök akármelyik után neveztetnie; mint nem fogna meglepni, ha körme, szarvai után neveztetnék is valamely nyelvben talán szarvasnak, körmösnek stb.; mikor csak annyiban volna beleszólója a bölcsészetnek, a mennyiben elitélné hogy melyik nyelv nevezi lényegesb vagy kevésbbé lényeges oldal után ugyanazon tárgyat. – Igy jár el szellemünk a nyelvalkotás körül. És gyanus az a bölcsészet, mely nem tudhatni vél oly dolgokat, melyeket még nem tud, ellenkezőleg nem tudni vall olyakat, melyeket tudhat. Ennélfogva semmi nagy bölcseséget nem látok abban, hogy „miért nem jelent a menni szó repülni-t.“ Ez a szőrszálhasogatásnál is finomabb, és lehet, hogy igen gyakorlati, de a „lét és tudat“ bölcsészetének vele semmi köze. – Térjünk vissza ennek ügyéhez közelebbrül és végezetre.

XVI.

Ugy tetszik, legalább nekem, hogy az a fenséges tudomány, melyet mondaszerü adatból Püthágorás óta filozofiának hi a tudós világ, jelen korunkban megállapodott. Lehet, hogy az időjárás vön uj fordulatot, s az ugynevezett gyakorlati szellemeknek viradt fel, de hihetőbb mégis, hogy valami nagy esemény történt a tudomány életében, mely miatt, vagy mert akadály, vagy mert fontos előhaladás, lehetlen kissé hosszabb időre meg nem állapodni; első esetben, hogy elhárittassék; másodikban, hogy reá mivelődjek a kor, s utána érjenek az elmék. Én ez utolsót hiszem.

E részben a német szellemet illeti a dicsőség. Ezt bevallani az igazságnak vitt hódolat. Egyszersmind állithatjuk, hogy a bölcsészet elérte férfikorát, vagy legalább tulvan a fejlődési korszak vergődésein. Ezen nyilatkozattal, megvallom, azon tudósainknak ohajtok egy kis örömet szerezni, kik a németországi bölcsészeti mozgalmakban, miképen Kant óta történt, megrovandónak lelék a rendszerek egymásutáni gyors következését. De ugyanazon tudósainknak mondok más oldalrul keserüséget, ha állitom, hogy ilyes felfogással s ellenvetéssel akaratlanul is elárulják, hogy igen elmaradtak, vagy tévuton járnak, talán vég meghasonlásban is vannak a mai bölcsészeti tudalommal.

Ma már nem igen nagy szerencse az a bölcsészet, mely tapasztalat, kétely, birálat s több efféle vezérige után indul. A tudomány megnyeré immár a lehető szervületet, s amaz elemekből elfogadta mindazt, mi bennök életrevaló, elsajátitható volt; minek öntáplálkozása végett hasznát vehette. Hasonlóul elvirultak a váladékos (ekklektikus) bölcsészet tavaszi napjai; szinte késői dolgok a nemzeti bölcsészet ferdén látott alakulásai: az angol vagy skot közérzék, a franczia felvilágosodás, a német alanyiság részszerintiségei.

A tudomány épületén egy uj emelet van készen; ezt kell meglaknunk, megerősitnünk, hogy tovább épithessünk. A szellem, ugy látszik, megfáradt a nagy munkában, s hosszabb időre pihen, a mig uj irányt lel. Láthatni ugyan mai nap is némely nyomokat, de koránsem uj, hanem csak megujitott kezdettel. Az eszmeiségnek (idealizmus) sükerült a rendszerbe ömlés, a tudományi alak megnyerése, mig a másik oldal, az anyagiság, mind hiába küzd szervületért, alakért, elevenségért. Most tehát emez utóbbi ujra kezdi a harczot[57], mint Macready Macbethe, mikor már haldoklásábul még egyszer fölemelkedik, s megerőteti magát utoljára. Mert mióta a természet, az anyagi világ is átszellemült, azaz tüneményeiben magánál fensőbbre, nemesebbre utal, senki okos nem lesz eléggé bohó a természettudományok itélő széke elé vonni az eszmeiség elvét. Pedig ez volt a rendes eljárás. A természet, mint tények országa, volt az itélőszék, a legfelsőbb biróság. Hányszor állittatott szembe egymással ész és anyag, szellem és természet? Mai nap épen a legnagyobb természetbuvárok, Liebig, Humboldt stb. tesznek tanuságot a szellem ügyében.

Ha tehát megujult az anyag és szellem ős kérdése, körülbelül annyi várható utána, mint a mi eddigelé történt, hogy az eszmeiség ujra megfelel magaért, föltevén, hogy legyen valakinek kedve folytatni a vesztett ügy csatáját.

Erre gondoltam én már, midőn a bölcsészeti fejlődés megállapodásáról szólottam. Legfőbb az, hogy ezalatt időt nyerünk elérni az előre haladott irodalmakat s egy szivonalra emelkedni velök. Csak az a kérdés: miképen használtassék fel az eltölteni való idő. Mert ennek is több módjai lehetnek. Nálunk az volt eddig szokásban, hogy a bölcsészeti vagy általán, tudományos jelenségeket a külföldön kelle megszeretnünk előbb s aztán nagy ügygyel, bajjal ültetnünk által, s honositani meg. Ilyenkor a mi tudósaink belé kapaszkodva egy egy külföldi nagyságba, vitték a nevét s tudományát csudálatra méltó buzgósággal, tüzzel, vassal; inkább mint honfitársai oda haza. Sohasem szerették jobban Coccejust, Voetiust, Ramus Pétert saját népeik, mint mi. De az ellenkezővel, a gyülölettel is igy voltunk. Sohasem, üldözték jobban Hegelt oda haza, mint nálunk. Azonban a szeretet épen olyan volt mint a gyülölség: bün. Mind a kettő tekintély rovására történt; s ez mutatá és mutatja ma is azon álláspontat, melyet a bölcsészet, mint tudomány, irányában elfoglalva tartunk. Igy hallhatni közöttünk ma is sokféle bölcsészetről. Rousseau és Voltaire felől, ha tetszik, ujdonságképen csak jelenleg olvashatunk eligazitó elmélkedéseket. Van embere a mult századi bölcsészetnek oly meggyőződéssel, hogy a mi azóta történt, mind hiába történt. Igy rothasztjuk az életet fölösleges tudni valókkal, miket már régen el kellett volna felejteni, vagy csak annyit tartani meg belőlök, mennyit ételből a gyomor, t. i. a táplálkozásra szükségeset. – Mind e jelenségből mégis annyi esik dicséretül a magyarság szellemére, hogy nem volt oly habütése az eszmék mozgalmának Európában, mely közöttünk nem érzett volna. Mindenkor belé estünk a mozgalom körébe, s fejlett körültünk a szellemi tériség, mint naptól a világosság. Ez nagy szerencse, igy és nem máskép magyarázható meg, ha nem hullottunk ki, mint önmiveltségü nép, az idő rostájából.

De a mi bününk, szeretet és gyülölséggel egyiránt, igen természetes volt mind eddig. A népek egymásnak mesterei. Egyik a másiktól tanul; és nem mutathatni nemzetet a földön, melynek hiányzott volna a maga mestere. Történik aztán, hogy a kezdet durvasága lebárdoltatik a müveltség simitó befolyása által; s a nemzetek rokonulnak a pallérozódásban. Azért egy részről időelőtti volna kedvünket veszteni a munkához, mert még nagy tudományi multtal nem dicsekhetünk, de más részrül férfiatlan is, mert erőszegett állapotra mutatna, mintha félnénk a munkától. Tanuljunk csak más népeket, irodalmukat: meglátjuk, hogy a mi nem nekünk való, bizony nem ragad ránk erőszakosan, csak el ne hagyjon bennünket az eszmélkedés, a magunkra gondolás. Arra, hogy tudományban eredetiek, önállók legyünk, nem is oly szükséges a nemzeti eredetiség, mint az emberi szellemnek fölismerése. Költőénél e részben kedvezőbb a bölcsész sorsa, mivelhogy nem oly lényeges nála a nyelv és ebben rejlő forma, mint a költőnél. De ha még a költészet is idegen formák után müveli magát és még sincs elzárva előtte az eredetiség, mennyivel kevésbbé van okunk kételkedni magunkszerü bölcsészeti önállóságon, ha szinte ellene mondok is más részrül minden olyan lehető nemzeti bölcsészetnek, mely az értelmi és érzelmi természet valamely saját vegyülése, aránya után, égalji viszonyokból származnék, mint a „Propylaeumok“ szerzője akarja.

Bölcsészeti önállóságot azonban nem ujonnan fölmelegitett módok és elvek, oldalvásti elmélkedések, viszketeg különczségek adnak, hanem egyenlő méltatása mindannak, minálunk az idők folytán az eszme javára, s érdekében nyilatkozott. Ez volna már az a másik üdvös foglalkozási mód, melyet az eltölteni való idő alatt fölhasználtatni, nemzetünk s irodalmunk részéről, ohajtok. Tehát valamely történeti szempont volna elfoglalandó, s erről tekintendő át a magyar szellemnek e tárgy körüli forgódása.

Nem én vagyok első, ki ezt sürgetem. A magyar akademiáé e részben az elsőség, mert felállása után mindjárt, 1831-ben már fontosnak hitte pályakérdésül adni fel: tudományos mivelődésünk története időszakonként mit terjeszt elénkbe a filozofia állapotja iránt; és tekintvén a filozofiát, miben és mi okra nézve vagyunk hátrább némely nemzeteknél. És épen az, hogy nem én vagyok első, hanem az akademia, mutatja, miszerint tárgyam földeritése a nemzeti tudományosság ügyébe vág. A beadott pályamüvek lehet, hogy megfejtették a kérdést, de a további nyomozást nem tették fölöslegessé. Elismérve Balogh Pál és Hetényi pályairataik becsét – mert ők voltak a versenyzők – annyiban mégis hiányosnak mondható mindkettő, hogy első inkább támaszkodik a bölcsészet iróira, összeköttetésben a külfölddel; másik, történetére; az irók bővebb ismértetése nélkül. Mert ha kifonják is a tudomány történetének szálait, de az első csak halmazosan, nevek egymás után rakásával elégszik be; a második némi tartalmat is ád régi bölcsészeink irataibol, de mind a mellett csak egy pár helyen, mig legtöbb esetben nem hagyja belátni: honnan, mit és miért állit, ekképen nem vagyunk minden lépten biztositva iratában, hogy jó helyen járunk-e csakugyan; s a történeti alap mintha ingana lábaink alatt. Megértjük példaul, mikép Arisztotelest vagy Cartest követé egyik vagy másik bölcsészünk, de nem többet ennél; s nem marad egyéb hátra, mint szavukra hinni belátás nélkül.

Ez oldalrul kivánatos volna minden egyes bölcsészt át meg át tanulmányozni, s kivonatban közzé tenni, mások itélete alá is bocsátani az irodalom utján, hogy a holt kelme megelevenednék lelkeinkben. – Alapos reményeim vannak hozzá, hogy bárminő parlag is a mi régi tudományosságunk mezeje – mégis csak a mienk az – nem egy buvárkodó elmének fogja, épen ezért, maga felé ragadni szeretetét.