Part 23

Négy fia volt Dragomirnak: Vuk a legidősebb, Tirimir, Branko és a Szlón, a legkisebb. Ezt elpusztították a warángok, a legidősebb pedig nyomorék volt. Megrontotta a pusztolovicza, hogy csak mankóval tudott járni. Ezt nem is türték meg a daliák között a várban, mindig bujdosnia kellett egyik csodaforrástól a másikhoz. De hiába hagyta ott az inge rongyait a forrás melletti bokrokra felakasztva, a köszvényét csak nem hagyhatta ott velük. Utoljára azt tanácsolták neki a vajákos banyák, hogy menjen el a tüzes szentek ingoványához, ott ássa be magát nyakig az iszapos mohába; oda is elment. Se apja, se testvérei nem örömest beszéltek róla. Szégyen, gyalázat az, ha a családban egy nyomorék van.

A Brankó az apának a kedvencze. Öles szál legény, a ki megküzd a medvével; lovon és gyalog a legvitézebb harczos. Most ez hordja a junákok csapatjait martalócz járatokra távol vidékeken. Mert élni csak kell, s uj rabszolgákat is szükség beszerezni, – az sincs, a ki a nyájakat őrizze.

A Tirimirt épen olyan nehezen várja haza, elpusztult várában, a knéz. Az meg a föld alatt jár.

A szerteszét küldött kémek meghozták a hírt az elmenekült rabszolganép felől. Nem volt többé titok, hogy azok a Bludár földalatti folyása mentén kóboroltak el, míg annak egy szakadékán, a Branta vízesésen odataláltak épen a kolostor völgyébe s azt orozva elfoglalták, azután letelepedtek a Branta völgyben, a bogumilok asszonyait, leányait, kis gyermekeit is magukkal vitték, most azokkal együtt élnek.

Tirimirnek a felesége és két kis fia is közöttük volt. Szerette őket. Engedelmet kért az apjától, hogy hadd csináljon ő is tutajokat, s száz kiválogatott junákkal, a kiket mind az elrabolt feleségeik fölötti bánat sarkantyuz vala, utánuk menjen a szökevényeknek, ugyanazon a földalatti úton, másfelől a Brantavölgy szárazföldről fegyveres erővel meg nem támadható. A knéz ráhagyta; Tirimir neki indult a merész útnak vitéz társaival. Annak már tenger ideje mult. És még semmi hírt nem hall felőlük. Meglehet, hogy odarekedtek valamelyik barlangban s most aztán nem tudnak se visszajönni, se előre hatolni. A knéz mindennap bocsáttat utánuk a Bludár vizén egész sült birkát fenyőfák közé kötözve, s szálfákat, hogy tudjanak mivel tüzelni. De valjon megkapják-e?

De annál több álomrontó hírt hordanak neki a kémei az elfutott rabszolgák további sorsáról. Azok új nemzetnek, «uskók»-nak nevezik magukat s várost építenek a tengeröböl előtt, azt elnevezik új Jeruzsálemnek. Számuk szaporodik, hatalmuk erősbül; azokat Tirimir a maga száz junákjával, ha eléri, sem ijeszti meg.

Hát még ezt a fiát is mindennap elsirathatja!

De a legnagyobb könyhullatás oka még is csak a leánya marad. A többiek ha meghaltak, az égbe jutottak, ez él és már is a pokolba került. Egy pogánynak lett feleségévé, a ki két asszonyt tart, miként a törökök. Egy fejedelem leánya! Nem asszonya, csak együtt élő társa egy kámzsás barátnak, a ki magát királynak csufoltatja.

Hogy türheti ezt az egész keresztyén világ? A római pápa, a bosnyák király, a magyar király és a Ráma herczege, a hatalmas Velencze, a büszke Raguza, és keresztes hadak vezérei? Mit rohannak Palæsztinába szaraczént üldözni, hisz itt vannak a leggonoszabb szaraczénok, a Daviditák, az uskókok, a warángok!

Küldözte is a fiát Brankót a szomszéd fejedelmekhez, felszólítva őket, hogy ha tudtak nem régiben hadakat küldeni ő ellene a mosszori várhoz, hogy a patarén hitet leesküdtessék vele, ám ültessék fel a hadaikat most, mikor igazi istentagadók emelik föl a fejüket az egész keresztyénség truczczára; ezeket sujtsák le, ő is segíti őket ezernyi ezer harczosaival! Azonban mindenünnen leverő hírekkel érkezett vissza Brankó. A bosnyák király nem jöhet, mert a szerb császárral van összeakadva; a rámai herczeg pedig fellázadt a magyar király ellen, azok most egymást ölik; Cœlestin pápának az a fő-főgondja, hogy új keresztes hadat gyüjtsön; Raguza főnöke, Damiani Judás maga is a Daviditákkal tart, Velencze ingyen nem tesz semmit.

«És még is el kell őket pusztítani! Bele kell hányni a «gerli»-be a többi rabló népek csontjainak halmára, öregét, apraját, az utolsó szopós gyermekéig!» Dühöngött az öreg knéz, öklével ütve a falakat. S attól pedig csak az ökle lett kormos.

És az alatt benőtte az udvarát az árva csalán, a seprü laboda, a maszlag, a bürök, a bolondító csalmatok, a gyepübodza; mindazok a növények, a mik szeretnek az emberektől elhagyott helyeken tenyészni, a várromok általános örökösei. Senkisem irtotta itt őket.

Egyszer a kőlépcsőket benőtt gazszövevényen keresztül egy sánta nyomorékot lát felfelé biczegni a knéz nagy magányosságában, a szive nem akart rá emlékezni, de a szemei mégis ráismertek: a legöregebb fia volt az, a Vuk.

– Hát te mért jösz haza? mordult rá mérgesen.

A Vuk görbe is volt, sanda is volt, szőrös képe, hosszú szakálla, mint egy bölénynek.

– Neked jó hírt hozok.

– Akkor bújj ki a bőrödből s egyenesülj fel!

– Annál jobbat hozok. Az új Jeruzsálem el fog pusztulni bizonynyal.

– Ki pusztítja el?

– Én.

– Te! Te lidércz! Te ember-vakarcs! Te nagymogul a békák között. Te vagy talán a «pilinkó», a ki az anyja levágott lábujjából támadt, hogy a sárkánytól elragadt bátyjait megboszulja?

– Én vagyok az.

– S hogyan pusztítod el?

– Ezzel a mankóval.

– Eddig csak szörnyeteg voltál, most már meg is bolondultál.

– Nézz csak ide, monda Vuk, a mankója támaszkodóját lecsavarva a botjáról. A bot vasból volt és belül üres. Tudod-e, mi lakik ebben? Az, a ki milliókat elpusztít, az a kitől százezerek rettegnek. Egy féreg. Csak várj, majd mingyárt előjön.

És néhány percz mulva kidugta a bot nyilásán a csápjait egy kis szennyes fehér puhány, a levegőben tapogatózva.

– Látod e férget? Ezt úgy hijják, hogy a «hajófúró». (Teredo navalis.) Ezzel a bot likas végét odatámasztotta a nyomorék a karszék oldalához, a melyen az apja ült, aztán magyarázta tovább annak a természetét. Ez az a pusztító féreg, mely a Verestengeren járó hajók fenekeit két-három esztendő alatt úgy összevissza fúrja, hogy a víz beléjük tódul; ez őröli össze a velenczei Lido vastag czölöpjeit, úgy hogy azokat minden hét esztendőben meg kell ujítani; ez dönti le a németalföldi töltéseket, hogy a tenger városokat, tartományokat elönt, ez a hajósok és tengerparti lakók réme, a furdancs.

– Hát már most mit vegyek én magamnak ezen a férgen?

– Egy várost, népestől. A miről te éjjel-nappal álmodol: az új Jeruzsálem. Épült a Branta völgy előtti tengeröbölben. A Branta völgyet elzárja fenn a három tüzes szentek kolostorának a hegylapálya. Ezen a lapályon van egy tó, a mely a Nabukodonozor sziklájából eredő hévvíz forrásból gyülemedett. Ez a tó nedvesíti azt a mohos lápot, a melyben az oda zarándokoló lázárok százával áztatják testüket. E roppant vízmedenczét a völgy felől hatalmas gát zárja el. Ez a gát nem kőből van építve, hanem erős levert égerfa czölöpökből. Azért nem építették azt kőből, mert azon a vidéken igen gyakoriak a földrengések, alatta kell lenni a pokolnak, azért jön ki belőle az a forró víz. Az égerfa ellenben nem rothad meg a vízben. Már most hát halld meg, hogy mit végeztem én? A mióta az új Jeruzsálem kikötőjébe távol országokból jövő hajók járnak, azok ott a féregrágta fenék palánkjaikat újakkal helyettesítik s a korhadtakat kidobálják a partra. Én mindennap lejártam a sánta lábammal a partra s a mankóm üregét teleraktam ezekkel a furdancscsigákkal. Azután felbiczegtem megint s a mankómból beleeregettem a csigákat a tó vizébe. S a meleg vízben ez a faj rémségesen szaporodik. Három-négy esztendő alatt csendesen össze fogják őrölni az egész gátat. Senki sem gondolhat rá, hogy ezek a tengerlakó csigák oda fel, a magasban levő tóhoz eljuthassanak, végezhetik csendesen a munkájukat. Mikor aztán jól elvégezték, akkor csak egy csendes földindulás kell hozzá, hogy az egész gát ledüljön, s azzal a tömérdek tó, mint az özönvíz egyszerre leomoljon a Branta völgybe. Az aztán elsöpri magával a tengerbe az egész új Jeruzsálemet, minden benne lakójával együtt úgy, hogy még a nyoma sem marad, a miről megtudják, hol volt valaha?

– Jer, hadd szorítsalak agyon! Te legdrágább fiam! Kiálta a knéz, széttárva prémes kaftánját s beletakargatva nyomorék fiát s összevissza csókolgatva annak vadállathoz hasonlatos arczát. «Te vagy az én nemzetségem boszuállója. Tied az áldásom!»

Mikor a nyomorék a mankóját elvette a szék mellől, a hajófurdancsnak a feje már bele volt ragadva a karszék fájába. Éhes volt a féreg, mohón kapta a prédáját. Az a karszék egy darab tölgyfa tuskóból volt vágva.

– Ezt hagyd itt nekem. Ez lesz az én időmutatóm.

– Valóban az lesz, mondá Vuk. Hallgathatod egész nap a perczegését. S ha majd az ülőkéd tulsó oldalán kidugja a fejét, akkor tudhatod, hogy az új Jeruzsálem utolsó napja eljött. – Addig, – legyenek jó álmaid.

– Maradj még itt nálam.

– Nem lehet. Sietek. Még folytatni kell a munkát. Aztán ott akarok lenni, mikor ez megtörténik. Ott fekszem a gáton. Hallgatom a földre tett fülemmel a férgek őrlését, lesem a kősziklák tompa mordulását, s majd ha megrázkódnak, ott akarok lenni azon a látványon, mikor a világ felfordul s a hátára ülni a fellázadt hullámnak egy kitépett czölöpön, s onnan ordítani, mint a sárkányparipáról: «itt jövök uskókok, hajczihéj! fel a tánczra!»

Az öreg knéz megdicsőülten csókolgatá meg e prófétáló ajkakat, s sajnálkozva rebegé:

– Adnék neked valamit az útra, de magamnak sincs semmim. Mindenemből kipusztítottak a gonoszok. Brankó bátyád rosszul lát el, mind eltagadja, ha valami zsákmányt ejtett. A sáfár mindennap hoz fel egy sült birkát, de annak csak a fejét kapom meg, a farkát még a sütésnél ellopják, a többi részét meg a Tirimir bátyád után küldöm, a ki a Bludáron aláment száz vitéz junákkal az uskókokat üldözni, s azóta elő nem jött, pedig egyre várom.

– Hát csak várjad öreg. Nekem nem kell semmid. Megélek én szépen. A fejedelmek töprenghetnek a sorsuk fölött, hogy mi lesz belőlük? a koldusok nem féltik magukat. Még inkább én hagyok neked itt valamit. Tudtam, hogy te itt inségben vagy. Jártomban, keltemben sok alamizsnát kaptam. Meggyüjtöttem, itt van az erszényben. Neked hoztam, tartsd meg.

S azzal átadott az apjának egy bőrzacskót, a mibe egynehány arany volt csavarva, s azzal biczegett vissza, a mankójára támaszkodva, alamizsnát szedni s hajófurdancsokkal fizetni érte.

Az öreg knéz pedig ott maradt a kormos várfalai közt, és várta, hogy mikor tér vissza a Tirimir fia a Bludár labyrinthjából, s mikor fúrja keresztül a hajófurdancs a tölgyfa ülőkéjét?

AZ EGÉRFOGÓ.

A láz gyorsan halad! A siker, melyet a Daviditák kivívtak, valóban az volt: vészes tévtanaik az egész tengerpartot behódították. A diadal mámora egészen elvakítá őket; azt hitték, hogy már nincs ellenség.

Az igazi ellenség pedig csak azért engedett át nekik minden tért, hogy elhitesse velük teljes győzelmüket.

Damiani Judás hatalma tetőpontján látszott állni. Legnagyobb ellensége, Velencze is szövetségét kinálta cserébe az eddigi torzsalkodás helyett. Felszólítá, hogy az új keresztes hadak szállítását együtt vállalják el a velenczei és raguzai gályákon. Ez a megtisztelés nagy haszonnal is kecsegtetett. A raguzai fiatal nobilik, a kik a régi erkölcs és szokás szerint a nősülést a meglett kor feladatának tartották, s nem követték a gyönyör és könnyelmű mulatságok ujkori divatját; hanem testedző küzdelemben, harczi dicsőségben kerestek az ifju pezsgő vér számára kielégítést, mind felesküdtek a keresztes vitézek zászlói alá s indulni készültek a szent földre. Itthon csak a sybariták maradnak. Velük együtt készülnek útra az ájtatos papok, a szigoru egyházi rendet követő szerzetesek: nem állnak útjában a testi örömök apostolainak.

A mint ezektől megtisztul (!) a város, akkor azután meg lehet kisérteni az utolsó csapást, behozni II. Cajus pápát Raguzába: megnyitni előtte szent Balázs templomát; s a hitszakadást világra szóló módon kikiáltani.

Az alkalom, mely e czélra ki volt szemelve, a husvét ünnepe leendett.

A velenczei hajóhad, melynek rendeltetése volt a raguzaival egyesülten a frank és német keresztes hadakat felvenni, megjelent Raguza előtt, s ott a magas tengeren horgonyt vetett.

A velenczei admirál, Blandino Máté elébb maga ünnepélyes látogatást tett Raguzában s részt vett a tiszteletére rendezett mulatságokban. Nagy indulgentiáját tanusítá az által, hogy pompás ajándékokat hozott Monna Teresina és Monna Barbara számára, épen úgy Lubomira és Milenka királynéknak is: ez által fejezve ki a Daviditák szokásai iránti tiszteletét.

A nagyhét napjai következvén, a világi mulatságoknak meg kellett szünniök; a velenczei admirál visszatért a tengeren horgonyzó hajójára. Azonban meghívta szives vendéglátásra mind Damiani Judást, mind Boboli Jánost.

Mind a ketten megigérték, hogy viszonozni fogják a látogatását.

Az olasz azonban csak «kötve hisz a komának». Damiani Judásnak gondja volt rá, hogy kiséretül vigye magával a magyar helyőrség legkipróbáltabb vitézeit, azoknak hadnagyával, Benessával együtt.

Nem is álmodta, hogy Pirro Bennessa legnagyobb hivéből hogy változott át elbuktató ellenségévé. Ő és Boboli Péter titkos szövetséget irtak alá a velenczei dogéval, mely szerint Velencze megszabadítja Raguzát a zsarnokától és az eretnek apostoltól, s ennek az árában Velencze fenhatóságot nyer Raguza fölött, s egy kinevezett grófja fog székelni a köztársaságban, s ezzel megszünik Raguza függetlensége. Ezek igazán a földet adták oda maguk alól, hogy megtartsák vele az eget. Tökéletes igazuk volt! Az idegen zsarnok ütése nem fáj úgy, mint a honfitársé.

Midőn Boboli János rászánta magát, hogy ő is megtegye a látogatást a velenczei admirál hajóján, nagyon eszében tartá, hogy ott az ő számára kelepczét is vethetnek; s nem indult neki oly könnyü szerrel, mint a Rettore. Ő magával hozta a waráng hajóhadát, a kerekes liburnákat Dávid király személyes vezénylete alatt. Ezek is fel voltak ajánlva a hitetlenek elleni hadjáratra: tehát mint jó barátok közelítettek a velenczei hajóhadhoz.

Boboli János azon a liburnán szállíttatá magát az admirál hajóhoz, a melyen Dávid király maga vezényelt.

Mikor bucsuzva kezet szorított vele, azt mondá neki:

– Lehet, hogy engem itt kelepczébe csalnak. A velenczeitől minden kitelik. Ha én ezt a gyöngyös süvegemet ezzel a három piros tollal a levegőbe felhajítom, az azt tudatja veled, hogy árulás történt velem: veszélyben vagyok. Akkor te tudod, hogy mit cselekedjél.

– Tudom. Bizd rám. Monda Dávid király, s kezébe fogta a hosszú póznára tüzött kereket, melylyel a hajósainak vezénylő jelt szokott adni.

Damiani Judás és Boboli János egyszerre hágtak fel, két oldalról jövet, a velenczei admirálhajóra. A magyar testőrök és Pirro Bennessa csatlakoztak hozzájuk.

A hajó födélzetén pompás biborfüggönyü sátor volt felállítva, a látogató magas vendégek a kétfelől sort képező fényes öltözetű velenczei alabárdosok között haladtak odáig.

Akkor két hajóapród félre vonta a sátor függönyeit, s azok közül kilépett az ősz Boboli Péter.

Kezében tartá kivont kardját. Tetőtől talpig pánczél volt rajta.

– Damiani Judás, Raguza zsarnoka, és te hitetlenek királya, Boboli János; szólt az öreg nyugodt, kemény hangon. Én titeket a raguzai köztársaság nevében elfoglak!

Damiani Judás hirtelen kardot rántott s kisérő testőrei közé vonult vissza, védelemre készen; azonban egyszerre megbénult a karja, a midőn Pirro Bennessa megragadta a kezét hátulról s a saját testőrei kifacsarták a kardot az ökléből. Látta, hogy a saját hivei által van kiszolgáltatva az ellenségeinek.

Azonban Boboli Jánosnak volt annyi ideje, hogy a süvegét felhajíthassa magasan a levegőbe, mielőtt a kezeit bilincsekbe verhették volna.

– Birátok előtt álltok! Kiálta Boboli Péter.

– Még nem! Dávid király is itt van! Mondá János.

Akkor aztán betömték a száját.

A HARCZ.

Dávid király magasra emelé a kerekes rudat.

Erre a jelre a warángok egyszerre mind behúzták az evezőiket, s a liburnák elkezdtek a kerekeikkel dolgozni. Négy waráng dereglye sikamlott sebesen a sima tengertükrön orrával az admirál hajó oldalának.

Azonban a velenczeiek sem voltak készületlenül. Gyorsabban mint a warángok liburnái, iszamodtak elő a gálya mögül harczosokkal megrakott dereglyéik, a melyek a közeledő ellenség rohamát felfogták. Most tünt ki a warángok fortélyának az előnye. Ők nem bizták a liburnáikat az evezőkre; a kerékhajtó bodont egyformán taposták az ökrök jól védetten, s az összes harczi legénység használhatta a fegyvereit. A legelső fegyver volt a parittya. «Csak a kormányost czélozd!» volt a jelkiáltás. A velenczések dereglyéire, mint a zápor hullott a parittyakő s egyik ember a másik után dült ki a kormánytimon mellől, a mi tétova irányt adott a dereglyéknek. Magukat a fegyvereseket nem kopogtatták kavicsaikkal a warángok: azoknak nem ártott az; egymást fedő paizsaik érczpalánkot képeztek fejük előtt. És akkor hirtelen megszüntetve az egyik ökör taposó rohamát, a liburnák, mint az úszó hal, oly sebesen kanyarodtak félkörben s oldalba kapták a dereglyéket. A liburnának az orrán volt két hegyes vasagyara, a víz alatt pedig egy hosszu egyszarvuja: a felső a dereglyéknek, az alsó a gályáknak szólt. A velenczei hajósok hirtelen igyekeztek a járműveiket elfordítani a roham elől s csáklyáikkal félretaszítani a liburnát; egy dereglye azonban, melynek kormányzóját épen akkor szédíté le egy parittyakő, nem volt eléggé gyors a félretérésben, azt a waráng liburna agyarára kapta, s egy pillanat mulva fel volt döntve a dereglye, harczosaival, evezőseivel együtt; a sok emberfő ott uszkált a tánczoló hullámokon. Erre a többi gályáktól is előrohantak a dereglyék.

Most Dávid király a feje fölött tartott kerekes póznáját megpörgette az ujjai között, mely jeladásra az egész waráng hajóraj megindúlt félhold alakban a velenczei hajók felé, s elfogadta a nyilt tengeri harczot.

A velenczei hajósok is gyakorlott, harczedzett vitézek voltak a tengeren. Diadalaikról a szaraczénok és mórok sokat beszélhetnek. A waráng méltó ellenfélre talált bennük. De az ő részükön volt a vitézségen kivül még a ravaszság is. A milyen gyors volt a támadásuk, épen olyan hirtelen tudtak hátat adni. Hajóik farral épen oly ügyesen tudtak előre haladni, mint orral, s olyankor egyszerre minden harczos evezőre kapott, s a lapátkerékhez adva a testi erőt is, elhagyta az utána nyomuló ellenfelét. Ezzel a csellel sikerült nekik a velenczei dereglyéseket a horgonyon álló gályáktól jó távolra elcsalogatni.

Ezt a körülményt nem hagyta Dávid király felhasználatlanúl. A míg a királyfi, Solom a waráng hajóraj balszárnyával a hátráló cselt folytatta a cadmei sziklák öble felé: Dávid király három liburnával ott állt mozdulatlanúl az admirálhajóval szemben. Ekkor egy jeladására egyszerre nekilódult mind a három a nagy három árboczosnak. Annak volt kétszáztíz evezőse, a kik hármasával ülve a külső gályatornáczon, egy-egy hosszú evezőt feszítettek együtt. Azonkívül volt háromszáz lándzsás vitéze, nyolczvan lövésze számszerijjakkal ellátva. A födélzetén három kőhajító balista; egy dárdalövő csappantyu mind a két oldalán, s a hátulsó fatornyában, a honnan az admirál vezényelt, volt elhelyezve a görögtűz vető gép, melynek byzanczi tűzmester volt a kezelője. Azonkivül a gálya oldalain levő ablakokból mindenünnen fényes rézkosfejek meredeztek elő, melyeket lódító lánczczal taszítanak neki az ellenséges gálya oldalának, ha az össze talált kapaszkodni a hajójukkal.

És ezt a hatalmas szörnyeteget merte megtámadni Dávid király a maga három liburnájával. A hogy megtámadják a fizeterek a nagy czethalat.

Dereglye nem állt az útjokban; az vagy fel volt már forgatva, elsülyesztve, vagy összeakaszkodott az ellenség dereglyéivel, a mikor aztán a párkányon álló harczosok kópjával, szekerczével öldökölték egymást.

Az admirálhajó felhúzta a horgonyait, s kifeszített vitorlákkal, mind a hetven evezőjét mozgásba hozva, zúdult neki a nyomorult liburnáknak, hogy magával a nehéz tetemével legázolja őket. De azok hirtelen elsiklottak mellette; s a warángok nehéz szekercze csapásai alatt a hosszú evező lapátok csonkára töredeztek.

Dávid király vezérliburnája a gálya hátuljába került. Maga a király fogta a kormányrudat. Volt vele ötven harczos; a rézláncz övön kivül egészen meztelen, csak a négyágu paizs a védelmük; kezükben kópja és szekercze. Maga Dávid király egy egész nyers ökörbőrt viselt palást gyanánt, úgy hogy a szarvas fejbőr a fejére volt húzva, sisak és korona gyanánt.

Valamennyi ijász mind őt veszi czélba; de a nyilaik nem találják őt el. Az a hit róla, hogy nem fogja semmi fegyver. Lövöldözhetnek ahoz!

Ez ellen az ördög ellen csak a pokoltűz segít!

A byzanczi tűzmester lövésre ajzza a tűzvető gépet s mikor a hátrafeszített vaskanál a fogaskerék utolsó rovátkájához ér, hirtelen meggyujtja kanóczczal a belétett pokolszerveket, s a mint a következő pillanatban a gép peczke felpattan, a visszarúgó aczélkar messze köpi a vaskanálból a sziporkázó tűzcsillagot, mely a hová leesik, olthatatlan lángot gyujt, s ha egy szikrája embertestre hull, azt csontig égeti. A szikragomoly jól volt czélozva: egyenesen Dávid király felé repült. A király hirtelen lekapta vállárul a nyers ökörbőrt s azt a két karjával szétfeszítve a feje fölött, mint gyermekjátékban a labdát, elkapta a tűzgomolyt, a nyers bőrbe hirtelen összeszorította, s aztán két kézre fogva az egészet, egy hatalmas lökéssel felhajította a gálya evező tornáczára. A görögtűz ott repesztette szét az ökörbőrt s aztán szórta szerteszélylyel veszedelmes szikráit, a gályapadhoz lánczolt rabok között halálordítást támasztva.

Tehát még a pokoltűz sem árt az ördögnek, azt is visszadobja.

A hajósoknak a saját gályájuk oltásáról kellett gondoskodni, homokkal, rádobált paizsokkal paráholva a harapózó lángot; s ez alatt döngöttek a warángok ütései a gálya oldalán, a mint a vaskapcsokat beleszegezték, a miken mint lajtorján kapaszkodnak majd fel a gálya tetejére.

S a míg e harcz folyik a víz fölött, a vizek mélyében is csendesen halad az orvtámadás. A waráng buvárok fúrják a gálya fenekét.

A magyar történelem is hoz fel ilyenre példát. Mikor I. Endre király alatt német Henrik hajóit a Dunán mind kifúrta a buvár Kund.

Azonban a velenczei hajók nem dunai burdzsellák, hogy azokkal egy ember, meg egy furó könnyen elbánhasson. A warángoknál egész csapat végezte e munkát. A hadgálya feneke vastag rézlemezzel volt borítva. Azt elébb az egyik buvárnak hegyes kajmóju pőrölyével keresztül kellett ütni. Akkor egy második buvár jött a furójával s a furó nyelét a mellének feszítve, elkezdé azt a gálya palánkjába facsarni. Mikor a lélekzete elfogyott, jött a második, a harmadik buvár, felváltották egymást, míg elég mély a fúrt lyuk. Azonban még ezen keresztűl egy hét alatt sem telne meg a gálya vízzel. Azt tették hát, hogy a fúrt lyukba egy tülköt tömtek tele oltatlan mészszel, melynek a nyitott része apró kavicscsal volt elzárva, s az ismét sodronynyal bekötve, hogy a kavics ki ne hulljon. Akkor aztán magára hagyták a művüket. Az oltatlan mészből a vízben kifejlő gáz inkább a palánkon tört keresztül, mint hogy a kavicsdugaszt taszítsa ki; azt már tudják a bányászok; s nemsokára emberfőnyi rés lett szakítva a gálya fenekén.

E harcz ott ment végbe az új Jeruzsálem kikötője előtt.

Ez akkor is tele volt hajóval.

Az egész uskók nép, a davidita lakosság mind kicsődült a partra, a warángok merész harczát nézni a velenczések ellen.

Ha ezeknek lett volna bátorságuk, evezőre, fegyverre kapni, s belekeverődni a csatába a maguk gályáival, bizony kétségessé tehették volna a harcz kimenetelét; de hát csak a szájuk volt nagy, beérték azzal, hogy a hajók vitorlarúdjairól ujjongtak biztató rivallást a waráng szövetségeseknek, s nézték pipogya tétlenséggel a harcz lefolyását.

– Ejh, ti ügyetlenek! kiálta Boboli Péter az ijászokra, akik hasztalan lövöldöztek a waráng király felé. Ide azzal a számszerijjal, majd én veszem czélba!

S azzal kivette az egyik lövész kezéből a nyillövő peczkes tegezt.