Part 1

A

HAZAI BÖLCSÉSZET

JELENE.

– – – Aliusque et idem.

Hor. Carmen seculare.

SÁROSPATAK,

NYOM. A FŐISKOLA BETŰIVEL. 1857.

Előszó.

Jelen munka eleje (I–VIII) még a mult év folytán láta világot a Pesti Napló „Tárczá“jában, Kemény Zsigmond szerkesztése alatt. Most az egészre rá került a sor, s némely módositással azótai mozgalmakat is beölelve, önállóan jelenik meg.

Halaszthatlan szó ez „a hazai bölcsészet“ ügyében, melynek ugyancsak itt az ideje. Lehetlen volt benne kettőt mellőzni: polemikus hangot és éles czáfot. Mégis az egész irat utoljára engesztelő. Mert többre van becsülve benne a tudomány mint a felek, az élet mint a tan, az ész mint a név. Egyuttal czélja is eléggé méltó; a mennyiben a nemzet szellemi életének multjára, gondolat és eszmevilágára van benne utasitás, s ugy kérve a végeredmény a lehető hazai bölcsészetben.

Ha szabad emlékeztetni az irodalom ismerőit, nem első ízben teszek így. Csakhogy ezelőtt a képzelődés megyéje volt a mező, azaz a költészet; most a gondolkodásé, azaz a bölcsészet. Vajha sükerülne a kisérlet! Akkor nem maradna többé puszta remény vagy szó a bölcsészetnek meghonosulása. Mivelhogy erre az általam kijelölt s javaslott mód és uton kivül semmi kilátás: erős hitem.

És midőn ily határzottan nyilatkozom, ne vetessék másnak mint a meggyőződés hangjának, mert nem hiszem hogy köztünk valaki ez iránt komolyabban elmélkedett volna, mint én.

Sárospatak, marcz. 19. 1857.

=Erdélyi János=.

A HAZAI BÖLCSÉSZET JELENE.

I.

Mondják, mondogatják, hogy a bölcsészet egyike azon tudományoknak, melyek irodalmunkban legkevésbbé vannak müvelve, ápolva. E nyilatkozat a mint egy részről vád akar lenni a magyar gondolkodás ellen, ugy más részről sajnálat a multra és buzditás a jövendőre nézve. Akár igy, akár ugy, de ha igaz, el kell vállalni, és ha csakugyan hiány, ki kell pótolni. Azonban e hiány pótlására gondolván, lehetlen föl nem ötleni azon kivételes állapotnak, hogy a tulajdonképi bölcsészet müvelése ugy, a mint tudományos fejlődésében történetileg előttünk készen van, nyilt ellentétben áll a mai kor jelenségeivel, melyek szerint a világ tudományosságát, ha nem visszatériteni, de majdnem kizárólag a valárd (reál) isméretekre szoritani, a bölcsészetet pedig mint nem életrevaló szobai tudósságot vagy mellőzni vagy legalább nem pártolni kevésbbé titkolt akarat és terv, mint bármely időszakban is ennekelőtte.

Meghaladott kérdésül tekintvén azt: vajjon érdemelte-e a bölcsészet mint tudomány, hogy ekkép hátratétessék, mire tagadólag felelek; másfelül: adott-e rá okot a bölcsészet, hogy legkisebb gyanu is támadhasson ellene, mire igennel válaszolok: csak annyit jegyzek meg, hogy a valárd isméretek iránti s az idealizmust visszatorló irány, szintén egyoldalu és ferde, melyet nem sokáig állhat ki az emberiség; mert eszményiség nélkül legfőbb vigasztalóitól látandja megfosztatni magát. Azonban ezekről szólani épen nem czélom ezuttal. Nekem a magyar bölcsészet müvelése körül és iránt vizsgálódni feladatom; ennél maradni kötelességem; s teszem. –

Adjatok egy történeti könyvet a kezembe, hadd olvasom ki lapjairól: minő mozgalmai lehettek a magyar elmének a gondolkodás mezején, minő fordulatai szellemének az eszmék világában. Mert ugy hiszem, hogy ez igen szép tudomány és nem is lehet szebb, mint fölismerni azon nyomokat, melyeket gondolkozó eleink hagyhattak magok után a bölcsészet országában. Vegyitettek-e ők annyi hazai bánatot elmelkedéseikbe, mint vegyitünk mi, hogy legtisztább igyekezeteinkből is csak tépelődés, a mi ered ugy tudományos, mint egyéb müveltségi tekintetben; és külön és soknemű hátralétünk okai felett tünődvén, a keserű idők emlékével szivünkben, azt hiszszük eléggé keresztyéntelenül, hogy őseinkért lakolunk; s merengéseinkben nem tehetünk okosabbat mint az egyetemes müvelődési kérdéseknél összevetni Mátyás és II. Lajos korszakát s Mohács terén találni fel magunkat, mikor aztán gondolkodásunk közé nemzeti fájdalom és költői buslakodás vegyül.

Nem akarom kinevetni a mult idők fájdalmait; ezekben sok rejlik, mi lelket öl, de más oldalról sok, a mi emel is. Oly érzékenynek sem akarok láttatni, hogy még ma is folyvást a mult időkre sirjak, panaszoljak. Nem volt-e visszaélés, torzsalkodás, versenygés, elnyomás, kül és belháboru, és minden nemü rosz, mi a lelket, testet öli, sanyargatja, mindenütt a világon, és mégsem hibbant meg a szellemi erő? A mi eleink derék katonák voltak; lármás életet éltek hadban, békében. Ha semmi baj nem mutatkozott a végek felé: váraikban ettek, ittak, zsarnokoskodtak. A szegény huzta igáját akkor is, mint most, nálunk, mint másutt; s el lehet mondani, hogy nemzetünk olyan európai volt, mint más akármelyik; nem jobb, nem roszabb, mint a többi; hódolva ugyanazon befolyásoknak, vitetve ugyanazon eszmék hatalma s ereje által; kitéve minden nagy mozgalomnak, mely a szellem országában kerekedett; s a mint látszik, a fogékonyság nem minden jele nélkül.

Ha mégis elmaradt, mi lehet annak valódi oka? Ugy hallottam közmondásképen, hogy a ki akar, lel okot. Mi, jó magyar emberekül, talán igen is akarunk lelni, s ez nem kerül sok munkába. Politikai vagy magán körülmények? Faj vagy égalji sajátság? Véralkat vagy neveltetés? Tudományos intézetek s pártolók hiánya? Hanyagság, vagy velőbeli szegénység? Melyik ezek közül vagy talán épen mindnyája esküdött össze a mi romlásunkra és üdülésünk ellen? Balogh Pál[1] és Hetényi[2] akademiai pályairataik sok szépet mondanak ezek körűl; kiemelvén a magyar bölcsészet multját és rangját; de én ugy gondolom, hogy a baj fekvését, különösen bölcsészeti elmaradásunk okát nem is kell egészen a multban keresni, hanem közelebb és mélyebben.

Ebbeli fejlődésünk akadályait eltemette az idő. Felettök immár néhány század emelkedik mint sirdomb; s az akkori mulasztásokat mai embertől számon kérni nem lehet; de azok betöltését követelni, igen is, szabad, munkálni kötelesség. A külföld nem volt különb mint mi; sőt bölcsészetünk történetének ismerői előnyöket mutatnak ki számunkra a multban maga a, kiválólag bölcsészeti, német szellem fölött. Megengedem ugyan és előre is elvállalom, hogy a ki jártasb mint én, az európai népek viselt dolgaiban, sok egyes körülményt fog elütőnek találni a mienktől, s egyuttal kedvezőnek is tartani ott a tudományok fejlődésére nézve, melyekkel szemközt állitván a mi akkori állapotainkat, mentséget fog lelni mulasztásainkra. Ilyenekül fogja tán fölemliteni a nagyobb vallási és polgári szabadságot, vagyoni hogylétet, politikai önállást, czélszerü nevelést stb. Ezekre azonban legyen megjegyezve, hogy ha még egyszer oly igazak is, többé kevésbbé mind külső körülmények, és sehogy sincs megállásuk a szellem előtt. Mert nélkülök is van példa bölcsészetre nyugaton, keleten.

A mi hazai körülményeinket illetőleg: nem fogadhatom el mentségül legtöbb iróink nézetét, mely szinte nemzeti közhit s előitélet lőn már, a török idők, hitujitás, belzavarok felhordásával. Talán nem tudom, hogy azután, a midőn a török elüzetett Budáról, mi történt a legujabb időkig a bölcsészet ügyében: de hogy volt egy időtáj, melyben az irodalmi történet adatai szerint nemcsak hogy nem állottunk ily hátul, mint jelenleg, a bölcsézetben, hanem egyenlő lépést tartottunk más európai népek bölcsészeti haladásával, azt bizonyosan tudom; és ezen időtáj, legalaposbnak látszó okaink daczára, épen a török uraság alá esik vissza, ezelőtt két száz esztendővel; midőn Komnai Ámós, Pósaházi, Bayer János, Ladivér Ilyés[3] ugyan latinul, de Apáczai Csere már magyarul irtak és bölcsészkedtek; s az akkoriban támadt kartézi bölcsészetet szinte oly éles elmével fogta föl ez és követői, mint az arisztótelesit Ladivér, a mózesit Ámós és Bayer, az ekklektikát Pósaházi; s általok és más kortársaik által valamennyi uralkodó rendszer kellőleg, illőleg volt képviselve hazánk tudományos világában annyira, hogy mint előtte, ugy utána sem volt közöttünk hasonló bölcsészeti mozgalom és éberség; más szóval: az akkori magyar gondolkodás jobban megfelelt az egyetemes bölcsészeti müveltségnek mint a mai, mely, akármit hiszünk magunkról, olyan kis körü és csekély hogy más nemü irodalmunkkal sincs arányban, s annál kevésbbé az európai bölcsészeti tudományossággal. Ebből igen rendin azt lehet kihuzni, hogy a török idő nem volt épen ellenére a belterjes müveltségnek; sőt a vallási és politikai küzdelmek együtt és külön csak rugalmassá edzették a szellemet; hanem az utána következő időszak folytán, mely már nem oly távol esik tőlünk, fogta ájultság szellemünket. A többi Európában bölcsészetinek mondott XVIII. század reánk legföljebb megujhodási korszakot derite alkonyával; és bár költészeti dolgokban megtettük a férfias lépéseket azóta, de a tudományosság tekintetében szenvedett hátraesést ma sem hevertük ki oly annyira, hogy teljesen magunkhoz jöttünk, magunk legbensőbbjéhez, a gondolathoz érkeztünk volna, és a tudományos versenyt ujra folytathatnók immár.

Igy a világ dolgainak olyan irányu fordulata, mint e czikk elején emlitém, reánk nézve épen a legroszabb időben történik; mert még mind nem vagyunk oly tisztában a szellemi világgal, hogy az anyagi érdekek s valárd isméretek tulnyomósága meg ne rontaná fejlődésünket; hiszen még nyelvűnk sincs oda müvelve, hogy aggodalom nélkül tehetnők félre csinosbitása, szilárditása gondjait, s hagyhatnók abba igazi bölcsészetre való hajlamának fürkészetét. Azonban van gond reá, mint Hetényi mondja, hogy a fák az égig ne nőjenek. Roszul ismerném a szellem és gondolat természetét, ha hinném, hogy a világ politikai tanácskozmányok után megy elő. Ezeknek a bölcsészettel legfölebb annyi köze, hogy elfogadnak tőle utasitásokat, de irányát félre nem tolhatják. Hanem az álbölcsek és az ugynevezett gyakorlati elmék, kik a helyett, hogy a dolgok természetéből s a tárgyilagos igazságból indulnának, mint Toldy mondja: a konyhából indulnak, szivesen a magok malmára téritgetnék a vizet, és hasznossági elvökkel neki mennek az elme és sziv legmagasb tárgyainak, s mint a római augur, kijelölvén egy kört szemlélközéseikre, abba várják be a szent sasokat, s a mi azon kivül repül, talán nem is madár, nemhogy sas.

Legalább ide megy ki azok igyekezete, kik bölcselkedvén, örökké azon törik fejöket: mit lehet tudni, mit nem; s erőnek erejével ki akarnák jelölni, hogy meddig terjedjen a tudás határa. Akkor parancsoljátok meg a földnek, hogy meddig tenyészszen vagy ne tenyészszen állatot, embert. Parancsoljátok meg az éjszaki fénynek, hogy valamikép befolyást ne szerezzen a földre, s a napnak, hogy meddig érjenek sugárai. A tudásnak ott van határa, hol maga veti azt; a hol bevégződik, mint egy kerek mű, és kielégit, mert semmi nem hiányzik belőle.

Különösen a tudás határait illetőleg a mi bölcsészeti irodalmunkban állottak elő saját és jónál jobbnak hiresztelt elméletek; nevezetesen, hogy a tudat valamire használható, életrevaló legyen; annálfogva maradjon közel a valósághoz, tárgyilagossághoz. Szinte nagy szöget ütött némely iró fejébe a bölcsészetnek mint tudománynak, a köznapitól eltérő előadása, nyelvének szokatlan nehézkessége; végre erőszakoltatik azon kérdésnek eldöntése, hogy a nemzetiségi elem és sajátságok minő befolyással vannak a bölcsészetre; miszerint már előre kimondatott, hogy a magyar elmének ez s ez bölcsészet való, s ennyit vagy annyit bir el és kell elbirnia müveléséből; mintha mondatnék, hogy a kiszabott mértéken tul bölcselkedni aztán nemzet és józan ész elleni vétség.

E szerint három, és nem több, nem is kevesebb az, mit a legközelebb időbül vett kimutatások szerint kivánhatni vélnek a bölcsészettől. Eme három, tudnillik életrevalóság, népszerü előadás, nemzetiség ugyanannyi előitélet, ugyanannyi akadályai bölcsészeti előhaladásunknak. Ezen állitásomat indokolni, beváltani következő czikkeim feladata.

II.

Midőn a bölcsészettül legelőször életrevalóság kivántatik, ez magában ártatlan dolog; hanem mégis ugy tetszik, hogy inkább lehetne azt más tudománynál s müveltségi ágnál sürgetni, mint épen a bölcsészetnél. Vannak tudományok, melyek az efféle tanácsot megköszönik; a bölcsészet nem köszöni meg. Azonban előre kellene tudni, mit értenek némely magyar bölcsészek az életrevalóság igen szépen hangzó s behizelgő neve alatt. Mert a bölcsészet, mint olyan, messzi van az élettől, s tudomány létére nem is kivánható tőle, hogy minden utczasarkon, piaczon megjelenjen, vagy a tőzsérek csarnokaiban jegyezze a kamat és pénzlábat, árfolyamot, vagy leleményei által, mint egy Barnum, maga részére hóditson minden hasznot, jövedelmet. Azt sem hinném, hogy a bölcsészet oly tudomány volna, mint a gazdászat, vagy politika, melyeknél az igen és nem, az állitás vagy tagadás közvetlenül hoz előnyt vagy veszélyt az anyagi jólétre és a közérdekre. Hasonlóul másnak kell hinnem a bölcsészetet, mint a hittant, mely az életben s a népek járó kelő mozgalmaiban, mint vallásos és erkölcsi szabály és alap jelenik meg, az istentisztelet és szentszokások által idomitja, irányozza egyes mint egész népek elméjét, világi dolgait, polgárzati előhaladását, törvények iránti engedékenységét.

Ha e tudományok, s illetőleg keresetre való módokkal vetjük egybe a bölcsészetet, kivánván tőle életrevalóságot, rövidebbet kell huznia okvetlenül a legmagasabb és legáltalánosabb értékü tudománynak, s bölcsészeinknek a legutolsó kalmár vagy földmivelő is a szemébe fog nevethetni; mert ez épen az életrevalóság szinvonalán áll, mig amaz tartalék nélkül függ a levegőben, a mivel bizony jól nem lakik. – De talán valamely világi hajlékonyság, társalgási ügyesség, nőkkel való sima bánásmód értetik az életrevalóság alatt. Bármennyire dicséretes dolgok is mindezek, miattok mégsem kell megerőtetni magát a természetnek, hogy rájok való embert szüljön; sőt a tapasztalás bizonyitja, miszerint gyakran a legüresebb fejü és szivű egyének a legpompásabban töltik be a ‚galant‘ ember hivatását; ha pedig valami szépelmüség értetik az életrevalóság alatt: erre nézve csak azt jegyzem meg, hogy a divat urai e részben semmi kivánni valót sem mulasztanak el; izlés dolgában pedig a legelső párisi ékárusoknak is szabályt osztogathatnak; egész operai közönséget vezethetnek; még sincs semmi közük a bölcsészettel.

Mindezek, mondhatná valaki, nagyon különös beszédek, és sehogy sem ütik meg a komoly bölcsészeti hang mértékét. Édelgés vagy tréfálás, fogják hinni mások. Pedig fölötte csalódnak. Az efféle állitások, tulajdonkép félrevaló beszédek komoly arczczal és meggyőződéssel folytak, mint a viz, irodalmunkban ezelőtt néhány évvel, s a mi több, előkelő bölcsész ajkairól, mint a bölcsészet életszabályai. Soha sem gondolkoztak még oly alacsonyan nálunk a bölcsészet dolgában; s ha nem ismerte a világ, legalább adott rá valamit hallomás és tekintély után; most a mélység fenekére adatott pillantanunk és belátnunk mindazon nemes elmék nyugtalanságának, törődésének hasztalanságát, kik az igazságot magaért keresték, a tudást magaért szerették, s egész éltöket készek voltak odavetni áldozatul – miért? a gondolat örömeiért, mit bölcsészeti föllengésnek hisz egyik, rajongásnak másik, tébolyodási kedvtelésnek a harmadik; de akár igy, akár ugy, mindegy: mert improduktiv isméret; utána semmi haszon.

1850–1. évi „Uj m. Muzeum“ hetedik vagy aprilisi füzetében sok adatot lehet olvasni ez állitások igazolására. Ott van mindjárt egy nevezetes tétel, mely szerint az értekező, Szontagh Gusztáv, igy fejezi ki magát: „Minden tudomány becse általában igazságától van föltételezve, továbbá életrevalóságától. – Minden igazság, természete szerint, tárgyilagos; a tudós müvelje magát tárgyilagosan, ne csak magában könyvek, hanem világban, emberek között. Tárgyilagos világ a természet. Az iró, ha a magányt, könyvet, szobát soha el nem hagyja, a tárgyilagos világtól egészen elvonja magát. Tehát tárgyilagosság a szabad levegő élvezete, igazság a természet. – Lám, irja Szontagh, a kalmukok, Pallas előadása szerint, több józan észt bizonyitanak, mint a müvelt európaiak. Ők kevés ismérettel birnak, de az mind való, tárgyilagos, mert magokat tárgyilagosan, szabad ég alatt a természet utmutatásai szerint müvelték.“ – Tökéletesen igazat adhatni Szontaghnak, s azt modjuk reá: ez aztán igazi… igen! kalmuk tárgyilagosság.

Az életrevalóság szinte megtermi a maga gyümölcseit némely állitásokban. „Azon tudományok, melyek a nemzet társadalmi s anyagi léte fentartására nélkülözhetlenek, fontosabbak, szükségesebbek azoknál, melyek az emberi isméretkört kiegészitik, vagy az életet csupán szépitik. Ezek improduktiv, amazok produktiv isméretek. Tekintsetek Amerikára, az angol, franczia polgárisodásra. – Majdnem kizárólag azon tudományokat müvelik, melyek az életben közvetlen hasznuak.“ – S több ilyen huron pendülő állitások, igen jól, elevenen előadva.

Toldy, nem soká késve a megtorlással, őszintén oda mondá Szontagh Gusztávnak, hogy „néhány veszedelmes nézeteit“ nem hagyhatja szó nélkül; s meg is czáfolta a IX. füzetben már.

Szontagh folytonosan meg levén győződve, hogy az igazság mindig tárgyilagos, a XII. füzetben „Eszmecserét“ vált Toldy Ferencz és Wenzel Gusztáv társaival; s megint a szobán kivül, majd falun keresi a tárgyilagosságot, nem pedig Pesten, a poros, fátlan, rosz vizü városban; a tárgyat a természetben utasít szemügyre venni, „máskép az isméret való, élethű és életre alkalmazható nem lehet.“ – „Azért ki a természetbe, a tárgyilagos világba, hogy ne csupán gondolkodjunk, hanem szemléljünk is; és az eszményi uton ki-kikalandozó képzeleteink ismét a valósághoz visszavezettessenek.“ Itt még tovább megy Sz. a tárgyilagosság magyarázatával, és mind jobban téved. Szerinte már maga az irodalom, minthogy nem közvetlen foglalkozik a nyers természettel, szintén csak eszményi, tudós foglalkodás összege, mely nem megy ki az életbe: szobatudósság. Ez igen kedves szava. Toldy, mint az irodalom embere, azért nem életrevaló, azaz csak magyar tudós, mert „kutatásai, vizsgálódásai tárgya már maga nem létezik a természetben, hanem csupán az irodalomban.“

Ennyire feszíti Szontagh az életrevaló igazságok vitatását; mi által tulajdonkép mindent eltagad, mi kézzel nem fogható; utasitván bennünket a természetre minduntalan, mint a barmokat, melyek „oly kedélyes metafizikusok, hogy az ő tárgyilagos világát megeszik.“ Nekem ugy látszik, hogy az életrevalóság szertelen sürgetése hajtá ide Szontaghot, hol minden bölcsészetnek vége a közvetlen haszon mellett. Ő istentagadó lehet a városban, de nem falun, mint Diderot és mégis szemlélődésről beszél, melyre ifju kora óta annyi és mély hajlandósága. Ily uton nincs előmenetele a bölcsészetnek mai fejlődési fokozatához képest.

Ha a természet csakugyan oly igaz világa a tárgyilagosságnak, mint Sz. irja, kérdezhetnők: mi sors vár oly tárgyakra, melyek nincsenek meg a természetben, azon természetben, mely a szobának tétetik ellenébe. Mert ilyen tárgyakul nézzük példaul isten, hit, halhatlanság, szabadság, igazság, haza, nemzetiség, irodalom, állodalom stb. tárgyakat, melyekről nem szükség épen csak falun és szabad levegőn gondolkodni, hanem szoktak városon és szobában is. Kérdezhetnők továbbá: az-e a dolgok valódisága, a mint közvetlenül előttünk állanak, hogy épen tárgyilagos igazság következzék utánok. Hasonlóul nem ártana megtudni: mi különbség van a tárgyaknak ily nemü felfogása és a között, melyet Hegelre ugyancsak rá fogtak, hogy az, a mi van, észszerü; mikor aztán minden visszaélés, ferdeség, fonákság a magán és társadalmi, vallásos és országos életben, mint épen meglevő tárgyak, köztünk divatozó roszak meglelnék igazoltatásukat, s késleltetnék a bölcsészetnek nálunk mindeddig helyre nem állitott érvényét, tekintélyét. És ha elvégre ugy áll a dolog a tárgyilagossággal, nem kérdezhetnők-e, mint a középkor bölcsészei: vajjon a külső tárgyak, a mint előttünk vannak, valódilag a tárgyak-e, vagy csak neveik?

Más oldalról érdekes eszmecsere válhatnék abból is, minő arányban állanak egymáshoz igazság és életrevalóság, a mennyiben minden tudomány becse általok döntetik el. Mert ugy látszik, hogy az igazság magában kevés arra, hogy az életet meghassa, és hogy az életrevalóság más valahonnan mint az igazságtól jő a tudományba. – Mindenekelőtt megjegyezvén, hogy az igazság, melynek nincs magában életrevalósága, azaz oly képessége, hogy részint megéljen, s mint uralkodó világnézlet felkapjon, részint az emberi életet mozgassa, elevenítse, halva született gyermek; ezt megjegyezvén, alapos okunk van kétség alá vonni: ha jól, bölcsészhez méltólag van-e felfogva ily módon a tárgyilagosság; valamint kevés kilátásunk lehet oly bölcsészettel, mely a tárgyilagosságot nem keresi, csak megleli, a hol kézzel foghatja, s az igazságot minden bokorban készen találja.

Nem! a tárgyilagosság több, s magasabb fokozat, mint hogy épen érzékeink elé tolatott volna minden nyomon még akkor is, ha ellenébe tétetik az alanyiságnak, mint szokás az értelmi bölcsészetben, mely e kettőt egymástól végképen és örökre külön választja, annyira, hogy az alanyi (subjectiv) más mint a tárgyi, ez mint az, és a kettőnek érintkezése, egysége merő tiszta lehetlenség. Mert azt a legvastagabb tapasztalatiság is megengedi, hogy a dolgok igazsága észrevétel utján nyilatkozik, és nem más okból mint abból, hogy gondolkodással járulunk a tárgyakhoz, s valami belsőre jutunk bennök a megfigyelés által. Talán ezen, észi uton fölfedezett, belső leszen inkább a tárgyilagosság, mint a tárgyak magok ugy, a mint elénk tünetkeznek.

E szerint a dolgok puszta külső léte, vansága (bocsánatot! Czuczor is használja), előttünk állása igen szegény fokozat arra, hogy meglelhessük rajta mindjárt a tárgyilagosságot; noha kevésbbé müvelt elmék egynek veszik a kettőt, holott a kézzelfogható lét csakugyan nem fogalom és nem is tárgyilagosság; hiszen az empirikus bölcsész, mikép följebb mondám, átallana megállapodni alább mint a tárgyakban levő törvényeknél, s ott igyekszik tárgyilagosságban fogni fel valamit, s hol ennek törvényeit már fölfedezte, mi csakugyan magasabb lét a puszta érzékinél; s ugy hiszi, hogy a közvetlenség még nem szükségképi s igazolt észiség.

Egyébiránt a tárgyilagosságnak oly értelmü hirdetése nem esik kivül a bölcsészet birodalmán, hanem ennek multjába tartozik már a régi dolgok közé, azon időbe, mikor a logika mint üres, formai tudomány nézeték, a tárgyak pedig ellenében mint ép, teljes, hiánytalan valódiság; a tárgy a gondolaton, a gondolat a tárgyon kivül kecses szemköztiségben, merev különváltságban parádézott, mint az ancien régime alatt a menuett tánczosai, hogy alig fogtak kezet. Azon időbe, mikor azt taniták, hogy az ész nem mehet tul a tapasztaláson, mivel akkor már elméletivé válik, a mi magában hóbort, mert miképen Kant tanitá, az észnek csak mint gyakorlati ismérő tehetségnek van érvénye; annálfogva magán élet és nyilvános munkakör világában az elmélet, a theoretizálás fölösleges vagy épen ártékony, hanem a gyakorlat és kézzel lábbali hozzálátás, ez a lényeges. Azon időbe, mikor ugy tartották, hogy a tárgy magában hiánytalan valódiság levén „teljesen nélkülözheti a gondolást, ez ellenben fogyatékos létére a tárgyon tökélesítheti magát, még pedig mint valamely puha, és határozatlan alak és elem módosulni tartozik az anyag után.“ Tehát azon időbe, melyben a gondolat formái mélyen el voltak sülyedve a kelmében, az anyagban; s a forma mind a mellett is külső és idegenszerű maradt a tartalomra, s ez amarra nézve.