Part 24

De mielőtt a nyilvesszőt belé helyezte volna az ágyába, a kebléből elővett egy kis hegykristály palaczkot, s abba belemártotta a nyil hegyét. Csak egy karczolás az így megmérgezett nyilhegygyel, s a leghatalmasabb óriás halottá dermed tőle.

Boboli Péter czélba vette Dávid királyt; a nyil odatalált a hős mellébe. A király felordított; oly hangosan, hogy az az egész csatazajt túlzengte, s azzal végig esett a hajóban halottan.

Dávid király életével egyszerre elveszték a warángok a szivüket.

«A király elesett!» hangzott egyik liburnától a másikig.

S azzal egyszerre abba hagyta mindenki az ostromot; a kik már fenn voltak az admirálhajó evezős párkányán, leugráltak a tengerbe s úszva igyekeztek a liburnáikhoz eljutni, a warángok szekerczét, kopját eldobtak a kezükből, az evezőket kapták elő, s az egész liburnaraj igyekezett őrült gyorsasággal a cselből hátravonúlt társaik után a cadmaei sziklák felé menekülni.

A velenczei dereglyeraj és a gályák harczos népe diadalordításban tört ki a félelmes ellenség megfutamodására; hanem az admirál hajón nem sokára az örömriadal a rémület zürhangjába kezdett átkeveredni: a gálya féloldalra hanyatlott, a tetőn állók csuszamodtak a padlón; a hajófenékből kétségbeesett halálordítás hangzott fel: «a gálya sülyed!» A buvárok munkája sikerült.

A győzelmi mámorra rettenetes fölébredés következett, «elveszünk!» ordítá minden ember, s futott előre hátra, nem hallgatva az admirál és a hajóskapitányok parancsszavára. A dereglyék, a miken a hajós nép menekülhetett volna, mind a warángokat üldözték.

A kormányos azon igyekezett, hogy valamelyik szomszéd gálya közelébe vitorláztassa a nagy hajót, a honnan a hajós nép mentésére segélyt nyujthatnak; a kapitányok rekedtté kiabálták magukat, a matrózoknak parancsot osztva a mellékvitorlák bevonására, a felesleges hajótehernek a tengerbe dobálására; az evezőpadhoz lánczolt gályarabok üvöltöttek halálfélelmükben, míg a hajóácsok szekerczéikkel a folyvást égő palánkokat hasogatták le, a miket a görögtűz meggyujtott; a nagy zűrzavarban senkinek sem jutott eszébe, hogy a harcz megkezdése előtt a két fejedelmi foglyot, Damiani Judást és Boboli Jánost a hajó mélyében levő zárkákba csukták el. Azok most ott fulladnak.

De valakinek mégis eszébe jutott valaki.

Az édesapának az egyetlen fia.

– A fiam! ordítá Boboli Péter, s kétségbeesetten rohant alá a lépcsőkön, a mik a zárkákhoz vezettek.

Két átelleni zárkába volt elzárva a két fogoly. Az egyik, mely a hajó vízfelé hajló oldalán volt, már egészen megtelt vízzel, a melyik fogoly abba volt zárva, az már nem volt ennek a világnak a lakója. A második rekesz azonban még egy szegletével kiemelkedett a vízből, ebben még élő ember lehet.

Boboli Péter fejszét hozott magával s feltörte az ajtót. Az eléje tóduló víz tetején a fiának a szép férfias fejét pillantá meg. Még élt. Szemeiben megvillant az élve maradás öröme.

Hanem a mint azt az arczot megpillantá, mely börtöne ajtajában megjelent előtte, az öröm egyszerre az ijedtség, az elkeseredés torz kifejezésének adott helyet arczán: nem apja, birája, hóhéra volt az! Boboli János egyszerre lebukott a víz alá, melyből csak a feje látszott már elő, most az is eltünt. Meg akarta magát fullasztani, s lefeküdt a zárka fenekére, de az apa oda rohant hozzá s utána bukva a víz alá, megragadta a fiát szép hosszú üstökénél fogva.

A fogolynak a kezei hátra voltak kötve; nem volt képes a küzdelemre, de lábait neki feszíthette az ajtóragasztónak, hogy kivonszoltatását megakadályozza. S a ki időt nyer, – halált nyer. A hajó egyre mélyebben sülyedt alá: a víz mindkettőjük fejét elborította már.

Azonban Boboli Péter részén volt a hideg vér, s a víz alatt ez a hatalom. Míg a fia kétségbeesve hánykódott kezei között, ő gazdálkodva tartotta vissza lélekzetét; egyszer aztán a fia eszméletlenül tört össze, akkor nyalábra fogta s kereste a lépcsőt, a melyen idáig jött. Az is több fokkal a víz alatt volt már. Sietni kellett.

Fenn a hajótetőn iszonyú volt a tombolás. A harczosok segélyért ordítoztak a távozó dereglyék után; a gályapadokon a rabok lánczaikat tördelték, nem gondoltak az evezésre; az lehetetlen is volt már, mert a hajó féloldalra volt dülve.

A mint Boboli Péter drága terhével a vállán feljutott a közép födélzetre, a hol a matrózok hirtelen összetákolt gerendákból igyekeztek mentő tutajt rögtönözni, valaki megragadta a palástját hátulról.

Visszatekintett, Pirro Bennessa volt az.

A hajómellvéd egy csapóajtaján dugta ki a fejét.

– Csitt! susogá Pirro; utánam jőjj! Itt a mi bárkánk!

A raguzai bárka, a melyen Pirro jött az admirál hajóhoz Damiani Judással, nem vett részt az ütközetben, s a mint a nagy veszedelem kiütött a gályán, a magyar testőrök hirtelen igyekeztek azt biztosítani a maguk számára, hogy más el ne foglalja.

Csak Boboli Péterre vártak még.

– Elébb ezt vegyétek át. Jó helyre fektessétek! szólt az öreg, elalélt fiát Pirro vállára helyezve.

– Él még?

– Szent Balázs adja, hogy éljen!

Pirro tovább adta a félholtat a kötéllajtorja alsó fokán álló hadnagyának, így jutott az le a bárkába; ott végig fektették a fenékpadon.

Utolsó volt Boboli Péter, a ki a bárkába leszállt.

Senkinek sem volt gondja búcsút venni a velenczei admiráltól.

Eltávozásukat nem is vette észre senki, mert a hajó arrafelé dült meg, s minden ember az ellenkező oldalra menekült.

A raguzai evezősök nekifeszítették a lapátot s a bárka tova sikamlott. Egy lánczáról leszabadult rab utánuk uszott, s belekapaszkodott a bárka horgonylánczába. Annak a fejére ütöttek egyet az evezőlapáttal s aztán elmaradt.

Most aztán odatérdelt Boboli Péter fiának élettelen teste mellé s ölébe vette annak a fejét.

Az arcz halotté volt. A félig nyitott szemek tört szivárványa felfelé fordulva, az ajkak nyitva: minden mozdításnál tengervíz buggyan belőlük elő; a hol piros volt az arcz, ott most szederjes foltok vannak, homloka feldagadt, tán a küzdelemben kapott ütődéstől.

Az apa oly gonddal igyekezik őt az életre visszahozni. Maga vetkőzteti ázott ruháiból; fülével hallgatja, ver-e még a szive? Megdermedt karjait mozgatja, fejét térdére helyezi, tagjait dörzsöli. Majd érvágót vesz elő, (a nélkül okos ember soha sem jár) eret vág a karján; a vér még fecskendezve tör elő: még van élet benne! A vérsugár még testvére a napsugárnak! Aztán ajkára teszi ajkait s lélekzetét átfujja belé; míg egyszer a nyugvó mell lassan emelkedni kezd, a félig nyitott pillák lecsukódnak, az ökölre szorított kéz ujjai szétterjednek: a tetszhalott életre tér. Csak álomra elébb.

Milyen nagy az öröme az apának, hogy fiát megmenthette. Mégis szerette őt.

Pirro Bennessa részvétteljesen nézte az öreget. Senkit nem hítt az segélyül: maga végzett mindent.

– Boboli Péter, te nagyon örülsz annak, hogy fiadat megmenthetted a haláltól.

– Hogy ne örülnék? Egy olyan csúf haláltól. A milyenre csak egy Damiani Judás volt méltó, a kinek az életét úgy kellett befejezni, mint egy könyvből kitépett lapot, hogy senki ne tudja róla, mi lett a vége? De Boboli János neve fényes, ragyogó tünemény, a kiről fel kell jegyezni a csillagászoknak, holt volt a zenithje, hol volt a nadirja?

– Tehát ha úgy szereted a fiadat, folytatá Bennessa, azt tanácsolom neked, vidd magaddal Lacromába, s rejtsd el ott, nem fogjuk üldözni; legyen benne örömed sokáig. De Raguzába ne hozd.

– De én épen Raguzába fogom őt vinni, mond az agg patricius. Mert nem azért szabadítottam meg a fiamat a csúf haláltól, hogy gyönyörködjem benne, hanem hogy átadjam őt biráinak; s a milyen fényes volt az élete, legyen olyan híres, nevezetes annak a vége is. Boboli Péter megmentette a fiát – a vérpad számára!

A HARANGKONGÁS.

A sülyedő admirál-hajón zűrzavar közepett a hajónagyok igyekeztek megmenteni a legbecsesebbet: először is a hajó védszentjének, szent Katalinnak ereklyeszekrényét, az oltárkészleteket, a hajóhad pénztárát; ezeké volt az egyetlen díszbárka, mely a hajófödélzethez volt lánczolva; ezt bocsáták a szomszéd gályához legelébb, mely lassan tudott a sülyedő hajó felé közeledni evezőivel. E perczben teljes szélcsend állott be; a vitorlák mind lohadtan csüggtek alá árboczaikról.

A segélykiáltó tülökszó elveszett a harczi lármában, a mit az összekeveredett dereglyék harczosai támasztottak, folyvást távozva a gályasortól.

A tenger ilyenkor veszi fel ünnepi pompáját: foltonkint tarkállik, akár csak egy tündér himezte szőnyeg: a láthatár felé, hol az éggel összeér, ezüst szinben játszik, míg a partok előtt hihetetlen merész ecsetvonással zárja el a tarka képet egy széles sötétkék sávoly. Csak néhol húz rajta egy keskeny fűzöld csíkot valami végig suhanó fuvallat, mely egy pillanatra feldagasztja annak a gályának a vitorláit, melyet útjában talál. A nap bálványképe még nem tükröződik vissza a tengerből a parton állók szemébe, mert még alig haladta meg a Vellebit hófedte ormait, kora reggel lévén.

Az új Jeruzsálem lakói mind kicsődültek a kikötő gátjára, onnan bámulják az érdekes látványt: a két dereglye közötti harczot, mely épen az ő tengeröblük előtt vonul végig.

Különben is pihenő nap van: husvét szombatja; processiók, templomjárások ideje. A daviditák épen úgy megünneplik a Krisztus halálát és feltámadását, mint a többi keresztyének; hisz a názáretbeli Jézus anyai ágon egyenes utódja Szent Dávid királynak.

A hirtelen kitört harcz okát mindenki sejti itt. A waráng liburna-hadat azért vitte magával János király, hogy ha a velenczések árulást követnek el ellene, azt hivei megtorolják.

A partról jól lehetett látni a warángok vakmerő támadását s aztán visszavonulásuk után az admirálhajó veszedelmét.

Az uskókok örömujjongása köszönté e látható sikert. A warángok ismét megmutatták, hogy mit tudnak? Ilyenkor aztán az üldözők elől gyorsan vissza szoktak vonulni sziklás kikötőjükbe, melynek vészei közé idegennek behatolni bizonyos hajótörés.

A nap a reggeli tizenöt órát mutatta az égen, a midőn egyszerre megváltozott a tenger ábrázatja. A nélkül, hogy egy szellő keletkezett volna, hirtelen sötétzöldre vált a széles víztükör nagy messzeségben, a habok elkezdtek tánczolni: nem úgy, mint midőn a szél torlasztja őket barázdákra döntve, de mintha csupa ugrókút szökellne felfelé rendetlenül, egymásnak ütődve, néhol ívnek hajolva, s a hullámtánczban valamennyi dereglye és liburna bukdácsol, kalimpázik, orrával, farával fel és lesülyedve, csúffá téve a kormányt, evezőlapátot.

E megfoghatatlan tünemény közepett valamennyi tengerész fülét megüti egy vérlázító hang: az új Jeruzsálem templomának tornyaiból harangszó hallik.

Hisz ezek pogányok és Krisztuskáromlók!

A kik nagy szombat reggelén megkondítják a harangjaikat; a világba kiáltva a kihivó gúnyt, hogy nem utaztak e napon a harangok Rómába!

A velenczések haragja a harangszó hallatára egyszerre az új Jeruzsálem ellen fordult. A warángokat hagyák menekülni a maguk búvó kikötője felé, a melynek vészeit minden pilotájuk ismerte, s mintha közös parancsszavuk lett volna rá, neki fordultak az elátkozott városnak.

Úgy is ki volt arra mondva az itélet: el kell pusztulnia a földszinéről! Ez a harangszó csak sietteté a végrehajtást.

Néhány dereglyének a parancsnokai észrevették az alatt, hogy az admirálhajó árboczai félre vannak dőlve, s egyszerre visszafordultak a sülyedő gálya segélyére; a nagy tömeg azonban, mint egy zárt phalanx nyomult a Brantavölgyi kikötő felé.

Az akkor is rakva volt kereskedő hajókkal; jó hadizsákmány a hajósoknak. Azoknak a tengerészei nem is gondoltak ellenállásra; hanem a mint észrevették, hogy a velenczések támadása ő ellenük fordul, menekültek ki csónakjaikon a partra, telekiabálva rémhirrel a várost, hogy itt jön az ellenség a tenger felől. Odabenn azonban még nagyobb rémületre találtak: a lakosság eszeveszetten rohant az utczákon, hanem némán! Ennél e veszélynél elveszti az ember a szavát. Ha tűz van, ha árvíz jön: tüdőszakadtáig ordít a halandó, de mikor a földalatti ellenség jön, akkor a rémület néma.

Az, a ki a tornyokban a harangokat kongatta, nem a hittagadó davidita nép volt, hanem a földrengés.

Már napok óta rebesgették azok a lázárok, kik a mohásból lejöttek a kikötőbe alamizsnát szedni, hogy a tüzes szentek kolostoránál szokatlan tünemények járják: a Nabukodonozor üregéből rendkívüli tömegben omlik elő a forró víz, zavaros iszapos keveréket okádva a tóba, mely már egész a gát párkányáig megtelt, s abból oly nehéz gőz párolog fel, hogy a tó feletti csapóhidon nem lehet a kolostorból kijönni, mert leszédül az ember. Néha a hévizponor üvöltő böffenéssel gyantaszagú pokolsarat hány ki, mely a víznél könnyebb.

Nem is igen mertek már a nyomorékok a gyógyfürdő burdékjaihoz visszatérni.

Az is feltünt, hogy a számos vadkan, mely ott a makktermő erdőkben tanyázott, milyen nagy röfögéssel igyekezett több nap óta a hegy tulsó oldalára átköltözni, valamennyi visitó koczájával együtt. Vadmacska a fiát vitte a szájában, a dabóza fényes nappal kijött a barlangjából s futott a tengerbe. Minden állat előre érzé azt a névtelen rémületet.

Csak egy élő lényre nézve volt ennek az előérzete gyönyörűség.

A mosszori knéz nyomorék fia ott hevert éjjel-nappal a tó czölöpgátján. Neki halálélesztő volt az a fullasztó gőz, a mit a kénköves sár felpárolog. Ott hallgatta figyelve a földkebel morgását, a gerendafuró csigák perczegését, s biztatta a köszvényes tagjait, hogy majd nem soká tart már.

– Az Isten nyomorékja nem sokára hős lesz. Olyan paripára ül, a milyenen még Deli Markó sem lovagolt soha, s úgy gázolja maga alá ellenségeit, miként a Fanyövő, a Vasgyuró, a Kőmorzsoló: a nagy óriások. A Pilinkó, a Hüvelycsik Palkó bosszút áll a sárkányon az elrabolt hugáért, megölt bátyjaiért! Beleveri az ólomszérübe a vasbuzogánynyal!

Csak az a nap jőjjön, a melyen a harangok megkondulnak maguktól a toronyban.

Hát eljött az a nap.

A mikor a tenger azt a tüneményt láttatta, hogy elkezdett szélcsend alatt hegyes hullámokban szökellni, ez a földrengés első tünete volt: a szárazon még jobban érezték azt, a megrázott tornyokban kongtak a harangok. A nép lélekvesztve rohant a főtemplomba, az oltár elé kényszerítve a főpapot, II. Cajus pápát, ki tiarás fejével épen olyan reszkető alak volt, mint hívei egyenkint, s rémültében nem találta meg a könyörgése kezdő szavait.

A partraszállt velenczei harczosok nem találtak fegyveres ellenséget, a ki ellenállni merészeljen. Ott kezdhették a munkájokat, a hol akarták.

Az a nyomorék dæmon is érzé azt a lélekijesztő földrázkódást odafenn, a czölöpzet párkánygerendáján ülve, mint egy paripán, ő is hallá azt a rémséges harangszót odalenn a város tizenhét tornyában, aztán elnézte felmagasztalt tekintettel, hogyan kezd kifelé hajlani az egész gát a közepén, a tulsó oldalán levő vastag mohát, bürükérget túrva, repesztve szerteszét.

– No még jobban! no még jobban! kiabált, mankójával paskolva a gerendát, a melyen lovagolt. «Czo fel sárkánylovam! czo fel táltos paripám! se fejed, se lábad! még is te fogod el!»

Egyszer aztán nagyot buffant a hévíz sziklatorka, olyan tömeg sarat vetve ki magából, hogy vele együtt a három tüzes szentek drágakőszobrait is kihányta a tóba; a mit egy felfelé taszító lökés követett, s erre iszonyú robajjal dült ki az egész czölöpgát, melynek gerendáit a hajófurdancsok össze-vissza pudvásíták, egész hosszában a völgy felé.

És azzal az egész roppant víztömeg, a tó összes tartalma, egyszerre alázudult a völgybe.

Nem mint egy zuhatag, de mint egy hömpölygő lavina, mint egy apocalyptikus szörnyeteg gigászi feje, ágaskodva, égnek emelkedve, hullámot hullám fölé túrva, omlott alá a népirtó csoda.

A nyomorék Vuk átnyalábolta karjaival, lábszáraival a párkány gerendát, mint a szilaj paripát a lovagló vadember; a hullámtorlat leszakította azt a kapcsairól s felkapta a hátára! Ott nyargalt az őrjöngő dæmon a saját maga alkotta szörnyeteg tajtékturó hátán, vihar sebességgel vágtatva hanyatthomlok a mélységbe alá, aztán eltemette őt is az özönvíz árja.

A hömpölygő áradat egy álompercz alatt leseperte maga elől az egész paradicsomkertet, pálmaligetével, gránátalma pagonyaival, s aztán dült földrengető robajjal a mély völgybe alá: letördelt sziklákat hajigálva előre s kinyűtt erdővel tömve meg saját maga előtt a völgyszorulatot, hogy aztán megint összegyüjtött haraggal törje keresztül a torlaszt s annál iszonyúbb rohamban zúduljon alá az utjába épült veszendő embertanyára. Se kőfal nem állt meg előtte, se százados erdő.

Mi történt odalent az új Jeruzsálemben? Maradt-e idejük a győzőknek és a legyőzötteknek egymással kibékülni? mondhattak-e el egy utolsó imádságot az irgalmas Istenhez? menekülhettek-e fel a magas tornyaikba, házaik tetejére? arról hírt nem mondott senki. Védő fal, bástya, palota, templom tornyostul mind egymásra omlott, s maga alá temette, a mi élt; a lezuhanó áradat még a mólót is keresztül törte, felforgatva a kikötőben horgonyzó hajókat, pozdorjává zuzta a dereglyéket, s aztán beleomlott a tengerbe. Még ott sem szünt meg. Mintha ő volna az a Leviathán, a ki átúszsza a tengert, tovább hömpölygött, kigyó alakú hánykódással, a kinyűtt erdőtől zöld sörényes háttal, gályaroncsot, templomtetőt, holttest-gomolyt zúdítva maga előtt hullámtúró fejével; egy itéletnapi szörnyeteg a sima kék tengerszín közepén.

Az admirál-hajónak már csak az árboczai álltak ki a vízből. A hömpölygő csoda egyenesen neki tartott, harsogásával elnyomva a kétségbeesett nép halálordítását. A vitorlapóznák, az árbocz-kosarak el voltak lepve, mentésre váró, kapaszkodó hajósokkal. A vizek csodája keresztül gomolygott rajta, árboczokat, embereket a tenger mélyébe temetve, a gályát fenekével fölfelé fordítva, s még azután messze elúszott a felzavart tengeren, szertefutó barázdákat küldve szét a ringó víztükör felett, sárga iszapszinnel s zöld fatörmelékkel jelölve meg az utat, melyet végigfutott.

Új Jeruzsálem városa nem létezett többé. Sem a brantavölgyi paradicsom.

A BETELJESÜLT KIVÁNSÁGOK.

Raguzában mind erről nem tudtak semmit.

Földanyánk ott a dalmata parton nagyon szeszélyes. Egy ponton lejteni indul; a másikon szépen nyugszik. Hol itt, hol amott érzik a földrengést; míg másutt hírét sem hallják. Némely vidéken egészen otthonos a föld háborgása: a lakosok a kunyhóikat az élőfák ágai közé építik, vagy a tenger sekély vize fölé czölöpökre állítják.

Raguzát ez ideig nem látogatta meg a földrengés.

A lefolyt tengeri harczról sem volt a raguzai népnek tudomása: a sabioncelloi hosszú félsziget mögött folyt az le, s még akkor ágyuszó nem hirdette tíz mértföldnyire, hogy tömeges emberáldozatot hoznak a fehérbőrüek – Huiczilopochtlinak.

A brantavölgyi catastrophából pedig hirmondó sem maradt; de még a járható út is elpusztult, mely Raguzába vezetett.

A husvét előtti szombat a maga megszokott egyházi pompájával telt le. A harangok délre haza kerültek Rómából s a népsokaság tolongott egyik templomból a másikba, ájtatos zsolozsmák éneklése mellett, a feltámadás szertartását ünnepelni. Nőknek azonban, ha csak apáczák nem voltak, tiltva volt, akár a passio-játékokon, akár a szombati ceremoniákban megjelenni: várniok kellett a maguk sorára. Szombaton az ő dolguk volt az óhajtott mézeskalács és husvéti felfüzött perecz készítése odahaza.

Valamennyi templom között legutolsónak volt hagyva a daviditáké, a kik a feltámadást a délutáni napkezdetén (hat órakor mostani időszámitás szerint) szokták megünnepelni. Főpapjuk, maga János király, távol volt: a tengeren járt, annak haza kellett addig érkeznie.

A Boboli kastély belseje az Eufratparti paradicsomot mimelte. Azt János király a két felesége képzelete szerint alkotta össze. Egy tágas köralaku tornácz, magas kupolával fedve képezte a kertet, melyben messze földről összehordott délszaki növények versengtek a hazai virágtermő fákkal, s a meleg égalj flórájához odaillett a repkedő, éneklő madársereg, melynek fészke távol Abyssiniában, vagy a Szenegál-part fahéjtermő gesztjében rejtőzhetett. A tündéri kert boltozata átlátszó máriaüvegből (macskaezüst, csillámpala) volt mesterséges foglalattal összerakva; úgy kéklett, mint az ég kárpitja.

Egy tündérgrotta, a koralok mindenféle fajából összerakva s befuttatva virágtölcséres jalappával, rejtőzött a széles levelü pálmák között; az egyik oldalából, tarka csigahéjak csoportjából omlott alá egy kristálytiszta forrás, melynek vizét távol a hegyek közül vezették idáig ólomcsöveken át. Szelid evetkék, madárkák odajártak belőle inni.

Még olyankor is, a mikor a két hölgy ott ült a grottában.

A nap hevesen sütött; Raguzában már husvét táján nyár van; a paradicsom terme át volt fülve a füszerillatu bokrok ambrájától. Ilyenkor teher az öltözet; kivált az egyedüllétben: a két Éva alig tür magán egyebet egy átlátszó lepelnél. Milenka társnője lábainál hever, Lubomirának engedve a haját fésülni.

Lubomirának ez gyönyörüség. Milenkát cziczomázni, a haját százféle alakban befonni, szépen felöltöztetni. Legyen szép! Tessék az ő királyának! Tanítja énekre, tanítja beszédre. Idegen nyelven kimondott szavakra. Hogy mondják római, hogy athenæi nyelven azt az örök szép szót, a szerelmet? Hogy kell annak, a kit imádunk, szivünk szerint szólni, hogy megértse, a mit mi érzünk? Lubomira azt akarja, hogy Milenkát is úgy szeresse – Asmodái – miként őtet. Nem Milenka kedvéért teszi azt, hanem Asmodáiért.

Azon versengenek, hogy melyik tudja őt jobban szeretni?

De mindegyik a másiknak adja a diadal pálmáját. Keresik egymásban, a mi a szebbség, a mi a jobbság.

S aztán beszélnek egymásnak az álmaikról.

– Ah, ha az én álmom teljesülne; szól ábrándozó elandalodással Milenka, szép fejét Lubomira ölébe nyugtatva. Azt álmodtam, hogy odajött elém a Jehova, szép ezüstfehér szakállu agg férfi képében, s jóságos tekintetével felemelve magához a földről, mintha a légben repülnék, azt mondá hozzám: «mit kivánnál magadnak, szólj! én teljesítem!» S arra én azt mondtam: «Oh uram! mindent megadtál nekem már, a mit csak sziv kivánhat: lakójává tettél a paradicsomnak. Nem kivánok én tőled egyebet, mint hogy rejtsd el ezt a mi paradicsomunkat úgy, hogy senki ne tudjon felőle. Zárd ki a világból, valahová, ismeretlen tenger közepébe, hová hajót nem hoz a vitorla; melyet zátonyok miatt megközelíteni nem lehet, s engedj ott bennünket hármunkat együtt élni, és szeretni a míg meg nem halunk. S aztán én legyek hármunk közül az első, a ki meghal.»

Azzal felemelte magát, a két karjával átfonva Lubomira nyakát, s megcsókolta annak az ajkait.

– Én nem azt kivánnám tőle, ha én hozzám leszállna a Zebaóth; mondá Lubomira, szép társnője fejét körülkoszoruzva befont hajával s aztán a saját arczához vonva annak arczát s egy gömbölyü aczél tükörből, mit félkezével messze tartott magától, e két tündöklő képmásban gyönyörködve. Én azt kivánnám, ha én elém jönne az a hatalmas ősz férfi, ki a multak és jövendők ura: «Tedd, hogy valósuljon meg amaz álom, melyet a warángok királynéja, Bravalla álmodott felőlünk; hogy ez a három fej: kettőnké, és a mi szerelmesünké, ott álljon egymás mellett valaha, márványban megörökítve!»

«Ez a kivánságod be fog teljesülni!» kiálta egy erőteljes férfi hang, s a két andalgó nő egy ősz szakállu férfit látott kilépni a tündérgrotta bokrai közűl. – De ez nem a bibliai Zebaóth volt, hanem az öreg Boboli Péter; a költőnek, a királynak, az Aktæonnak az atyja.

A HOLT KIRÁLY NÁSZÚTJA.

A warángnők a tengerpart magas sziklapárkányára gyülekeztek, ottan várták visszatérő hőseiket.

A cadmæi sziklák tengeröble táján már nem üldözték azokat a velenczei naszádok; a keresztes had gályái a magas tengeren tüntek elő árboczerdejükkel, mozdulatlanul.

Hanem a kürtök elárulták a gyászt.

Ha diadallal közelítnek a waráng vitézek hazatérő liburnáikon, akkor riadó énekeiket viszhangozzák a parti sziklák; a mikor gyászolnak, akkor csak a kürt szól; a veszteség számára nincs emberi szó.

A nők a kürtrivallásra mind seregestül rohantak alá a meredek sziklavágányokon a férfiak elé.

Kinek van gyásza? Kik lettek özvegygyé?

A csatában elesett paizsát oda szokták felfüggeszteni a liburna árboczának a tetejébe. A király hajóárboczán függött a paizs. Messziről rá lehetett ismerni arra. A két egymásnak fordított félhold egyike aranyból volt, a másika ezüstből.