Part 4

_Kritikus._ De már csordultig telt a pohár! Az emberi hit elasticitásának is van mértéke! Az enyim elszakadt. Még az éneklő hyænákat csak elviseltem, s ha a tengeri szűz elől egész Dalmatia elszaladt, nem bánom én is elszaladok. Hanem, hogy szerző nekem itt a XIII-ik században az Adriai-tengeren kerekes gőzhajókat úszkáltasson végig, ez túl megy a felebaráti szeretetemen. Mesét irunk itt vagy regényt?

_Szerző._ Alkudjunk meg. Én elengedem az éneklő hyænákat, a kik a juhászbojtárokat neveiken szólították, ámbár kútforrásaim ezt határozottan állítják, azonban már ez idő szerint ki vannak irtva egész Dalmatiából s így azt, hogy beszéltek, s mi nyelven beszéltek, be nem bizonyíthatnám. Időjártával az egész faj eltörpült, elgyávult, házi állattá szelidült, hyænettának nevezték, macska gyanánt tartották, egérfogásra, «ölbeli hyænácska!» Nagyon kedves lehetett. Ez is kipusztult. Nem kötöm magamat hozzá. Másodsorban lemondok az óriási tengeri szűzről. Valószinübbnek tartom, hogy a syrenek alatt azokat a szabad gondolkodású hajadonokat értették, a kik egy délszláv balladában meg vannak örökítve, Fiume tájékán, a kik a hajósokat szép énekszóval hivogatják édes mulatozásra, de a kapitány azt feleli nekik: «Most nem érünk rá, majd ha máskor vissza jövünk!» – Hanem már a kerekes hajóimat nem engedem! Azok csakugyan itt vannak.

_Kritikus._ Valami ötszáz esztendővel James Watt, a gőzerő feltalálója előtt!

_Szerző._ Hiszen nem mondtam én azt, hogy gőz hajtotta a hajókat; hanem csak azt, hogy lapátkerekek hajtották. Ezeket pedig részletesen leirva találjuk Schulenburg velenczei admirál ritka könyvében «Alter und neuer Staat des Königreichs Dalmatien», az egykorú latin historikus idézeteivel, mely így hangzik: «Liburnam, navalis idoneam bellis, quam pro magnitudine sui, virorum exercere manibus quodummodo imbecillitas humana prohibet, quocunque utilitas vocet, ad facilitatem cursus, ingenii ope subnixa animalium virtus impellit. – In cujus alveo, vel capacitate, bini boves machinis adjuncti, adhærentes rotas navis lateribus involvunt, quorum supra ambitum, vel rotunditatem exstantes radii, currentibus hisdem rotis in modum remarum aquam conatibus elidentes, miro quodam artis effectu operantis, impetu parturiente discursum. Hæc eadem Liburna pro mole sui, proque machinis in somes operantibus, tanto virium fremitu pugnam capessit, ut omnes adversarias Liburnas, cominus venientes facili astritu comminuat.»

_Kritikus._ No ha diákul van, akkor már igaznak kell neki lenni! Hát csak tessék csengetni, hadd induljon az a steamer! Én már fütyültem.

*

«Liburna» volt azoknak a barbar hadihajóknak a neve, a mik a hajdani tengeri ütközetben a legnevezetesebb szerepet játszották. Elől a vízszin alatt volt egy hosszú, hegyes sarkantyujok, mint a kecsegének az orra, rézből, a mivel sebes rohamukban az ellenséges hajónak a fenekét keresztül fúrták. Ez azonban csak úgy eshetett meg, ha az a másik hajó engedte magát oldalba fogni. Mert ha az is az orrával fordulva szemközt fogadta a megtámadóját, akkor az összecsapásból az lett, hogy a sarkantyúk kölcsönösen elsiklottak a hajók mellett, ellenben mind a kettőnek az evező lapátjai összekeveredtek, egymást kölcsönösen összetörték, s akkor aztán ökölre került a dolog, s az emberi vitézség döntötte el a csata sorsát.

A warángok kerekes liburnái egész új korszakot hoztak be a tengeri hadverés tudományában. Épen úgy, miként a monitorok az amerikai polgárháboru idején.

Ezek is evezőikkel hajtottak a szemközt jövő ellenségre; azonban, a mint egy parittyavetésnyire értek hozzá, minden ember behúzta az evezőjét s a paizsát, szekerczéjét kapta fel; mások a parittyáikhoz, tegzeikhez nyultak, embererő nem hajtotta többé a liburnát; – hanem «állati virtus». A hajó belsejében volt egy machina (valószinüleg taposó malom) mind a két oldalon, azt ökrök hozták mozgásba; a géphez a hajó oldalán két lapátos kerék volt alkalmazva, melynek a küllői nagy robajjal csapkodták a vizet s vitték a hajót előre. Ezek a lapátos kerekek lehetővé tették a liburnának, hogy a legszűkebb résen is keresztül tudjon sikamlani, a hol más hajó az evezői miatt elakad, s az által, hogy az egyik kerék bodonjánál a taposva ügető ökörnek a lépteit gyorsították, a másikét lohaszták, olyan gyors fordulatokra képesítik a waráng hajósok a liburnát, a mit ellenfeleik nem birtak utánuk csinálni, s a míg azok neki kászolódtak, a virgoncz kerekes liburna már keresztül törte a fenekeiket, míg a waráng harczosok, parittyával, hajítódárdával már messziről elözönlötték ellenfeleiket; nem lévén elfoglalva az evezéssel, miként amazok.

Azért a warángok kerekes liburnái az egész Földközi-tengernek rémei lettek. Nagy csoda, hogy a többi tengeri hatalmak, Velencze, Genua nem birtak olyan mechanikusokkal, a kik ezt a stratagémát utánozni tudták volna.

DÁVID KIRÁLY.

Tudniillik, hogy a waráng fejedelem kapta a keresztségben a Dávid nevet s egyuttal a királyi czímet, ha jól tudjuk XXII-ik János pápa alatt. Ennek a Dávid királynak a történetét fogjuk majd leirni, a mi külömben nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy maga az ős igazi palæstinai Dávid király is belevonatik a condolentiába.

Épen a nagy archipelagusi kalózjáratról tértek vissza a diadalmas hősök. Egy liburnájuk sem hiányzott, s valamennyi meg volt terhelve zsákmánynyal. Mértföldnyi távolból a Cadmus sziklái táján hangzott a sík hullámtól tovább adott kardaluk, a mire a magas sziklapartok fensíkjáról viszhang gyanánt felelt a rájuk váró asszonyok üdvözlő éneke.

Ezek nem jöttek le a férjeik elé, a hogy a morlák asszonyok szoktak. A waráng nem tartja teherhordozó állatjának az asszonyt, az csak az ő gyönyörűségeinek őre. A waráng asszony nem ismeri a munkát, a férfi dolga őt eltartani, még pedig pompában és kényelemben tartani. A waráng nő himzett öltönyben jár, a férfi meztelenül.

A hogy a dicsőséges ember-alak az alkotó kezéből elékerűlt, felséges meztelenségében, melynek minden tagmozdulata dicsekedés, úgy jár-kel a világban a waráng férfi. Nem kéri kölcsön az állatok gyapját, a növények rostját, a kukaczok selymét, se nem fázik, se nem szégyenkezik. Mindössze egy övet visel a derekán, bronzból, melyről hosszú, ostorforma bőrszironyok függnek alá sűrű czafrang alakban féltérdig, s azok minden alakú bronzkarikákkal, csigákkal, pitykékkel vannak telerakva, mikor fut, úgy cseng rajta ez az öv, mint a czimbalom. És azonkívül még a lábszárai vannak beborítva bőrrel, a mire már a dalmát vidék sajátszerű tövisindás bozótjai tanították meg.

Valamennyi mind egy-egy Herakles: olyan izmokkal, a miknek az anatomok még nevet sem adtak. Mély sebhelyeket, mint diadalemlékeket viselnek; kinek legtöbb van, az a legnagyobb tekintély. Némelyiknek a karjába egész lyuk van furva: ez meg a pestis-tályognak az emléke. Mert a waráng férfi még a fekete halálnak sem engedi át a győzelmet a teste fölött; a mint azt a veszedelmes kelést megkapta, mely a rendes halandót megöli, fog egy fehéren izzó vasat s kiéget vele a testéből akkora darabot, a mekkorán a pestis tanyát ütött. Erre aztán elmegy a kedve a halálnak a további kötekedéstől.

Sűrű hosszú hajukat a fejük tetején kontyba csavarva viselik, ez az egyedüli fejtakarójuk; ez többnyire fekete, csak az előkelő fejedelmi családból valóké rőt, néha egészen oroszlánpej színű.

Arczvonásaikat elzordonítá a viharos élet, az örökös napbanézés; tekintetük kegyetlen voltát jellemzi az a néphit, hogy a warángoknak kettős szemfényük volt, s képesek voltak a puszta ránézéssel, huzamosb ideig, megölni valakit.

Nem is telepedik le az ő útjok járásába semmi más nemzetbeli halandó.

Hanem azért a szerzetesek őket is felkeresik. A mióta szent Bazilius megtérítette a warángokat a keresztyén hitre, egy bazilita testvérnek állandóul ott kell lakni a cadmæi sziklacsoport öblében, a kinek az a küldetése, hogy a hazatérő warángoktól majdan átvegye a kegyes ajándékot, a mit azok a főkolostor számára hoztak. Nem kincs az; hanem azért még is legszükségesebb minden emberre nézve: a só. A dalmata hegyek azt nem adják, s a sófőzést tengervízből még nem találták ki, a sót vagy aranynyal, vagy vérrel kellett megvásárolni. Ebből adtak rendesen dézsmát a warángok a kiküldött barátnak.

Egy barlangodu volt annak a lakása, a honnan az örök tengerre lehetett látni. Egy nagy kőkereszt jelölte a helyet, három egymásra helyezett faragott kőkolonczból idomítva; az alsó kolonczon még olvasható a római irás: «Nymphis dedicatum», a legfelsőn már új betük vannak bevésve: I. N. R. I.

Ezen a helyen valamikor a római uralom alatt valami fanum állt, az alant csergedező forrás nympháinak tiszteletére. Nymphák és templom nincsenek már; hanem a forrást most is tisztelik, mert az adja az egész völgyben az iható édes vizet. Ez is egy ok, a miért a tengerről érkezőknek ide kell sietni. Régóta ölheti már őket a szomj.

Mikor a tengerből kimeredő kopár sziklacsoportok elé érkezik a hajóraj, az evezők megszünnek működni, s azontúl csak a lapátkerekek hajtják a dereglyét, mely fortélyosan kanyarogva kerülgeti a víz alatt ólálkodó szirteket s félti az oldalát a szirteken megtörő hullámcsapástól.

A király liburnája jön legelől. Megismerhető az arany sárkányfejről az orrán; Dávid király maga tartja a kormányrudat, mint illik a vezérhez.

A király a többieknél még fél fejjel magasabb. Az ő testét sem takarja öltöny; csak abban külömbözik a népeitől, hogy az ő szironyos öve aranyboglárokkal van diszítve, s az üstökét aranyabroncs szorítja körül. Arra való, hogy a csatában ráismerjen az ellenség; a hivei úgy is jól ismerik.

Dávid királynak az arcza is kiválik a többiek közül, nem csak hajának és szakállának rőt szine miatt, mint inkább azon jupiteri méltóság által, mely a fejedelmet megkülömbözteti. Ezt nem szeldelik keresztűl-kasul a ránczok; olyan sima és ragyogó az, mint egy bronczszobor. Rendes beszéde halk és szelid; a ki az igazi szavát akarja meghallani, az menjen oda az ütközetbe; a mi ezernyi száj ádáz ordításán, a döngetett paizsok csattogásán, a hajóbordák recsegésén messze túlhangzik: az a Dávid király vezénylő szava; fegyvert sem hord az övén; ha verekedni kell, elveszi az ellenségétől; a puszta ökle elég rá, hogy sisakot koponyástól összetörjön, s a mázsás szikladarab úgy repül a kezéből, mint a parittyakő; szégyenlené fegyverben keresni az oltalmát. S a mellett olyan szelid, hogy otthon a kis fiát a nyakán hagyja lovagolni, s a kutyái úgy vannak szoktatva, hogy elkapkodják az asztaláról az ételt; rájuk nem üt.

Mikor a király liburnája arra a helyére érkezett az öbölnek, a hol a habok elkezdenek fehér tajtékos barázdákat túrni (hajós nyelven: «kecskéznek»), a mi a sekély medret jelzi: a király jelszavára megállítják a géphajtó ökröket, s azzal a hajósok kiugrálnak a vízbe. Még itt hónaljig ér az, de azért lehet dolgozni benne.

A liburnáról lebontják a védő sövényt, azután a két ökröt kihajtják a vízbe; az kiuszik magától a partra, s első, a ki megitatja magát a csergedező patakból. Azután szétbontják a gépeket, s kihordják a partra. Majd a málhákat czepelik ki a vállaikon. Akkor azután neki vetik a vállaikat a liburna párkányának s negyven kemény férfi kiemeli az egész hajót a vízből, úgy hozza ki a vállain a partra. A királynak az a felségi joga, hogy maga a hajóban marad, a míg a hívei azt szárazra szállítják.

Csak azután, hogy minden munka be van fejezve, szabad a hajósoknak a forráshoz rohanni és szomjukat csillapítani. Egy időre az a patak megszünik folyni; a warángok kiiszszák egészen.

A második kötelességük azután odajárulni ahhoz a kőkereszthez és azt megcsókolni. Maga Dávid király adja a példát a híveinek.

A barlanglakó szerzetes előjön sötét odujából, a hol egy koponya és egy nagy irott könyv társaságában szokta tölteni idejét.

A mennyit a fejére húzott csuklya az arczából látni enged, fiatalnak látszik, az állán még csak pelyhedzik a szakáll, s szép csigametszésű ajkai felett engedelmesen simul kétfelé a bajusz. Arcza halavány, de szemeinek tüze meghazudtolja az ascetát.

A szerzetes tud a warángok nyelvén beszélni, azért is lett bizonyosan erre az állomásra rendelve.

Dávid király odajárul eléje s meghajtja előtte a térdét alázatosan, áldását várva.

A szerzetes a koronás főre teszi a kezét s elmondja rá:

«Benedicat tibi Deus.»

Az még csak ott térdel és a fejét rázza. A hosszabbik áldást várja a hosszú út után. A szerzetes azt is megadja neki:

«Benedicat tibi Deus Jehova, Deus Zebaoth, pater filius et spiritus sanctus, Amen.»

Erre aztán fölemelkedik térdéről az óriás, s elmondja hiven, hol járt, mi szörnyű tetteket vitt véghez? hány gályát sülyesztett el a rajta levő népekkel együtt? milyen városokat égetett le porig? hogy mosta meg a kezeit szép hajdanok könyeiben, a kiket az egyik parton elrabolt, s a másikon rabnőül eladott.

Ezeket ő ugyan a Svantevitnek is el szokta mondani, mikor még az volt a warángoknál a főisten, csakhogy dicsekedésképen, s az jutalmat adott érte; mióta azonban a Svantevit, a kisebb bálványokkal, a Khors Somogl és Mokos istenekkel együtt fel lett döntögetve, a szent keresztség fölvétele után, az ilyen hőstettek a meggyónni való bűnök sorába tartoznak, s ezekért vezeklés jár, azután áldozat, végre bűnbocsánat.

A pogány hit bálványa, a tizenkét agyarú Svantevit ember-áldozatot szokott ilyenkor követelni, még pedig nem rabszolgát, hanem maguk a hős fiak közül egyet; az új hit kegyelmesebb, a hódolatot, áldozatot elfogadja olcsóbb tárgyakban is. A király parancsára odahordják a warángok ajándékaikat a szerzetes elé, a nagy kősó koczkákat, tömjént, távol Arábiából, a mivel a templomokat kifüstölik; elefántagyarakat, a mikből a barátok szent szobrokat szoktak faragni; arany-brocátot vég számra oltárterítőnek és selyemszövet-göngyöleget az apácza-fejedelemasszony kantusához, a ki ott uralkodik a brantavölgyi kolostorban.

A szerzetes a kegyes adományokat behordatja a barlangjába, majd onnan ő maga mindent háton felczipel a kolostorba, a mi benn a hegyek között fekszik.

– Hát az én jó Bravallámnak vajjon mit küldhetnék, hogy örülne neki? kérdé Dávid király, megemlékezve róla, hogy van neki egy elválasztott felesége is ott abban a tüzes szentek kolostorában.

– A te elvált feleségednek a neve most Kozima, felelt neki a barát.

– Én pedig Dávid vagyok. És így egészen idegenek lettünk egymásra nézve. Láttad őt egyszer?

– Én nem láttam, hanem a főpapom, a ki gyóntatni jár oda.

– Mit beszélt neki?

– Azt nem tudhatod meg. A gyónás titka szentség.

– Tehát válaszsz tetszésed szerint a kincsek közül, a mik előtted hevernek, mi kellene neki ezekből?

– Nem tudom, van-e ezek között kigyókő?

– Kigyókő? Mi az?

– Mikor a kigyók nagy sokaságban összegyűlnek királynőt választani, egynek maguk közül valamennyien a fejére fujnak mindaddig, a míg a sok méreglehelletből egy fényes kő támad, mely ott ragyog a kigyókirálynő fején, mint egy diadém.

– S mi ereje van ennek a kigyókőnek, ha ember kezébe jut?

– Az, hogy megvédelmez a kigyók és minden mérges csúszómászók és férgek marása ellen.

– S miért kell az én volt feleségemnek ilyen kigyókő?

– Azért, mert az az odu, a melyben ő lakik, tele van ilyen kigyókkal és maró férgekkel.

Dávid király olyat dobbantott a lábával, hogy megrendült bele a szikla.

– Az én Bravallám a kigyók vermében!

– Nem Bravalla, hanem Kozima.

– S miért zárták őt ebbe az odúba az apáczák?

– Azért, mert még mindig szereti az ő urát, a kitől erővel elválasztották s nem akarja őt megtagadni.

Erre az a kegyetlen erős ember, a kinek mikor tüzes vasat fúrtak a testébe, csak nevetett hozzá, elkezdett sírni. A két szeméből kicsordult a köny. Az igaz, hogy a sírása is rettenetes volt, úgy ordított, mint egy oroszlán.

– Az én szegény kis Bravallám a kigyók vermében. S azzal felemelte az öklét, hogy a legközelebb eső tárgyat lezuzza vele, legyen az élőfa, szikla, vagy ember.

Hanem aztán visszahőkölt. Az a nagy kőkereszt volt előtte.

Lelkébe tért, összeszedte magát.

– Nagyon fáj érte a szivem, hogy az a szegény kis teremtés úgy szenved én miattam, de meg kell nyugodnom benne. Így parancsolja az Isten. És én már hűséget fogadtam az én új Istenemnek, a régieket ledobattam a sziklaörvénybe, onnan fel nem hozatom. A főpap megkeresztelt, bele mártott a vízbe, keresztyén lettem. Hitemet megtartom. Azért kérlek izend meg a főpapodtól, majd ha megint gyóntatni odamegy, az elvált asszonyomnak, engemet ne szeressen többé, mert a Jehova Isten azt parancsolta, hogy egy férfit egy asszonynál többnek nem szabad szeretni.

– Én bizony nem tudom, hogy parancsolta volna ezt valaha, mondá erre a barát.

– Mit mondasz, te barát?

– A mit az irás mond. Tudod, hogy van egy szent könyv, a miben mind azoknak a szenteknek és prófétáknak a története fel van jegyezve, a kiknek a Jehova parancsokat osztott.

– Hol van ilyen könyv?

– Lássad és halljad.

A szerzetes bement a sziklaoduba s kihozta a nagy kapcsos könyvet, melynek pergamen levelein tarkállott a gyönyörű sok irás, czinober, ultramarin és sárarany nem volt kimélve tőle.

Ráfordított egyenesen a Sámuel II-ik könyvére, kikereste annak a III-ik részét.

– Ime vedd szivedbe, a mit e sorok veled közölnek. Dávid királyról, a szentről beszélnek e sorok, a kinek a zsoltárait hangoztatják a templomok, éneklik a szentek, kisérik az orgonák. Ő a királyok legdicsőbbike, Jehova kegyencze a koronás fők között, a kinek a nevét számodra kiválasztották.

– Igen! Maga a római főpap adta nekem ezt a nevet.

– A próféta, az Isten követje, Sámuel, így számlálja elő szent Dávid királynak a nemzetségét: Születének neki Hebronban fiai: az elsőszülött Ammon, Alimoámtól, a második Kileáb, Abigailtól, a harmadik Absolon, Maákától, a negyedik Adonia, Haggistól, az ötödik Sefásia, Abitáltól, a hatodik Ishreám, Eglától, a kik mind egy időben valának Dávid feleségei.

– Ez abban a könyvben van? mormogá a waráng fejedelem.

– Hallgasd meg tovább! Fordítsunk más lapra. Mikor már együtt volt a hat feleség, akkor még visszavette hetediknek Mikhált, a megholt Saul király leányát, kit erőszakkal elválasztottak tőle.

– S neki szabad volt az elválasztottat visszavenni? kérdi hüledezve a király.

– Még nem csak ezt. Következik még Bethsabé, ennek a fia, Salamon lett szent Dávid után a király.

A waráng fejedelem tombolt haragjában.

– Hát az én védszentemnek szabad volt nyolcz feleséget tartani s én tőlem elszakítják kettő közül a szeretőbbiket! Barát! Hátha nem mondtál igazat?

– Lelkem rajta, hogy igaz a szavam.

– De nagy külömbség van ám a szó és a szó között, épen mint a szél és a szél között. Az egyik szél odaviszi a hajómat, a hová én akarom, a másik oda csapja, a hová ő akarja. Ha a macska nyávog, attól a majom sem ijed meg; de ha a mándrutz nyávog, attól az elefántok is a pusztába iramodnak. A mit te beszélsz, az csak olyan kis kölyökpapnak a beszéde, neked csak ilyen kopott csuhád van; egy kereszt, meg egy fésüs kagyló rajta, ki áll meg a te beszédedet hallgatni? De bezzeg az, a ki nekem ezt az arany koronát adta, ott abban a csoda nagy városban, Rómában, az a főpap drága selyem palástot viselt, a mely koczkákra volt felosztva, egyik koczkában egy arany oroszlán, másikban egy ezüst kakas. Az az igazi főpap. Annak a szava áll meg, nem a tied. Az pedig azt mondta nekem, hogy a kereszt Istene követeli, hogy az egyik feleségemet eltaszítsam magamtól. Én térdeltem e dicső főpap előtt s engedelmességet esküdtem neki. A kezemet rátettem egy ilyen könyvre, a milyenből most nekem daráltál.

– No hát majd hozok én neked egyszer egy olyan főpapot, a kinek arany oroszlánok és ezüst kakasok vannak a palástján, majd annak jobban fogsz hinni.

Ezt mondva, összecsapta a nagy könyvet a szerzetes s nyalábra fogva, bement vele a sziklaodujába. A nap delelőn állt, egy kis harangláb nyult fel a barlangból, a barát elkezdett délre harangozni.

Dávid királynak pedig a szivébe volt lőve az a nyil, a mit nem lehet onnan kiszakítani.

– Dologra szakállasok!

A parancsszó szájról-szájra lett adva. Hozzá fogtak zúgolódás nélkül. Az pedig titánoknak való munka volt. A hajókat elszállítani a telelő öbölbe. Hol van az? ott a sziklamagaslaton túl van egy tengerszem. Az a waráng hajóknak a téli kikötője. Ott nem érheti őket a tengerháborgás, a vihar; nem gyújthatja fel az ellenség, nem fúrhatják össze a tengeri csigák.

A ki felnéz erre a kopár haránt sziklafalra, azt mondja, lehetetlenség ez, oda egész hajókat felvinni, a warángok megmutatják, hogy lehet.

A sziklaoldalban látható egy csapinós barázda: olyan, a milyenről azt mondják, hogy az ördög szekerének a vágánya az, a mint a menyasszonyát a pokolba haza kocsikáztatta. Ennek a sziklarepedésein felkúsznak a fiatal legények, fel, száz lábnyi magasba. Akkor onnan felűlről sima fenyőszálakat szánkáztatnak alá. A fenyőszálakat addig róják egymásba, a míg azok egy csuszka pályát képeznek, mely a kikötőig leér. Akkor ezeket a fenyőket a belső oldalaikon megkenik fagygyuval, azután ezekre a sikamlós vágányokra ráteszik a liburnát, köteleket kötnek az orrára, azokba a sziklapárkányon levő férfiak belekapaszkodnak, a többiek, a mennyien hozzá férnek, emelő dorongokkal, segítik a nehéz hajót fölfelé csusztatni. A meredekre felkapaszkodva csak úgy keresgetik a támpontot, a hová lábaikat megvessék, s ez óriási erőfeszítés úgy folyik végig, hogy egy kiáltó szó nem hallik mellette. A ki eltalál bukni, a szikla aljáig meg nem áll; de egy sem esik el. Egymásután mind az ötven liburna felkúszik az ördögbarázdán, onnan tovább viszik őket, embervállon, egész a nagy tengerszemig, a hová aztán lebocsátják, egymáshoz kötözve valamennyit.

Utoljára marad a zsákmány tömege. Azt nyers ökörbőrbe takarva vontatják fel ugyanazon a fenyősiklón. Mikor minden el van takarítva, akkor magukat a fenyőszálakat húzzák fel kötéllel, az utolmaradt csapat meg a háromöles evezőket viszi utánuk.

Az ökrökkel elbántak, azokat levágták, fellakomázták. Csakúgy frissiben, nyersen. Nincsenek elkényeztetve. Minden nagyven warángra jutott két ökör; nem is sok, eleget koplaltak Corcyrától idáig; a maradékért majd eljönnek a dabózák s eltakarítják. Holnap reggelre nyoma sem lesz annak, hogy a warángok itt jártak egész hajóhadastul. Kereshetik őket az ellenük összeröffent génuai, velenczei és zárai hajóhadak. Elnyelte őket a Cadmus sziklája.

És azután bele fog telni egy esztendő, talán kettő is, hogy a waráng népnek még neszét sem hallja a világ; azt hiszik elvesztek, míg egyszer megint előbukkannak valahol s azt mondják, itt vagyunk.

A MIRÁKULUM.

A warángok eltünése után ismét emberhangtalan csend lett a völgyben, a sziklák megszüntek dübörögni, a tenger zúgása elalvódott, a habok elsimultak, egy szellő nem fodrozta a végtelen víztükröt. Olyan általános csend volt az, a miben a magányos ember azt hiszi, hogy maga is meg van halva.

S a cadmæi sziklákat őrző szerzetes ilyen magányos ember. A warángokat kivéve emberi teremtés nem jön az odujához. Állat is ritkán. A tengeri sasok fenn a sziklaodukban fészkelnek, ide le nem szállnak; más madár itt nem jár; a szomszéd sziklában tanyázó dabózák csak éjszaka járnak ki a partra, azok elől el szokta a kunyhóját torlaszolni gerendákkal, mert ezek az eleven szenteket is szeretik. Csak néha vetődik oda a forrásvízhez egy-egy patkány, az mulattatja a remetét; talán már ismerik is egymást, a kis fenevad nem fél a mozdulatlan embertől, leül előtte fonni, a füleit törülgeti a két első lábával, körben forog, kergetve a saját farkát, aztán oda megy hozzá, megszaglászsza a faczipőit, összeköszörüli a hegyes fogait és czinczogva fut odább.

Talán ez az izenethordó patkány?

Ez a remete itt a Frater Aktæon, a Soror Kecharizmenének a kedvese, mátkája, – talán férje?

Mi volt ennek a két embernek a története?