Part 9

– Hallottam hirét. Vesd le a palástod. Mutasd a hátadat. Jól van. Csakugyan te vagy az a megvert. Hát most boszut akarnál állni a magad fajtáján, ugy-e? Hát mit vétettél, a mért megkorbácsoltak?

– Megloptam a warángok boros pinczéjét.

– S most ezért boszuból elárulod a bogumiloknak az egész pincze titkát?

– Nem csak azt. Nekem vérért vér kell. Én szolgálni akarok te alattad a warángok ellen.

– Én alattam? Nem látod, hogy sánta vagyok?

– Azt is tudom. Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

– Te béka! Engem akarsz meggyógyítani? Mikor senki sem bir vele. Hát nem itt volt már a jajczai derjacsnik, a ki a byzanczi barátoknál tanulta ki a mesterségét, adtam neki hat lovat, meg száz birkát, a mért idejött, itt hagyott egy varázskopját szent fából, olyant, a milyennel megsebesítették a lábam. Azt mondta, ezt kell beledugdosni a sebbe. Ördögöt sem használt, még rosszabb lett utána. Hát aztán nem elhozattam a narentából a híres pustolovicza boszorkányt? Adtam neki egy vég posztót, egy füzér klárisgyöngyöt. Azt javasolta, hogy eleven ember felvágott hasába dugjam a lábamat, attól meggyógyul. Ez sem használ. Csak azt nyerem vele, hogy ketten ordítunk egyszerre. Én jobban, mint a felhasított belű rabszolga. S te akarsz most lábra állítani? Te obesiána!

– Én jobban tudom, mitől gyógyul meg a sebed; mert az én anyám aliromna; ő tőle tanultam a módját. Füvekben van az erő. Hoztam számodra olyan leveleket, erdőről, mezőről, a milyennel minálunk a warángok hegesztik be a csatában kapott sebeiket. Engedd meg, hogy felépítselek.

– No ha te engem megajándékozol a lábammal, akkor én megajándékozlak téged a fejeddel. Mondá a Verblud, toportyánmódra sandítva a királyfira.

– Ne úgy mondd, zsupán; szólt vissza Solom; mert ezzel azt is értheted, hogy a fejemet majd a tenyerembe teszed. Hanem fogadd meg szent Péterre és Pálra, hogy ha én a lábadat meggyógyítom, semmi porczikámat meg nem rontod.

– Látom, hogy nyitva van nálad mind a két ablak. Magad vagy a molnár a malmodban. No hát fogadom szent Péterre és Pálra, hogy ha a rossz lábamat helyrehozod, a mosszori váron belül semmiféle bántódásod nem leszen.

Az óvatos királyfinak ez még nem volt elég.

– Tegye meg ezt a fogadást a knézfi is.

– Miért tegyem én is? kérdé a Szlón. Fáj nekem a sógorom lába?

– Azért, hogy a warángok pinczéjét a birtokodba juttatom.

– Az már más.

– No hát «fújd ki» szent Péter és Pál nevét.

A Szlón is megtette a fogadást s kezet nyujtott Solomnak.

– Megálljatok, szól közbe a Verblud, még ne csapjatok fel! Azt hallom, hogy a warángok boros pinczéjéről beszéltek. Hátha azok a tömlőkbe, kancsókba elrakott borok meg vannak mérgezve, s te csak azért vezeted rá a mi népeinket, hogy elpusztítsd vele?

Solom készen volt a felelettel.

– Elfogom a rámlőtt nyiladat, zsupán. Hogy a korsókban és tömlőkben levő bor nincs megmérgezve, sem megbabonázva, s a ki abból iszik, se nyavalyás, se nederes, se kórságos nem lesz, bebizonyítom azzal, hogy minden korsóból, tömlőből én iszom meg az első húzást; s aztán láthatja mindenki, hogy semmi vajákos szert nem veszek be utána, s még csak nem is tántorodok majd tőle.

– De bizony tántorogsz; mondá rá a Szlón, ha te száz korsót sorba szívsz.

– Tettem azt már. Ennek a tanusága a korbácsverés a hátamon.

– Ne kelepeljetek annyit! szólt türelmetlenűl a Verblud. Mutasd meg hát, mit tanultál az anyádtól? Ha szája volna a lábamnak, kiabálna.

– No majd elnémítom én mindjárt.

Azzal a Solom lebontotta a sok köteléket a Verblud sebesült bokájáról; eczetet hozatott, azzal kimosta az eves sebet; azután elővette a kosarából azokat a sebforrasztó, in-nyujtó tövér leveleket, a mik Dalmátia szikláin otthonosak, fogaival összerágta, galacsinná hömpörgette, s azt tette rá a nyitott sebre.

Az első pillanatban nagyot ordított a Verblud, s már a handzsárjához kapott; hanem aztán csak elcsendesült, a nyilalló fájdalom megszünt a bokájában; átment zsongító bizsergésbe, utoljára egészen megszünt. A körülálló vitézek bámulva látták, hogy a Verblud szemei lassankint lecsukódnak, a szája felnyílik, s a vezér elkezd aludni nagy horkolással. Már régóta nem volt a szemén álom.

Most sem tart az sokáig, hirtelen felriad.

– No nézd! Elaludtam. Pedig már azt hittem, hogy örökre elvette tőlem az ördög az álmot. A te szered okozta ezt?

– Még jobban is fogsz aludni, biztatá Solom. Parancsold meg a szolgáidnak, hogy hozzanak jeget: azt kell a fájós lábadra rakni. Halálodra tört, a ki azt javalta, hogy forró vérbe dugd az égő sebedet; meg hogy varázskardot dugdoss bele.

A szolgák előhozták a jeget sajtárral, a királyfi egy nagy felfujt marhabelet töltött meg azzal, s így köríté azt a Verblud sebesült bokájára.

– Szent Péterre Pálra mondom. Jó ez! hörgé a Verblud.

– Nálunk otthon ezt teszik a sebbel.

– No hát ez nekem jó. Neked is legyen jó. Ne maradjak adósod. Mit adjak az első jó álmomért?

– Add nekem annak a rabszolgának az életét, a kinek ma fel akartad hasítani a gyomrát, hogy a lábadat bele dugd.

– Legyen a tied. Hozzátok elő.

A toronynak egyik zugából előczepelték a fegyveresek az áldozatra szánt rabszolgát.

Az különben is sápadt volt a félelemtől, de a mint Solom királyfit megpillantá, még jobban elképedt. Ráismert. Ő is egyike volt azoknak a szökevény rabszolgáknak, a kik az elválasztott waráng menyecskékkel együtt a mosszori knézhez menekültek. Ugyan jó helyre kerültek.

– No ne reszkess, mondá neki a Verblud. Nem eszlek meg. Itt van az új gazdád. Ennek adtalak. Ez a badnyák. A Boxiohu ünnepre jött. Eredj vele: vezesd házról-házra; te már tudod a járást. Hadd vigye el a Bokszicsot minden cselédnek. Azután vezesd el a rabszolgák tanyáira is. Azoknak is hadd vigye el az áldást, hisz azok is a mennyországba jutnak; hogy a pokolba ne jutnának oda? hát ki az ördög szolgálna bennünket, ha ők ott nem lennének? Elvezesd a badnyákot a taposókhoz, a kohókhoz, a kallókhoz, a foncsorítókhoz: ismerje meg valamennyit; a bányába is levidd.

Ezeknél a szavaknál villogni kezdtek Solom szemei. Ez kellett még neki! A rabszolgák tanyáira lejutni.

Mint született hadvezér, az első körültekintésre észrevette, hogy a kifőzött haditervének egy igen nagy hibája van. Nem fog az úgy menni, a hogy ő gondolta. Ha a jól elkészített bortól mind álomnak ejti is a fejét a bogumil had, itt marad a toronyban a Verblud, meg az ő tizenkét strázsája. A vár homlokfalán az ő összeesküdött pajtásai be nem lopózhatnak; a többi bástyákat pedig hozzájárulhatlanokká teszik a törmelék-hegyek.

Hanem aztán mint hadvezér fia, rögtön készen is volt a haditerve kiegészítésével. Itt vannak a rabszolgák. Ezek a halálra kínzott, föld alatt sinlő, méreggőzökben fuldokló, nyomorgatott rabszolgák; itt vannak a warángok szökevényei, a kik megbánták hűtlen elpártolásukat százszor, s annál elkeseredettebben fognak harczolni azért, hogy bűnüket és büntetésüket egyszerre leróják. Ha a waráng fiuk felülről nem hághatnak be a várba, majd előtámadnak ezek alulról, a tárnákból.

Fejhajtva köszönte meg a Verbludnak azt az engedelmet.

– No már most azután, ha mindent megláttál, szólt a Verblud, akkor válogathatsz benne, hogy melyikben szeretnél inkább ott rekedni? a bányában-e? vagy a taposó malomban, vagy az érczizzasztóban, vagy a foncsorítóban, vagy a kohóban? Mert bizony mondom neked, hogy a ki idegen a mosszori várba belépett, az innen élve el nem távozott soha. Ha te megismerted ennek a várnak és bányáinak minden titkait a föld felett és föld alatt; akkor innen ugyan el nem mégy, hogy azt otthon a tieidnek elbeszéld. Hanem ha tőlünk szökni akarnál, bizony mondom, hogy a mit szent Péternek és Pálnak megfogadtam, azt hiven megtartom; semmi porczikádban kárt tenni nem hagyok; hanem oda küldelek azokra a helyekre, a melyekről, ha csak madár nem vagy, hogy elrepülj, ha csak kigyó nem vagy, hogy elcsuszamodj, soha elő nem jösz többet.

– Én pedig fogadom neked valamennyi szentedre, viszonzá a királyfi, hogy ha minden kaput nyitva hagyatsz is előttem, de ha még kergetnél is magadtól, el nem hagynálak tégedet és a mosszori várat, a míg csak én élek és te élsz.

A Verbludnak tetszett ez a válasz. A dölyfös agyával nem is gondolt arra, hogy ebben a mondásban még vakmerő fenyegetés is van.

– Majd visszajövök hozzád reggel, a mikor új írt kell tenni a sebedre. Addig neked is Boxics!

Most azután még nyalábra kellett fogni a Szlónt, hogy levigye a toronyból; mert lefelé meg épen nem tud a lábaitól lépegetni.

– Ugyan hengerítsétek le a hágón! kiálta utánuk a sógor. A medve is úgy szokott alá görögni, ha lejtőre jut.

A mint az udvarra lejutottak, a nép körültérdepelte a csodatevő badnyákot, a ki még a Verbludot is meg tudja gyógyítani s vitte aztán nagy zsolozsmaénekléssel házról-házra, nyavalyásokat gyógyítani, áldást, bort, kenyeret osztogatni.

A mosszori vár egy roppant nagy négyszögre épített bástya-alkotmány volt, melynek felső tornáczaiban lakott a knéz és testőr serege.

A négyszög belsejét lakóházak foglalták el. Ez volt a hajdani dalmata városok mintája. A házak mind fából vannak.

A leghátulsó északi bástya istállókat rejt, melyekben a paripák tanyáznak: ezúttal kevés van belőlük otthon.

A keleti bástya boltozataiban van a felhuzó gép, melyet a rabszolgák hajtanak; és a foncsorító mühelyek.

Egy óriási bodon képezi a taposó malmot, mely köröskörül hágcsókkal van ellátva: a sorba állított rabszolgák folyvást lépkednek ezekre a hágófokokra, azok a lépés terhe alatt lesülyednek; akkor a következőre kell lépni, a ki a gép alá kerülni s összemorzsoltatni nem akar, s így forog szünetlenül, szakadatlanul az örök mozgású henger, az egyik lánczot alá bocsátva, a másikat fölemelve a két korongján. Ebbe az örök egyformaságba meg lehet őrülni.

De van rá gond, hogy a rabszolgák egymást fölváltsák.

Mikor már a malomgázolást megunhatta a rabszolga, akkor beleültetik a bivalybőr tömlőbe, mely a zúzott érczkását fölszállította s leeresztik a bányába. Ott azután változatosabb munkát talál. Ott nincs se nappal, se éjszaka, csak hét órákra felosztott munkaidő, két órai alvás idővel közbe-közbe. Kap egy csákányt, a mivel a sziklát vághatja. Majd beletanul, hogyan kell a sziklaporlasztó máglyát szítani a nélkül, hogy megfulladjon a folyosóba rekedt füst miatt, a míg megtanulja átkozni édes anyját, a ki a világra szülte, s azt a másik édes anyját, a földet, a ki az aranyat szüli.

Akkor megint változtatnak a sorsán.

Nem tetszett a földalatti örök sötétség? Változtatnak a munkakörön. A rab kijut a völgybe.

Ott aztán láthatná az Isten egét, ha el nem takarná az örök füst, mely az érczizzasztók kupaczaiból, a kohók kéményeiből felszáll. Egy folytonos kékszínű köd üli el a völgyet, kén és mirenykigőzölgésből, melynek undorító szaga émelyít, kínoz, kétségbeejt. Itt már csak két órai időközökre van felosztva a munka: többet emberi testalkat meg nem bir az óriási fütőkemenczék pokoltüzénél, a katlanokból kifolyó érczsalak, a kemenczeszájból szétlövellő érczszikra zápora között. Ha soká tart, inkább beleugrik a kínzott rab az égő kohóba. Változtatnak rajta. Ha a kohók izzó legét nem állhatja, odább viszik az érczmosókhoz, a kallókhoz, ott azután más munka vár rá: a jéghideg vízben, derékig állva szűrni, szitálni, szapulni az érczpépet, kimerni dézsákba. Ezt a gyötrő munkát legkevesebb ideig állja ki; az érczmosóból visszakönyörgi magát a pokolbűzű izzasztóba, a gyehennába; onnan megint a bányák földalatti sötétségébe; míg aztán, ha nagyon jól viselte magát, ha szépen engedelmesen szót fogadott, nem zugolódott, akkor megkegyelmezik, hogy ujra felvontassák a tömlővel a várba. Ott vár reá az utolsó munka: a foncsorítóban dolgozás. Itt aztán elvégzi. A kényeső gőze, a mit kádakban emberkézzel kevernek (a hordókban foncsorítást még nem ismerik) megszállja minden zsigereit, beveszi magát a csontjaiba, nyomorékká lesz; kínlódik és belehal.

Ez a mosszori rabszolgának az életszekerkéje.

Solom királyfi sorba látogatta valamennyi telepeiket, a karácsonyi bokszícs-osztás örve alatt. Ráismert közöttük a warángoktól megszökött jobbágyokra. Meghallgatta keserves panaszaikat. Leszállt hozzájuk a bányába, a kohókhoz, a kallókhoz; úgy fogadták mindenütt, mint égből jövő követet.

– Holnap meg fogtok szabadulni. Ezt sugta azoknak a fülébe, a kiket ismerősökül fölfedezett. Szerzett magának hadsereget.

Csak az első kis csapat meglegyen, majd nőni fog az, mint a hógörgeteg. Éjszakára ismét visszatért a várba a Szlónhoz, s rábeszélte, hogy keljen föl a helyéből, s a mint a hold felkel, induljon el az ő vezetése mellett a vitézeivel együtt a warángok rejtett bortartó-barlangját fölkeresni. A Szlón szomjas volt a jó cyprusira, a mibe már belekóstolt s nem veszett nála kárba az unszolás; föllármázta a hiveit, fegyverbe öltöztek, a Szlón számára két öszvért hoztak, azok két rudon egy nyerget czepeltek: arra ült fel a köpczös fejedelemfi; egy ló el nem birta volna.

A várból kivonuló csapatot az erdők mélyén a farkasok vonítása fogadta.

A HYPNOPOIE.

Azok nem farkasok voltak, hanem a Solom pajtásai.

Kémeik folyvást ott ólálkodtak a mosszori vár körül, meglapulva a bozótban, lehajolva a sziklák közé, elbujva faodukba, s állathangok jeladásával értesíték a távolabb levőket.

Minden ki volt főzve közöttük ravaszul. Frater Aktæon terve volt az egész.

A warángok borospinczéje nem természet alkotta odu volt. Valami kezdetleges bánya volt az; tán még a liburnok idejéből, kik otthon rezet ástak, s aztán, hogy az ér elvetélt, abba hagyták. Most a warángok ezt használták a zsákmányúl elfoglalt borok pinczéjeül. A bor igen jó szószóló. Azt ajándékba osztogatták olyan szomszédoknak, a kiknek a jó barátsága becses volt előttük. A Cadmæi öböl remetéje volt a pinczének az őre. Annak a nyilására akkora szikla volt hengerítve, hogy egy ember föl nem emelhette. De mikor ketten voltak a királyfival, akkor megtehették. És akkor valamennyi kancsót és tömlőt elkészített Frater Aktæon pharosi módon.

A pharosi mód olyan mesterség volt, hogy ugyanabból a korsóból és tömlőből egy ember ihatott úgy, hogy meg se részegedjék tőle, az utána következők pedig mind meg lettek mérgezve.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Ugyan hogy juthatott az anachoreta méreghez és méregölőhöz itt ebben a világon kívül eső magányban? Egész patika volt a keze ügyében?

_Szerző._ A méregcsinálás a római császárok korában egész tudomány volt, s innen származott át Dalmátiába Diocletián alatt. A hirhedett Locusta volt ennek a nagymestere. Volt olyan méreg, mely lassan, fokozatosan ölte meg az embert; ezt használták türelmetlen örökösök, szívós életkedvű gazdag rokonoknál, azért volt «kleronome» a neve. Egy másik méreg, a «gelotine» ellenben folytonos kaczagással kínozta halálra az áldozatát; a «parafera» vérengző dühvel tölté el a vérét az embernek: ezzel vesztették el Masaniellot is; az «achæmenidion» ellenben a legbátrabb férfi szivébe olyan gyávaságot öntött, hogy reszketett, mint a gyermek; a viadorokat szokták vele megrontani versenytársaik. Tudták mikor kell használni a «truferoszt», a mi az asceta remetéből is satyrt, s a félénk apáczából bacchans-nőt képes varázsolni. Csalfa nők, a kik a szabadságot akarták élvezni, megitatták férjeikkel az «oneirosz»-t, a mi olyan álmot hoz a szemre, hogy azt semmi zaj el nem űzi. De valamennyi méreg között a legrejtélyesebb volt a «hypnopoie»; mert ennek a hatása alatt ébren maradt az ember; nézett, karikára felnyilt szemekkel, hunyorítás nélkül, de nem azt látta a mi előtte áll, hanem azt, a mi nincs: valami képzelt látványt; beszélt egyre, de nem érthető szavakat, hallott hangokat, a mik a túlvilágról jönnek, angyali zenét, a mi elandalítá, oroszlánordítást, a mi elrémíté, megitta a forró vizet, s azt hitte, hogy nektárt iszik, az édes falernumit pedig undorodva prüszkölte ki orrán száján, azt ordítva, hogy ez bürök; majd mozdulatlanul elmeredt, s azt hitte, hogy most repül, küzd, óriásokat ver le, majd meg a szunyognak könyörgött, hogy ne ölje meg azzal a hosszú gyilkos dárdájával, marokkal tépte a haját s azt állította, hogy üdvösséget érez, csókokat osztott a semminek s istennőnek nevezte, a ki csókját visszaadja. Ezzel a méreggel voltak megvajákolva a bogumilok számára elkészített borok.

_Kritikus._ Truférosz, oneirosz, gelotine, kleronomosz, parafera, achæmenidion, hypnopoie! Hát ennyit mindnyájan tudunk, a kik a görög nyelvből «elégséges» calculussal húztuk ki a sandáljainkat, de hát hol vehette ezeknek valamelyikét Frater Aktæon?

_Szerző._ Említők, hogy a szerzetes a raguzai arany fiatalság tagja volt, a mely az ilyen titokban járatos. A méreg élőállításához való anyag pedig ott terem a tengeröbölben, a sziklák között; egy csiga, melynek népies neve «tengeri nyul», tudós nyelven «aplisia depilans». A latin melléknevet (hajvesztő) azért nyerte, mert a ki puszta kézzel megfogja ezt az állatot, annak minden haja kihull az érintés mérgétől, a népies neve pedig azért ragadt rá, mert a szine, a szőrös teste, és két hosszú füle feltünően hasonlóvá teszi a mezei nyulhoz. Ennek az állatnak a bűze, ha a hullám a partra kiveti, képes egy völgyet elundorítani, s egy csepp ennek a nedvéből rögtöni halált idéz elő. És ennek a bűzét és a gyorsan ölő mérgét tudták a hajdani méregkeverők úgy átfinomítani leszürések által, hogy mindazok a fentebb elősorolt csodahatású szerek ebből kerültek ki s mind valamennyi azzal a kellemes ambraillattal dicsekedett, a mely a bornak, a mi közé vegyült, virágszagú zamatot ád s még jobban itatja magát.

_Kritikus._ No hát ez jó lesz a bogumiloknak; de hogy szabadul meg tőle a Solom királyfi?

_Szerző._ Nagyon furfangos módja volt annak. A kik ez alattomos mérgeket feltalálták, azoknak az ellenmérgeit is ismerték. A hypnopoienak az ellenóvszere fel volt fedezve abban az apró festménytermő bogárkában, a mi a kermeszfajhoz tartozik, s mely akkoriban (mint Abbate Alberto Fortis bizonyítja) valóságos plágája volt a dalmatiai fügefatelepeknek, (épen úgy, mint most a philloxera a szőlőknek). A hol ez meglepte a fügefa ágát, ott abból gyümölcsalakú gubicsok nőttek ki, tele annak a bogárnak az ivadékával. Ez volt az illó méreg megölője. Ha olajban megfőzték e gubicsokat, az piros lett tőle, mint a bor. Ebből a gyógyerejű olajból azután egy makktoknyit a megmérgezett borral töltött korsóba vagy tömlőbe töltöttek. Az olajnak már akkor is az a szokása volt, hogy szeretett fölül úszni. És így az, a ki a korsót, tömlőt felnyitotta, maga bátran ihatott belőle, az ellenmérget sziva ki az első húzásra s aztán adhatta tovább a korsót. Neki magának a mérgezett bor meg nem ártott. A többiek mind elveszhettek, az első a ki a bort rájuk köszönté, ép testtel maradt.

_Kritikus._ Remélem, hogy mai napság nincs már se hypnopoie, se fügefakermesz-gubics.

_Szerző._ Becsületére legyen az emberiségnek, a mai kor erkölcsei mellett, az első nincs divatban már, s az utolsóra nincs szükség.

_Kritikus._ S a ki mind ezt el nem hiszi, fizet egy obolust.

_Szerző._ Sok obolusból telik ki a talentum.

BOGUMIL MENYEGZŐ.

A pinczerablás igen jól sikerült, könnyen is ment, a hol maga a kincs is el akarja lopatni magát.

A tömlők és korsók egy részét Frater Aktæon titkos jegyekkel látta el, azok nem voltak megmérgezve. Abból a czélból, hogy ha a zsákmányolók áldomást akarnak inni, ne a megvahorászott borokat fogyaszszák; azok a holnapi általános lakomára valók.

A zsákmányfogás után nagy riadallal tértek vissza a hősök a mossztori várba. Solom királyfi most már egészen kedvencze lett a bogumiloknak.

Ezeknek az Istentől elrugaszkodott patarénoknak azonban még a barátsága is veszedelmes. Összebeszéltek, hogy ők a badnyákot holnap, karácsony napján, összeházasítják egy szép mátkával. Solom még nem volt tizenhárom éves.

Felöltöztették a fiút pompás, aranynyal, ezüsttel kihimzett ruhákba, a mikben az úgy érezte magát, mintha börtönbe zárták volna; eddig soha öltözet nem volt rajta, a míg hazulról a megvert testére a rabinget rá nem dobták. Most aztán azt a sok posztót, prémet mind fel kellett vennie. Nagy megtiszteltetés volt rá nézve. Azért királyfi a neve.

Karácsony napjára pap is jött a várba. Ezt Jajczából küldték ide, a mióta a patarénok megtértek, hogy tartsa meg őket a hitben. Tudott olvasni, de csak glagol irást, abból olvasta a misét (templom még nem lévén, ősi keresztyén szokás szerint a juhakolban, a hol a jászol volt az oltár). A nagy könyvén kívül volt neki bő ujjú dalmatikája, meg egy karikára tekert végű pásztorbotja szőlővenyigéből. Ez a három elég volt egy hajdani diakonusnak ott a hegyek között. Ez ott maradt az ünnep mind a négy napján. Az első nap esketett, a második nap keresztelt, a harmadik nap temetett, a negyedik nap gyóntatott. Így volt neki meghagyva a püspökétől.

Az esketéshez ott volt a badnyák, meg a számára kiszemelt menyasszony; a többi bogumil nem barátja ennek a ceremoniának, náluk a menyegző egészen más szertartásokkal jár, mint a keresztyén hiveknél, de valakin végre kell hajtani ezt a sacramentumot, arra való az idegen badnyák. A második nap a kereszteléshez megint kötéllel kell fogni az ifjakat; nem mintha a szentségtől, hanem a víztől félnek, náluk csak akkor szokták megmosdatni az embert, mikor meghalt, eleven embernek iszonyat az! A temetéshez könnyebben akad vállalkozó; a két első karácsony-éji tivornyán minden bizonynyal agyonütnek egynehány czimborát. A gyónáshoz azonban okvetetlenül mindenki odajárul, mert addig nem adja ki a pap a zapizát. A zapiza pedig minden igazhivőnek szükséges. Ez egy három szögletű irhabőr, melybe tűszúrásokkal van beirva egy-egy védszent neve. Azt a bogumil a süvegéhez varrva viseli. S az megvédi őt minden kelevénytől, dobrocztól, mirigytől és gutától, szivesen megfizeti ezüsttel, aranynyal. S a ki nagyon bőkezű akar lenni a pap iránt, az még a petizákból is kaphat. Ezek a Szent-Ilona pénzei, voltaképen magyarországi dénárok, a patrona hungariæ képével. Csodaerejük a nyavalyatörést elűzi. Ezt a bogumilok, még mikor későbbre mohamedánokká lettek, mint az amuletot hordták a nyakukban fűzve zsinóron.

Hanem még ezzel nincs vége a gyónás ceremoniájának. Az itt ezen a vidéken igen praktikus befejezéssel jár. Mikor a bűnbánó lélek mind végig meggyónta a papnak lelke terheit, akkor a pap markába kapja azt a görbe végű szőlővenyigebotot s olyan sort ver vele a hátára, a milyent bűneinek értéke szerint megérdemelt. Egy hát sem marad ott kék és veres kereszthúzás nélkül. Ezzel végződik a sátoros ünnep.

*

_Kritikus._ (Nyugtalanul toppant.)

_Szerző._ Kérem, ne tessék ellenem hegyezni a plajbászát; ezt mind így írta le egy kegyes apátur, Alberto Fortis, a ki maga látta az ilyen szertartást.

*

A mint másnap reggel a kalapácskótogás a keményfa deszkán elhangzott (ez a bogumilok harangja), a pap elkezdte a misemondást a juhakolban; vén ember, vén asszony a hány volt, mind azt hallgatta, a fiatalok pedig elmentek menyasszonyt hozni. Mikor a szent szertartásnak vége volt, már hozták a mátkát lóháton a «szuátok». Elől jött gyalog a «parvinácz», selyemzászlót lobogtatva a kezében, utána a «Cziájus» hosszú virágbokrétás pálczával, a régi pogány istenek neveit kiabálva sorban. «Breberi, Davori, Dobra, Frichia, Jara, Pikó!» Hátrább a menyasszony mögött következett a két «komorgia», czifra ládában czepelve a menyasszony nászkelengyéjét, bezárta a menetet a «sztari szuát», az öreg vőfély.

A vár belső tornáczának feljáró gádora előtt állt a menyasszonyt fogadó «diveri» és a «kuma».

Legelőször az ő kezükbe kerül a mátka. A kuma a násznagy, a diveri a sógor.

Csak ha ez a kettő elég szépnek és engedelmesnek találta a menyasszonyt, akkor hivatják elő a vőlegényt.

A menyasszony elég szép volt, csaknem olyan idős, mint a vőlegény, tehát még gyermek, hanem ezen a tájon a leányok korán férjhez menendők.