Part 22

Az új Jeruzsálem kikötőjétől Raguza külvárosi kapujáig a tengerpart mentén sziklába vágott út vezetett, melynek most már nyoma sincsen; ezen az úton indult meg Boboli János és kisérete végzetes diadalútjára.

Mikor a kapuján kilépve, a lovára felült, sebes léptekkel jött eléje egy magas női alak, kiben földönúszó selyemruhájáról Bravalla királynéra ismert. Csak a ruhájáról, az arcza a királynénak nagyon megvénült, a haja megőszült.

– Megállj király, egy szóra! mondá Bravalla királyné. Az éjjel álmot láttam. Tégedet és a két nődet. De csak a fejeiket. Mert mind a három fő a te válladon volt. Ez álom nagy veszedelmet jelent. Azért siettem ide hozzád, hegyeink közül, hogy ezt tudtodra adjam. A három fő egy vállon, három halált jelent.

Boboli János mosolyogva viszonzá:

– Az én csillagászkönyvem másképen magyaráz. A három fő egy vállon, három koronát jelent. Raguza, új Jeruzsálem, – és Moszor; – Lubomira, – János és – Milenka. – Ime együtt a három. – Béke veled. – Üdvözlöm Dávid királyt.

Azzal trombitaszó mellett megindult Raguza felé.

A mint a külső kapuhoz közelített, az őrtoronyból dob és kürtszó hangzott eléje, s a város érczkapuja megnyilt, a csapóhíd alácsörömpölt.

Itt e kapu előtt le kellett szállnia lováról.

Mielőtt a kengyelből kilépett volna, odajárult eléje Solom királyfi s visszatartóztatá.

– Anyámnak az álomlátására nem ügyeltél, most hallgasd meg a vezérednek a tanácsát. A waráng harczos azt mondja: «soha se lépj be egy kerített városba annak a kapuján, hanemha a kerítésén! Mert ha a falán hágsz be, akkor te vagy a városnak az ura; de ha a kapuján lépsz be: akkor a város a te urad». Boboli János, emlékezzél rá, hogy én mondtam ezt: «nehéz volt Raguza kapuján bejutnod, de nehezebb lesz rajta visszajönnöd!» Én nem megyek veled.

– Eredj hát apádhoz, öreg fiú. S ne jöjj velem, ha megtanultál félni.

– Nem féltem keresztül menni szavadra a bogumilok fegyverein, nem féltem meginni szavadra a megmérgezett borokat, nem féltem szavadra bejárni a földalatti mélységek pokolországait, de az olaszok hizelkedő mosolygásával szembe menni félek.

És ott megfordult s egész testőrcsapatjával együtt visszatért a warángok hegyei közé.

Boboli Jánosnak volt bátorsága bemenni szülővárosa kapuján, csupa hű barátaitól kisérve.

Lováról leszállt; mert lóháton még fejedelemnek sem szabad Raguza utczáit taposni, s aztán gyalog ment be a városba; úgy hogy két felől a két asszonya hordszekereit vitték mellette.

A külvárost a teherhordók népe lakta. Ez nagy üdvriadallal fogadta az érkezőket. Különben is Damiani hivei voltak; de sokat köszönhettek az uj Jeruzsálemnek kereset dolgában.

Következett azután a tengeri kapu, vénségtől fekete bástyatornyával, melynek boltozatát görnyedő ergonádok tartották kétfelől. Ez a torony volt egyúttal a campanilé, a honnan harangszó jelzé a nap szakaszait. A többi templomok tornyaiban csak szertartásokra zúgtak a harangok. Ezuttal csak a campanilé harangja szólt, egyes kondulásokban.

A Boboli palota volt a nagy piazza délnek néző sorában a legelső, szemben vele volt a vámpalota. Ha Boboli János a tengeri kapuból egyenesen a házához siet, jövetele csak a besurranás szinével fog birni. Neki processió kellett. Hogy vártak reá, azt bizonyítá a piacz közepén felállított magyar őrsereg csapatja, a tér és a főutcza nyitott ablakai, melyekből fényesen öltözött hölgyek néztek alá; a szőnyegekkel megrakott erkélyek, a fellobogózott városháza, melynek porticusa előtt a dieci és a pregadi tagjai csoportosultak; és különösen a házak mentén sorban álló tarka férfi sereg, tollas kalpagjaival, szines köpenyeivel, aranyhimzéstől csillogó öltözetében. Ezt a pompát nem is remélte Boboli János. Inkább attól tartott, hogy távol fognak maradni, s hideg megvetésüket éreztetik vele, az eretnekkel, az antikrisztussal!

Megtudta nem sokára, hogy miért félelmesebb az olasznak a hizelgő mosolygása a földalatti és feletti rémeknél.

Kiséretének a vámház felé indulva körmenetben kelle körüljárni az egész nagy piaczot, s úgy vonulni be a Boboli palotába.

Ekkor tünt ki aztán egyszerre az összeesküvés, a maga raffinált kegyetlenségében.

A mint maga Boboli János gyalog haladva, jobbról Lubomirát, balról Milenkát bocsátá maga mellett a hordszekérbe: egyszerre fölzendült a baloldalon álló férfisereg ajkairól a hangos «evviva la Reina!» (éljen a királyné) kiáltás; míg a jobb oldalon álló férfiak köpenyeiket karjaik körül csavarva, hidegvérrel rágták a szájukba dugott szegfűszálat. A baloldali paloták ablakaiból kendőket lobogtattak a hölgyek, s virágzáport szórtak a hordszék felé, a melyben Milenka ült; a jobboldali ablakokból pedig mind visszahuzódtak, a mint a Lubomira hordszéke előttük elhaladt. S miután az utczai köszöntés a törvény tilalma ellenére történt, az ezt megszegő urak és urfiak rögtön siettek a törvényszabta büntetésnek is alávetni magukat, kivették a zsöllyehordók kezéből a rudakat s maguk emelték a vállaikon, teherhordók gyanánt a «királyné!» a Milenka gyaloghintaját. S mikor a körmenet az átelleni házsor elé került, akkor megint megfordítva következett az egész tüntetés.

Kiszámított megszégyenítés volt ez!

Milenkát, az első asszonyt, a kivel a remeténél esküdött meg Boboli János: azt üdvözölték egyedüli felesége, királynéja gyanánt, azt a másikat, a kit a Davidita schisma tett feleségévé, nem akarták meglátni.

Most azután megtudta Boboli János, miként tudnak az ő hazafiai halálos ölő mérget főzni a köszönésből és a nem köszönésből.

Lubomira teljes mértékben, testének minden erében, lelkének minden indulatában érezte ezt a megmérgezést. Ez az, a mitől az ember egyszerre megőrül. Milenkát csak azért üdvözlik hódolva, hogy őt földig alázzák.

És szegény Milenka még jobban szenved, mint társnéja. Mert ő annak a kínját is átérzi, s halálos itélete hangját hallja az üdvözlő riadalban; s mentől jobban rivallja a sokaság: «evviva la Reina!» annál jobban veri a mellét rebegve: «oh én bűnöm! oh én nagy bűnöm!»

Lubomira halálsápadtan dült hátra, hordszéke mélyébe.

Boboli János odaszólt hozzá:

– Légy nyugodt, légy erős! A mit igértem, megtartom. Én meg fogom őket hódítani te előtted, ha ég föld megrendül is bele.

És mikor szétnézett a sokaságon, mely két felől utat nyitott előtte, egyetlen egy arczot sem látott maga előtt abból a pártból, mely az ő családját tartotta fejének; ezek itt mind hajdani ellenfelei voltak, a Damiani párt hivei. Amazok távol maradtak; ezek eljöttek, hogy kigúnyolják. Az egyik gyűlölte, a másik megvetette. És különösen feltünhetett neki, hogy egyetlen egy papot sem lát Raguzában, a papok és zarándokok gyülhelyén, a kámzsások és a kápsáló szerzetek megszállójában. Itt ő excommunikálva volt. És mégis győzni akart.

«_Disputa._»

_Kritikus._ Kezdem nagyrabecsülni Solom királyfinak az eszét! Hisz ez az egyetlen egy okos ember ebben az egész historiában. De jó orra volt, hogy ide nem jött a kedves profétájával. De hát ha tudta azt e regényhős, hogy itt neki minden ember ellensége: legelkeseredettebb a saját rokonsága, tudta jól, hogy a fegyveres erő és minden hatalom annak az apának a kezében van, a kinek a leányát a kolostorból elcsábította; és mégis ide mer jönni, védtelenül, bűntársai kiséretében, magával hurczolva közszégyenre azt a nőt, a kit a katholikus vallás háromszoros tilalma ellenére vett el, s egyszerre mind a két feleségét oda merte hozni egy olyan apa elé, a ki Raguza tyrannusa, s a Boboli család halálos ellensége: hát akkor volt ennek az embernek esze?

_Szerző._ Nagyobb volt a becsvágya és a szerelme.

_Kritikus._ S ez képes volt őt ily őrült vakmerőségre rábeszélni.

_Szerző._ Hiszen ha még csak annyit tett volna; egy márványfejem sem fájna miatta! De fog ő itt még oly rémséges merényleteket elkövetni, hogy elvégre magam sem tudom kisegíteni a bajból. Hanem hát ilyen a szerelem. Imádta Lubomirát s meg akarta neki szerezni azt a lehetetlen drágakövet, a minek neve tisztelet, a saját szülötte városában.

«FIAM.»

A város palotája előtt várt az érkezőre a Rettoréval az élén a tanács. Ez a tisztelet megillette azt, mint idegen nemzet fejedelmét.

Mindenki kiváncsi volt rá, hogy minő czimmel fogja őt megszólítani a Rettore: «király!» vagy «polgár!»

Damiani Judás így szólítá meg őt:

«Fiam».

És ezzel bizonyára mindenkit nagyon meglepett. Mert ha fogadja Boboli Jánost vejének, akkor elismeri a Davidita schisma jogosultságát, s azzal együtt az ellenpápát. Beszéde után hangzott valami csendes kiáltás: «evviva il Re!»

Az ifju Boboli levett kalpaggal járult a tanács tagjai elé, a Rettore rövid üdvözlete után, a gyaloghintókat engedve az asszonyokkal a Boboli palota felé tovább haladni.

– Nem mint király jövök, vendégül, Raguzába; hanem mint kegyelmet nyert számüzött, hazámba vissza. Azért engedjétek meg, hogy mielőtt házamba belépnék, letegyem a polgári esküt a nép előtt.

Ezzel tartozott minden visszafogadott számüzött. Ott a piacz közepén, a dicső Roland szobrának a talapzatára felállva, kellett az esküt a pregado után elmondania.

Ez önmegalázással egyszerre megvett minden szivet Boboli János. A raguzai polgárok előtt meghajtja fejét egy király s koronátlan fővel kéri a polgárjogot a köztársaságban. Ez kielégíté büszkeségüket.

A mint elkezdett beszélni, mintha leigézte volna az egész összegyült népet: eleinte némán hallgatták szavait, majdan átmelegedtek azoktól, ékesen szólása lekötötte a figyelmet, csengő teljes érczű hangja betöltötte a nagy piaczot, hogy beszédének egy mondata sem veszett el, az ablakokban ülők is megérthették; mindent játszott, mint egy szinész; felmagasztalt, mint egy próféta; jövendölt, mint egy augur, és esküdött, mint egy vértanu. Utoljára magával ragadta az egész hallgatóságot. El lett feledve a köszöntési tilalom; vad, lelkesült örömrivallgásban hozta meg a hecatombéját a hidegvérü kalmárok köztársasága a detronálhatlan királynak: a költőnek.

Tudta azt jól Boboli János, hogy csak egyszer engedjék őt fellépni arra a Roland talapzatára, onnan ő meghódítja az egész várost.

Ez alatt a két gyaloghintó, a két nővel megérkezett a Boboli palota elé.

A kapubejárat nem volt oly tág, hogy két gyaloghintó egymás mellett beférjen rajta: egymás után kellett következniök.

A nobilik, kik Milenka hordszekerét emelték, félretaszíták az útjokból Lubomira székhordóit s előre siettek.

A palotának udvara nem volt. Mindjárt a földszintet egy roppant tornácz foglalta el, melynek közepén remekművű szökőkut delfinje fújta szemein és orrlyukain keresztűl a vizet egy nagy onyx medenczébe; azontúl következett egy tágas oszlopcsarnok, szines üvegekből összerakott ablakok kal: ez volt az elfogadó terem, körül antik szobrokkal megrakva; egyik féldomboru fülkéjében alabástrom canephorától emelt csigamedenczében felhalmozva a délszak pompás gyümölcsei, gránátalmák, fügék, a hesperidák aranyalmái; egy massiv ezüstasztalon pedig a fényüzés remekei: hegykristályból köszörült poharak, arany lábozattal, korall fogantyukkal.

Itt várt két hölgy az érkező királynékra.

Csak kettő. Mert odáig terjedt ugyan a hatalma a Rettorénak, hogy a nobilikat kirendelje a városház elé az új jeruzsálemi király elfogadására; de már az asszonyoknak nem parancsolhatott. Nem. A hol az asszonyok országa kezdődik, ott megszünik a felségi jog. Csak a maga két asszonyának parancsolhatott Damiani Judás. Az egyik volt a hitves felesége, a másik annak a nővére: az ő kedvese. Ezekre nézve ő még uralkodói hatalom volt.

Monna Teresina tíz évvel volt idősebb, mint Monna Barbara, de az életkorkülömbség alig látszott meg közöttük. Lubomira anyja épen olyan szoborszerű szépség volt, mint huga: magas termet, telt idomokkal; római szabásu arcz, sötét szemek, büszke homlok, gömbölyű nyak, duzzadó kebel. De a hasonlatosság csak a hallgatás alatt volt feltünő; a mint Barbara megszólalt: a márványarcz egyszerre megváltozott, új és gyorsan változó kifejezést vett föl, a szemekből csáb és szenvedély sugárzott.

Ez a két hölgy várt Lubomirára, ünnepélyes bevonulásakor.

Az anyja, a ki őt gyermekkora óta apáczának nevelte, szigoru ascetai elzárkózottságban, a kinek szenvedéseit már serdülő korában tanulta ismerni s azok miatt az egész világot meggyülölni és azután a nagynénje, a ki e szenvedéseknek okozója volt, a ki miatt az apját elitélte, s a szülői házat elhagyta. És most ennek a két nőnek az üdvözlésével kell találkoznia, hogy az egyiknek a szeméből olvassa a bűnvádat, a másiknak a szeméből a kárörömöt: és mind a kettő előtt türje a megszégyenülést. Mert az első, a ki ő előtte a Boboli csarnok tarka márványmozaik padlatára kilép, nem ő; hanem a másik felesége az urának, a «régibb», az veszi el az első ölelés tiszteletadóját.

Ő csak másodiknak következik. És mikor ő rá kerül a sor, az édesanyja, a helyett hogy megölelné, keresztet vet magára és visszahúzódik; helyette azonban Monna Barbara rohan oda hozzá, s forrón, hevesen átöleli és megcsókolja, a hogy egyik bünös a másikat, a kiben saját vétkének bűnmását találja.

És Lubomira még sem érzi magát megtörve. Hisz ő is küzdeni jött ide. Férje künn a piazzán, ő idebenn a palotában.

Nagy a hőség; a díszöltözet terhes; a tengerparton végig vonuló uton folyvást oda tüzött a nap az utasokra; a királyné szomjas.

Körülnéz: cselédek várnak künn a porticusban tisztelegve.

– Milenka! szól parancsoló hangon. Eredj! végy egy kristályt és hozz nekem a szökőkutból egy ital vizet. Facsard bele egy narancs levét.

S erre a szóra a másik asszony, a nép által királynénak üdvözölt «jobbik» engedelmesen meghajtja magát, s mindenki bámulatára kiválaszt egyet a kristálypoharak közül, kimegy vele az előcsarnokba, megtölti azt a szökőkutnál, visszahozza: övén függő tőrével ketté vág egy narancsot, belefacsarja s aztán egy arany tányérkán odahozza azt Lubomira elé.

Lubomira ez alatt az erkélyre lép ki s hideg egykedvüséggel tekint ki a sokaságra, mely a Roland oszlopa körül tolong.

– Parancsolj velem. Rebegi a visszatérő «jobbik».

Erre a «szebbik» hátrafordul s elveszi a kristálypoharat. Hanem aztán izleletlenül visszateszi a tálczára hevesen, s indulatosan szól.

– Hiszen ebbe narancsot facsartál. Tudod, hogy ki nem állhatom azt.

– Így mondtad. Rebegi az alázatosan.

– A nyelvem hibázott. De te tudhatnád jól, sohasem szerettem a narancsot: mindig gránátalmát iszom a vízben. Vidd előlem!

És Milenka szépen meghajolva, visszahúzódik, érezve hibás voltát, hogy neki lett volna kötelessége kitalálni Lubomira gondolatját, s aztán rövid idő mulva visszatér, más kristálypohárral, melynek vize a gránátalma levétől rózsaszinű. Mosolyogva nyujtja azt Lubomirának.

És Lubomira kegyteljesen veszi azt el a kezéből; szürcsölve, élvezve kiiszsza a pohár tartalmát félig. Azután visszaadja azt Milenkának.

És ekkor Milenka a megmaradt felét a gránátvíznek maga hajtá fel egy huzomban. Így szokás meginni egymásnak a szerelmét.

S mikor a pohár alját az utolsó seprüjéig kiürítette, akkor derült mosolylyal közelíte Lubomirához s megcsókolta annak az ajkát. Lubomira pedig megveregette Milenka piros arczát kegyesen a lágy tenyerével.

Milenka aztán ismét visszatért a pohárral; nem engedte, hogy azt cseléd vigye a helyére.

Monna Teresinát megszólalásra birta a bámulat e jelenet fölött.

– Hajh, ha én próbálnék így bánni nénéddel Barbarával! akkor bizonyára jól tenném, ha ő vele itatnám meg elébb a gránátvíz felét, csak azután magam.

– És én is bizonyára így tennék, miként ez az asszony; suttogá Barbara; ha az volnék, a mi ő.

E szóra Lubomira egyszerre sebesen oda lépett hozzá. Nem szólt neki semmit, csak a szemébe nézett, villogó, szikrázó tekintettel; mintha azt mondaná neki: «hát nem vagy az? Titokban megteszed? Nyiltan eltagadod? Ott alázod meg magad, a hol büszkének kéne lenned; s büszke vagy, a hol alázat a sorsod?» Barbara elérté a villogó szemek beszédét. S a mint Lubomira a vállára tette a kezét, lassan megtört alatta, térdre roskadt Teresina előtt, s megcsókolta annak a kezét.

Láthatták azt a nobilik és a cselédek, a kik a terem hátuljában s a tornáczban csoportosultak.

A Rettore felesége most aztán megölelte a leányát és megcsókolta annak a homlokát.

Ezt a drágakövet kivánta Lubomira a homlokára: anyjának a csókját.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És ezzel egy uj tant hirdetett ki a női világban.

A míg Boboli János nagy diadalát kivívta a piazzán: benn a palotában még nagyobb harczot döntött el győzedelmesen a két felesége.

Mert nem a kánonok, nem a parancsolatok állják útját a megosztott szerelemnek, hanem az asszonyi büszkeség. Ez egy oroszlán, a kit nem győzhet le más, csak egy galamb.

Hogy győzte le? Azt megmutatta a példa. Az a példa, a melyet a két nő behozott Raguzába, nagyobb ragály lett a városban, mint a fekete himlő. Mint a levágott erdő helyén a virágliget, úgy nőtt fel egyszerre a ledöntött erkölcs tarlóján minden eddig alvó szenvedély. Ha az egyik asszonyé a ragyogás, a másiké az alázatosság, akkor lehetséges az osztály. Ez volt a titok, a mit becsempésztek Raguzába. Még a trónon is elférnek ketten, ha egyik a zsámolyán akar ülni.

A következő napon Damiani Judás azzal lepte meg a várost, hogy általános amnestiát hirdetett ki minden számüzöttre nézve. Ez tőle nagy merészség volt; mert azok közt sok személyes ellenséget számított. Bizonyosan asszonyi rábeszélés vette rá e végzetes lépésre.

Ennek azután az lett a következése, hogy az új Jeruzsálembe menekült nobilik, kik ott Davidita szokás szerint rendezték be a családi életüket, visszatértek Raguzába s kezdett fel nem tünő látvány lenni, hogy a nagy piacz arkádjai alatt egy nobili két asszonynyal a két karján sétálgasson végig, sőt némelykor még mindegyik asszony kézen vezeti két felől a maga porontyát. Még gondolatnak is rettenetes!

Az új Jeruzsálem elfoglalja a szentek városát! Egy új Sodoma lesz belőle!

Még csak egy szentségtörő merénylet volt hátra, hogy megteljen a bűnnek pohara. Hogy a Daviditák az oltárig tolakodjanak.

Ez látszólag lehetetlenné volt téve. Egy templom ugyan volt a birtokukban, a Boboli palotához tartozó; de pap nem volt hozzá.

A szerzetesek megválogatása, hogy kiket bocsássanak be a kapukon? nem a Rettore, hanem a raguzai püspök hatalomkörébe tartozott.

E tekintetben nagy szigort gyakoroltak, s arra valóban szükség volt, hogy a sokféle schismaticus szakadásoktól s a pajzán életü kápsáló barátoktól meg legyen óva a társadalmi jó rend. Minden kapunál ott ellenőrködött egy Balázsrendi guardián s az érkezőket szigoruan kikérdezte, sőt már a külsőikről felismerte, hogy bebocsáthatók-e, vagy elutasítandók? A Davidita papoknak pedig feltünő viseletük volt, lángveres palást, fehér dalmatica, a mellen az efóddal, fejükön a kétszarvu Áron-süveg. Ilyennek nem volt szabad a város kapuján belépni.

És még is megtörtént, hogy Oculi vasárnap előtti szombat délestéjén megkondultak a harangok a Boboli palota templomtornyában, annak a hirdetéseül, hogy a holnapi urnapján istenitisztelet lesz a kápolnában.

Hol veszik hozzá a papot?

Ide be nem jöhetett Dávidos pap, ha csak repülve nem jött.

Az ingerült kiváncsiság egész éjjel nem engedte aludni a város népét. Búcsúmenetek jártak alá s fel az utczákon, lámpák mellett, énekelve, mint nagy veszedelem idején, és könyörögve, hogy fordítsa el az Úr a városról ezt a csapást.

És hajnalban újra hangzott a csengetyüszó a Boboli palota tornyából. A templom ajtajai nyitva voltak a piacz felé, a viaszgyertyák fénye ragyogott, az oltárképekkel teljes sötétséggel küzdve.

Vajjon megjelennek-e a hivek? Lesz e bátorságuk vakmerő tanaikat ünnepélyes alakban is bevallani?

Nagyon is sokan jöttek elő! Megtelt velük az egész templom. Minden férfi hozta magával a két asszonyát, világ daczára.

A felingerült nép bizonyára meghajigálta volna őket rothadt narancscsal, ha a Rettore parancsára felvonult magyar dárdások sikátort nem tartottak volna nyitva a templomba sietők számára.

A nép bámulata egyre nőtt, a mint a Davidita hiveket hármasával előjönni látta, hát ez is köztük van? Ki hitte volna? De tetőpontjára hágott a szent eliszonyodás, a midőn egyszerre a Damiani palotából, keresztül a téren, közeledni látták a Rettorét, Damiani Judást, jobb karján Monna Teresinát, balján Monna Barbarát vezetve. Mind a kettőnek piros főkötő volt a fején, Teresina büszkén hordta fenn a tekintetét, Barbara szemérmesen földre süté az arczát, félig kendőjébe takarva. Damiani Judás pedig hatalmaskodó büszke arczczal nézegetett szét, így lépegetett a Boboli templomajtó felé.

«Hát még ez is!»

Történnek-e még több csodák?

Történtek. – Mikor már tele volt a templom a Davidita hivekkel, a kiváncsi nép ellepte az ajtó előtti tért, akkor megjelent a palotából átvezető corridoron Boboli János, nejeit, Lubomirát és Milenkát vezetve a kezén. Ezeket ott elbocsátá, hogy foglaljanak helyet a legelső oldalpadon, ő maga pedig odalépett az oltár elé. Volt rajta lángszinű palást, fehér dalmatica, mellén az efóddal, fején a kétszarvu Áron-süveg. – Ő maga volt a pap.

Legelőször is felolvasta a gyülekezett előt II. Cajus pápa brevéjét, melyben őt, mint hivét, Aktæon atyát, raguzai érsekké installálja, s ugyanakkor kiküldi őt, hogy Bulláját kihirdesse, melyben a papok nőtlenségét megszünteti, VII. Gergely pápa minden idevonatkozó intézményeit eltörli, s a házasság sakramentumát kiterjeszti az egész egyházi rendre: «jobb házasságban élni, mint égni!» Akkor aztán Aktæon atya tart egy hatalmas egyházi szónoklatot, tele bibliai citatumokkal, szent Ágoston és a patres mondataival, melynek folytán a sophistica és dialectika minden furfangjaival kisüté, hogy ők, a Daviditák épen a valódi Krisztus követői, mert hiszen a Megváltó volt épen az, a ki megvédelmezte az irástudók által megkövezésre itélt asszonyt, azt mondva: «bocsánat neki, mert sokat szeretett». Tehát «sokat szeretni» nem bün. Krisztus bocsánatot mondott rá szavával, a Daviditák tetté változtatják az igét.

Így emelte fel fejét az egyszarvú, a kit szent János Jelenések könyve igér, hogy megöklelje a templomot!

Ez a merénylet pecsételte meg Boboli János halálitéletét.

Ha ez a terve is sikerül, ha magának pártot szerezhet a raguzai papság között, ha behozhatja II. Cajus ellenpápát Raguzába, s felnyittatja előtte oroszlánszivű Richard székegyházának ajtajait, akkor innen felforgatja az egész világot.

Ezt már nem lehet eltürni.

Még magán e «dies nefastusnak» éjszakáján, kötéllajtorján bocsátkozva le a bástyafalról, átszökött Pirro Bennessa Lacroma szigetére, s felkereste az öreg Boboli Pétert magányában.

Pirro Bennessa mind e napig leghivebb pártfőnöke Damiani Judásnak, egykor kiszemelt veje, ez szánta el rá magát, hogy őt összetörje. Minden áron! Még azon áron is, hogy Raguza kapuját megnyissa a köztársaság legnagyobb ellensége előtt.

Velencze volt ez az ellenség.

De azt mondák az igazhitü, jó erkölcsü keresztyének, hogy inkább Velencze foglalja el Raguzát, mintsem a sátán.

És valóban igazuk volt.

A FÉRGEK HARCZA.

A míg a Daviditák vezérei fenhéjázó merészséggel keresték a világ oroszlánjait a leküzdésre, el is feledkeztek egy hős ellenségről, a mosszori knézről, a kinek a haragját már-már semmibe sem vették.

Pedig nem feledi kigyó farka levágását.

A mosszori vár falai most is füstösen meredeznek fel az égbe: a tornyát be sem fedték, úgy maradt, a hogy a pinczeboltjáig beégett. Egyik szárnyát betetőzték durva hasogatott deszkával, a boltozatos termeket meglakták, azon kormosan, a hogy a szurokfüst befogta a falakat. Nem is volt ott élet; asszonyt, leányt, kis gyermeket mind magukkal vittek az uskókok. Rabszolga sem maradt, a kiknek parancsolni lehessen, s a Bogumil maga inkább a nyakába hagyja esni a záport, mint hogy szárnyékot fúrjon, faragjon. A bánya is el volt hagyva, senki sem dolgozott benne; a tolvajok kiszedték a folyosókból a czölöpöket, a föld alatt járó vizek keresztül-kasul rongáltak minden tárnát. Nem volt senki, a ki az ércztermő követ törje, nem jött elő több arany a sziklából. Az eddig felhalmozottat pedig mind elrabolták a fellázadt rabszolgák. Beállt az inség a mosszori várban.