Part 5

Az ifju a leghatalmasabb raguzai patriciusnak a fia; a hölgy egy dalmata zsupán leánya. A huszonhat patricius családnak egyike, a Boboliaké, a kikre a köztársaság rektori hivatala sorba jár; a zsupán pedig a bosnyák király legkevélyebb és legzabolázatlanabb vazallja. A két család között ivadékról-ivadékra szálló vérboszu áll fönn. Ez a dalmatáknál bevett szokás, a mit meg nem szüntet semmi civilisatio. Aztán a zsupán hatalmasabb embernek tartja magát a királynál, a raguzai rektor pedig a velenczei dogénál. A zsupán birtokosa rengeteg nagy erdőknek, azokban juh és sertés nyájaknak, gulyáknak; ő a tulajdonosa a hirhedett mosszori aranybányának, melyet rabszolgákkal míveltet, a raguzai rektor pedig ura a tengereknek, vannak márvány palotái Raguzában és a tengeri szigeteken pompás kertjei, s a gályáin még több rabszolga izzad, mint a zsupán bányáiban. A zsupán előtt a raguzai rektor csak kalmár, a rektor előtt a zsupán csak pásztor. És mindezek felett a raguzai patricius igen buzgó római katholikus; a zsupán pedig istentelen patarénus.

Mind a kettő adósa egymásnak a gyűlölet minden fajtájával.

S ezeknek a magzatjaik beleszeretnek egymásba.

Hogy történhetett ez meg?

Úgy, hogy egyszer (dehogy egyszer, tizenegyszer) a római pápa kiadta a fulminatoriumot a magyar királynak, hogy adja ki a parancsolatot a maga vazalljának a bosnyák királynak, hogy az kényszerítse a maga zsupánjait, hogy a minden Istent és papot megtagadó patarenus vallás követésével hagyjanak fel s az eretnekséget szüntessék meg.

Mert akkor száznegyvenkilenczféle keresztyén felekezet volt Dalmatiában, s annak mindeniknek volt külön temploma. Ötven ilyen templom volt csak Raguza falain kívül, belül csak az egy idvezítő hit templomai és hivei voltak megtűrve.

De valamennyi között legrosszabbak voltak a patarenusok, mert azoknak semmiféle templom se kellett, se pap; annálfogva semmi sakramentum. Még az imádságot is kárhoztatták, azt állítva, hogy az imádság megsérti az Istent. Ezek az életkorukat nem is a születésüktől, hanem kilencz hónappal előbbről számították.

Ezeket tehát vagy szentelt vízzel, vagy tűzzel el kellett téríteni a pokol útjáról.

A sok parancsolatnak utoljára még is lett foganatja. A magyar király kiküldte a rámai herczeget hadsereggel, hogy mondja meg a bosnyák királynak, hogy térítse meg a patarénusait; akkor a bosnyák király, látva, hogy ez már nem tréfa, ostrom alá fogta a hitetlen zsupánjait sziklaváraikban, azok aztán, mikor nem győzték tovább az éhezést, megadták magukat s engedelmességre tértek. Az volt pedig nekik parancsolva, hogy mind valamennyien családostul menjenek le Raguzába s ott vegyék fel a keresztséget, és hallgassanak misét.

Így került a hatalmas zsupán egy napon Raguzába, feleségestől, fiastul, leányostul.

Már maga az a szokatlan nagy ünnepély, a tömeges keresztelés, eléggé nevezetes látvány volt Raguzában, a minek magasztosságát emelte az a körülmény, hogy azon időben a keresztelésnél az egész embert belemártották a vízmedenczébe, de még érdekesebbé tette a szertartást az, hogy Raguza városának se utczáján, se piaczán, se templomában ifju hajadont soha sem lehetett látni. Leánynak kilépni a szülői házból és megmutatni magát idegen szemek előtt, épen olyan botránynak tartották, mintha mai nap festő-modellnak állana ki egy jó nevelésű szűz.

Az utczán csak a szolgaleány járhatott, az előkelők zár és függöny alatt voltak egész a férjhezmenetelükig. Vőlegénynek a menyasszonyáról annyit sem volt szabad tudni, hogy szőke-e vagy barna? még az esküvőnél is fátyol takarta a mátkát tetőtől talpig, s csak otthon a férj fedezte fel a titkot a saját házánál, hogy kit vett feleségül?

A Zsupán leánya megcsodálni való szép volt.

Minden megkeresztelendő neophitának egy keresztapát kellett választani, a kinek a nevét maga egy urnából húzta ki.

Hát vak sors-e az, mely a Boboli nevet adta a szép pataréna kezébe?

Ettől a pillanattól kezdve aztán halálosan megszerették egymást.

Pedig ez nem lett volna szabad. Mert először az apáik halálosan gyűlölték egymást, s a szülői consensust ekként nem remélhették; másodszor vérboszu volt a két család között, mely arra kötelezte őket, hogy egymásnak a családjába a halált vigyék be, ne az életet; harmadszor az ifjunak apai fogadalom következtében (épúgy mint II. Endre királynak) kötelessége leendett a keresztes vitézek közé állani és elmenni Palestinába, ott magát sánta-bénává veretni; a leány ellenben már el volt jegyezve egy feketehegyi knézzel, a ki a jegykendőt is elküldte a számára; és negyedszer: a mi legfőbb impedimentum, az ifju Boboli keresztapja lett a Zsupán leányának, s hogy a keresztapa feleségül vegye a keresztleányát, ez a legégbekiáltóbb patarénusság!

De azért mégis megtették.

Egy napon a fiatal Boboli összeszedte a czimboráit, a fegyvereseit, lesbe állt a völgyben, a melyen keresztül kellett a veliki Knéznek a nászmenetével átvonulni, azt megtámadta, egynehány czernagorczának beverték a fejét, a vőlegénynek eltörték a lábát, az megsántult, a menyasszonyt pedig nyergébe kapta a fiatal lovag s elvágtatott vele a legközelebb útban talált zárdáig; volt ott elég, ott minden törvényes czeremonia nélkül összeeskette magát a leánynyal, s azzal menekült vele egy sziklapart szakadékai között rejtve tartott kalózhajóra, s aztán neki a tengernek!

Az volt a szándéka, hogy átvitorlázik Velenczébe s ott beáll az ellenséges köztársaság szolgálatába.

Ámde a boszuálló nemezis hamar utolérte, mert az apja, megtudva e hallatlan gonosztettét a fiának, rögtön utána indítá a legnagyobb vitorlás brigantinéját, a fiatal párt utolérték a tengeren, visszahozták; a házasságukat természetesen semmisnek nyilváníták, a leányt beadták a három tüzes szentek kolostorába, a míg az ördögöt ki nem űzik belőle, ott marad; az ifju lovagot pedig a bazilita barátok közé dugták. Ezek pedig oda parancsolták őt a cadmæi sziklák öblébe, a remete-oduban tölteni a vezeklés éveit. Ez a völgy egy természet alkotta börtön, a melyből nincs kijárás se szárazon, se tengeren. Kivéve a warángok útjain. De hát ki tudja azokat követni.

Ez volt a két fiatal szerelmes története.

Most aztán csak a patkánytól izenhetnek egymásnak szerelmi epedéseket.

Frater Aktæon a kőkereszt mohlepte talapján ülve bámult a messzeségbe. A sima tenger összefolyt a sima éggel, úgy, hogy a láthatár egészen eltünt, egy vitorla nem látszott se távol, se közel, még a sirályok sem repkedtek a víz felett. Egyike volt azoknak a csodálatos pillanatoknak, a mikor az örökké éber tenger alszik.

A forrás magaslatáról végig lehetett látni szemközt a sík tenger elszórt apróbb szigetein, s két oldalt, délnek és északnak a partvidéken a gravosai kikötőig és Raguza bástyaövezte toronyhalmazáig.

Még akkor városok álltak ott, az erdőkből kimagasló tetőkkel, a hol most már se ház, se erdő: az olajgazdag Ortopula, a karcsu tornyú Argyruntum, a nyomtalanul eltünt Blandona, a mit a régészek hiába keresnek, Delminion, a mi Dalmatiának a nevét adta s a liburnok Arauzája, még akkor megannyi büszke nép tanyája; maguk a szigetek megrakva kéjlakokkal; némelyik olyan kicsiny, hogy csak egy pásztorkunyhó fér el rajta; de az is tele virágos fákkal, a még kisebbeken már csak zuzmó zöldül, s aztán egy csoport apró szikla, elszórva szerteszélylyel, a minek a háta egészen kopár. S a szélcsendes tenger tükrében minden város, palota, kunyhó, kopár szirt kettős alakban tünik elő, beburkolva kékes átlátszó páraködbe.

A szerzetes végig bámult a hallgató nagy világon. Azután felvett egy kavicsot a kezébe s azt nézte merően.

S a széles nagy világ, és a között a kavics között volt valami eszmeközösség.

Frater Aktæonnak eszébe jutott Plinius mondája, hogy van a dalmát partok sziklái közt egy mély barlang, a melybe ha egy kavicsot belehajítanak, olyan forgószél támad elő a mélyéből, a legnagyobb szélcsend idején is, mely a viharral egyenlő. E barlang neve Senta. Így irja Plinius. S a tiszteletreméltó tudós Hermolaus Barbarus, aquilejai patriarcha bizonyítja, hogy ez a barlang csakugyan létezik, Dioklea mellett van. Satának nevezik. Frater Aktæon jobban tudja mind a kettőnél, hogy hol van ez a barlang. Azon gondolkozik, hogy bele hajítsa-e azt a kavicsot?

Az égboltozat színe mind jobban összekeveredik a tengerével, a szigetek, a scogliok elvesztik a szineiket, s egyforma kék árnyképek gyanánt szakgatják meg az átlátszó homályt, a nap maga mint egy sugártalan tányér tünik fel az égen.

Egyszerre egy óriási nagy hajó jelenik meg a víztükör felett; olyan rémséges nagy tömeg, a minőt tenger nem hordott soha. Talán csak a rémképe egy hajónak. De kivehetők minden árboczai, mind a három; a vitorlák duzzadtak, maga a rafálvitorla hegyesen kinyuló rudján, domboruan feszül előre. A hajó északtól délfelé siet.

Nehány pillanat mulva egy másik hajó tünik fel, az elsőnek az árnyképe, épen annak a hegyében, de fenekével fölfelé s az árboczaival lefelé fordulva, úgy hogy a két hajóárbocz hegyei egymást érintik. Mind a ketten egyesülten tartanak délfelé.

S a hol a két fantomnak az árboczai találkoznak, abba a vonalba esik a nap sugártalan gömbje.

Mikor a kettős hajóárnyék eléri a napot, egyszerre mind a kettőnek a fenekén, alul és fölül még egy napkisértet támad, három sápatag, beteg nap az égen.

Ezt a mirákulumot az egész dalmata parton és a görög tengermelléken mindenütt látták és bámulták és az égi jelenségből nagy schismaticus szakadást, ellenpápák támadását jósolták a csillagtudósok. Frater Aktæon elrejté a kavicsot a csuklyája fenekére.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Az astrologusokat hagyom uralkodni a maguk csillagai között; a kettős és hármas napokat sem kifogásolom, ámbár megvallom, hogy szeretném én már egyszer egy ilyen kettős napnak legalább a photographiáját látni. Hanem egy dologról szeretném magamat felvilágosíttatni. Vajjon volt valami elfogadható oka ennek a Frater Aktæonnak, hogy az egyik fejezetben Canavelli Zenonak neveztesse magát, a másikban pedig a Boboli patricius család ivadékának iratkozzék be? vagy épen csak hogy valami emberi dolog történt a szerzővel: «lapsus memoriæ», elfelejtette egyik hétről a másikra, hogy kinek hivták a regénye hősét?

_Szerző._ Ennek igen egyszerű magyarázata van. Zeno egyike volt Raguza híres versiróinak, s az irói neve, a min kortársai ismerték, volt Canavelli; verseket is tudnék tőle idézni, ha a latinosságommal akarnék pompázni. Hogy a költők családi neveiket nem használták, ennek az okát fel lehet találni az aristocraticus előitéletekben, s a minden korszak versiróinak exlex állásában. Hasonló példákat minden nemzetnél találunk. Az angoloknál Boz, a francziáknál George Sand, a németeknél Anastasius Grün, a magyaroknál Szigligeti. Így volt Boboli egyúttal Canavelli is, ezentúl azonban megmarad Frater Aktæonnak.

_Kritikus._ Tudtam, hogy még neki fog feljebb állni! Már most tehát azt kérdezem, hogy miféle subát, vagy micsodát tetszett ráadni a római pápára, a mire a kakasok és oroszlánok voltak kihimezve. Pápát már csakugyan láttam, még pedig Pio Nonot, mikor 1848-ban osztotta az áldást husvét napján a szent Péter temploma előtt teljes ornátusában. De ilyen czifra szürt nem láttam ő szentségén.

_Szerző._ Tetszett volna csak hétszáz esztendővel hamarább odamenni, akkor megláthatta volna. Az egyházi viseletnek is változó volt a divatja. Abban az időben még a hármas tiarát sem viselte a pápa. Ellenben azt a szép palástot, mely a waráng Dávid királynak annyira imponált, meg lehet találni Spallart minden népek és korszakok jelmezeinek gyűjteményében; jelképezvén az oroszlán a legfőbb erőt és hatalmat, a kakas pedig szent Péter ébresztőjét, míg ellenben a többi főpapok épen olyan koczkákra osztott palástokon a galamb és bárány himzett alakjait viselték: a szelidség és engedelmesség jelvényeit. Most már mind a kettő kiment a divatból. Hogy miért? azt fürkészszék a historikusok.

_Kritikus._ No ez hát jó volt a főpapoknak, de ugyan mire lehetett jó a jámbor warángoknak az a rézöv, a mibe őket szerző kegyelmesen felöltözteti? (mint czigány a fiát egy nyakravalóval.) Hiszen ez a rézöv, meg az a körül lecsüggő pityke, sodrony, láncz, fibula, mikor hideg volt, még hidegebbet tartott, ha pedig forró nap sütött, mint a téglázóvas, olyan jól eshetett az ember meztelen bőrének.

_Szerző._ Ennek a rézövnek pedig nagy oka volt arra, hogy a warángok viseljék. Biz az nem pótolná nálunk mai napság a flanel alsó inget, de hát azok másforma vívású emberek voltak. A waráng férfi mindegyik választott magának egy «ját»-ot, a kivel a hadjáratokban elválhatlan volt; a dereglyén egymás mellett eveztek, a csatában egymás mellett harczoltak. A viadal alatt a két ját ezeknél a rézöveknél és a róluk lecsüggő lánczoknál fogva egymáshoz csatolta magát, ha az egyik elesett, a társa nem hagyhatta ott, meg kellett a bajtársát mentenie, holttestét magával vinni a harczmezőről, vagy neki is ott kellett a társával együtt elesni. Ennek a hőslelkű fogadásnak a jelképe és biztosítéka volt az a bronzöv, függő lánczaival együtt.

_Kritikus._ S létezik valahol a világon ilyen tiszteletreméltó bronzkrinolin, szemmel látható mivoltában?

_Szerző._ Egy teljesen összeállítottat lehet látni a kolozsvári országos museumban.

_Kritikus._ Fiat piscis! Tehát lássuk, mire tanítanak bennünket még a warángok?

A WARÁNGOK OTTHONA.

«Hazának» nem lehet azt nevezni, mert ezt a fogalmat a warángok nem ismerték. Másfél század óta kóborolnak alá s fel a világban, sehol sem települve meg állandóul, mintha Ahasvér átkát örökölték volna. A skandináv partok épen úgy ismerik a warángok hírnevét, mint a Volga pusztái; a nagy Duna a Vaskapun alul nem volt nekik gát, a hatalmas bolgár nemzet nem tarthatta fel aczélrohamukat, a Bosporus tengerszorosát átlépni nem volt nekik lehetetlenség, Kis-Ázsia akkor is a világ paradicsomkertje volt, elfoglalták; ott sem maradtak meg, tovább űzte őket a harczvágy, nem volt nekik elég a szárazföld, tengerre szálltak, bejárták az afrikai partokat, rémei voltak a szigeteknek, a hiberniai, az itáliai kikötőknek, és seholsem maradtak otthon, seholsem hagytak hátra egy felépített várat, mely emléküket megtartotta volna. Hanem megjelöltek minden országot, a hol egykor otthonuk volt, csatában elesett hőseik sírjaival. Azok a bronzkardok, karpereczek, üveggyöngyök, a mik mázatlan edényekkel együtt a sírleletekből napfényre kerülnek, a világ minden részében ugyanegy kéz munkájára mutatnak. Úgy látszik, mintha lett volna egy nagy nemzet, mely egész Európát lakta egykor. Nem lakta, csak meglakta; végig tanyázott rajta.

Mindenkinek feltünik, hogy ezeknek a talált rézkardoknak a markolatja olyan kicsiny. Egy mai korbeli férfiököl nem szorul bele, egy ujja lemarad róla. Mintha asszonykéz számára lettek volna alkotva.

Mikor aztán három világrész országait ilyen szépen behintették bronzfegyveres halottaikkal, úgy elfogytak, hogy utoljára a sok aczélba öltözött harczos nép beszorította őket ide, ebbe az utolsó otthonukba, a hol azután nehéz volt erőhatalommal legyőzni a hős nép maradványát, de annak is nehéz volt a czivilizált világot nyugtalanítani. Körülöttük csupa hegylakó harczias népek, a fekete chrobátok, a bosnyákok, a czernagorczok, albanok; a partokon hatalmas hadtartó városok, Raguza, Zára, a tengeren Velencze, Genua hajóhadaikkal, melyek tízezreit a keresztes vitézeknek hordták a szentföldre. Hanem azért a warángok mégis tudtak maguknak utat nyitni a világba, s ha behajtották a maguk adóját, mint tisztességes munkás emberek az aratás után, szépen hazamentek az otthonukba s nagyot pihentek.

Ha hazának nem, talán «tanyának» lehet nevezni a warángok tartományát.

Ha kétezer volt a harczos férfi, akkor lehetett az egész népszám, asszonyt, aggot, gyermeket és rabszolgát összeszámítva harminczezer. Több nem is élhetett volna itt meg.

A tenger felől magas meredek sziklafalak zárták el a tanyát, a miken áthágni őrültséggel határos merészség kellett, a bérczszakadékok mélyen bevágtak a hegyek közé, természetes határokat támasztva ellenséges szomszédok között. Ezeken belül terült az őserdő, óriási tölgy és bükkfáival, menedéke a rőt és fekete vadnak, a medvének és hiuznak, s a hogy irják, a vadtuloknak, mely itt a vadászható állatok közé tartozott. Az erdő mint egy hatalmas bunda takarja a hegyek vértjét, egész a válláig; csak ott a hegytetőn szakasztja félbe egy merészen kiemelkedő sziklatorony, mintha feje volna az óriásnak, s azon is bozontos üstök gyanánt borul körül a henye krumpuczfenyő.

A ki e szikla homlokára felhág, az egész waráng tanyát beláthatja róla.

A sötétzöld erdőpalástot észak felé hosszú fensík szakítja meg, melyen egy barátságos ér kanyarog végig, mely a hegyoldalból jő, zuhatagokat képezve alá. Ez ér mentében vannak sorba építve a warángok házai (faépület mind) és azután a többi ház négyszöget képezve sorakozik a homloksorhoz, s az egész körül van véve erős tölgyczölöpzettel. Ez a város. A négyszög közepén látszik valami megkezdett kőépület falazata; cyclopi építmény. Az új vallás Istenének kezdtek el ott templomot felrakni, hatalmas gránitsziklákból, kereszt alakra, jól ügyelve, hogy az oltárhelyet keletnek fordítsák. Itt van a mezei gazdasága a warángoknak, takarmánykazlakban. Gabonát ők nem termesztenek, a magfélét egye meg az állat, mikor hús és szalonna lesz belőle, akkor való az az embernek.

A mint a fensík alább hanyatlik, elzárja azt a sziklafal. Ha mészkő volna, a patak rég keresztül ásta volna magát rajta, így ott reked, s támaszt maga körül egy mohos ingoványt, melynek rőt hangafabokros csincséi között a bozontos üstökű waráng lovak legelésznek, a miket rabszolgák őriznek lóháton. Ezeknek a kunyhói levert czölöpökre vannak elhelyezve a süppedő ingoványban. Itt mocsárláznak kell uralkodni, a kunyhó csak nyavalyásnak való.

Hihetőleg ez a fenső mocsár táplálja a fensik aljában látható smaragdszin tengerszemet, mely a warángok liburnáit rejti, mikor pihenőben vannak.

Kelet felé a waráng nép lakta erdőség összefoly a mossori Knéz tartományának erdejével, melynek sűrűjéből csak azok a kúpalakú dombok fehérlenek elő, miket a bányamívelő rabnép hordott össze századok óta az aranybánya törmelékeiből. Ez most a gazdag Twartimir (a szép Milenka apja) tulajdonában van; kinek fellegvárából a legfelső torony kifehérlik az erdők közül.

Dél felé elválasztja a waráng tanyát ama meredek sziklarepedés, mely a három tüzes szentek kolostorát takarja, de a fal párkányáról láthatni a kolostort, kelet felé nyitott ablakaival, a sziklába vágott katakomba egyetlen nyilásával, rövid tornyával, melyből a harangszót a waráng vadászok füléig elhordja a szél, még talán az apáczák ájtatos karénekének accordjait is, s tán még egyebet is.

Az északi hegyháton túl pedig van a «gerli».

Még a gerli is a warángoké.

Hogy mi ez? Azt nem lehet leirni. Azért nem lehet leirni, mert nem lehet meglátni.

A mint a hegyoldal észak felé fordul, elkezd hirtelen csapinósan haránt hanyatlani, úgy, hogy a vadásznak, ki itt vadat kerget, egyik fától a másikba kapaszkodva lehet csak aláfelé bandukolni, s a vadat nem kapja meg soha. Az őserdő fái mentül alább, annál csenevészebbé törpülnek, egész ellenkezőleg a szokott hegyi erdőséggel; utoljára már csak silány krumpuczfenyő, boróka, kökény takarja a hegyoldalt, mely egyre meredekebb hajlásba hanyatlik, végre csak a nyomorult áfonya csenevész a sikamlós fenyéren s azon alul szédítő mélységbe hajlik alá a sziklameredély; az átelleni hegyoldalak köröskörül meztelen sziklamezőkkel veszik a mélységet körül, melynek feneke soha napvilágtól fel nem vert homályban enyész el. – Ez a «gerli».

A vakmerő, ki idáig lekúszott, ugyancsak könyörög a védszentjéhez, hogy segítse vissza, s hasmánt kapaszkodik ki a veszedelmes örvény torkából.

Ez a gerli itt a «népek sírja».

Itt vannak eltemetve, ki tudja hányan? ki tudja mióta, ki tudja a neveit valamennyinek?

Plinius tizennyolcz nemzetet számlál fel, a kik itt találták fel temetőjüket.

Ide taszították le a hatalmas Antariátokat a gallusok, miután elébb megmérgezték őket borral.

Ide lett leseperve a fél Európát rettegésben tartott Liburnok nemzetmaradványa.

Ide ugratták le az avarok a pogány vinidi népfajt, azután magukat az avarokat, kik ide menekültek, a világ minden szláv, gall és teuton hadai.

Minden népmaradvány, a mely elébb az egész világgal hadat folytatott s aztán ide menekült a természet alkotta erődbe, a sírját is itt találta meg; ott porladnak mind valamennyien, egymást betakarva, földdé válva, halmokat képezve a «gerli» fenekén, a nappali sötétségben – s várják az utánuk jövendőket.

Ez a «gerli» a warángok otthonának a határa.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Ez igazán érdekes fölfedezés! Ha a «gerli» fenekén vannak ezerei meg ezerei eltemetve a hajdankor legérdekesebb népeinek, minden fegyverzetükkel, pajzsaikkal, ékszereikkel, még tán bálványaikkal együtt is, akkor vétek a régiségbuvároktól, hogy rögtön ásót, kapát nem ragadnak, és nem sietnek ezen, a historikusokra nézve megbecsülhetetlen ereklyéket napfényre hozni! És a min méltán csodálkozni lehet, hogy a derék morlákok és uskókok megállhatták mind ez ideig, hogy tudva, milyen nagy kincsek vannak a lábaik alatt, maguk nem szálltak le a gerli fenekére azokat felvenni, holott van elég bátorságuk, derekukra akasztott kötélen száz méternyi sziklákon alábocsátkozni sasfiak kiszedése végett a fészkeikből. Hogy hogy lehetett ennyi aranyat otthagyniok érintetlenül?

_Szerző._ Megkisértették azt több ízben. Épen úgy, kötélen alá bocsátkoztak a Gerli fenekére. Egy sem tért életben vissza. Megfulladva húzták fel őket. A babonás nép azt mondta, hogy megfojtotta őket a «Visticza» tündér, a kinek ott van a lakása. S azóta nem mernek oda leszállni.

_Kritikus._ De már például Schliemannt, vagy Torma Károlyt csak nem fojtaná meg a Visticza tündér.

_Szerző._ Az nem, hanem a széngáz. A százezernyi emberi hulla oly tömeg széngázt fejthetett ki a gerli fenekén, hogy abban tüdővel ellátott teremtés meg nem élhet. A szénlég nehéz, légáramlat, szél oda soha le nem hat, még a magasból lenéző is csak egy kék ködöt lát maga előtt, a mi a mélységet eltakarja.

_Kritikus._ És így a tudományos világ örökre meg lesz fosztva attól az élvezettől, hogy tizennyolcz nemzet emlékeit napvilágra hozhassa. Milyen kár!

AZ ŐRPATÁK.

Tudtomra az európai népek között csak a magyarnak van saját kifejezése az «amazonok» fogalmára: «őrpata». Az «őr», tudjuk hogy mit tesz, a «pata» mai nap a lólábnak a legalsó részét jelenti, és így «pars pro toto» világos, hogy lovas őrt jelent az egész.

A hajdankori történetirók sokat mesélnek az amazonokról, azoknak a hősi harczairól, hírneves királynéikről; egy hatalmas, amazonok uralta országról Dalmátiában is tesznek említést.

Az amazonok regéje még a tengeri szüzekénél is nehezebb hitelű. Hogyan tenyészhetett tovább a faj ott, a hol csupa nő van, férfi nincs? A világfentartó istenerő, a szerelem nélkül lehet-e a nemzetéletnek folytatása? Az is képtelenség, hogy a testi erő a nőknél fejlődött volna ki, s a férfiaknál maradt volna annyira hátra, hogy az utóbbiaknak kellett türniök alsóbbrendűségüket; de az még nagyobb képtelenség, hogy az amazonok a szomszéd népek férfiaival kötöttek volna ideiglenes házasságot, ez megy kicsinyben, de egész tömegben!

Az amazon uralkodás regéjének csak az a helyzet lehet a megoldása, a mit a waráng népnél látunk. Egy egész nemzet, melynek tagjai közt nincs se pásztor, se iparos, se földmíves, se heverő úr, mely a beteget, véznát már sarju korában kigyomlálja a soraiból, melynek minden férfia csak úgy duzzad a harczvágytól, a barangösztöntől, meg-megindul majd egy bárd regéitől fellelkesülve álomlátta aranyországot keresni, majd meg oda adja a vitézségét bérbe kincses despoták czifra öltözetű, fényes igéretű követeinek hivogatására s akkor fölkerekedik az egész fegyverfogható legénység, a tizenhárom esztendőstől a hatvan évesig s megindul a tündérszarvas, a vezércsillag, meg a turul madár után, vagy hajóra ül, s megy a csillagjárás után, aztán évek mulnak, s hír sem jön vissza felőlük.