Part 8

Hogy milyen rengeteg kőtömeget kivájtak ebből az egy hegyből, azt mutatják azok a törmeléksánczok, a mik a tárnák szádáitól a hegy aljáig vonulnak. Csupa apróra tört holt kő, a miben valaha arany volt, keverve hegykristálylyal és amethyszttal. Ezek a törmeléksánczok teszik a mosszori várat megvívhatatlanná, mert ezekre a gördülékeny halmokra felmászni nem lehet. Hasztalan ezek ellen minden vakmerőség, a ki a felhágást megkisérli, ha tíz lépést haladt fölfelé, egyszerre megindul alatta a talaj, s ledobja a hátáról, s még azután utána zúdul a felső görgeteg s eltemeti maga alá.

Az erdők mind ki vannak irtva a hegy északi, keleti és nyugati oldaláról, egy bokor nincs meghagyva rajtuk. Csupán a déli oldalon áll az ősrengeteg, nagy gesztenyefáival, mely aztán eltakarja a további hepehupás hegyormokat, s összevegyül a warángok lakta erdőkkel.

Ezen az erdőn keresztül vezet az út egyenesen a mosszori várnak. A vár azonban oly magasra emelkedik a hegytetőn, hogy annak a falait semmi kőhajító gép meg nem dobálhatja.

A kapuhoz vezető út mély és egyenes, a lezudított malomkő, a szeges gerenda csak úgy vágtat le rajta, ha ellenség akar vele megpróbálkozni.

A külső bástyafala etruszk építmény. Ez még a hajdani római castrum maradványa. A kapu bejáratába két felől be vannak falazva a márvány sirkövek, a miket egy római tribun, vagy centurio «uxori incomparabili» (hasonlíthatlan nejének) emeltetett: «posterisque suis». (És az ő utódainak.) Hol vannak azok már?

A bástya kapuja öntött rézből van, s tólózárral csukódik.

A bástya párkányain roppant szikladarabok hevernek; ezek az öreg lövegek, a mik az ostromlók üdvözlésére vannak szánva.

S a ki a római sánczot elfoglalta, még azzal nem nyert semmit. Előtte áll az újabb vár, magas, ablaktalan falaival, mély sánczárkával, a min vas felvonóhid vezet keresztül egy alacsony szűk kapuig. De annál tágasabb a kapu feletti nyolczszegletű torony egyetlen ablaka, a melyből egyszerre ötven lövész zudíthatja alá a nyilait.

A kaputól az ablak erkélyéig egy roppant nagy kereszt emelkedik, csupa emberkoponyákból kirakva. A falak köve fekete már, a koponyák megmaradtak sárgáknak. Ugyanilyen a torony-erkély párkányzatának a keritése is. A másik oldalfalán a toronynak van egy ötágú csillag koponyákból, a harmadikon egy háromszög, közepén egy óriás fővel.

Ezek mind becses emlékek. Rabszolga fejét ily tisztesség nem éri. Ez a kitüntetés csak csatában levágott hős ellenség számára van fentartva. A mosszori knéz egy mindezeknél nagyszerűbb monumentumhoz kezdett, egy gúlához koponyákból, a mi a tornyot betetőzi; de még nincs hozzá együtt a megkivántató anyag.

Most is ott hajladozik a szélben, hosszú dárdára feltűzve három nem rég zsákmányolt fej, sisakostul, sipkástul; az egyik ősz már, a másik bajuszos férfi, a harmadik még szőrtelen arczu legény.

«Jövel, jövel», mondják mind a hárman a közeledő idegennek, folyvást integetve felé onnan a magasból.

Solom azoktól sem riadt vissza, bekopogtatott a nehéz rézkapun.

A BOGUMILOK.

Mielőtt a mosszori várba betekintenénk, a dalmatiai bogumilok törzsfészkébe, jó lesz megismerkednünk ezzel a mesés népfajjal, melynek létezését csak azok a minden archæologra nézve hires sírmezők bizonyítják, a melyek Dalmátia sziklasivatagaiban itt-amott előjönnek, néha épen a városok tövében. Ezek az egyedüli krónikái az elmult népeknek, mert e síremlékeket keresztyének és izlamhivők egyiránt a félelem tiszteletével őrizték meg, a várakat elpusztíták, a sírokat meghagyták.

Erről a szintén «elhangzott» népről sok érdekes szokást jegyeztek föl a köztük élt idegenek, Minucio Minucci, zárai érsek, azután az archimandrita, Padre Paolo, Valvassor, és az amelosi De la Houssaye, a kik mind irástudók voltak, a cyrill, glagol és waráng betük szerint egyaránt.

Nyelvük szerint a bogumilok szláv eredetüek voltak, a fekete szlávok közül, óriás termettel, aránytalanul kicsiny koponyával, a mit a kirugó állkapcza s az előretörő szemöldök-csontok különböztetnek meg, fekete hajjal és bajuszszal; az állukat és a fejük hátulját borotválták. Csak elől viseltek üstököt, fekete szemeiket bozontos szemöldök árnyékolta, s a bőrük olyan színü volt, mint a cserzett irha. Hanem a leányaik, az asszonyaik színe olyan, mint a hajnalodó havas! Nem is adják a bogumil leányokat ingyen. Egész lovas csapattal megy a mátkájáért a vőlegény, ha nem adják szép szerével, elragadja erővel, ha pedig szép szerével adták, útjába áll egy másik szerető, kardélre bízza az eldöntést; összeront a két szerelmes dalia, s a melyik élve marad, azé lesz a szép menyasszony. S azután élnek boldogan. Nem is lehet máskép. Az asszony két dolgot tud, az egyik az, hogy ha ő panaszkodik, akkor az ura megveri, a másik meg az, hogy ha özvegyen marad, másodszor férjhez nem viszik. Azért inkább boldognak érzi magát.

A mióta a keresztyén hitet fölvették, azóta a pappal is megáldatják a házasságukat. A pap különben csak olyan ember közöttük, mint más, kivéve az öltözetét, a hosszú ujjú dalmatikát, a mi a tarka ruhás nemes uraktól megkülönbözteti. Dézsmát, stólát nem kap, hanem a maga gazdaságából él; juhokat tart s a gazdagokat megsarczolja, a szegényeknek jövendőt mond, a betegeket kuruzsolja, lakomákra, paszitákra, torokra eljár, s azokból, a mennyi a dalmatika zsebébe elfér, annyit hazavisz. Házasodnia is szabad; de csak szigorú regula szerint. Szeplőtlen hajadont szabad neki feleségül venni, s ha az első felesége meg talál halni, nemcsak hogy másodszor nem házasodhatik, de soha többet húst nem szabad neki enni, de még halat, békát sem, semmi állatot, a minek vére van, csupán csigát és rákot, s mikor a nagy bőjt ideje eljön, akkor még vajat sem, csak babot olajjal; a borsó és a lencse már tiltott eledelek, mert azokban meglehet, hogy zsizsik lappang és az már húsféle! Ezért a bogumil pap nagyon megbecsüli a feleségül vett asszonyát, mert annak az életével együtt tart a jól evés ivás.

Vagy pedig úgy tesz, mint a mosszori knéz udvari papja, a kinél már a tizenkilenczedik asszony járja. Tizenyolczon túladott rövid időn, azzal az alapos joggal, hogy nem feleltek meg a regulának, nem érvényes a házasság.

Templomuk nincs a bogumiloknak, sem harangjuk. Egy felakasztott kemény fadeszka, a mit vaskalapácscsal ütögetnek, jelenti az ima idejét; akkor a nép a kőkereszt elé gyülekezik, melyen nincs sem kép, sem szobor. Ott eléneklik mélázó, búskomor dalhangon a reggeli és esteli áriát a pap után.

A reggeli ima így szól: «Oh te öreg apánk, a ki az égben ülsz és mindeneket látsz, küldd el mi hozzánk Péter és Pált. A mit ezek a jó emberek tesznek, azt követjük mi is Amen».

Az esteli imádságuk már határozottabb jellemű s így hangzik: «Szent úr, mi aludni megyünk, éjszaka van. Téged hivunk segítségül. Kiáltásunkra leszáll az égi király a völgybe, a hol a pásztorok a birkákat legeltetik. A birkák nem ismerik őt meg. Azért pokolra fognak jutni s onnan majd szomorú leveleket irogatnak haza. Alleluja! Alleluja! Segíts rajtunk szent Vasárnap. Vezess bennünket szent György vitéz a zöld gyepre, meg a meleg vízre, a hol a szent Mária fehérre mossa a kezeinket, felfrissíti fekete szemeinket, megitatja szomjú sziveinket. Amen».

A «Miatyánk» és «Ave Máría» még ismeretlenek előttük.

Az óhajtott vasárnapon aztán, a várudvar közepén levő kereszt előtt misét tart a bogumil pap: a szabad ég alatt. A férfiak köröskörül térdelnek, a homlokaikkal érintve a földet. A nők és leányok is jelen vannak. Minden családnak megvan a maga kijelölt helye, a nagyapjának a sírköve mellett. Mert az első ősöket, a kik a mosszori várat felépítették, mind az udvaron köröskörül, a fal mentében temették el, fegyvereikkel, ékszereikkel, kancsóikkal együtt. Mindenkinek sírhelyét egy-egy ropant nagy, egyenes kőkoloncz jelöli, a melynek faragatlan oldalába pogány runák, majd később glagol betűjegyek vannak bevésve. Legfelül mindegyiken ott van durva dombormű faragásban a kakukmadár: a bogumilok szent halálmadara. Ezeket az ős sírköveket térdepli körül az asszonynép, a míg a pap a misét tartja.

A szertartáshoz elővesz a pap egy ostyát, a minőt szüntelen kell a zsebében hordania több példányban. Nem törik az ott össze, mert savanyított kovászból van keményen gyurva és megsütve: legjobban hasonlít a debreczeni mézes lepényhez. A bogumilok úgy hivják ezt, hogy a «peti klebi» (ötös kenyér); öt pecsét van belenyomva, mindegyikben több betű, a miknek az összeállításából ez a mondat jön elő: «Jézus Krisztus a keresztségben megkereszteli Ádámot». Ezt az ostyának nevezett lepényt magasra emeli a kereszt előtt a pap, a míg a hivek az imádságot énekelik s egy hegyes késsel kivágja belőle a középső pecsétet. «Ez magáé a Jézusé!» Azután a második pecsétből kivág egy háromszegletű darabot. Ez a «Bogarodizáé». A Bogarodiza a Boldogságos szűz. Majd a harmadik pecsétre kerül a sor, abból kilencz háromszöget szurkál ki; ez a «devet khorán angelszki» (a kilencz őriző angyalé). Ekkor a negyedik pecsétből annyi morzsát farag le, a hány élő embert lát térdepelni maga előtt; ezek a «szjuiké» (az élőké). Utoljára az ötödik pecsétből, a hány sírkoloncz van körül az udvaron. Ez szól a «mersnik»-nak (a halottaknak). Ezeket a darabkákat és morzsákat azután mind egy kehelybe teszi, és szomorú éneklés hangja mellett beszenteli.

A pecséteitől megfosztott ostya maga azután új nevet kap; ez a Krisztus jászolkája, a miben születésekor bölcső gyanánt hevert. A nafórát a pap beleaprítja egy nagy ezüst medenczébe, apró csipetekként s azt leteszi a kereszt talapjára. Mikor aztán a népet megáldotta, s kimondta, hogy az «Ur veletek!» akkor fog egy kanalat s megkeverve a tálba aprított csipetkéket, hangosan kiált a népnek: «Durie tás, hogyie szem». (A ki józan, idejöhet.) S minden hívének ád a szájába a kanálkával egy darabkát, a mit annak rágatlanul kell lenyelni.

És ehhez a szertartáshoz a bogumilok épen olyan buzgón ragaszkodnak, mint akár a rómaiak, akár a byzancziak a maguk pompás ceremoniáihoz, oltáraihoz, zsolozsmáihoz, liturgiáihoz.

S az egyszerűség jobban hódít, mint a pompa. Arra, hogy valaki a bugomilok közt pap lehessen, nem kell elébb a kolostorban, vagy a seminariumban agyontanulni magát; csak jól kell neki érteni a peti klebi elkészítéséhez.

Ez volt a főoka az üldöztetésüknek.

Mert az, hogy rablónép voltak, kegyetlenkedtek, az mind csak vitézi tempó, hanem hogy az ostyát kovászos tésztából gyúrták: az manichæusság.

Pedig sokat lehetne a mentségükre felhozni. Történetük abba a korszakba esik, a mikor még a poroszok az ősi pogány vallást követték s egész Német- és Francziaország nem volt képes minden fegyverhatalommal rábirni őket, hogy a bálvány-isteneiket a szentháromsággal fölcseréljék. A dalmátiai népchaosz között jött-ment, vándorolt a sok hazátlan istenség. Mythrász-imádat, nap-hold vallása, faragott szörnyetegek, Astaroth, Mylitta mind végmenedéket találtak a Balkán hegyei között, s aztán valamennyi fölött, mint eszményi hatalom terjeszkedett ki a görög-római mythos Olympvilága. Jupiter, Juno, Venus fánumai emelkedtek fel a halmokon; nymphák szentélyei jelölték meg a forrásokat. Mikor aztán a classikus Róma dicsőségének terhe alatt összeomlott, a romjai felett kiemelkedő kereszt foglalta el az Olymp helyét. De a régi emlékek azért megmaradtak. A tűzisten ünnepe átváltozott a szentiványéji tűzszenteléssé, a Kaleda istennő szent tivornyáit örökölte a farsang utolsó napja, s a fiatal Badnyák istengyermek eljövetele átváltozott karácsony ünnepévé. De azért a régi neve csak megmaradt «Badnyi vecser». (A vendég estélye.) S a hajdani Saturnaliak napja, azért hogy háromkirályok ünnepévé lett elkeresztelve, csak megtartotta azt a régi szabadalmát, hogy ezen a napon szabad volt mindenkinek a más leányával és feleségével úton-útfélen összecsókolózni.

A karácsony ünnepnek még a pogány időkből való alakja a «Badnyák» ötszáz évvel később is megmaradt ezen a vidéken.

Egy fiugyermek, idegen földről való, megjelenik a házakban, fején repkénykoszoruval, egyik karján kosár, zöld illatos levelekkel, azokkal van betakarva egy kenyér, a másikon egy füles korsó, tele borral; a korsó is körülfonva repkénynyel. Minden háznál tárt ajtó fogadja: «jön a badnyák!» az erdőből támadt szentfiu, a ki áldást hoz a házhoz: minden embernek ád egy csókot, egy szeletet a kenyeréből, egy kortyot a borából és az mind szerencsét, egészséget hoz. A badnyákot az asztalfőhöz ültetik, adnak neki tejet, mézes buzát, tojást, hagymát, minden gazda egy ezüst pénzt, a pénz bele van dugva egy vadalmába; talán azért, hogy a zsiványok az erdőn agyon ne üssék érte a gyermeket: a vadalmáért, ha tele kosárral viszi is, nem bántják. Mikor aztán odább megy a badnyák, a karácsonnak négy ünnepnapja volt akkor, ismét megtölti a gazda a korsóját borral, a kosarába ád új kenyeret, úgy bocsátja más házba, más vidékre.

S a badnyáknak sok hivatala van. A melyik leánynak egy szál haját a karjára köti, annak kérője akad a jövő farsangon, a mely asszonynak gyertyahamvával keresztet húz a homlokára, az keresztelőt várhat; a mely házban egy gyékényszálat eléget, attól távol marad minden nyavalya; rossz csömör elmulik, ha a nyálával bekeni; avult seb begyógyul, ha a kosarában hozott lapukat rárakja.

Frater Aktæon jól betanítá a waráng királyfit a badnyák szerepére, a gondjaira bízott pinczéből kikereste a számára azt a felséges cyprusi bort, a mit mázos korsókban, ólom pecsét alatt szállítanak tengeren át a velenczei nobilik asztalára. A papok is ebből veszik ki a maguk dézsmáját; a warángoknak az mindegy. Gyógyhatású és ellenmérgű növényeket is szedett a számára s megtanítá, melyiket minő talajban, milyen lankán, lapályon, mocsárparton, sziklarepedésben lehet otthon találni. Ott volt az a csodagyökér, a miről azt irják, hogy még a fazékban fövő húst is képes összeforrasztani (fekete nadálytő), meg az a másik, a mitől a bor mámora egyszerre eloszlik; azután meg az álomhintő, a nyelvbénító füvek, miknek titkait csak a kolostorban tudták.

Mikor aztán a bogumilok karácsonja közeledett, útnak ereszté a Frater Aktæon a Solom fiut.

Ez volt a rendes időszak, a melyben Tvartimir és a válogatott vitézei zsákmány-kalandra ki szoktak menni a várból.

A bogumiloknál deczember közepén tartották a karácsonyt. Így számították ki az ő astronomusaik. Ez is egyik eretnekségük volt. A raguzaiak már elfogadták a római pápa által megállapított napot: a deczember 25-ikét. Ellenben a byzanczi kereskedők még tartották magukat a régi szokáshoz, s egy héttel előbb ünnepeltek. És így idejük volt az áruczikkeiket vásárra vinni Raguzába a saját karácsonyünnepeik után. Viszont pedig a bogumiloknak legkedvezőbb idejük volt a görög kalmárokat terheiktől megszabadítani.

Az egészet pedig Frater Aktæon számította ki legjobban a maga csendes sziklaodujában; senki sem sejtette, hogy ő milyen merész kézzel nyul bele a világ rendének a szokott folyásába.

A mosszori vár kapuja megnyilt a jövevény-gyermek karácsonyi énekére. Már a toronyból látták őt közeledni, s a mint belépett a kapubolt alá, egész csoport hajadon fogadta.

«Bokszics! Bokszics!» kiáltá a vendéggyermek a szüzeknek, mire azok közre kapták, sorba csókolták: egyik a másik karjába dobta.

A warángoknál utálatos szokásnak tartják a nyilvános csókot. Az náluk halálos megbántás.

Solomnak türnie kellett ezt mind. Ez még az édese volt a csóknak, a mézízű, a tejillatú, a csillagtüzű csókok, szűzlányok ajkáról. De következett azután a többi, vaczkorízű, a hagymaszagú, a csalánégetésű csókok; ránczos képű boszorkányok, borostás állú férfiak szájáról. Azoknak is azt kellett mondani: bokszics, bokszics; s visszacsókolgatni őket.

Nagy örömmel vitték fel a vendéget a palotába a knéz fia pitvarába, kiabálva: «itt a Badnyák!»

A knéz legkisebb fia, a Szlón (az elefánt) ott hevert egy halom birkabőrön, a mik drága bokhara szőnyeggel voltak leterítve.

Nagyon jól találta, a ki ezt a nevet adta neki, mert a knézfi, a kinek még csak most ütközött a bajusza, már úgy el volt hizva, hogy a nyaka elveszett a két válla között, a tíz ujját nem birta egymásba dugni a kövérségtől, s a lábait nem tudta meghajtani térdben. Nem is szeretett mozogni, csak hevert és azt kivánta, hogy mindig a keze ügyébe rakják az ételt, italt. Fogadásból meg tudott enni egy borjut, s egy egész kecsketömlő bort minden fogadás nélkül elfogyasztott egy fekvő helyében.

– Honnan jösz, Badnyák! kiáltá a vendégifjura, olyan hangon, akár egy vizilóé.

– A paradicsomból, felelt rá a badnyák.

– Milyen bort isznak a paradicsomban?

– Olyant, a mely a napsugárból van sajtolva, mézharmattal édesítve, gyöngyvirággal illatosítva s szent Péter maga adott belőle egy korsóval.

– Hadd lám!

Solom lecsavarta a görög amphoráról az ólom zárt, s elébb, rendes szokás szerint, maga megkóstolta a bort (lássák, hogy nincs megmérgezve), azután ráköszönté a Szlónra: «szállok hozzád».

A Szlón elébb gyanakodva izlelte meg a bort; de az első korty után karikára nyiltak fel a szemei s addig húzott a korsóból, a míg a lélekzete elfogyott; csak akkor vette le a szájáról s nagyot fujt utána.

– Hüjh! Ez az a másvilági ital! Egyszer hozott belőle az apám egy korsóval; de nekem csak egy kupiczával adott belőle.

Megbánta aztán a herczeg nagyon, hogy úgy eldicsérte a badnyák borát; mert a főrendei neki estek, kiragadták a kezéből a korsót; mindenik meg akart felőle győződni, hogy igazán paradicsomi bor-e az? A Szlón a fejükhöz dobált mérgében mindent, a mi a keze ügyébe akadt, tálat, kupát, utoljára a papucsait is: felugrani még is rest volt; a sorba kóstolás után a körömpróbáig üresen került vissza hozzá az amphora.

Sírt mérgében a nagy elefántgyerek.

– No ne sírj czimbora, vigasztalá őt Solom. A hol ez volt, ott több is van. Oda vezetlek a pinczéjéhez.

– De köszönöm! Én szent Péterhez nem megyek. Én az égbe nem repülök. Nem arra való a testem.

– Hiszen nem az égbe vezetlek én, hanem a warángok pinczéjéhez, a melynek én tudom a rejtekútját. Ott van sok bor. Még ennél jobb is. Annyi bor van ott, hogy tavat csinálhatsz belőle. Keresztül úszhatol rajta; úgy ihatol belőle s ezt mind neked adom; mert rászabadított a szent Péter.

Ezzel a szóval csodát mívelt a badnyák: talpra állította a Szlónt. Felé rohant, szétvetett lábakkal, a hogy a két esztendős gyerek szokott futni, a ki most tanulja a járást s alig várja, hogy megint négykézláb lehessen, s mikor nyakába borult Solomnak, ugyan jól kellett ennek állnia a lábán, hogy le ne rántsa magával a földre, s olyanokat csókolt rajta, mint egy békaugrás czuppanása a pocsolyában.

– Mikor megyünk oda?

– Várj sorára. Tudod, hogy én a badnyák vagyok. Jó izenetet, gazdag áldást kell vinnem minden házhoz. Azért töltesd meg a korsómat a magad borával, hadd vigyem a szomszédba. Ma az én napom van: a «badnyi vecser», holnap lesz a «Boxiohu» napja (karácsony). Holnap délben a warángoknál az a szokás, hogy minden ember a házában marad; csillagfeljövetelig ki nem mozdul. Ez alatt én a junákjaidat elvezetem a pinczéig.

– De én is veletek megyek. Van nekem két öszvérem, a ki elbir. Meginnák a gödények a legjobb bort.

– Van ott elég. Csak ti legyetek hozzá elegen.

– Ha kell, kétszáz legény is akad.

(Kétszáz legény! Ez egy kissé sok, gondolá magában Solom. Mégis sokan maradtak itthon.)

– Holnap mind legyenek készen. Most vezettess a süvedhez.

– Jaj, kedves badnyákom. Azt ne kivánd látni. A Verblud nem olyan jó gyerek, mint én. Az nem ismer semmi badnyákot; mert az a fekete hegyek knéze. Az nem iszsza meg a borodat, mert ha bort iszik, még jobban ordít a sebes lába miatt. Ahhoz ne menj. Mert az, ha idegent kap, lavágja a fejét.

– Még is oda megyek; mert az ő számára is hoztam áldást. Ha szeretsz, jöjj oda velem.

– Én menjek fel a Verbludhoz? Nem tudod, hogy a Verblud a toronyban lakik? Nem hisz senkinek: még az apámnak sem, oda vette be magát a sebesült lábával, a fekete sipkás hivei vannak körülötte; ott tanyáznak a toronyban, a honnan messzire ellátni, hogy nem jön-e valami ellenség. A Verblud nem alszik soha. Engem oda a toronyba fel nem visz egy öszvér.

– Felviszlek én, mondá Solom s letérdelt a knézfi előtt. Két mázsás teher volt a kövér fiu, de olyan könnyen fölemelkedett azzal a badnyák, mikor a nyakába ült, mintha csak magaforma suhancz lett volna.

– Ej ha! Ilyen ló kellene nekem, mint te vagy.

Még azután a korsóját és a kosarát is felvette Solom, s a vállára vett Szlón igazgatása mellett feltalált a tekervényes folyosókon, a szük kőlépcsőkön át a kaputoronyba a Verblud tanyájára.

A toronynak három oszlopon nyugvó boltozatos erkélye egyetlen nagy tornáczot világított be, a miben ötven ember elfért. A tornácz hátterét vastag, egymást támogató gerendák képezték, a melyeken a nehéz, rézzel fedett tetőzet szarufái nyugodtak. Egy ilyen gerendák és szelemenfák által képezett zugban volt felütve a Verblud tanyája. Medvebőr fekhely, koczkás, talitarka gyapjuszőnyegek, a mik a szarufákról lecsüggtek s a fekhely előtt kárpitot képeztek, hátul pedig a vaczok superlátján drága fegyverek csoportja, egy nagy kerek ezüst paizs körül s azon keresztül fektetve.

A többi gerendazugokban a knéz fegyvertársainak a sátorai voltak felütve; lótakaró, nyeregszerszám, puzdra, paizs diszítéssel. Tizenketten voltak mellette, félnaponkint felváltva.

Mikor a badnyák felérkezett a toronyba a Verblud tanyájára, ennek a junákjai épen nagy játékban voltak. A hosszú toronyerkély igen alkalmas volt tekepályának.

A tekebábok is, meg a golyó is emberkoponyákból teltek ki. Derék játék volt! Az elgurított koponya hányat üt ki a társai közül?

(Ezt a mulatságot még a napoleoni háboruk alatt is lehetett látni ezen a vidéken.)

Mikor a Szlónt meglátták a vitézek, abba hagyták a mulatságot. Solom letette a válláról a knézfit, s attól nagyot rendült a torony padlata. Erre a dobbanásra-e, vagy hogy a megszokott tekegördülés abba maradt, félrehuzta a nehéz gyapjuszőnyeget a fekhelye elől a medvebőrön heverő Verblud s kidugta a nyiláson a fejét.

Vén, ripacsos ábrázat volt, himlőritkította bajuszszal, szakállal, melynek még visszataszítóbb kifejezést adott a kedélyén uralkodó nehéz indulat, a gyanu, irigység, boszuvágy, kegyetlenkedés. Ezeknek mind volt egy-egy ráncza, a miben meghúzta magát s azt még mélyebbre véste. És mindannyit fokozta még a testi kín, a mit az elmérgesedett seb okozott.

– Mit akartok? rivallt a látogatókra, onnan a vaczogból.

– No no! csak meg ne egyél, mondá neki a Szlón. Nem látsz? Én vagyok itt: a süved.

– Süve vagy az ördögnek! Mikor még a szakállamat sem dörzsölhettem a nénéd arczához, úgy elkapták az ölemből.

– Majd visszakapod még, Jovó. Ne káromkodj. A badnyi vecser napján.

– Kukulj meg! Én nem hiszek a ti badnyákotokban.

– Pedig higyj benne, mert itt van. Engem hozott fel ide a vállán.

– Téged? Szlón? Kövér állat. Akkor csakugyan derék ficzkó lehet. Jöjj ide, badnyák. Jöjj ide egészen közel hozzám.

Solom oda járult a knéz elé; a ki egészen elhárítá maga elől a kárpitot, hogy most már az idomtalan termete is meglátszott. Felemelkedék fél könyökére, úgy nézett a fiu szeme közé fürkésző tekintettel.

– Hát te csakugyan a badnyák vagy? Az égből jöttél? Szent Péter küldött azzal a korsóval a paradicsomból?

Ha erre a Solom a szokott babonás választ adja, úgy leüti a fejét tréfából hátulról a Katovszki (nyaklevágó), hogy észre sem veszi, mikor esett meg rajta; hanem szerencséjére feltámadt benne a nemesi büszke lélek, s azt a fenyegetett szép főt daczosan magasra emelve, azt felelé:

– Nem vagyok az! Nem vagyok én badnyák. Hanem vagyok a waráng fejedelem fia, azért jöttem ide, hogy téged meglássalak.

– Ahán! Igazat mondasz, szólt a Verblud. Tudtam én jól, hogy ki fia vagy? Ha hazudtál volna, bizony a lábadhoz tetettem volna a fejedet. Különben így is levágatom előbb-utóbb.

Ez ellen sietetett tiltakozni a Szlón.

– Azt ugyan nem teszed, a míg nekünk meg nem mutatja, hogy hol van a warángok boros pinczéje.

– Hát majd később. Mondd el, mi hozott ide én hozzám! Mi bámulni való van rajtam?

– Engem megkorbácsoltak otthon a nép előtt.