Part 3

Soror Kekharizméne odajő a rácshoz, s letérdepelve, megcsókolja a fejedelemnő palástjának szegélyét.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Mielőtt megtudnók, hogy mit beszéltek egymással Mater Lubomira és Soror Kekharizméne, legyen szabad egy szerény észrevétellel félbeszakítanom az előadást. – No ugyan bolondul rendezték el azok a jámbor apáczák azt az ördögűzési methodust; ha egy fiatal, lehetőleg ártatlan, még megmenthető testvért oda helyeztek el a bőszült satyriázistól őrjöngő mænade szomszédságába; a ki azután a maga szemérmetlen, eroticus dalaival tökéletesen megmérgezhette szomszédjai kedélyét.

_Szerző._ Nem tehette. Kozima a waráng nyelvet beszélte, s azt se Kekharizméne, se más apáczák nem értették.

_Kritikus._ Waráng nyelvet! Szent Bábeltorony! El ne dülj alattunk! Hisz ez a waræger nép nyelve. Hát hogy kerülnek a warægerek a dalmata hegyek közé? Ezek a félelmes harczosok, a kik a rémei voltak három világrésznek!

_Szerző._ Igen egyszerüen. A byzanczi császárok, mint segélyhadakat fogadták fel ez óriások fajából származó népet, s elpuhult nemzetüket ezeknek az edzett testével védelmezték; mikor aztán a hosszú harcz alatt, melyben egész népek enyésztek el, a warángok népe is úgy megfogyott, hogy csak egy kis törzset képezett már, a mi már nem volt elég a nagy birodalom határait megvédeni, de nagyon sok a féktelenségeivel magát Byzanczot felforgatni, akkor a Komnénok ide telepítették az illyr hegyek közé a waráng nép szakadékát; a mi történetünk idejében ott foglalt tért a dalmaták és bosnyákok területei között. Derék, becsületes nép volt, a ki a szomszédjaitól nem rabolt.

_Kritikus._ Nem rabolt? Hát mit csinált?

_Szerző._ Mindig hajón ült; a tengeren járt, s a távol tartományokban rabolt. A tengeren félelme volt Velenczének, Génuának, épen úgy, mint Tripolisnak; ellenben otthon a szárazföldön igen csendesen viselte magát, elismerte a Kulint, a bosnyák krált fennurának, s midőn az kiadta a parancsolatot, hogy a warángoknak el kell hagyniok az eddig követett pogány vallást, s fel kell venniök a keresztséget, a fejedelme példájára megkeresztelkedett az egész waráng nemzet s elfogadta a nagy Onufrioszt patriarchájának. Ez üdvös áttérésnek azonban valami kellemetlen következése lett. Az örök harczban és tengerviharban élő waráng nép között nagyon félrement a férfi és nőnem közötti számarány. Minden waráng hősre jutott két waráng hősnő. Ezt ők, mint adott helyzetet, kénytelenek voltak elfogadni. Bölcs törvényhozóik ugyan ezen deficiten az államháztartásban azzal az elmés intézkedéssel igyekeztek segíteni, mely szerint meg volt engedve a waráng apának, hogy ha valamelyiknek több leánya születik, mint fia, a fölösleget kivihesse az erdőbe s ott rábizhassa a vadállatok gondjaira. (Kritikus: «Ime a lelenczház eszméje megvalósulva!») Azonban a keresztyénség alapelvei épen úgy nem engedvén meg a többnejüséget, mint a gyermek-kitevést: így állt elő az a kényszerüség, hogy minden waráng férj elbocsássa a két felesége közül az egyiket. Hogy a nép bevegye az ujitást, maga a waráng fejedelem ment jó példával előre s a két felesége közül épen a fiatalabbat, Bravallát, eltávolítá magától. Azért a fiatalabbat, mert annak még gyermeke nem volt, a másiknak fiai voltak, annak otthon kellett maradni. S minthogy Bravalla szépszerével nem akart belenyugodni az elválásba, erővel kényszerítették rá, bedugva őt a három tüzes szentek zárdájába. Itt is azonban igen heves temperamentumot tanusított, nem akart se imádkozni, csak a maga szerelmes dalait hangoztatta. Ha pedig azokhoz a képekhez vezették, a mik oly élénken tüntetik fel az ördög és angyal közötti külömbséget, mindig az ördögöt csókolta meg. Ezért lett azután a dæmontól megszállotak katakombájába bezárva, a hol őt Mater Lubomira minden nap meglátogatá, azzal a kitartó nemes szándékkal, hogy a megszálló dæmont kiűzze belőle.

_Kritikus._ Mi módon? ha szabad kérdeznem, ha Bravalla asszony nem értett más nyelven, mit warángul?

_Szerző._ Lubomira beszélt warángul.

_Kritikus._ S hogyan jutott ennek a nyelvnek az ismeretéhez? Ő rá is leszálltak azok a kettős tüzes nyelvek, a melyek az első apostolokat minden nemzetek idiomáira megtanították? vagy pedig már akkor a waráng nyelv be volt hozva a dalmatiai felsőbb leányiskolákba, mint kötelezett tantárgy? vagy csak úgy magánnyelvmesterek adtak belőle órákat, Ahn és Ollendorf nyomán, előkelő kisasszonyoknak? Megjegyzem, hogy a három expediens közül legjobban elhiszem a kettős tüzes nyelveket, minthogy a biblia mondja.

_Szerző._ Én pedig a legutolsót ajánlom az elfogadásra. – Igen is: az egész világgal összeköttetésben álló Raguza városában főgondot fordítottak mindenféle idegen nemzet nyelvének a megtanulására. A raguzai szláv nép a legszebben beszélte a Cicero nyelvét, s tanácskozásaiban, kereskedelmében az olasz nyelvet használta. A sokféle nyelvismeret volt az egész világra kiterjedt befolyásnak egyik titka. Minden nép számára akadt tolmács e hatalmas köztársaságban. Akkor lendült fel a nagy aszkétai áramlat, mely egyszerre meglepett ifjat és öreget; boldog családapák, szűzi hajadonok készültek ismeretlen utakra, pogány népeket megtéríteni. Ehhez nyelvismeret kellett. A warángok ott telepedtek le Raguza közelében, oda ékelve magukat a köztársaság és hatalmas ellenségei: a bosnya, chroboth: knézek, zsupánok tartományai közé. A tengeren csendes szövetségesek voltak: raguzai kereskedő hajó békén vitorlázott el a gyorsevezős dereglyéik mellett. Ezt az ősvad népfajt, mely nem volt senkivel rokon, megnyerni érdekében volt Raguzának. Az, a ki Lubomirát gyermekkora óta apácza-fejedelem asszonynak nevelte, megtanította őt a waráng nép nyelvére.

_Kritikus._ Hogyan? Könyvből? Voltak a warángoknak irásjegyeik?

_Szerző._ Voltak.

_Kritikus._ Csakhogy azokról az összes tudományos világ nem tud eddigelé semmit. Ismerünk glagolitbetüket, ékirást, rúnákat, hieroglyphokat, mexikói, örmény, tamul, bug, sanskrit, szerecsen, tübeti, mongol, ó-assyr, pehlvi, etrusk, kopt, stb. stb. alfabetet, de waráng betüknek még nyoma sem maradt sehol a világon.

_Szerző._ Dehogy nem maradt. Ott láthatók a warángok hajdani dalmatiai lakhelyén waráng betük, még pedig bronzból kiverve. Ott látta azokat Sir Gardener Wilkinson, angol utazó Opus várában: a pópánál.

_Kritikus._ Opus várában? A hová csak gyalog lehet felmászni, a kinek jó lába van; az út egyik oldalán a csernagorczok lövöldöznek az utazóra, a másik oldalán az albánok. Köszönöm! Inkább elhiszem, hogy ott vannak a waráng betük bronzból kiverve, mint hogy a bőrömet oda vigyem. Csak tessék folytatni egész vakmerően. Lássuk a warángokat!

Egy puszta kőpad, szalmával beterítve, volt a hely, mely nappal ülőkéül, éjjel nyoszolyául szolgált Tvartimir leányának, a szép Milenkának.

A sötét cellába a mély sziklaablakból már csak tört világ jutott, az is csak a rács elejére, a hátterébe már nem vetődött égi világ. Ámde a földalatti országnak is vannak fényt adó teremtései: (ugyan kinek a számára?). A szögletben világít egy csoportosan növő gombafaj, a falakon mászkál a skolopendrum, a százlábú, s a padlaton fetreng a kigyós vízi csillag, mely olyan, mintha öt kigyófark volna összenőve. Ezeket mind világító erővel ruházta fel a természet, s a fényből nem felejtette el a tüzet sem; a gomba úgy éget ha hozzá nyulnak, mint a pokolkő; a százlábú marása fájó hólyagot húz, s a kigyós csillag érintése olyan viszketeg, mint a döbröcz. A patkányok ott kergetőznek az ülő alak lábai körül; némelyik felfut az ölébe s megnyalja az ujjai hegyét.

Ő pedig szemébe mosolyog a látogatójának, a mint az hosszú nyelű mécstartóját leteszi a vasrács elé, hogy az arczába lásson.

Egészen gyermek még a kis mátka. Olyan szeretetreméltó az ostobaságában.

Mert két tökéletes alkotása van a természetnek. Az egyik a kis macska, mikor még nem tud egeret fogni; a másik a fiatal leány, mikor még nem tudja, hogy mit beszél.

Az üdvözlés után így szól hozzá a fejedelemaszony:

– Még mindig vannak álmaid?

– Azokban élek.

– Kínzanak? Csábítanak?

– Gyönyörködtetnek. Boldogítanak.

– Nem hallod a szomszédod üvöltéséből, hová vezetnek e gonosz álmok?

– Lakótársam szavait nem értem; de a hangja úgy jár rajtam keresztül, mint a tűz. Úgy szeretném, ha én is tudnék úgy kiáltani, miként ő! Az neki bizonyosan nagy könnyebbülést szerez.

– Hát mikor körülfog a nagy földalatti csendesség; ez a holt siket némasága a kősziklának; nem rettegsz-e itt?

– Oh én a csendességben százféle hangokat hallok. Hárfa peng, pacsirta fütyörész, a fülemüle húz a bokorban; a vadgalambok turbékolnak a csalitban, a leánykák dalolnak a kút mellett, a pásztor tilinkója andalog; és valamennyi fölött a kedvesem suttogása édelg: Milenkám, szeretlek. Nem hallok egyebet.

– Bűnös teremtés!

– Miért vagyok bűnös? Soha sem vétettem senkinek. Elloptam a számtól a falatot, hogy az éhező madarakat jól tartsam vele, mikor télen nincs nekik mit enni. A vízbe esett méhet kiszabadítottam, megcsipett: nem öltem meg; el hagytam repülni; egy póknak a hálóját el nem téptem; ha utamba akadt, kikerültem; hát mi bűnöm van nekem?

– A tiltott szerelem.

– Ki tiltja azt?

– Az isteni és az emberi törvények.

– Istennel nem beszéltem soha. Azt mondják, hogy ő igen jó. Ha ő maga jó, akkor másnak nem tilthatja el azt, a mi jó. A szerelemnél pedig nincs semmi jobb.

– Van. Az az üdv.

– Hát ha az üdv örökkön örökké tart és még az örökkévalóságon túl száz ifjukorig egyhuzamban, akkor sem cserélném el érte azt az egy napot, a mit nem töltött be más, mint a szerelem.

– De erre a fényes napra a kárhozat éjszakája következik.

– Hagyján! Oda is elviszem magammal a szerelmemet, s ott is idvezült leszek.

– Ez az ördög káprázata.

– Nem láttam soha ördögöt.

– Az volt, a ki elcsábított.

– Oh, ha látnád őt egyszer, nem mondanád azt! ha ha egyszer hallanád őt hozzád beszélni, akármi tárgyról: egy falevélről, egy futó felhőről az égen, azt mondanád, így csak az angyalok beszélnek; hát még ha szerelme szavát hallanád, azt mondanád, hogy ez a mennyország.

– Mosolygó arcza álarcz, hizelgő szava hazugság.

– Akkor a vőlegényem, a kihez erővel kényszerítettek, bizonyára maga az angyal, mert annak az álarcza csúf, vén, utálatos. A szavai igazak, de mocskosak. Nem kell nekem az ilyen angyal.

– De atyád akarata az. Tudod a tíz parancsolatot? Szereted az atyádat?

– Azt nem tudom. Hanem félek tőle, azt bizonyosan tudom. Valahányszor megharagítják, ő megveri az anyámat s az anyám megint megver engem. A tíz parancsolatot tudom. Az Isten törvénye. Egy helyen azt parancsolja: tiszteld az apádat, a másik helyen: «ne ölj», a harmadik helyen «ne lopj». És én egyébről sem hallom, mikor az apám és a vőlegényem együtt van, a kettőt dicsekedni, mint hogy hány embert öltek meg, mekkora zsákmányt ejtettek, a várunk falai tele vannak levágott koponyákkal, a termeink virágos szőnyegekkel, a miket nem mi szőttünk. Hát ha három parancsolat közül ők nem tartanak meg kettőt, hogy tartsam én meg a harmadikat!

– Te vakmerő! kiálta fel Mater Lubomira, minő esztelen szavakat ejtettél ki? Téged nem egy dæmon szállt meg, hanem három. A neveik Asmódi, Beliál és Beherik. A bujaság, a kevélység és a makacsság rossz szellemei. Ne feledd, hogy nekünk vannak eszközeink azokat kiűzni a megszállottakból.

– Megcsókolom sujtoló kezedet, fejedelemasszony. Te vagy az erő, én a gyengeség. De én nem félek sem a földön, sem a föld alatt levőktől annyira, mint félek a megvásárló vőlegényem nászfátyolától, s nem szeretek sem a földön, sem az égben semmit annyira, mint az én szerelmesemnek az egy haja szálát, a mit a ruhámba elvarrva viselek.

Míg az ostoba kis leány megdicsőült arczczal ilyeneket mondott, egy skolopendrum oda mászott a szép fehér vállára. Mater Lubomira undorodva ütötte le a kezével a czudar férget onnan.

– Nem érezted a százlábú marását a válladon?

– Nem! Én csak a kedvesem csókját éreztem rajta.

A patkányok ott szaladgáltak vakmerően a lábaik alatt. Nagy volt a dobzódásuk a szövétnekről lecsepegő faggyu osztalékán, egy-egy fel is akart mászni a rudjára s czinczogott, ha lepottyant.

– Undok férgek! szólt Mater Lubomira borzadozva. És te inkább választod a patkányok társaságát, mint hogy bűnödet megbándd, vezeklést tarts, s atyádnak és Istennek engedelmeskedjél.

Az ostoba kis leány nevetésre indult gödrös orczácskáival.

– Hisz ezek nem bántanak engem. Ezek az én izenethordóim. Tőlük küldök fel a felső világba köszöntést én a kedvesemnek, s ők hoznak majd választ vissza, hogyha rátalálnak.

– Bárgyu lélek! Hogy vihetné fel a felvilágba a te izeneted egy ilyen állatocska?

– Hát ez az én hitem. Ha mások hihetik azt, hogy egy festett kép, a kinek nincs füle a hallásra, lába a járásra, mégis felviheti az ő izenetüket egész az égbe, miért ne hihetném én ezt?

– Te Manichæa! Még a negyedik dæmon is megszállt: Azáziel; a káromlás ördöge! A kiűzés ideje eljött. Holnap megkapod a korbácsot.

– A hány ütés fogja érni a testemet, annyiszor fogom mondani: szeretlek, szeretlek, szeretlek.

– Hát az első korbácsütést kapd mindjárt én tőlem. Tudd meg, hogy kit oly őrjöngve szeretsz, a kiért így szenvedsz, a kiért megbántod az Istent, meggyalázod az apát, Boboli János, tolvaj nevén Canovelli Zeno, lemondott rólad, felvette a csuhát, kolostorba lépett: a neve «Frater Aktæon».

Erre a fájdalmas csapásra a leány csak lerogyott a földre, a hideg kőre, és zokogni kezdett, arczát két tenyerébe rejtve, de még a zokogás között is e szót fuldoklá: «szeretlek! akkor is szeretlek, még ottan is szeretlek!»

Lubomira bámulva nézett a lábainál vonagló áldozatra. Hát még is csak kitalálta, hogyan lehet neki fájdalmat okozni?

A szomszéd ketreczben levő dühös őrült meghallotta, hogy társnéja zokog. Eddig még soha sem tette. – Az őrjöngő megragadta két kezével a vasrostélyt s elkezdte azt oly erővel rázni, hogy a ránőtt stalactit-csapok csengtek-bongtak bele, rikácsoló hangon kiabálva: «Te is sírsz már! Téged is marnak már! A kigyók királynéja! A ki a százlábúaknak parancsol! Átkozd meg! Mondd utánam a mit mondok!»

Hanem az, a mit ő mondott, warang beszéd volt, azt Kekharizméne nem értette; nem is mondta utána. Nem is lett volna annak foganatja. A szenteket nem sebesíti meg az átok, mind visszahull az a kimondója fejére.

A síró nő a rácson keresztül kinyújtá a két karját, ujjait egymásba kulcsolva.

– Fáj! Fáj! Nagyon fáj a mit mondtál, fejedelemasszony. De még ez a fájdalom is édes. Nem is mondhatok neked érte más szót, mint csupa áldást vissza. Adják az egek, a honnan minden sugallatok jönnek, hogy azt az édes fájdalmat, a mit én most érzek, te is megérezd valaha! Hogy teljen meg a szived attól a gyönyörtől, a mi az enyimet kínozza, hogy lepje meg minden érző idegedet az a kéjadó láng, a mi az alatt, a míg megemészt, az ég felé ragad. Érezd valaha megtízszerezett erőben az édes poklot, a minek neve szerelem!

Lubomira elszörnyedve burkolta feje körül sűrű fátyolát s futvást hagyta el a penitencziák folyosóját. Az egyik nőnek az átka, s a másiknak az áldása az ajtóig üldözte.

Az átoktól nem félt, de az áldás, a mit a gyötrött martyr megkínzójára mond, foganatba megy. Ettől rettegni lehet, hogy beteljesül.

– Érzed te is azt az édes poklot, a minek neve szerelem; s légy benne üdvözült!

AZ ÉNEKLŐ DABÓZA, A TENGERI SZÜZEK ÉS A KEREKES HAJÓK.

Salona, Lissa, Ó-Zára, az ős paradicsom eszményképei voltak, épen úgy Gravóza. Strabo, Dioscorides, Theoprastos, Galenus, Athenæus, Oribazius, Plinius nem ok nélkül magasztalják fel az istenektől pártfogolt vidéket. Itt termett a régiektől áhitott muskotálybor, a cseresnye és kajszi baraczk vadon, míveletlenül, és a buzát soha sem kellett szántott földbe elvetni, a kihullott magból önként sarjadzott fel a jövő évi termés. Mindezek felett itt jött elő a hajdankor egyetlen csalhatatlan, mindent meggyógyító növénye: az Iris Illyrica; a mi épen olyan biztos gyógyszer volt a divatbetegségek ellen, mint a mostani könnyenhivő korszakban a Cocák, Eucalyptusok és balzsamnövények.

Hanem a partokhoz való közelítést nagyon megnehezítették azok a veszélyek, a melyek a hajdankorban ezzel összefügésben voltak.

Mert az igen természetes dolog. Most, a mikor semmi kecsegtető nyeremény nincs a puszta meztelen sziklák között, nem is rettenti a közeledő hajósokat semmi vissza; de akkor, a midőn annyi kincse volt a dalmata partnak, azok között első sorban a fentemlített Iris Illyrica, a minden italiai, græciai, hyberniai úrhölgyek illatszerét szolgáltató vörös gyökerű «nőszirom», akkor nagyon helyes intézkedés volt a természettől, hogy olyan akadályokat is gördített az idegen kalandozók elé, a mik azoknak a partraszállást megnehezítsék.

Ezek közé tartoztak, – nem tekintve magát az elszórt sziklatömeget, a mit a «Saxa Cadmæa» név alatt ismertek és rettegtek a hajósok, – első sorban az éneklő Dabózák.

Ezekről a Cadmæus szikláiról tartja azt a monda, hogy ezek közt volt Cadmusnak (az emberteremtőnek) a temploma és orakuluma, de már azokból a mi történetünk idejében semmi sem található.

Hanem azok helyett láthatók az óriási sziklatömegben számos üregek és barlangok, a mikben nem lehetnek más állatok, mint olyanok, a melyek a víz alatt is ép úgy meg tudnak élni, mint a víz fölött. Ilyenek mindjárt első sorban a Dabózák.

A természettudósok nem tudnak megegyezni a fölött, hogy a Dabózák a kutya-, a macska, vagy a cziczkányfajhoz tartoznak-e voltaképen? vagy pedig a sokatevőkhöz? Legtörzsökösebb tanyájuk van a Curzola sziget szikláiban. Az állat maga sokkal nagyobb és erősebb a komondornál, a szine sárga, barna sávokkal, a hátán végig fennálló sörénye van, mint egy paripának. Az állatnak a pofája utálatos. S a szokásai még inkább azok. Ravasz, kegyetlen és csapodár.

A ravaszságát kimutatja azzal, hogy mindig éjszaka jár ki az odujából préda után, oda ólálkodik a pásztorok gunyhóihoz, ott elkezd sírni olyanformán, mintha valami hazulról eltévedt kis gyermek volna, s ha erre a hangra a szánakozó asszony kilép az ajtón, egyszerre megkapja és összetépi; sőt annyira megy a gonoszsága, hogy a bojtároknak a neveit utánozza a hangjával, úgy hogy azok azt hiszik, hogy a gazdájuk hivogatja, így ejti tőrbe a nyomorultakat; a kegyetlenségét pedig jellemzi az, hogy a halottakat kiássa a fák alól. (Mivelhogy a dalmata népeknél nem szokás temetőt tartani, ellenben minden embert az előre kiszemelt fája alá temetnek.) És aztán nem átallja azokat felfalni. Ilyenformán saját magát eleven kriptává alakítja át. A csapodárságát pedig nevezetessé teszi az által, hogy rá leskelődik az oroszlánokra, s mikor a hím eltávozik a barlangjából, ő az oroszlán mormogását utánozva, oda lopózik a helyébe nőstényéhez. Ezért látni a pusztákon gyakran oroszlánfiakat lóserénynyel és kutyafarkkal, a kiket Crokottáknak neveznek.

Ezek képezik a félelmét a dalmata partoknak, a miket szigetbarlangjaikból meg szoktak látogatni, mivelhogy víz alatt épen úgy tudnak élni, mint a viz felett, ennélfogva éjszaka a tengeren járó hajókat is megtámadják. Ellenben arra, hogy megölje őket a dalmata paraszt, még az önvédelem esetében sem igen vállalkozik, azt tartván, hogy a Dabóza állatban emberi lélek lakik. Mivelhogy a halottakat felfalja, annálfogva azoknak a lelkét is magába szívja, azért is tud úgy énekelni mint egy ember.

Hanem, hogy megszabaduljanak tőle, ezt a cselt szokták ellene használni.

Ha a Dabóza egy vidéken nagyon kellemetlenné kezd válni a pusztítása által, akkor három waráng pásztor összebeszél s felkeresi a fenevad barlangját. Rá lehet arra találni az előtte elszórt embercsontokról.

Akkor az egyik pásztor leül a barlang nyilásával szemközt, előveszi a kecskebőr dudáját s elkezd szép hegyi nótákat fújni rajta.

A másik kettő odaáll kétfelől a barlang bejárata elé.

A Dabóza pedig rendkívül szereti a szép muzsikát.

Egy szép zenéért képes még azt is megtenni, hogy a muzsikust ne egye meg.

A két másik pásztor ezalatt elkezd egymással kedélyesen beszélgetni.

– Itthon van-e a Dabóza?

– Dehogy van itthon a Dabóza.

– De bizony csak itthon van a mi kedves Dabózánk!

– Tudja patvar, hol kóborog a ti Dabózátok.

– Oh bárcsak előjönne a drágalátos szép Dabóza!

Erre a sok hizelkedő szóra, aztán meg a gyönyörködtető csimpolya szóra csak előkerül végre a Dabóza a barlangból; a két pásztor aztán hirtelen a nyakába veti a pányvát, ráhuzzák a hurkot, s akkor a harmadik felkap egy keresetlen fát, s úgy elpüföli agybafőbe a foglyul esettet, hogy egy száraz foltot nem hagy rajta. Akkor aztán elczibálják a partig a pányvánál fogva. Ott a búcsú fejében még egy sort vernek rajta, s aztán beledobják a tengerbe. Hadd úszszék haza az atyafiaihoz Curzolába. – No ha azoknak otthon elmeséli, hogy milyen szépen bánnak el az emberrel odaát azok a kétlábú fenevadak, hát azoknak ugyan elveszi a kedvét a tervezett ujabb kirándulásoktól.

Ilyen állat az a Dabóza.

A második rém pedig a tengeri szűz.

A tengeri szűz nem kevésbbé félelmetes lakója a dalmata partnak az elébb bemutatottnál.

A syrének veszedelmes voltát a hajósnépre már Ulysses tapasztalta. Ott lubiczkolnak a tengerben, s csábító dalaikkal hivogatják a hajósokat. De jaj azoknak, ha a csábnak engednek! Hogy miért jaj nekik? Azt a hajdankori tudósok nem magyarázták meg. Pedig nehéz megérteni, hogy mi szerencsétlenség lehet abban egy halandóra nézve, ha egy minden bájakkal felruházott hölgy szerelmi találkozóra invitálja? Míg végre 1716-ban meg lett oldva a talány: a midőn Raguza közelében legutoljára megjelent a tengeri szűz, s nagy riadalmat okozott az egész dalmata part hosszában. A halászok és hajósok eszük nélkül menekültek a hegyek közé, a mint a tengeri szűz kijött a habok közül a partra, s ott sétált alá s fel, hosszú haját a napon szárogatva. Három nap egymás után megjelent rendesen hajnalban s csak délután tért vissza a tengerbe, úgy hogy hozzáértő bátorszívű festőknek sikerült a képmást lerajzolni s aczélmetszetben megörökíteni. Eléggé csinos teremtés, arányos idomokkal; csak az teszi rettenetessé, hogy valami tizenöt láb magas a termete. Ily óriási szépség elől nem csoda, ha mindenki megfutamodott. Pedig az éneklését félmérföldnyire meg lehetett hallani. Hatalmas hang lehetett! hát még ha kellőleg iskolázva lett volna? A karjait gyakran felemelte az ég felé; ebben a positurában van lerajzolva, a mi szokás az énekeseknél.

Ezek tehették történetünk idejében félelmessé a raguzai partvidéket. A cadmæi sziklák tájékát kerülni minden üdvösségére féltékeny hajósnak önérdekében állott.

Csak a warángok merészkedtek e rossz hírű partok közelében járni. Sőt épen e sziklazátonyok közepett voltak a hajóik elrejtve.

A warángok, mint már említők, szüntelen a tengereket járták hosszú, nyitott dereglyéikkel, a mikkel a legszükebb sziklaöbölbe is be tudtak jutni; a hol a veszedelmes zátony állta útjokat, kiugráltak a dereglyéből, a hajó párkányának vetették a vállaikat, s negyven ember a hajót kiemelte a vízből, úgy vitte keresztül a sziklákon, zátonyokon. Ötven dereglyéből állt a hajórajuk, mindeniken volt negyven ember. A dereglye felül nyitott vala; a hajósnépet nem védte semmi. Zápor, jégeső, vihar, égető nap mind nem ártott azoknak; ősemberek voltak, a kik még nem érezték a szükségét az öltözetnek, a mi az Isten remekét, az emberalakot eltorzítja.

Ez a kétezer ember képes volt rettegésben tartani és megsarczolni három világrész parti országait s az azokat elválasztó tengereket, minden úszó házaikkal egyben.

Hajóik oldalát rézpléh burkolta be, s magas fűzvesszőből font párkányzat védte, a legdühösebb tengerhánykódás közepett is, a felfordulás ellen. Harmadfél öles evezőikkel úgy hajtották a dereglyéiket, mint a szélvész; nem szorultak vitorlára; a mi messziről elárulja a hajó közeledtét. Hanem a helyett volt nekik egy sajátszerű stratagémájuk. A hajóik két oldalán lapátkerekek voltak. S ezeknek a működése tette képessé azokat olyan fordulatokra, a miket más hajók nem birtak utánozni, s az dönté el részükre az ütközetet a tengeren, valahányszor nagyobb számú ellenséggel találkoztak össze.

«_Disputa._»