Part 25

Jaj a waráng népnek! Elesett a legnagyobb hőse! A soha le nem győzött Dávid király! – Csak mérgezett nyillal tudták elejteni.

A víz sekélyébe érve, a hajósok kiugrálnak a királyi liburnából s a hányan hozzáférnek, vállaikra emelik azt és kihozzák a partra.

A két királyné odarohan a dereglyéhez, melynek árboczánál áll a holt király. Áll, és nem fekszik; vállai alatt átkötött láncz tartja egyenesen az ég felé, arcza még feltekint a napba: annak a sugarai tündökölnek vissza halott szemeiből.

Az egyik királyné, az ifjabbik, a szenvedélyesebbik, vad ordítozásban tör ki; zilált haját tépi, az egeket dorgálja, a tengert hajigálja marokra kapott kavicscsal, s szidja a halottat, hogy nem szégyenli magát egy olyan nyomorult kis nyilvesszőtől legyőzetni óriás létére? Az öregebb királynő, az ősz Teuta csendesen viseli magát. Tudja és helyesli, hogy a waráng nép minden királyának az a vége. Nem mirigyben kell annak elveszni, hanem fegyver által. Szép suttogva beszél halottjához: «Megjöttél! Ismét elmégy! Hosszú nászútra mégy!» – S aztán, mint a ki jól tudja a szokást, előkészíti a kedvesét arra az útra. A waráng férfi soha sem visel ruhát, csak a mikor meghal. Akkor az asszonyai széthasogatják legdrágább köntöseiket, abba burkolják be a hős tetemeit; vállától lábáig, selyembe, bársonyba; két kezének minden ujját külön becsavarják szalaggal, szironynyal.

A férfiak az alatt elkészítik a ravatalt.

A király ravatala maga az a liburna, melyet annyi harczban kormányzott, a melyben hős halált nyert. Ennek az oldalait bemázolják illatos terpetinnel, fehér szurokkal; a fenekét tele öntik földi gyantával, s koszorukat fonnak az egész hajó körül piros gyümölcsü boróka ágakból.

Mikor elkészültek, a holt király hitvestársai búcsút vesznek a gyermekeiktől; összecsókolgatják apraját nagyját; Solom vezér marad utoljára: azt megáldja mind a kettő.

Azután kezdődik az ő saját temetési készülődésük.

Itt ismét visszatér az ősi pogány szokás. A hitvestárs együtt megy a férjjel a túlvilágra. Semmi világa nincsen a földön többé. A szerelmese is hogy lenne egyedül ama messzeségben. Vele fog utazni mind a kettő.

Oda állnak ők is háttal az árboczhoz. S előbb a saját érczöveiket hozzácsatolják a halott ércztüszőjéhez; azután a hajfonadékaikat összekötözik annak a felbogozott csimbókjaival. El nem szakadhatnak így egymástól.

A régészek találnak mindenféle érczből, bronczból, aranyból, leginkább csigamódra összecsavart lemezeket: találgatják, mire való volt az. Ilyeneket viseltek a warángok, férfiak és nők, karjaikra csavarva. Teuta és Bravalla királynék a saját karjaikon levő tekercseket összeölték a király karjain levőkkel; végre Solom, a kedvencz fiuk a kettőjük kezén levő karlemezeket csatolta össze. Most már elválhatlanok lettek.

Ekkor aztán a waráng vitézek ismét vállaikra vették a királyi liburnát s visszavitték a tengerre.

Senkinek sem volt szabad a három temetkezőn kívül beleülni, úgy vontatták ki a többiek a sziklás öbölből a sík tengerre.

Egyre harsogtak a kürtök szomoruan. A parton maradt asszonyok gyászéneke kisérte a távozókat.

A nap utolsó sugár-küllőit vetette szét az égen s a mint elsülyedt a tenger alá, egyszerre beállt az éjszaka; a firmamentum megnépesült csillagokkal, azok közt a legfényesebb, a nap kisérője, az esti csillag hosszú fénybarázdát vetett a tengerre.

Ekkor feltámadt az esti szél s végig fuvallt a felfodrozott óriási víztükrön.

A király liburnájának volt egy vitorlája, mely az árboczon lengett, az megfeszült a széltől.

Solom vezér akkor egy kanóczczal meggyujtá a királyi liburna orrára helyezett üstben a lobbanékony földi gyantát. – S azzal útnak ereszték a liburnát, hadd keresse maga a bejáratot a túlvilág kapuján. A szél vitte azt a vitorla segélyével csendesen.

Ez ideig a kerekes hajó bodonjába elhelyezett tulkok meg sem mozdultak; folytatták a kérődzésüket csendesen a sötétben.

A mint azonban a szurokfüst megütötte az orrukat, egyszerre csülökre kaptak s elkezdtek baromösztönnel szaladni.

Akkor aztán megmozdultak a lapátkerekek s vitték sebesen előre a liburnát.

A waráng hajósok dereglye-rajáról kardalban zendült fel a «térj hazádba!» rivallás s azzal mind hátra maradtak.

A királyi liburna futott előre magától, kormánytalanul.

S a mint sebesen sikamlott tova, a szurokfüst az érczedényből hátrafelé csapott s meggyujtá sziporkáival a gyantával bemázolt jármüvet. Nemsokára összecsapódott a láng az árbocz körül, eltakarva a három egymáshoz kapcsolt alakot, a királyt, két királynéjával együtt. A két nő még akkor is énekelt. Szerelemről, boldogságról.

A waráng nők így szoktak a holt kedveseikkel nászútra kelni.

A dal nem sokára elnémult; de annál hangosabb lett a vadállatok bömbölése. Azokat ott a bodonban nem tudta megölni sem a füst, sem a láng. A bodon rézzel volt borítva, s a kerekektől felkorbácsolt víz eloltotta a ráhulló tüzet.

S így rohant előre az égő liburna sokáig a két bőszült szilaj állattól hajtva, mikor már a vitorlája is elégett. – A velenczei hajósok rémülve láttak egy tüzes szörnyeteget uszni gályáik felé, a sík tengerszín felett, mely a szerint, a hogy az egyik tulok kifáradt és elbukott a bodonban, míg a másik erőfeszítve taposta a forgó gépet, kigyózó futással czikázott feléjük. Azt hitték, hogy ez a mesebeli sárkány.

Rémséges zürzavar támadt a gályák közt. Azt sem tudták, merre kerüljék ki a tűzszóró csoda rohamát, a ki bömbölve jön rájuk. A kik közelről látták, még jobban elrémültek a lángok közt egyenesen álló királyi alakok ijesztő képétől, a kik az égő árboczhoz támaszkodva, holtuk után boszut állni jönnek tűzhajójukon.

Utoljára az egyik tulok ott a hajtógépben végképen elbukott: megölte a hőség; a másikban több életerő volt, az még győzte a futást. Ekkor aztán, hogy csak az egyik lapátkerék forgott, elkezdett a liburna csigatekervényben forogni veszettül, valamennyi gályát fenyegetve bomlott keringésével, míg legvégre nekifutott egy teherszállító bárkának s a vízalatti sarkantyujával odafurta magát annak a fenekéhez. A bárkáról mindenki elfutott. Kinek volna kedve harczolni pokolbeli rémek ellen. A liburna a bárkát is lángba borította: ez aztán lesülyedtében levonta azt magával együtt a tenger fenekére.

Dávid király még holta után is győzelmesen harczolva ment át a túlvilágra.

A HALÁLRA ITÉLT NÉP.

Damiani Judás elfogatása igazi velenczei politika volt. Raguzának, legfélelmesebb vetélytársának visszaadta vele a szabadságát; de cserében a saját maga uralmát állította fel benne.

Hogyan számolt le azután egymással Velencze és Raguza? hogy tudta az utóbbi lerázni nyakáról az önkényt felvett jármot? arról beszéljenek a történetirók; mi a regény catastropháinál maradunk.

A politikai vívmány nagy árba került Velenczének, illetőleg a köztársaság hajóhadán szállított keresztes tábornak. Még mielőtt szaraczénokat láttak volna, már egy csata veszteségeit sirathatták el, a melyre senki sem számított: egy elsülyesztett gályát és egy elégett teherbárkát, negyven dereglyét, melyet az új Jeruzsálemi öbölben összetört a vizomlatag, és sok százait a romok alá temetett, a vízbe fullasztott legjobb harczosoknak és hajósoknak.

És ez mind a warángok bűnlajstromára rovódott. Még a tüzes szentek kolostora alatti tó alázudítását is nekik tulajdoníták. A kolostor az ő szerzeteseik lakhelye volt, a mióta az apáczákat kiűzték belőle. Azon a néhány dereglyén lévő hajósok, melyek az admirálhajó segélyére visszafordultak, mind jól látták, a mint az a hófehér gomoly onnan a vágányból aláhömpölyödött, a legmagasabb fák koronáin túlcsapva, s döntögette le maga előtt az útban talált házsorokat, tornyokat, bástyafalakat; látták azt az öbölbe lezúdulni, a hajókat egyszerre a hab hátára felemelkedni, s aztán kőgáton keresztül a nyilt tengerbe bukfenczezni; maguk is rémülten igyekeztek, hogy a csodaáradat futásából félre meneküljenek.

Tehát szerintük e kétségbeesett csapást is a warángok mérték a velenczeiek fejére. Ez a maroknyi mezitelen embercsoport már több délczeg vitézt elpusztított, mint a mennyit saját maga számít.

Legyen hát kiirtva az utolsó lélegzetvevőig!

Addig a keresztes had nem távozik el Gravoza öbléből, a míg a nehéz itélet végrehajtva nincs; a szaraczénok fölött elsőbbségük van a warángoknak.

Ezek is hitetlenek. Daviditák.

Az ellenpápa veszedelmesebb ellensége a keresztyén világnak, mint Coradin vagy Szelaheddin.

A szép, rendezett keresztes hadat azonban lehetőleg kimélni kellett.

Vannak félvad népek a Balkán-félszigeten, a melyek méltók arra, hogy az egész vad waráng népet tövestől kiirtsák. Itt van a mosszori knéz a maga bogumiljaival. Annak a hivására ezrenkint csoportosulnak össze a hegyekben élő törzsek junákjai, a kiknek úgy is mindennapi kenyerük a harcz és préda.

Velenczének van pénze. S aranyért könnyű vasat kapni.

Raguza is részt fog venni a boszú hadjáratában. Magyar helyőrsége úgy is unja már magát a hosszas tespedésben.

Brankó vezér, a mosszori knéz fia, a meghivásra feljött Raguzába s ott megpecsételte a szövetséget az egyesült köztársaságok főnökeivel. Ő kész fegyverbe öltöztetni hatezer junákot, ha Velencze a költségeket előlegezi hozzá. Azonkívül kikötötte, hogy a végrehajtott megtorlás után a warángok által birt terület a mosszori knézséghez csatoltassék. Megigérték neki. Azt is megkivánta, hogy a raguzaiak a leégetett mosszori várat ujból és egész diszében fölépíttessék, a bogumilok adnak hozzá követ, meszet, meg levágott koponyákat, a mennyi szükséges. Megigérték neki. Azután a magyarok küldjenek nekik tanult hevéreket, a kik az elpusztult aranybányát ismét mívelhető állapotba helyezzék. Ez is irásba lett adva. Azután a Levantéból Raguzába járó karavánok fizessenek a mosszori knéznek védelmi vámot, mikor a Demir kapun átkelnek. Ezt is jóváhagyták. Még valamit! A rombadőlt uj Jeruzsálem omladékait egyedül a mosszori knéz alattvalóinak legyen szabad felkutatni az ott eltemetett kincsek eltőkítése végett. Ez sem talált ellenvetésre. Végre, hogy a bogumilok a Jézus nevét az ő szertartásaikban így ejthessék ki «Ihzusz». Megengedték nekik.

Akkor aztán mondá Brankó a szövetséges vezéreknek:

– Már most csak azt kötöm ki magamnak, hogy én vezethessem a magam hadait, s csatázhassak a warángokkal a bogumilok módja szerint.

– Igen jó lesz; mi pedig majd harczolni fogunk a velenczések módja szerint.

Azzal megitták a szövetségpoharat, Brankó megkapta a nehéz erszény pénzeket a hadak felszerelésére s hazatért az apjához.

Az öreg knézt már akkor nemcsak a cselédjei szolgálták rosszúl, hanem a lábai is. Egész nap a csatlósait szidta, s ha azok elmaradtak, a fájó térdeivel veszekedett.

Még mindennap utána küldte az eltünt fiának, Tirimirnek a sült ürüt a Bludár vizén. A csatlósoknak volt annyi eszük, hogy a husát megették maguk s csak a csontját dobták a vízbe.

Nem félt már senki az öregtől, annyira, hogy a nagy varangyos békák odamásztak az ülőhelye közelébe s onnan kuruttyoltak a szemébe: tudták, hogy nehéz neki a helyéből felkelni, hogy velük kergetőzzék.

De a mint Brankó hazaérkezett a junákjaival s felhordatta az öreg elé a pénzes zacskókat: egyszerre meggyógyult annak a két lába, még a dereka is kiegyenesedett. Hát még mikor az örömhireket elmondta a fia! Le van már döntve az új Jeruzsálem. A tolvaj, szökevény, áruló uskók nép vízbe fojtva, eltemetve. Ah be jól esett a szivének! «Ezt az én Vuk fiam cselekedte! Az én szegény nyomorék fiam! Azt tette, a mit a Hüvelycsik Palkó! összetörte a sárkányt mázsás buzogánynyal! A Pilinkó! Mind megölte őket!» Halva még az asszonyok is, a kik a rabszolgákhoz adták magukat. Hát az elszökött leány, a «ki-ne-mondd-nevű!» Meg annak az elcsábítója? Börtönben várják nehéz itéletüket. «Nehéz legyen nekik!» És a gyilkosok? A waráng vérengzők? Solom királyfi! Ki van rájuk mondva az enyészet! A Gerlibe velük? Oda, abba a nagy sziklasírba, a hova már annyi nép utolsó maradványa el van temetve! A hol feküsznek egymásra halmozva a cimberek, a liburnok, az antariátok, az avarok! Utánuk a warángokat! Egy visító poronty ne maradjon utánuk!

Velencze és Raguza segít a nagy öldöklő munkában.

Erre a szóra az öreg még tánczra is kerekedett, hanem aztán, hogy a lábába nyilalt a köszvény, ismét visszatért a józan esze; elkezdte a dolgot birálgatni.

– Hát a mi jutalmunk mi fog lenni?

Brankó elszámlálta előtte a megállapított igéreteket.

Az öreg fokozatos jó kedvvel mondogatá: «jó! elég! sok!» Hanem aztán, hogy a fia egyre nagyobb igéreteket sorolt elő, lefelé hanyatlott a jó kedve, boszús lett; «ez már nagyon sok! ez már hihetetlen!» Az utolsó igéretnél már csak fütyülni tudott, s mind a két fájó térdét dörzsölte a tenyereivel.

– Hallod-e, Brankó fiam. Mondok neked valamit, el ne felejtsd. «Igéret: adósság». A ki sokat igér, sokkal adós. A kinek én adósa vagyok, azt én nem szeretem. A kit az ember nem szeret, azt nem kivánja látni. Azért azt mondom te neked, hogy a mikor te a velenczésekkel szövetségben hadat kezdesz: egy pajzst a melledre akaszsz, a másikat meg a hátadra!

– Ne félts te engem, öreg, mondá Brankó, magam is kötve hiszek a komának.

Egy éj és egy nap alatt fel lett lármázva a környék s gyűltek a törzsek harczosai közelből és távolból a mosszori vár alá. Ott a völgyben ütöttek tábort, rögtönzött sátorok alatt, mindenik a maga zászlóival. A várba nem hivták fel a vezetőket, nincs ott mit keresni. Puszta rom ott minden.

Az öreg knéz felmászott a kőlépcsőkön a kiégett toronyba, melynek a boltozata még tartotta magát gerendák nélkül is, onnan nézte a vár aljában gyülekező hadat. A nagy erkély párkányát szépen benőtte a bogáncs, a kigyószisz, meg a fekete üröm, jó árnyékot adtak a vár urának, mikor a nap forrón odatűzött; kormos gerendacsonkok szolgáltak ülőhelyül. A felfutó vadszeder savanyú bogyóval nedvesítette a nyelvét, ha nagyon elepedt: még sem hagyta el ezt a helyet, a honnan a gyülekező táborra láthatott; onnan számlálgatá a kétszázával rendezett zászlóaljaikat: «egy csata, két csata, három csata!» később aztán: «tíz csata, húsz csata, harmincz csata!» Együtt volt már háromszor annyi harczos, mint a mennyit a waráng férfisereg számít, s ezek is jó vitézek: bivalybőr pánczélja, rézsisakja, teknő pajzsa van valamennyinek, kelevész a kezükben, kétélű kard az oldalukon.

Csak a «jó időre» várnak, hogy megkezdjék a maguk módja szerint való hadjáratot.

Az a jó idő, a melynek jöttére a bogumilok várnak: a bóra, az északi szél.

A bogumilok haditerve az volt, hogy egy olyan hét napig tartó északi orkán alatt a warángoktól lakott erdőket felgyujtsák.

A bogumilok erdőpusztítók.

A vandalok kegyelmesebbek voltak, mert azok csak az emberi műveket pusztították el: a palotákat, a szobrokat; a patarénok az Istenkéz remekeit, az élőfákat irtották ki haragjukban. Még ma is azt teszik morlák utódjaik, hogy ha megharagusznak a szomszédjukra, éjszaka lefürészelik tőben az olajfáit.

A pogányok, a mohamedánok nem tették azt soha.

Minden Istennel járó nép előtt templommal egyértelmű az erdő.

Kivált ez a minden nemzetek vérével megáztatott ősrengeteg itt a Bludár és a Branta között, a hol minden, a csatákban megfogyott népmaradvány, mely hazát veszített, végső menedékére talált, melyben még néhány évtizedig dicsősége emlékeit elsírathatta. Ezek a hat-hét századot látott óriási tölgyek rejtik összeforradt oduikban a vándor fajok minden honi oltárról elüzött bálványait, aranyból, bronzból öntve, kőből kiábdálva, csontból kifaragva; az összeboruló geszt őrzi, sűrű moha, páfrány takargatja Pérunt, az oroszlánfejű istent; egymásra dőlt hársfa óriások alatt alszik Khorsz, a mennydörgések istene; mély völgyszakadékban, hová a szarvasok agancsaikat lehányni járnak tavaszkor, kussad a Svantevit, a legtöbb szarvú bálvány s az avarok védistene, a Volos belenőtt az élőfába, melyhez oda támasztották; s a viszhangadó méla csendességben a megtagadott istenek sóhajtását hallja a bujdosó.

S ezt az erdőt akarják felgyujtani!

A hol a tölgyek és bükkök országa végződik: ott felváltja társait a veresfenyő és a szumakh, melynek illata, mikor a delelő nap rásüt, a túlvilág légkörét sejteti a halandóval, s odacsalogatja magához a délkör minden énekes madarait; míg gyümölcsös ligetében apró majomsereg czivódik egymással, utolsó képviselője fajának Európában. De lenn a völgy sötét mélyében a vad bölény búgó szava harangoz, s a vad páva jajgat, a lombhullám fölött, mint egy uszó hajó, suhanva végig; míg a szikláról aláhulló zuhatag örök orgonaszava mondja egyre: «szent, szent, szent az Úr a magasban!»

S ezt az erdőt készülnek felgyujtani.

Miért?

Mert ez az erdő hatalmas erőssége az ellenfélnek. Ostromolhatlanabb minden sáncznál; dönthetlenebb a bástyáknál; ez erdő védelme alatt a waráng ijászok és parittyások az egész keresztes had ellen időtlen időkig megvédhetik magukat. Más oldalról pedig meg nem közelíthetők. A Brantavölgy meredek sziklafallal zárja el tartományukat, s a tengerpart felől, azokon a sziklavágányokon, a melyeken a waráng harczosok szoktak liburnáikkal hazatérni, az ellenséget lehengerített sziklákkal az asszonyok és gyermekek is leseperhetik. Kiéheztetni sem lehet őket itten, mint a körülzárt várban levőket, mert a pagony tele van nagyszámú nyájaikkal, s vaddal bővelkedik a rengeteg, ingyen termő gyümölcsöt, gesztenyét ontanak a vad fák; sziget ez a szárazföld közepén; egy maroknyi vitéz nép elég, hogy tengert csináljon körülötte megtámadója véréből.

És még sem tette azt soha egy ostromló sem, hogy felgyujtsa magát a védő szent erdőt. Talált ki más furfangot.

A gallusok úgy győzték le e helyen az antariátok nemzetét, hogy mérgezett bort küldtek nekik zsákmányul: hagymáz kinjaik közt öldösték le őket; de az erdőt megkimélték.

A thrákok és szarmaták az ideszorított cimbereket hozzájuk bocsátott szép nimphák árulásával ejtették meg: feláldozták értük a leányaikat, de megőrizték az erdőt.

A scordiakat az avarok éjjeli tusában győzték le, saját nagy veszteségük árán.

A liburnokat a velenczések úgy törték le, hogy az ő nemzeti viseletükbe öltöztetett ellenséges hadat csempésztek közéjük.

Az avarokat pedig, bizanczi módra, egymás között veszítették össze, s mikor azok legédesdedebb testvérharczban voltak, akkor ütöttek rajtuk: úgy temették el őket a népek sírjába.

S mind e népek után még csak annyi sem maradt, hogy hivták nyelvükön a «szerelmet», az «életet», a «halált». A mint a bóra megindult a Vellebit felől, a bogumilok alászálltak a mosszori hegyről a völgybe.

A néphit szerint van egy völgy a dalmata hegyvilágban, a melynek mélyéből szokott előtámadni ez égi rém: a bóra; indulását előre hirdeti a távoli zugás; az ég sötétkék szinű lesz, s a távol hegyek mind közelnek látszanak; a szárnyas nép nyugtalanul kóvályog a légben s lármásan keres menedéket. Előre tudják, hogy közelít a bóra.

A bogumilok összefogtak negyven vad tulkot, azoknak a szarvaik közé szurokba mártott rőzsekötegeket szorítottak; s aztán a meggyújtott rőzsével a fejükön szabadon bocsáták. A megriadt tulok a lángoló köteggel a szarvai között a széllel szembe nem futhatott; mind a széllel ellenkező irányba rohant a warángok erdeibe, s ottan igyekezett ösztönszerüleg a legsűrűbb bozót közé menekülni, hogy kinzó terhétől szabaduljon. Ezzel felgyújtotta a bozótot, a melybe menekült.

Egyszerre negyven helyen gyuladt ki az erdő; a többit megtette a bóra.

Eleinte csak az alsó bozót kapott lángra; majd felfutott a tűz a fák mohos derekain, a repkény és vadszőlő venyigéin s fellobbantá az olajterhes lombokat. A bóra szította a lángot. Nemsokára tengerré változott az, tengerré, mely fölfelé halad, lánghullámokkal özönölve előre. A félezredes élőfák mennydörögve durrantak szét a tűzben; a recsegés elnyomta a futó fenevadak, a marhacsordák bömbölését és valamennyit túlordította a dühöngő szélvész harsogása. Ez volt a pokoli dithyramb!

Az a vén ember ottan a mosszori vártorony erkélyén gyönyörködve nézte ezt a Luczifernek való látványt!

– Tovább! Tovább! Fujjad jobban! kiáltozott a bórának. Fujjad, hogy megpukkadj bele!

S a szövetségestárs megfogadta a biztatást; gyorsan, rohammal hajtotta felfelé a lángokat a hegyoldalra; s aztán le a mély völgyekbe. Elmult az éjszaka, világosabb lett mint nappal, a távol Vellebit ormai úgy ragyogtak, mintha maguk is izzadnának. Az égő erdő lángtengere fölött elkezdtek tűzforgatagok támadni, ezek is a szél menyasszonyai, minők a porforgatag, a víztölcsér; csakhogy a tornyaik nem porszem és vízcsepp, hanem szikra és zsarátnok; a forgószél égő oszlopokat sodort fel az égig, melyeknek szétterülő üstöke hullócsillagokkal szórta tele a világot, mikor két ilyen orsózva tánczoló tűzóriás összetalálkozott egymást ölre kapva, mint egy vulkántorok, úgy lövelt fel az égbe.

Embererő e pokoli hatalommal szembe nem szállhatott. A warángok sorsa meg volt pecsételve.

Ezt nevezte Brankó vezér a maga módja szerinti hadviselésnek.

Három napig tartott az erdőégés; ezalatt a dühöngő szélvész végig hajtotta a lángtengert a warángok valamennyi hegyein, az égő fenyők és szumakhfák füstjét messze elhordva magával, úgy hogy egész az istriai partvidékig elterjedt a tömjénillat az óriási oltárról, melyen egy egész nép áldoztatik meg.

Az erdőkből kivert marhák és vadállatok bőgése ezalatt oly rémséges kardalt támasztott, hogy Raguzában éjente nem lehetett a polgároknak békében aludni miatta. A medve, farkas, hiuz elbujt a barlangba; a vad tulkok, a csordamarhákkal együtt, állati ösztönüket követve, mind ahhoz a tengerszemhez menekültek az égés elől, melybe a warángok rejték el a liburnáikat, s ott összevegyűlve dámvaddal és bölénynyel, meghúzták magukat a víz alatt, csak az ezernyi ezer szarvhordó fő látszott ki a vízszinéről; ott rejtőztek el az alatt, a míg a szikrafelhők, a zsarátnokfergeteg végig tombolt a fejük felett.

E világromlás alatt minden patak kiszáradt; még az a hegyi folyam is, mely a warángok székhelyét körülfolyta.

Harmadnapra a lángtenger elérte a sziklapartot; a hol nem talált több erdőt maga előtt, ott még tovább is pusztított a fenyőerdőben: a szép szál lucz és bór, ha egyszer meggyulad, végig ég, mint a fáklya, de az északi hegyoldal már fekete volt: a tölgy, a bükk, ha a koronája és a kérge leégett, ott marad elszenesedve; a hideg szél, a hogy felszította, úgy el is nyomja a tüzet; azok az erdők már csak füstölögnek.

És a bóra még egyre süvölt: negyednap van a legnagyobb haragjában.

– Hallod-e czimborám, Tvarkó! mondá a negyedik napon Brankó a főkapitányának. Nekünk ma rohamra kell mennünk. Ma még jó szövetségesünk a bóra; a hamut, pernyét mind az ellenség szemébe fujja. Ha késedelmeskedünk, a warángok támadnak meg minket a leégett erdőn keresztül, s még keresztül vágják magukat valamerre.

– Én megyek veled a pokolba is, mondá a junákok kapitánya; s ha akarod, megfogom az ördögöt a szarvánál; de megmondom igazán, hogy örömestebb harczolnék a kamenári hétfejű sárkánynyal, mint hogy keresztül gázoljak ezen a még füstölgő erdőn, a hol ha a hátamra kötök egy nyers berbécset, mire a tisztásra kilyukadok, kész pecsenye lesz belőle.

– Segíteni fogunk magunkon. Minden junák nyers kecskebőrt kössön a lábára; a füst ellen a száját eczetes kendővel kösse be; s a pajzsát takarja be frissen vágott tulok irhájával, azt tartsa a feje fölé.

– Megteszszük, ha parancsolod.

– Most pedig futtass egy követet a velenczések vezéréhez, hogy a míg mi szemben támadunk a warángokra, ő a maga vitézeivel lábtókon mászassa meg a sziklavágányokat a tengeri oldalról, s fogja az ellenséget hátba.

A parancs végre lett hajtva.

Brankó vezér maga adta meg a példát a junákjainak, hajító kelevézét és pajzsát ragadva, hogy a leégett erdőbe betörjön.

A föld még izzott a lábaik alatt, a holt szén recsegett, a hamu még szikrákat vetett fel minden lépés nyomán, s a füstölgő fatörzsek keserű bűze fojtotta a torkaikat; de azért merészen haladtak az erdő mélyébe.

Nem Isten temploma: a pokol temploma volt az már.