Part 7

A waráng suhanczok kifőztek egy tervet, a mely mellett az elfoglalhatlan mosszori vár kezükbe kerülhet. Ez volt a furfangjuk: közeledik Márton napja, a mikor a raguzai vásárra karavánokkal jönnek távol Maczedóniából, még távolabb Kis-Ázsiából a kalmárok, árúkkal megrakodva. A szárazföldön ez a főkereskedelmi út a Balkán tartományokon keresztül Byzanczig. Az ilyen vásárt a mosszori knéz nem szokta elmulasztani, hogy a két legény fiával együtt lesbe ne álljon a hegyek között s a karavánokat becsülettel meg ne vámolja. Azok is fegyveres kisérettel járnak ugyan, s elégszer megesik, hogy a bogumilok zsákmány helyett bevert fejekkel kerülnek haza; de azért a hagyományos szokásról nem mondanak le.

Tvartimir knéz nem is azért rabol, mintha rá volna szorulva, hisz övé a híres nagy aranybánya, otthon aranybillikombul iszik maga és valamennyi vazallja. S a lovának még a kengyele is aranyból van, s az ivó-szobájának a földje aranyporral van behintve, a vendég annyit vihet el belőle, a mennyi a két talpára ragad; csak azért rabol, hogy a hatalmát fitogtassa; vadász szenvedély ez, emberekre és kincsekre.

Az ilyen kirándulások ideje alatt otthon csak a suhancz fia marad Tvartimirnak, Tirimir. Az is derék verekedő ficzkó; de még hiányzik nála a vigyázó ravaszság. Ezt rá lehet szedni a waráng fiuknak, a kiket már betanított a furfangba a barangoló élet.

Egy waráng suhancz, a kit a sorshuzás útján kiválasztanak a többiek, el fog követni valami csínyt, a miért nyilván a piaczon megkorbácsolják. Az ő dolga kitalálni, hogy mi nagy vétket kövessen el, a mivel e fenyitésre rászolgál. Akkor ilyen verésre paskolt testtel elfut a megbüntetett fiu az erdőre, átoson a szomszédba; bekérezkedik a mosszori várba. Ott elpanaszolja, hogy milyen kegyetlenül bántak vele otthon a warángok, megmutogatja sebhelyes testét s boszut esküszik a saját nemzetsége ellen. A bogumilok hinni fognak neki. Kivált mikor a boszuállás módját is előadja nekik. A warángoknak van egy nagy barlangjuk, tele olyan kincscsel, a mire a bogumilok áhítoznak, boros tömlőkkel. A szökevény rávezeti e rejtett barlangra a knéz suhanczait. Azok prédát ejtenek benne s majd nagy diadalommal viszik fel a mosszori várba a felséges mérget. De hogy nincs-e benne valóságos méreg? arról elébb bizonyosságot szereznek maguknak oly módon, hogy a rablott borral megitatják a várudvarban lévő kecskéket; s mikor aztán látják, hogy azoknak semmi bajuk sem lesz, ellenben baktánczra kerekednek és öklelőznek, akkor aztán ők is hozzá látnak, úrfi és csatlós holtra issza magát; józanul csak a kapura vigyázó öreg marad. Ekkor azután a szökevény fiu jelt ád a lesben heverésző pajtásainak; hosszú zsineget hajit alá a toronyból, arra kötélhágcsót kötnek s azon fölmásznak egyenkint, fogaik közt a kétélü karddal; s mikor a várőrség javában horkol, teremben, udvaron elázva a bortól: akkor előrohannak s leölik valamennyit, egy élőt nem hagynak belőlük. Végre aztán tüzet a várnak, hadd világítsa be szépen a hazatérők előtt a vidéket.

Ilyen haditervet faragtak ki a waráng suhanczok.

Mikor ez el lett fogadva, akkor nyilat húztak, hogy ki legyen a megkorbácsolt? valamennyi az szeretett volna lenni.

A nyílhuzás úgy ment, hogy a nyilvesszőre minden ijásznak a neve fel volt vágva, (hogy a ki sebet kap, tudhassa, hogy kinek köszönheti). Valamennyi nyilat egy közös puzdrába tömték, hegyével kifelé, a nyilhegy mind egyforma, s abból egyet kihuzattak egy három esztendős kis leánynyal.

A kihuzott nyíl Solom fiué volt.

Ő neki kellett már most arról gondoskodni, hogy a piaczon megkorbácsoltassa magát. Mert ennek nyilvánosan kellett történni, hogy a mosszorik gyanut ne fogjanak. Így meglátja a nép apraja, nagyja a büntetést, a waráng pásztorok elbeszélik a bogumil pásztoroknak, ezek felviszik a várba a hirt, s akkor aztán a szökevény mindent elhitethet odaát.

Újhold estén, a hogy meg volt mondva, a warángok ismét összegyültek a tölgyfák köröndjében. Itt tartották az országgyüléseket.

A waráng népnek volt alkotmánya.

A király nem osztott parancsot, a nélkül, hogy azt a nemzet helyben hagyja. Arra való volt az országgyülés.

Igaz, hogy némi külömbség volt a waráng országgyülés és a mai alkotmányos országok parlamentjei között (eldöntendő maradván, hogy melyiknek az előnyére?).

Dávid királynak nem volt felelős minisztere, a ki a hátát tartsa a mérges ellenzéknek, a mikor az ütlegosztó kedvében van, hanem saját maga adta elő a törvényjavaslatait. Ha azok nagyon jók voltak (és rendesen azok voltak) akkor közfelkiáltással meg lettek szavazva. (Miként hogy a mai nap is meg lenne egyhangulag szavazva még az új adókat kirovó törvény is; de olyan módon, hogy azokat ne mi fizessük, hanem a szomszédaink.) Ha pedig olyan természetű volt a király indítványa, hogy az ellenmondás hozzá fért, akkor joga volt az ellen felszólni a gyülésben résztvevők bármelyikének, férfinak úgy, mint asszonynak. Csupán a suhanczoknak volt hallgatás a dolga, a kik még háboruban nem voltak, és így emberszámba nem mehettek. Az ellenmondás megtevésére a jelenlevők kiválasztottak egyet maguk közül, s az aztán ékesen és röviden előadta a maga ellennézeteit a királynak.

_Kritikus._ Hát aztán ki döntötte el a vitás kérdést a király és a nemzet között? Az istenek?

_Szerző._ Igen is: az istenek. A waráng parlamentnek volt egy igen egyszerű apparatusa az ilyen bonyodalmak megoldására. Nem a névszerinti szavazás! Tudjuk, hogy ez milyen tökéletlen institutio. A minoritás mindenkor tyrannozva érzi magát a majoritás által. Sőt néha épen a votum Minervæ dönt. – Ezt a warángok sokkal jobban csinálták. Mikor a királylyal szemben ellenzék támadt: akkor előhoztak egy vadludat, azt a gyülés közepén szabadon bocsátották. Az felrepült a légbe s lúd szokás szerint rögtön elkezdett gágogni. Mikor harmadszor kiáltá «gigágá!» akkor a király is, meg az ellenzéki szónok is fellőttek rá a kézíjjaikból egy nyilvesszőt, s a melyiknek nyila eltalálta a vadludat, annak a véleménye állt meg. Ha mind a két nyil eltalálta, akkor az volt a győztes, a melyik nemesebb részén ment keresztül.

_Kritikus._ Pyramidális eszme! Ha ezt a szokást a magyar parlamenttel be lehetne vétetni!

_Szerző._ Megvolt az nálunk is: «Kenéz lő»; – «Vencsel lő».

Azonban folytassuk a történetet.

Az újhold esti országos ülésben Dávid király előadá a maga részéről, hogy értekezett a pátriárkával. A szent főatya megigérte neki, hogy megfelelő elégtételt fog szerezni a waráng nemzetnek a rajta elkövetett gyalázatért s a kár helyrehozását is nyélbe fogja ütni. Ő maga kész felmenni a mosszori knézhez s apostoli küldetéshez méltón meg fogja azt dorgálni, mint hajdan Sámuel próféta Ákhábot, a miért egy másik keresztyén fejedelmet így megsértett. Rabszolgák, asszonyok és birkák, szaporulataikkal egyetemben visszaszolgáltassanak, s a Teuta királynén és követén elkövetett sérelemért vezeklésül küldjön a mosszori knéz a most épülő waráng templom számára egy szép aranyos és virágos misemondó casulát s ezentúl szent legyen a békesség.

Dávid király ezt a békepræliminaret a maga részéről egészen elfogadható alapnak tartotta, s kérte az egybegyűlt rendeket, hogy a kellő felhatalmazást szolgáltassák ki a pátriárkának.

A waráng országgyülés mély hallgatással fogadta ezt az indítványt.

Látszott az arczokról, hogy ez senkinek a tetszését sem nyerte meg.

Az ellenkező nézet nyilvánítására pedig nem csekélyebb személy állt elő, mint maga Teuta királyné.

A nőknek mindenha kiváló osztályrészük volt az ékesszólásban. Megfoghatatlan, hogy az ujabbkori parlamentek nélkülözhetik e kitünő képességű alkatrészt.

Teuta királyné apróra szétszedte Dávid király enunciatióit. Kitünő dialektiával forditotta visszafelé annak a hypothesiseit. Ad absurdum dedukálta a következtetéseit, kimutatva a hysteron-proteron téves alkamazását. Kellő helyen alkalmazott pathoszszal, emelkedő klimaxszal fokozta fel a hallgatóság susceptibilitását az egész nemzetre kiterjedő megszégyenítés iránt; a szárazabb kedélyek számára concret számítással tüntette ki a nemzetgazdászati nagy hátrányokat, melyek az annectált nyájak visszatartásából erednek; magasabb értelmüeknek bepillantást engedve azokba a veszélyekbe, melyek a szökevények apostasiája és a kivándorlási mánia szítása által a waráng nemzetet fenyegetik, s végezve azon nagy hatású nyilatkozattal, hogy ha a waráng nemzet e rajta elkövetett sérelmet meg nem torolja, ő kész inkább letenni királynéi koronáját és asszonyi főkötőjét s ismét hajadon leánynyá visszaváltozni, mint ily megszégyenítő rendszabályhoz beleegyezését odaadni.

Ezt a beszédet is hasonló mély hallgatással fogádták a warángok.

A két ellentétes nézet között ám döntsön a vadlúd.

Azt, ősi szokás szerint előhozta fonott kosárban a háznagy s letette a ház asztalára, a gyepre.

A mint a vadlúdról leemelték a kast, az megrázta a tollait, s kinyújtotta a nyakát s egy hangos kiáltással felrugta magát a levegőbe, szárnyait kiterjesztve, s aztán repült fel rézsut a magasba.

Dávid király és Teuta királyné kézbekapták tegzeiket s a repülő szárnyast czélba vették. Az még egyszer kiáltott odafenn, hanem a harmadik, szabályszerű kiáltást végzetesen visszatartá; úgy hogy nem lőhettek utána: s a vadlúd már kezdett olyan magasra szállni, a hol a nyíl utol nem érhette.

E perczben egy ideghúr pendülése hangzott el, de nem a király s nem is a királyné keze után; hanem valahonnan a sokaság közül.

A repülő vadlúd egy pillanat mulva bukfenczet vetett a levegőben s kalimpálva hullott alá a magasból, a nélkül, hogy harmadszor gágogott volna.

Az általános elszörnyedés felkiáltása tört ki egyszerre a gyülekezetben. Ki volt az a vakmerő, a ki az ősi alkotmány szentesített szokásából ekként csúfot űzött? Megsértette a királyi felséget és a népfenséget egyszerre.

– Megkorbácsoltassék és számüzessék a gonosztevő, habár a saját édes fiam volna is az! mondá ki az itéletet Dávid király.

És jól találta; mert a mint a lelőtt vadludat előhozták, annak a szivén keresztül lőtt nyil a Solom fiura vallott. Derék lövés volt! Épen a szivén ment keresztül az orákulum-ludnak.

– Hozzátok elő a vakmerőt! kiáltá a király.

Nem kellett azt hozni, jött magától; daczosan megállt a király előtt.

– Miért követted el e vakmerőséget?

– Azért, mert nem egyeztem bele a te békekötésedbe.

– Te neked még semmi szavad a gyülekezetben. Még semmi hőstetted nincsen, a mi a férfisorba avat.

– Majd lesz.

– Addig pedig elveszed a vakmerőséged jutalmát: a korbácsot és számkivetést.

Teuta királyné közbevetette magát a fiáért: a korbácsot nem sajnálta tőle, de a legkedvesebb fiát földönfutóvá elüzni fájt a szivének.

Dávid király hajthatatlan volt.

– Ha a király fia volt, a ki az ősi szent szokást megcsúfolta, kétszeresen vétkes. Lakoljon meg érte.

A fiu nevetett.

– Megverhetsz, elűzhetsz! De a mosszori knézzel békességet nem kötsz.

Akkor aztán ott a nép szeme láttára kiállították a piacz közepére a Solom fiut, a két waráng vitéz szijkorbácsokkal két oldalt vérig verte a hátát; a suhancz pajtásai biztatták: «ne jajdulj! szorítsd össze a fogadat!» Nem is jajgatott az: még ingerkedett ostorozóival, hogy «nem tudtok jobban?»

Mikor aztán a király úgy találta, hogy elég volt, akkor a megkorbácsolt fiura rádobtak egy rabszolga inget, a nyilvesszőit egyenkint ketté tördelték; aztán egy botot adtak a kezébe: a rabszolgák fegyverét; már most mehet világgá. Pajtásainak megtiltották, hogy vele menjenek.

A népség azonban morgott. Mindenki úgy találta, hogy ezuttal az elitéltnek volt igaza, nem birájának.

A számüzött fiu nyomában vércseppek maradtak, azok megmutatták czimboráinak, merre menjenek utána. A vércseppek elvezettek a forrás melletti remetebarlangig, a hol a másik számüzött lakott: Frater Aktæon.

A barát a kőkereszt előtt várt az ifjúra, ki az ördögbarázdán ereszkedék alá a hegyoldalon. Mikor az lelkendezve eléje lépett, üdvözölte.

– Isten hozott Dávid király fia: Salamon.

– Te ismersz engem? pedig soha sem láttál, szólt a királyfi elbámulva.

– Mégis ismerlek. Azt is tudom, hogy mit rejt ez a rajtadlevő rabszolgazubbony! Egy megkorbácsolt testet.

Most még nagyobbra mereszté fel szemeit Solom. Az ő jövetelét emberi lény meg nem előzhette.

– Akkor te többet is tudsz. Akkor te azt is meglátod, a mi ezen a megkorbácsolt bőrön belül él, a szándékomat, a kivánságomat.

– Látom, felelt Frater Aktæon. Te én hozzám két kivánságot hoztál. Az egyik a kisebbik anyádnak a kiszabadítása, a másik az édes anyádnak a megboszulása.

– Valóban úgy látsz rajtam keresztül, mint a tóvizében látni az uszkáló férgeket.

– Te utmutatást jöttél tőlem kérni az egyikhez és a másikoz is. Hogy kell kiszabadítani Bravalla királynét, a kit mély sziklabörtönben őriznek, s hogy kell megtorolni Teuta királyné gyalázatát Tvartimir knézen, a ki erős sziklavárában lakik.

– Akkor te csakugyan az Isten cselédje vagy, a kinek megizeni a menydörgéscsináló a patkányoktól, a mi a föld alatt történik, s a héjáktól, a mi a hegyek tetején történik.

– Valóban az vagyok.

– Akkor mondd meg nekem legelőször is, mit mond a te Istened, az új Isten, a kinek az atyám hűséget fogadott, arra, hogy az ellenségeinkkel mit csináljunk. Hogy a régi isteneink mit mondtak, azt tudnám én. Azok a patakmormogásban gyönyörködő, azok a vérrel kifestett istenek. De mit mond az a láthatatlan, a ki maga van az égben és a földön, maga a nappal és az éjszaka ura, maga az életnek és a halálnak ura; mit mond az, hogy mint bánjunk az ellenségeinkkel?

Frater Aktæon előhozta a nagy kapcsos könyvet s elolvasta belőle a rettentő mondásokat, a mikkel a haragos Jehova elbocsátja a maga felkentjeit a hitetlenek ellen, a kiknek a szava olyan, mint a szamárordítás, s rájuk parancsol, hogy a Midián népét tőből kipusztítsák; még egy fiu gyermeket is élve ne hagyjanak belőle, de még a keritésükön belül levő barmokat is mind rakásra öljék.

– A bogumilok pedig rosszabbak a Midián népénél. Mert a Midián azért volt pogány, mert sok istent tartott; de a bogumil egyet sem akar tartani: neki egy is sok. Magyarázá Frater Aktæon a királyfinak.

– E szerint az új Isten is örülni fog annak, ha azt kiirtjuk?

– Még egy hajnalkiáltó kakas se maradjon az udvarban élve!

Ez a felhatalmazás megkönnyebbítette a szivét a waráng fejedelemfinak.

– Elébb kezdjétek el, ti ifjak, a mosszori pogányok megbüntetésén, jól tudom, mi a szándékotok? Téged, a megkorbácsolt fiut beküldeni egyedül abba a várba, a hova idegent be nem bocsátottak soha. Azután összeczimboráskodni a bogumilokkal. Elárulni nekik a boros pinczét. Akkor mámorba ejteni az egész várbeli népet, aztán orozva belopózni a várba s vérfürdőt csinálni közöttük. Ismerem a tervet.

– Ki mondta el neked?

– A patkányok és keselyük. Az ármány igen jó. De vigyázva kell előre menni, mert a bogumilok olyan vigyázók, mint az erdei vad; a legkisebb neszre felriadnak. Legelébb is te neked most rögtön ily vérző testtel nem szabad a várukba bemenned. Azt fognák mondani: az első elkeseredésben szöktél át hozzájuk, és majd ha a hátadon a sebek begyógyulnak, elmulik a haragod, ismét visszavágyódol a magad népéhez. Maradj itt. Én ismerem a völgyben azokat a leveleket és gyökereket, a mik a sebeket gyorsan behegesztik. Addig a pásztorok elhordják a hirt a mosszori várig, hogy a fejedelem fiát megostorozták, számüzték. S ha majd napok mulva, mikor már csak a sebhelyeid beszélnek, tévedsz oda hozzájuk, akkor már elhiszik, hogy nem a testi fájdalom, hanem a gyalázat és a boszu vezetett közéjük. – Én megmondom neked a napot, mikor menj. Minden reggel felmegyek penitencziára a kolostoromba, a hol imádkoznom kell az ellenségem testi lelki üdvéért, ott mindig megtudom, hogy hol jár a mosszori knéz? Mert az az én ellenségem. Imádkoznom kell érte, hogy őrizzék meg őt szent Márton és szent Kristóf a legujabb útjában szárazon és tengeren. Mikor Tvartimir knéz a hegyek közé fog utazni, (őrizze meg őt szent Márton) hogy a damaskusi karavánra lesben álljon; akkor lesz az ideje a te menetelednek a mosszori várba. Olyankor a legerősebb férfiak mind vele mennek: otthon csak a fiatalság marad; azoknak a parancsnoka fiatalabb knézfi. Ennek a gúnyneve «Szlón». Épen olyan lomha nagy tohonya termet, mint azé az ormányos állaté, a melynek a hátára a szaraczénok tornyot tesznek, abból nyilaznak. Ez a Szlón parancsol egy ülő helyéből a várőrségnek; egész nap eszik iszik s este újra kezdi. Legnagyobb ereje abban van, hogy minden embert le tud inni az asztal alá; ő maga győzi vederszámra a bort. Ezzel nagy tusakodásod lesz, mert te neked kell őt leinnod.

– Én pedig soha sem ittam bort.

– Majd megtanítalak rá. Tudomány az. Én rám van bízva a warángok boros pinczéje. Csak én tudom a bejáratát és a nyitját. De még sem vehetem hasznát, mert a warángoknál az ajtó és a lakat egy darabból van. Egy nagy szikla van hengerítve a barlang szájára, a mit egy ember föl nem emelhet. De ketten meggyőzzük. Innen szokta a király kiszolgáltatni a kolostor számára a bort; a mi az urvacsorája szent ünnepélyéhez szükséges. Azért van rám bízva az őrizése. Majd ketten elhengerítjük róla a sziklát, s akkor te begyakorlod magad az ivásba. Én ismerem azokat a mohákat és mézgákat a fákon, a mik a mámort elűzik. Viszont tudok olyan gombákat, a mik a borba téve az álom kábulatát gyorsan előidézik. Megtanítalak rá, minő helyeken keressed majd azokat. Ezekre nagy szükséged lészen. Azonnal elmondom, miért? A «Szlón»-on kívül még van egy főnök a várban, a feketehegyi zsupán, a Verblud. Ez a neve közönségesen, mivel hogy púpos a háta, mint a tevének. Ez úgy rekedt itt, hogy nászutra jött, menyasszonyt akart hazavinni Moszszorbul, de a groniczai völgyben a leány régi kedvese rajta ütött a pandurjaival, a menyasszonyát elvette tőle, s ő neki magának egy kelevézzel megsebesítette a lábát, belesántult. Azóta sem tud begyógyulni a lábán kapott sebe. Ezt azzal gyógyítják, hogy minden este felvágják egy rabszolgának a hasát s abba dugja bele a Verblud a fájós lábát. A rabszolgát elébb leitatják holt részeggé. Azért vigyáznod kell magadra, hogy te is a Verblud lába alá ne kerülj.

– Ugy teszek, a hogy a te szavaid mondják. Megsegít-e engem ebben az Isten?

– A hogy megsegítette Jákob fiait, midőn azok egy meggyalázott hugájukért, ravasz ármány segítségével, kiirtották a Khámor és Sékhem város összes lakosságát.

Sok biztatást lehet meríteni a warángok számára abból a nagy kapcsos könyvből!

– És ha majd ezzel elkészültök, ha az édes anyád, Teuta királyné gyalázata meg leszen torolva; akkor majd következik a másik cselekedet: a kisebbik anyád, Bravalla kiszabadítása. De erről majd csak akkor beszélek veled, ha a mosszori munkát elvégezted.

AZ ARANYHEGY.

Egyszer valamikor, talán még Róma alapítása előtt, egy thrák vadász az illyriai erdők között szarvast ejtett el s mindjárt lakomát csapott belőle, nagy tüzet rakott s fanyárson szarvas czombot sütött. Mikor már csupa parázs volt a máglya, beledugta a dárdája vasát. Szokás volt ez a vadászoknál, ha a forrás mellett rakott tűznél sütkéreztek. Az izzóvá lett vasat azután belemártották a jéghideg forrásvízbe, s attól az egyszerre aczéllá edződött, s szép ragyogó, lilakék zománczot kapott.

Mikor a thrák Nimród kihúzta a forrás-medenczéből a kelevézét, a midőn az már megszünt süstörögni, bámulva látta, hogy a kopjavas vége még mindig lángol, mintha izzó volna. Hozzányult, hideg volt. Hideg láng! A kopjavas hegye meg volt aranyozva, az elégett máglya épen egy aranygazdag kőzetre volt rakva.

Így fedezték fel az illyr-aranyat.

Még akkor a föld szinén termett az, hozzá volt nőve a tölgyfák gyökereihez, nagy idomtalan darabokban hevert a többi kövek között. Az első lelet után hozzá fogtak a turzásához, gödröket vájtak a földbe, a mit leltek a homok közt, kiszedték, aztán a földet visszahányták, abban a hitben, hogy az újra aranyat fog teremni időjártával. Akkor készültek azok a durván kovácsolt arany csákányok, tálak, kösöntyük, tekercsek, s a gombafej alakú pénzek aranyból.

Mikor azután a római civilisátorok meghódították az Illyricumot, ők rendszeres bányaművelést kezdtek el az arany vidéken, a maguk módja szerint.

Még akkor nem volt lőpor; de volt rabszolga. S az ember mindig a legolcsóbb a mozgató erők között.

A legyőzött thrák, illyr, cimber, liburn népek ezerei átkozták itt végig az életet, az aranyat üldözve.

A ki egyszer a mosszori aranybányába lejutott, annak ebből valaha kiszabadulni lehetetlenség volt.

Az aranygazdag hegy, vulkán alaku gula, melynek tetején lett megnyitva a függélyes akna, a minek a kutjából, a mint a termő kőzetre akadtak, folyosót vágtak s azt fúrták előbbre, mig az érczben tartott. Ha az ér elveszett, mélyebbre vágták az aknát, másfelé keresték a teljeret. Minden folyosót kiszabadítottak a hegyoldal felszinére, hogy a szabad levegőnek huzamot csináljanak. Ezredéves munka után (mert annyi tölt le a római uralom és történetünk ideje között) olyan volt már a mosszori hegy északi oldala, mint a darázsfészek, s az egész hegy úgy keresztül-kasul furva tárnafolyosókkal, mint egy fehérhangya fészek.

Hasonlított a tűzokádóhoz, a nyilásokból folyvást füst gomolygott elő. Az aranybányát akkor úgy mívelték, hogy roppant vasrostélyokra hasábfákból máglyát raktak, azt a kivájt üregbe betolták és meggyujtották, a mig a máglya égett, a rabszolga munkások hasonfekve maradtak ott a közelben, hogy a fejük fölött elhuzódó füsttől meg ne fulladjanak, s mikor aztán a máglya egész parázszsá vált, akkor az átizzasztott sziklákra fafecskendők segélyével eczetet lövelltek, mire azok egyszerre porlékonynyá omladoztak, s aztán könnyű munkát engedtek a csákánynak és kalapácsnak. Igy haladtak egy-egy lábnyomot előre naponkint. De ezer év alatt mindennap egy lábnyom három mérföldnyi út. Ezt az utat tették meg a mosszori aranyhegy rabszolgái egy hegynek a belsejében. Hova lettek maguk, a kik e hegyet kivágták?

Elszökni innen nem lehetett.

Az aknaúton csak tömlővel lehetett fölemelkedni s a tárnaszádákból kitekintő elé olyan kép tárult, a mi a bedeszkázott világról ad fogalmat. A bánya hegyoldala meredek, kopár, azon alácsuszni nyaktörő merénylet, és nincs semmi czélja a menekülésnek. Átellenben szédítő magas sziklafal állja el az utat, mely félkörben fogja a mosszori aranyhegyet körül s a félkör déli szakadékáról rohan alá egy hatalmas hegyi folyam tajtékzó zuhatagokban, a «Bludár». Ezzel szemközt haladni emberi teremtésnek nem adatott. Lefelé mentében egy szűk völgy veszi fel a hegyi folyamot, s mesterséges zsilipek és czölöpzetek elszakítanak belőle egy részt. Az innenső martot zuzógépek foglalják el, a melyeknek kallói éjjel-nappal folytatják a kalapáló munkát, mintha cyclopsok dolgoznának odalent. A folyam nagyobb része az átelleni sziklafalat mélyen alá mosva iszamodik csattogva, zuhogva a sziklatömbökön át s aztán ismét egyesülve a zsilipekből alácsorgó iszapos mosadékkal, egyszerre berohan egy óriási barlang kapuboltozatába s ott eltűnik a föld ismeretlen mélységeibe. Erre szabad az út, a kinek van hozzá kedve. Csakhogy a kik azt az utat netalán megkisértették, épen úgy nem tértek vissza a hátramaradtaknak hírt mondani, mint a kik a más világra vándorolnak.

A Branta patak néha emberi holttesteket hajít ki a partra, a miből azt gyanítják, hogy azonos a Bludár folyammal, vagy annak egy szakadéka.

Ha egy rabszolga meghal a bányában, nem keresnek a számára temetőt, legurítják a hegy meredélyén a Bludár folyamba, az aztán elviszi oda, a hol a többiek vannak, egy közös nagy verembe, századokon meg századokon keresztül összegyűjtve, egy új neptuni alkotás csupa emberi csontból és valaha élt lelkes agyagból. Vajjon miféle érczet teremthet elő egy ilyen földréteg?