Part 10

Mind ezek daczára, azon merev szemközti állás után, melyet évek óta tart elfoglalva hazai bölcsészetünk az ebbeli haladás ellenében, jól esik ha látom, hogy kezdik az emberek változtatni helyzetöket. Bár nem sokat adok az egyezményes bölcsészetre, de Szontagh Gusztávnál mégis haladást veszek észre általa, nem ugyan az egyezmény javára, hanem annál inkább a tudomány érdekében. Maradjunk meg csak ama, bölcsészünk által fölvett és mihamar letett, igazságnál, hogy „ész van a természetben is szintugy mint az emberben,“ s vegyük az észt észnek ugy a természetben mint az emberben, azaz mondjuk: örök ész nyilatkozik a természetben az egyes természeti tárgyak által, melyek magokra nem gondolhatnak, tehát öntudatlanul; és örök ész nyilatkozik az emberi szellem előhaladásában a történetek által, melyben az emberiség mindig magára gondolva, tudatosan müködik: leomlik azonnal minden közfal az az ész és külvilág között. Mert ha ész van a természetben, vagy a természet „a mindenható gondolat létesülése“ (Szontagh szavai) egyes tárgyak által, és ha ész van a történetekben, vagy a történet a megvalósult isteni gondolat az emberben és ember által, mindaz pedig, a mi léttel bir vagy a természet- vagy a történetbe esik: miféle istenkisértés lehetne a lét és tudat egységének tanában?

Én tehát az egyezmény tanát elfogadom s megjelölöm, mint haladási mozzanatot, vagy az ugynevezett kettősdi rendszerek mély kerekvágásából való kimozdulást az egységes bölcsészet felé; igy mint a hazai bölcsészetnek tudva, nem tudva megtett ujabb előre lépését, nem törődve vele: magyar-e vagy nem, mert a nemzetiség nem bölcsészeti fogalom, de megemlitve, hogy ha a harmónia oly igazán nemzeti magyar szellemünkben gyökerezett tudalom volna, mint állittatik, már régen baráti lábon kellene állnunk a természettel: „erőit ismérni, az elemek káros hatásait megelőzni“ stb., birnunk kellene, továbbá, öntudatlanul is, minden lelki testi bajaink óvószerét, vallásos, erkölcsi, társadalmi állapotaink orvosságát benne, miután hogy tudománynyá lehessen, már eleitől fogva hatni és forrni kellett vala tudalmunkban, mint Hetényiként életelvnek, életszépitő, észderitő, léleképitő ösztön és hajlandóságnak. Azonban ne beszéljünk ilyeket. A mi az elmében van, jöhet is belőle. Ráfogással nem termékenyedik a szellem; hanem, midőn eljő ideje, s a lelkek megindulnak szeretete által, kijelenti magát.

XV.

Előadtam az egyezményes rendszert ugy, a mint előkelő bajnokai tárgyalták, s hagyák fölismerszeni eddigelé. E rendszer kórságát, ugy hiszem, kimutattam, s véleményemet felőle őszintén, bátran kitüntetvén, igyekeztem érthetően is szólani dolgokrul, tárgyakrul, melyek kevéssé sőt talán sohasem voltak fejtegetve irodalmunkban. Szembeszökőleg mutatkozott előttünk az egyezménynek Hetényi és Szontagh általi különböző magyarázata, magának a rendszernek a jelen idők és emberiség elleni fordulása; mikor csakugyan kétségbe vonhatni annyira emlegetett gyakorlatiságát; mi nálunk fölöttébb ajánlatos czime fogott volna lenni. Az is tisztába lön állitva, mi véknyan függ össze nemzetiségünkkel az egyezmény, nemcsak, hanem irodalom, melyben a fensőbb szellemi élet megindult, a nemzetiség koczkáztatása nélkül járhata, jára is különböző nyomokon, mint a régi görög vagy az ujabb kori nemzetek példája mutatja; sőt csak is ez a szellem szabadsága, élete oly bizonynyal mint az ellenkező eset rabsága és halála volna okvetlenül. Ez okbul óvást kell tenni minden saját és kizárólagos nemzeti bölcsészet ellen és pedig a bölcsészet nevében. Az nem lehetne más, mint hatalomszó, s a lélekre ráparancsolt szabatosság, miben soha sincs köszönet. Az egyezmény, mint önutu és saját módu keresése az igazságnak, ám virágozzék, és fejtse is magát lehető emberi szépségben, tökélyben közöttünk; mikor bizonyosan meg fogja érdemelni az irodalmi elösmerést; de a legszentebb érdekek, vallás és állam féltésének aggodalmaival táborozni körülte az igazságkeresés más módjainak rovására, s mintegy közvetve a hatalom éberségét, őrizkedését zaklatni föl kiválólag az eszmei bölcsészet ellen: hogyan lehet komoly férfiak szándoka, megfoghatatlan. Pedig nem kevesebb, mi az egyezmény hőseinek szavaiból kirí, s ez több mindennél. A vád noha terhes, de be van bizonyitva.

Szerencsére csak a mi kisded irodalmunkat emlitve is, tényleg máskép áll a bölcsészet ügye. Nem szükség hogy a történeti mezőre kibocsátkozzam, s kiszinezzem a a különböző filozofiai feleket. Azt mégis lehetlen mellőzni előadásom folytán hogy az üldözőbe vett spekulativ filozofiának, melyre Hetényi annyi kiméletlenséggel annyi nem tisztességes czimeket halmozott szent haragjában, Szontagh annyi sok helytelen élczet csinált könnyü jó kedvében, nemcsak multja van hanem, mint remélnünk szabad, jövendője is a magyar elmében s irodalomban. De megigérvén már, hogy elő fogom tárni a felőle kivehető nyomokat: ám legyen. Bár rövid leszek, előadásomból mégis ki fog tetszeni, hogy közöttünk e század eleje óta nem is volt élete, azaz előmenetele, gyarapodása más bölcsészetnek, mint az elmélődőnek. Mert a kanti rendszer vallói nem hogy fejtették volna tudományukat, hanem inkább megfeneklettek a dualizmus kettős zátonyán, vagy a mi nem jobb, visszaestek a Kant előtti tanokra, névszerint a skotok közérzelmi tanaira. Az ekklektikus, vagy más lehető felekezetbeli bölcsészek, azok ma is, mik hajdan: szedegetvén mindenünnen, vagy elülkezdvén szokás szerint az érzéki természetességen, melynél megállapodtak. – Továbbá gyakorlatiságot tekintve, nem ugyan a szabad ég alatti tárgyilagosság értelmében, hanem spekulativ szempontbul, az én magyar irodalmi buvárlataim s mindennapi észrevételeim nyomán, csak ott mutatkozik szembetűnő életrevalóság, hol a régi felfogási módokban kezd alábbhagyni az irodalom s az ujnak enged befolyást. Emlithetek tudományt, mely derék mivelői fáradozása mellett is azért halad kevésbbé sükeresen, mert mindez ideig sem fogadta be a spekulativ elmejárást; ilyen az összehasonlitó nyelvészet. Utoljára és az előbbeni adatokból, rövid irodalomtörténetként fog már eddigelé nyilatkozni az elmélődés ügye; melyben akár az irók számát, akár müveik bensőségét tekintsük, ha neveket emlitek, egynek sem lesz oka pirulni a társaságért, melyben emlittetik.

Kant után a bölcsészetnek két utja állt nyitva Európaszerte. Az eszmei ut követése mihamar nyilvánvaló lett irodalmunkban is. Erdély, hol a gondolkodás – mert költői alig voltak Erdélynek – oly régidők óta lel kedves tanyát, valamint Cartes korában Apáczai Cserével, ugy Fichteében is megelőzte Magyarországot Sipos Pál és Aranka György bölcsészeivel. Fichte mély forrongásu elmélkedéseit amaz előbbinek munkáiból érzé ki a magyar tudós világ még szászvárosi tanársága idejében már, majd később Sárospatakon, hová 1805. nov. 12-én iktattatott be tanárnak. Itt az irodalommal, különösen Kazinczyval jővén közelebbi ösmeretségbe, azonnal felhangzott az ember hire és iratott hozzá a nevezetessé vált „Manikheussá lettem“ kezdetü bölcsészköltői episztola. Száraz bölcselkedő valószinüleg unalommal fogja e költemény sötéttiszta merengéseit olvasni; de ha nincs megvonva tőle minden költői sugallat és elevenség, magas gyönyörrel kisérendi a gondolatok emez iránykereső tétováját, s kiveendi belőle az alanyiság erejét, a fichtei alapgondolatot. –

Schelling bölcsészetének, irja Balogh Pál[36] jutalmazott bölcsészettörténeti pályamüvében, „különösen a természettudományokkal foglalatoskodók hódoltak.“ Tehát mint külföldön. Első, ki ezen filozofia szellemében szólott nyelvünkön, Zágoni Aranka György. Ő vénente bár, Kant bölcsészetét hallgatá Marosvásárhelyen, de később „olvasásai után természetbölcseleti nézeteknél állapodott meg.“ Ugyancsak Schelling követői voltak Pethe Ferencz, dr. Rácz István, dr. Bódogh Mihály. Nyiry „Mathesis intensorum“ czimű munkájával, nemkülönben schellingi befolyás után fogott uj rendszeren szólani. Készite is egy nagyobb munkát, mint buvárkodó elméjének maradandó emlékét, de a mely özvegye által, mint meghagyta volt, néhai gróf Teleki József pártolása alá tétetvén le, hová lett, még eddig nem tudhatni. Világosan kivehető a schellingi tudomány Balogh Sámuel bölcseletéből. Ő „az empirikusok és idealisták szektáit, mint két oldalt, mely az egységet alkotja, soha egymástól el nem választhatja, ha csak minden isméreteit felbontani nem akarja; ha értelme láttatik is azt megkülönböztetni, de az észben változatlanul áll az egység“[37]. Ugyancsak Schelling követőjeül vallja magát Balogh Pál; mégis ugy tartom, hogy az azonsági rendszer alkotójának senkire sem volt oly eldöntő befolyása mint Schediusra, ki valóban ott fogta fel a mestert, a hol legméltóbb volt felfogatni, t. i. az izlés dolgában és önálló eszthetikai kézikönyvét[38] az azonsági bölcsészet ihletése után irta. Mocsy Mihály természettudományi értekezései hasonlóul Schellingre mutatnak vissza.

A hegeli észjárás, gondolkodás mint bölcsészet, majd negyven év óta isméretes már közöttünk, tehát szinte egykorulag németországi elhirhedtével. Tanát legelső ízben a széles tudományu Fejér Györgynél[39] olvassuk 1818. évből, kinek a filozofia, Hegel szerint, „észtudomány, mennyire az egész létet megtudja.“ Azonban Fejér, ekklektikus létére már elvénél fogva sem gondola Hegel általános eszmeiségében netaláni oly önálló rendszerre, minő vala Kant birálati bölcsészete. Sőt a mennyiben Hegel a történeti fejlődés szálaira füzé az egész bölcsészetet, bizonyos, miszerint alig láttak rendszerében mást, mint valami bölcselkedő regényt a tudomány kedveért; igy kevésre becsülték; a hol pedig a gondolat határozmányaival, az eszme alkotmányával küzd és addig elé homályos, kemény nyelven szól: nem értették; s igy megint föl sem vették. Tüzetesen, világhirében felfogva Hegel bölcsészete jóval később, azaz 1830 után egy pár évvel, Pápán a ref. főiskolában kezde tanittatni Tarczy Lajos által, ki érte a tudományos világ háláját vivta ki magának. Mind a mellett nem talált köztetszésre. Ugy hallom, hogy a süker nem volt valami szembetünő. De nem is lehete alábbvaló mint azelőtt, Márton István idejében, Krug rendszerével, vagy akárkiével Pápán vagy másutt. Ha ismérjük a hazai tanintézetek állapotát, nem fogunk rajta csudálkozni. És megtörtént, a mi nem példátlan, de mégis jobb lett volna, ha soha meg nem történik, hogy a tanárnak megtiltatott Hegel szerint tartani előadásokat. Homéri kaczaj az alvilágban! Kant bölcsészete is tiltott portéka volt egy időben, Cartesiusé is. A sárospataki főiskolai évkönyvek bőven szólnak felőle, hogy a tanárnak kikötötték, megtiltották: ne tanitsa Cartesiust. A pápai esemény azóta sokképen használtatott fel mint adat, a hegeli tudomány ellen, nem ugyan békés, nyugodt érzelmü polgárok, vagy féltékeny vallásfelekezetek, vagy pedig türelmetlen kormány, hanem egyenesen bölcsészek által. Szerencsére! Mert, noha bölcsészeti müvelődésök kiskoruságát fogja is az eset ama bölcsészekre bizonyitani, mégis jobb hogy általok történt. Ne is tulajdonitsuk azt másnak mint ama hibás felfogásnak, hogy a bölcsészetet ugy nézték, mint szokták a kenyértudományt. Mégis eljárásuk épen oly igazán érdemli meg az „odium philosophicum“ czimet, mint a kölni jézsuitáké hajdan Reuchlin ellen azért, mert ez héberül is tudott, következéskép nem lehete jó keresztyén, méltán czégéreztetett mind e mai napig ösmeretes „odium theologicum“ nak. Ám szabadjon hinni az idők folyásárul, miszerint gyógyit a hibás nézeteken, és munkál az elmék éredésére; szabadjon egyuttal föltenni, hogy a nevezett főiskola igazgatósága nem veszi jó kedvvel, ha valaki bár legjobb akarattal is emliti eme tudomány elleni galád eljárást. Ez legyen vezeklése!

A pápai esemény vagy az uj filozofiának kitiltása nagy hirré ment ki az országban. Kezdtek róla himet varrni. Az 1836. Tud. Gyüjtemény VIII. és XI. kötete polemiát is hozott az uj tudomány ügyében N. J. mint támadó, Tarczy mint támadott fél között. Az egészben legnevezetesb, hogy N. J. a Tarczy oskolai kéziratának első és utolsó szakaszát metszé ki, s mutatta fel. No ennyiből ki ne fogná megitélhetni Hegelt, Tarczyt! Pár év mulva már nagyobb vita keletkezett az „Athenaeum“ elismert tekintélyű tudományos és szépirodalmi lapban. Vecsey, volt debreczeni tanár, gondolom, a pápai esemény hirére, sürgető kérdést intéze a hazai tudósokhoz: fedeznék föl: minő bölcsészet az a „hegelizmus.“ Warga, Szeremlei, Taubner mint jelzött hegelisták, szóltak a kérdés felvilágositása körül, de a csatát elvesztették. Mi e vitatkozásból emlékezetre méltó felmaradt, leginkább a különböztető értelem éles voltát, találó elmésségét mutatja egyik oldalon, mig a másikon nehéz mozgásu tanultság, hitszerű komolyság uralkodott. Nem annyira meggyőződést mint inkább nevetőket szerezni volt az erősebb fél törekvése. Ez a hangulat azóta folyvást is uralkodik bölcsészetünk „athenaeumi“ nyertes töredékén. Komoly egy dolog, midőn a filozofiát bohózatnak kell kisegiteni!

De a mi régi, nem tartja ki sokáig; s az ó tudomány ez erős védelem alatt összeomlott. Egy más felekezetnek kelle támadni uj néven, uj alapon. A szükség érzete hazai tünődéssel párosulva hozá elő a „magyar“ filozofiát Szontagh „Propylaeumaival“, melyből Hetényi hozzájárulta után „egyezményes,“ végre pedig egész neven „magyar egyezményes“ filozofia lett, mikép előadtam. A szükség érzete, mondám. Különben nehéz volna kimagyarázni ama hirtelen változást, mely szerint némelyek mihamar hagyák el a birálati rendszert és visszamentek a régibbhez, mikép az egyezményesek; vagy ellenkezőleg teljes odaadással estek az ujnak, mint, állitólag, a hegelisták. És imé e szavakban igazolva látnók valamely nem hegeli de nem is kanti gondolkodás feltünését. Nevezetes hogy ezen uj gondolkodás az igazi kantiak által, noha ellenök volt, nem fogadtatott egykedvüleg, mert ezek is jobban szitottak olyan ujhoz, mely az ő tudományuknál régibb, és a multra vezet, mint olyanhoz, mely fiatalabb és előre mutat. Épen ugy az uj felekezet minden más felekezettől különbözni akarva is, megegyezett másokkal annyiban, hogy ellensége lön az elmélődésnek; s ezen fölül magának igényelte a hegeliek meggyőzését, noha e dicsőség tulajdonlag Vecseyt illeti, ki pedig sohasem emlittetik az egyezményes bölcselkedők sorában. Igen természetes ily módon, ha nem általa nyert győzelem hatalomjeleit tűzvén ki mutató czimerűl, roszul találta be magát a győző szerepébe; azaz nagylelkű diadalmas nem lehetvén, hol könnyen nevető hol komoly feddőzésű, de mint két esetben, gunyolónál több nem telt ki belőle. Hanem a hegeli tudomány hiveinek vesztesége, mint az idő meg fogja mutatni, nem volt egyéb látszólagosnál. Azért igen jól tudák titkolni veretésök fájdalmát. A győzelem más oldalrol nem használtatván fel gazdája által, idegenre ment át, s ennek, mint nagyon természetes, roszul állt a nyertes örömét vallani. Gondolkodó elmének, ki valami előmenetelt vára e tudományos vitábul, alkalma és módja esett ily formán kérdést tenni nem egyszer: hát annyibul áll az egész irodalmi süker, hogy a bukott fél egyre gunyoltatik a nélkül, hogy a tudomány velőbe ható itészettel biráltatnék, czáfoltatnék máskép, mint az első egy két tételnek, a hegeli lét és nemlét kategóriának pelengérre állitásával. Semmi sem használt a hegeli rendszernek annyit, mint eme lovagiatlan eljárás. Kiváncsiak lettek reá az emberek, rokonszenvet tápláltak iránta, mely a jó indulatnál aztán nem állapodott meg, hanem lassanként elfoglalá az elméket, a vizsgálódó fejeket. Mert a nap süt, ha roszul beszélnek is róla, és a szellem munkás, ha nem foglalják is rendszerbe minduntalan. Mint előadám, az általános eszmeiség nem kellett; de a szóban erő volt és megtartá magát. Mulatságos e részben amaz eljárás, hogy az „eszmeiség,“ a mi ellen még eddig nem volt kifogás, elvettetett, az „általános,“ a mire kigyót békát kiáltottak, elfogadtatott. Diviserunt vestimenta ejus! Az „általános“ kifejezés divattá lett. Az is beszélt róla, a ki nem értette; de azért ugy beszélt róla, mintha értené. Annálfogva használván, használta roszul, mint Hetényi. Mert az a szellem titka, hogy az emberekhez, a felfogáshoz méri magát. Egyikre divat, másikra vélemény, harmadikra tudalom képében hat. Nincs mód ellene állni. Ha el nem fogadod önként, elfogadtatja magát veled kényszerüleg.

Mi lehete már korszerübb, mint általánosról, általános egyezményről beszélni? Korszerübb alig lehete más, de észszerübb volt minden bizonynyal az általános eszmeiség. Ugyanazért az ujonnan fölmerült egyezményes rendszer szóhajtásainak, a Kant és Fries lanyha tiszteletének közepette is megőrzék az elmék az ujabb elmélődés iránti vonzalmat, mignem a hegelizmus követésének hangja ujra megneszszent az irodalomban. Azaz másoknál is mutatkozott a hegeli nyom, nemcsak a régieknél, kik meggyőzettek, de csak egy perczig sem hagyták el zászlójukat. Sőt Horváth Czirill valamennyit megelőzé vizsgálódásaival, s ha nem számittaték a rontónak árult bölcsészet hiveihez, ildomos fölléptének tulajdonitható. Ő ugyanis nem csinála zajt szóval, hanem annál erősebben ragaszkodott az ujhoz tettleg. Régidő már az, mikor ő ily tételeket hirdete: 1) dolgok, melyeket nem látok, bizonyosan léteznek az észben; 2) nincs filozofiai rendszer, mely valódi becs nélkül szükölködnék; 3) a történeti álláspont az, melyről most a józanabb rész a filozofiai tüneményeket vizsgálja; 4) a filozofiában puszta ellentéteknél vesztegelni káros egyoldaluság; 5) a rendszer mint egy organizmus; mely számtalan elemet elfogad, de valódilag csak azokat sajátitja el közülök, melyek megvalósitására szükségesek[40]. – Ezek mind Horváth Czirill, akarom mondani, az általános eszmeiség tételei. De ő nevet nem monda, különösen alig csak alig hogy emlité olykor Hegelt értekezéseiben, s nyugton maradt mind ez ideig. De nyugton maradt tudománya is. Mert noha épen ő állapitá meg közöttünk, hogy nincs bölcsészeti rendszer, mely valódi becs nélkül szükölködnék: mégis épen az ő bölcsészi irányának ismértetésére van megjegyezve az Uj M. Muz. szerkesztője[41] tollával, hogy a Horváth Czirill és Hetényi által követett bölcsészet „egymást kizáró, tagadó, engesztelhetlen.“ Ez, mint már volt érintve, nem áll. Az általános eszmeiség épen azért eszmeiség, hogy minden bölcsészeti mozzanatokat beölel, méltat, s felhasznál ön szervületének táplálatára. De áll igen is, minden másféle bölcsészetre, legyen az birálati, tapasztalati, anyagi stb; mert csak az eszmeiségben van végetlenség, általánosság; csak az eszme oly végetlen elv, hogy benne az anyag is megalapittathatik, mi az anyagról, megforditva, nem mondható; és igy az eszmeiség nem anyagiság; bármennyire szivesen ohajtják is némelyek összekötni Hegellel Moleschott Jakabot, Vogtot; mely utóbbiakat épen a hegeli tudomány védői szokták rendre utasitgatni Németországban, mint sok legujabb időbeli czáfolati példák mutatják.

Méltán gyanuba vehető ennélfogva egyrészrül szóban levő bölcsészeink önállása, másrésztül tudománytörténeti jártassága. Meglehet, s a valószinüség oda hajlik, hogy nem Hegel tudományát roszalják, hanem inkább nevét. Megvallom, nem ohajtom hogy e részben igazam legyen, de mégis legyen inkább nekem igazam, mint hogy iróinkra bebizonyodjék, miszerint ösmérve is üldözik Hegelt. Amaz gyarlóság volna, ez gyalázat. Mert vegyünk hazai tudósokat, kik párti érdekből, mely személyekre hajt, sohasem szólottak, s független vizsgálódási nyugalmat sőt tartózkodást tanusitottak az uj iránt, s becsülő figyelmmel vonzódtak a régi felé, minők a boldogult Fejér György, az élő Szilasy János és Purgstaller József: mindez irók ismérik Hegelt, felejték-e el magokat egy perczig is annyira, hogy belőle veszedelemnek státusra, egyházra lettek volna határzott jós papjai? Még Szilasy legtartózkodóbb. „Philosophiai tanulmányai“ nem mutatnak föltétlen odaömlést Hegel keblére, de visszataszitó ellenszenvet sem. Ő nem örült a győzőkkel, hanem folytatta elmélkedéseit, s mindjárt a Hegel miatti pör végződtével felolvasásokat tartott az Akademia kebelében. Azokból kitetszik, hogy csak nem bátorkodott hive lenni az ujabbkori bölcsészetnek, de megvallja, hogy „a vele való foglalkozás szép eszmékre szolgáltatott alkalmat,“ hanem rendszere annyira homályosnak és beburkoltnak, iskolája oly ingatag és habozónak, részint bontó és rontónak látszott előtte, hogy vele társaságba lépni nem tartá tanácsosnak[42]. Ennek daczára mégis fontos Hegelre nézve ugyancsak Szilasy nyilatkozata. „Részemrül nem bánom, itéljen Hegel felől kiki, a hogyan neki tetszik; de azt mint bizonyost állitom, hogy Hegel és iskolája mellőzvén a logika, metafizika és pszükhologia s más effélékre való befolyást, különösen hatott a filozofián alapuló nagyobb tudományokra, milyenek a theologia, politika, hisztória, fizika és az eszthetika[43]. Annyi vád ellen, mennyi Hegelre nálunk szóraték, ez is igen elég védelem. Mit mondjak Purgstallerről, ki évek óta egyezményesnek, s a mi ezzel azonos jelentésü, az általános eszmeiség ellenségének is hireszteltetik? Ő, ugy veszem észre, bölcsészeti meggyőződéseivel másutt áll, mint állott akkor, mikor „Észtan, vagyis gondolkodás és ismetan“ czimü bölcsészeti munkáját irta. Névszerint az ujabbkori elmélődésre vonatkozólag, kimélettel, mi az elismerésnek csalhatlan kezdete, szól Hegelről. Világosan kimondá e bölcsészünk, hogy a Hegelre hányt kövek, vagy saját szavaival: „a régen elhunytra (Hegelre) szórt kárhoztatás nincs eléggé okkal támogatva; s föltéve hogy rendszerében pantheizmus rejlik, tiszte a kritikának szigoruan vizsgálni: van-e czáfolhatlan észokkal támogatva; mert tegyük, hogy ama világnézet tudományilag van igazolva, ugy a tudomány kénytelen azt türni[44]. Fejér Györgyöt már idéztem, s körömhöz képest illően méltattam.

A most emlitett bölcsészek egyike sem állván vitában Hegel miatt senkivel, pártatlanság tekintetében valamennyi szaktársaikat felülhaladják, Ők, egyen kivül, ma is élő és legmunkásb müvelői a bölcsészetnek irodalmunkban. Rólok és utánok önként jut eszembe az egyháziak, különösen a kegyesrendiek nagy érdeme a bölcsészet körül. Kegyesrendi volt Cörver Elek is, és épen egy századdal előzte meg mai utódait, midőn a peripatetika filozofia után oly sükerrel és első müködött az akkoriban felkapott wolfi bölcsészet meghonositására, hagyván szent hagyományt szellemi örököseinek.